Az orvostársadalom rosszkedve

A hivatástudatból, megszokásból, tehetetlenségből fakadó munka ma már nem elegendő
2005.08.10
Szilvási István Dr.

( A cikk még napjainkban is aktuális )

Szűk egy évvel a következő parlamenti választás előtt nyilvánvaló, hogy a magyar betegellátás helyzete változatlanul nehéz. A második kórháztörvény és az ellátásszervezői törvénytervezet bukásán kívül más lényegében nem történt. A 2002-es – kétségtelenül jelentős – béremelés csak az összeomlás elkerülésére volt elég. Minthogy változatlanul hiányzik az össztársadalmi – parlamenti ciklusokon átívelő, a pártpolitikától független – közmegegyezés a betegellátó rendszer szerkezetéről és finanszírozásáról, egyelőre megoldás sem sejlik fel a láthatáron. A nyugat-európai ráfordítások ötödéből-tizedéből mindenkinek magas színvonalú betegellátás nem nyújtható. Ebben a rendszerben nem érzi jól magát a beteg, de az egészségügyben dolgozó, az orvos sem.

Melyek rosszkedvünk okai? A hiánygazdálkodás, amelyet a szűkös finanszírozás kényszerít az egészségügyi szolgáltatókra (kórházak, rendelők), egyre gyakrabban súlyos szakmai-etikai konfliktust okoz az orvosoknak. Tevékenységüket legjobb orvosi meggyőződésük ellenére folyamatosan a gazdasági megszorítások kényszere határozza meg. A diagnosztikában, a gyógyszerelésben, a kórházi ápolási napok számában stb. Az orvos arra kényszerül, hogy elsődlegesen a finanszírozási viszonyokat vegye figyelembe – akár a betegek érdekei ellenében is. Olyan vizsgálatokat végezzen el, amelyek „nyereségesek” (ezek általában valamilyen egészségügyi for-profit szolgáltatóvállalkozások profitját is tartalmazó, úgynevezett mazsolák). És ne végezzen veszteséges vizsgálatokat, kezeléseket. Megfelelő-kielégítő finanszírozás és megfelelő-hatékony ellenőrzés hiányában a beteg megfelelő kezelése kizárólag az orvosok lelkiismeretén múlik. Gyakorta az intézmény gazdasági érdekei ellenére.

Tudom, hogy ezen soraim súlyos kérdéseket-kétségeket ébreszthetnek az olvasóban. De erről egyszer már beszélni kell. A betegek érdekében. Még ha arról nem is világosítjuk fel betegeinket, hogy aktuális betegségük gyógyítására – boldogabb országokban, megfelelőbb finanszírozás esetén – mit nyújthatna a modern orvostudomány. Bár, talán itt kezdődne a betegjogok igazi érvényesítése.

Nem deríti jókedvre az orvosokat az európai munkajogi szabályozásnak ellentmondó – európai nézőpontból törvénytelen – túlmunkára kötelezettségük sem. Különösen akkor nem, ha a politikusok álságosan és inadekvátan a hippokratészi esküre hivatkoznak.

Nem esik jól az sem, hogy világos társadalmi közmegegyezés hiányában – kinek mikor mi jár és mennyiért – a betegellátó rendszer minden bajáért (túlzsúfoltság, várakozás, eldugult WC, sovány koszt, elmaradt vizsgálat, korai kórházi elbocsátás stb.) a frontvonalban dolgozó egészségügyi munkavállalók viszik el a balhét. A beteg nem a politikusokkal, a döntéshozókkal, de még csak nem is a menedzsmenttel, hanem a nemegyszer elégedetlen nővérrel, asszisztenssel és az olykor fáradt orvossal találkozik.

Nem növeli jókedvünket az sem, hogy az orvosjövedelmek – a 2002-es átlagban 50 százalékos béremelés után is – elmaradnak a joggal elvárhatótól. Félreértések elkerülése végett: az orvosok – és képviseletükben a MOK – nem európai, hanem az európai bérarányoknak megfelelő jövedelmet szeretne. Ez kifejezhető a GDP százalékában, a jövedelmi ranglétrán elfoglalt helyezésben vagy a minimálbér százalékában is. Mindegy.

Tudom, hogy e jogos igény társadalmi elfogadtatását a jelenlegi szégyenletes, alapvetően az alulfinanszírozásból eredő hálapénzrendszer megnehezíti. Sajnos.

A bűnbakszerep sem vigasztaló. Minthogy a betegellátás hiányosságai, az ellátási színvonal érzékelhető csökkenése társadalmi feszültséget okoz és az aktuálisan kormányzó politikai pártok népszerűségét veszélyezteti, a mindenkori kormányzatok újra és újra pótcselekvések mellett bűnbakkeresésbe is fognak. Mi vagyunk minden baj okozói. Lusták, pazarlók, pénzéhesek, durvák és lelkiismeretlenek vagyunk. Ezt a hangulatot a bulvársajtó mellett a média mindenkori elkormánypártosodott része is erősíti. Félreértések elkerülése végett: a tudatlan, a lelkiismeretlen orvos nem érdemel védelmet. A lusta sem. A hálapénzre ráhajtó sem. De az egészségügy veszélyes üzem jellegéből fakadó, a legjobb szakmai tudás és lelkiismeretes betegellátás mellett is bekövetkező károsodások-halálesetek sokszor az ártatlanság vélelmét is nélkülöző médiatálalása megrendíti az orvos-beteg bizalmi viszonyt. És kedvünket is rontja.

„Az egészségügy katasztrofális helyzetének egyre rosszabbá válásáért valóban felelős mindenkori politikai vezetés felelősségének felvállalása és felelősségre vonása helyett ma már szinte naponta az egészségügyi dolgozók jól megszervezett média-lejáratásának vagyunk tanúi és elszenvedői.” (Részlet az orvosok, gyógyszerészek önvédelmi, a hivatás lejáratása ellen alakult internetes „virtuális” szellemi közösség egyik nyilatkozatából.)

A lejárató kampányok a pálya vonzerejét tovább csökkentik, a jobb megélhetésre vágyó kollégák eláramlását növelik. Igaz, az amúgy sem túl harcias orvostársadalom ellenállását meggyengítve besegítenek az aktuális reformálók terveinek megvalósulásához (talán ez is a céljuk), de végső soron a betegellátás kárára vannak. Cui prodest?

A betegellátás szolgálatból fokozatosan szolgáltatássá vált. Ezt nehezen szokják a betegek. De nehezen szokják az orvosok is. Ez a folyamat hatott az orvosi közgondolkodásra. Ha ugyanis szolgáltatás, akkor annak pontos ára van. A szolgáltatást végző orvos munkavállalónak pedig nemcsak megfelelő munkabér jár(na), hanem munkavállalói jogai is vannak. A munkavállalói öntudat megerősödésével az orvosok, ha bátortalanul is („ütött gyermekként csendesen morogva”), de szóvá teszik, ha túldolgoztatják, az egyre kifejezettebb munkaerő-hiány miatt törvénytelenül túlügyeltetik őket. Hol vannak már azok a nem ironikusan, hanem valóban szép idők, amikor még természetes volt, hogy a kórházi orvos vasárnap is megnézte súlyos betegét! És nem a paraszolvenciáért. Hanem azért, mert nem szolgáltatott, hanem hivatása jegyében szolgált. Vannak még ilyen orvosok a pályán. De a társadalmi közgondolkodás változása, a piac híveinek ügybuzgósága folytán egyre kevesebben. Ezt a folyamatot nem az orvosok kezdték. De ne csodálkozzon senki, ha szóvá teszik a munkavállalói jogok súlyos megsértését, és ha ráébrednek, hogy „a munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart”. És azon sem, ha a tőke-szolgáltatás-áruk-munkaerő szabad áramlása elvén olykor itt hagyják ezt az egészet.

Állandó a feszültség az orvoskar és az egészségpolitika között. Az orvosok, tudásuk és hivatástudatuk miatt, a betegellátás minőségét általában sokkal fontosabbnak tartják, mint annak megfizethetőségét. Ezért gyakorta kárhoztatják a megszorításokról döntő politikusokat. Sőt, nem átallanak a betegek érdekeire hivatkozni. (Óh, minő demagógia!) A közügyekért magát felelősnek érző igazi értelmiségi orvos szükségszerűen vitázik a mindenkori egészségpolitikával. Nem azért, mert az „ellenzék uszályában” üldögél. (Hasonló badarságot eddig minden rendszerváltozást követő kormányzatunk mondogatott.) A politika és az orvoskar közötti feszültség természetes. Mindenütt a fejlett világban. Ezen nem háborogni kell, hanem megérteni. A feszültséget a buta kormányok szítják, a bölcsebbek csendesítik.
Ideje lenne kimondani, hogy a mai magyar betegellátás bajainak nem a Nyugat-Európában általános megbecsülésnek örvendő magyar orvosok az okozói. Ekkora mennyiségű és ilyen minőségű ellátást nyújtani az itt és most rendelkezésre álló forrásokból nem lehet. Ezt egyébként mindenki, a kormány is és az ellenzék is tudja. Az ellátók hivatástudatból-megszokásból-tehetetlenségből fakadó munkája mára már elégtelenné vált a mennyiség és a minőség fenntartására. És a helyzet folyamatosan romlik. A király meztelen. Mi pedig rosszkedvűek vagyunk.

A szerző a Magyar Orvosi Kamara alelnöke