Betegség, halál - orvosok

Életképek Okatootáiáról*

Virágozzál dicső ország, / Nagyra termett náció, / S még soká ne háborgasson / A civilizáció!

Petőfi Sándor: Okatootáia (1847)

Anikó meghalt. Betegsége már a kezelés megkezdésekor gyógyíthatatlannak minősült. Az orvosok nem curatív, azaz gyógyító, hanem palliatív, vagyis a szenvedéseket enyhítő kezeléseket írtak elő. Sajnos azonban a palliatív kezelések egy része nem enyhítette, inkább tetézte a szenvedéseket. Ilyen helyzetekkel szemben nem az egyes orvos, hanem olykor maga az orvostudomány tehetetlen. A frusztrált orvos mégis úgy érzi, ha ő nem, akkor bizonnyal a beteg a hibás. Meg persze hibás az egészségügyi rendszer, az alulfinanszírozott betegellátás meg a „reform", ki tudja, hanyadik Okatootáia balsors tépte történetében. A rosszallásnak ez a hangulata tovább növeli a beteg és hozzátartozója kínos érzését a kezelések során.

Csontritkulás, vérsüllyedés

És miért vártak augusztusig? - kérdezte Egyeske, az 1-es számú gyógyintézet főorvosa, amikor az első vizsgálatkor, szeptember 30-án Anikó elmondta, márciusban érezte először, hogy „furcsán nyel". A kérdés nekem, Körmöcz Ferdinándnak szólt, a főorvos rám nézett szúrós tekintettel, és én szégyenkezve éreztem át a mulasztás felelősségét. Anikó önállótlan volt, gyűlölte az „ügyintézést", félt tőle, a főorvos jól látta, hogy az orvosi vizsgálatot nekem kellett volna kezdeményeznem. Meg is tettem, mondtam néhányszor, menjünk el orvoshoz, de Anikó nem akart, én meg ráhagytam, pedig ha tényleg akartam valamit, tudtam erőszakos lenni. De ebben az esetben talán féltem az eredménytől, és hagytam, halasszuk későbbre. Az előző év februárjában, három nappal a hatvanadik születésnapja előtt, Anikó elesett, combnyaktöréssel operálták, de néhány hónappal később már a járásán sem látszott, milyen műtéten esett át. Ősszel végre sikerült rábeszélnem, hogy kezeltesse a már korábban is megállapított csontritkulását. Az ortopéd szakorvos a gyógyszer felírása előtt laborvizsgálatra küldte Anikót, majd miután a vérsüllyedése és a fehérvérsejt-száma is igen magas volt, góckutatás céljából fül-orr-gégészeti vizsgálatot kért. A novemberi vizsgálatkor a fül-orr-gégész adjunktus garati elváltozást nem észlelt; az orrváladékozásra antibiotikumot írt fel.

Elég sokára mentünk vissza az ortopéd orvoshoz, a megismételt laborvizsgálat szerint a süllyedés az antibiotikum-kezelés ellenére alig változott. A csontritkulás elleni gyógyszert az orvos így is felírta.

Manapság sokan és sokat szoktak beszélni a holisztikus gyógyításról. A kifejezés többnyire holmi ezoterikus hókuszpókuszt takar, homeopátiát és méregtelenítést. De a holisztikus (az egészre tekintő) szemlélet persze roppantul fontos (volna) a tudományos orvoslásban is, hiszen a beteget - az embert, mondjuk talán inkább így - nem lehet annyi részre szabdalni, amennyi a szakvizsgatárgyak száma az orvosképzésben. Mindenhez persze senki sem érthet, ami elvárható, az csupán annyi, hogy a szakorvos küldje a beteget oda, ahol érdemben foglalkoznak a más szakterületre tartozó problémával. Egyszerűbben szólva, jó lett volna, ha a szakorvos figyelmezteti Anikót, hogy a vérképével késlekedés nélkül menjen el a háziorvosához. Mindez persze önmentegetés is, hiszen, mint a legtöbb laikus, annyit én is tudtam, hogy a magas vérsüllyedés gyulladás vagy daganatos betegség tünete lehet.

Júniusban csak elmentünk a háziorvoshoz, a csodálatos, nem ebből a mai világból való (de a legújabb gyógyszerek ügyében is naprakész) Ketteske doktornőhöz. A doktornő háziorvosi rendelője ez idő tájt egy kerületi rendelőintézetben működött. Ketteske doktornő minden betegére odafigyelt, Anikót azonban valahogy személyesen is megszerette, megsimogatta a kezét, átölelte, amikor belépett a rendelőbe, aggódott érte. Számomra ez nem volt meglepetés, Anikót majdnem mindenki szerette. Júniusi látogatásunkkor Anikó elmondta a panaszait, de nyomban hozzátette, nem szeretne most, a nyár elején belevágni a kivizsgálásokba. A doktornő ezt elfogadta, bár láttam rajta, nem tetszik neki a halogatás.

„Csodálkozol a kokainistán", írta Okatootáia egyik, méltán népszerű költője. Az emberek többsége úgy véli, aki önhibájából került nehéz helyzetbe, nem is érdemli meg, hogy segítsenek rajta. Erőteljes, sokaknak tetsző szociálpolitikai irányzatok épülnek erre a meggyőződésre. Anikó sokat dohányzott, legalább egy doboz mentolos cigarettát elszívott naponta, és egy időben rendszeresen ivott is. A whiskyt szerette, de többnyire azt a borzadályos olcsó konyakot itta, amelyet magamban XXI. Napóleonról neveztem el. A környezetünkben mindenki tudta ezt, csak én nem. A fentebb idézett költőt követve persze el lehet gondolkodni az okain is tán, de nincsen sok értelme. Anikó tizennégy évig élt külföldön. Amikor majd' ötvenévesen visszatért szülőhazájába, alig volt esélye rá, hogy a szakmájában, gyógypedagógusként állást kapjon. A második férje egy ideig fizette a tartásdíjat, amelyet a konfliktusmentes válás érdekében nagyvonalúan felajánlott, aztán leállt vele. A kiszolgáltatottság érzése akkor is gyötrő, ha megalapozatlan. Hiszen Krisztina, Anikó első házasságából származó lánya, meg az első férje egész családja, a két testvére mindig mellette volt. És kiderült az is hamar, ha olykor összeveszünk is, két hétnél tovább nemigen bírjuk ki egymás nélkül. A szerelem, amely akkor lobbant fel, amikor tizenhét éves korában megismertem, sosem hunyt ki teljesen. Amikor Éva, a feleségem meghalt, Anikó pedig hazajött külföldről, nem volt nehéz egymásra találnunk. Az orvosok azonban nem az okokat kutatták. Csak megkérdezték: dohányzik-e, iszik-e. „Igen" és „Már nem" volt a válasz.

Én, mint a legtöbb laikus, csak annyit tudtam, hogy a dohányzás a tüdőrák kockázatát növeli. Kétszer sikerült is rábeszélnem Anikót, hogy menjünk el együtt a tüdőgondozóba. Az átvilágítás mindkét alkalommal azt mutatta, a tüdejének semmi baja, a tüdőkapacitása pedig nagyobb volt, mint az enyém, holott én sosem dohányoztam. Anikó diadalmasan nézett rám, én pedig megnyugodtam.

Navigare necesse est

Augusztus vége felé Anikó sem titkolhatta tovább, hogy nehezen nyel. Egyszerre feltűnt, mennyit fogyott, pedig világéletében nagyon sovány volt. Addig azonban csak azt vettem észre, hogy eltűnt az előredomborodó hasa, amely rontott a hatvanéves korában is elegáns alakján. Most a fürdőszobai mérleg 41 és fél kilót mutatott a szokásos 48 helyett. (A magassága 168 cm volt.) Ketteske doktornő másnapra, augusztus 28-ára rendelte be: laborvizsgálat, fül-orr-gégészet. A hasi ultrahangos vizsgálatot és a gyomorröntgent csak 31-én, hétfőn tudták elvégezni. Mind a gégészet, mind a röntgenes szövettani vizsgálatot javasolt a garatból, illetve a nyelőcső alsó szakaszából vett szövetminta (biopszia) alapján. A vérsüllyedés 59 mm/óra. Ketteske doktornő a 2-es számú gyógyintézetbe írt beutalót. Anikó az Okatootáia székvárosát kettészelő folyam jobb partján lakott, így esetében a 2-es számú volt a területileg illetékes gyógyintézet.

A kezdő beteg téblábol, az útját keresi. Nemcsak a betegségétől, a diagnózistól szorong, de attól is, hogy nem tudja, hová kell mennie, ki fogja kezelni, megértik-e egyáltalán, mit akar. Ketteske doktornő a beutalót a 2-es számú gyógyintézet endoszkópos laboratóriumának címezte. Az endoszkóppal már volt személyes tapasztalatom, így legalább sejtettem, hogy a címzettet a kórház gastro-enterológiai osztályán kell keresni. De a fül-orr-gégészeti leleten csak annyi állt, hogy „directoscopia elvégzése javasolt". Fogalmunk sem volt, mit jelent ez, csak annyi látszott kézenfekvőnek, hogy a rendelőintézet gégészeti leletével a kórház gégészetére kell mennünk. Egy rokonszenves fiatal orvos megvizsgálta Anikót, és felállította a diagnózist, amelyet utóbb a szövettani vizsgálat is igazolt: Neoplasma hypopharingis, vagyis az algarat daganata. Azt is megtudtuk, hogy a garatból vett szövetmintavételt nevezik directoscopiának, ezt altatásban végzik, tehát egy napra be kell feküdni a kórházba. Az adjunktus meghatározta a beavatkozás napját is: szeptember 11. Nem lehetett többé kétség, Anikónak rákja van. Egy kis szerencsénk azonban ezen a leverő napon is volt: szeptember 10-ére sikerült időpontot kapni a nyelőcsővizsgálatra. Ez az utóbbi a szövettani lelet elkészülte előtt is valószínűsítette, hogy a nyelőcső alsó harmadában észlelt kemény, vérzékeny, mogyorónyi tumor rákos daganat. A doktornő (boríték az asztalon), aki a vizsgálatot végezte, megkérdezte, van-e, aki navigál bennünket. Nemleges válaszunkra felajánlotta, hogy majd ő navigál. Az események azonban másként alakultak.

A tíz nap, amennyit a szövettani vizsgálatra várni kellett, az okatootáiai gyakorlatban nem számít hosszúnak. Krisztina, érthető módon, mégis türelmetlen volt, gyorsabb eredményt akart. Krisztina ennek a történetnek a legfontosabb szereplője. A betegség hét hónapja alatt szinte minden nap órákat töltött „az anyával", főzte, turmixolta neki az ételeket, de ami ennél is fontosabb, ő volt az egyetlen, akinek a jelenléte megnyugtatta Anikót (meg engem is), aki enyhíteni tudta a riadalmát, oldani a szorongását. Pedig közben a munkáját is el kellett végeznie meg gondoskodnia kellett a két iskolás fiáról, akik maguk is szorongtak az imádott nagyanyjukért. Igaz, folyamatosan a segítségére volt Laci, a társa, pedig szegény olyan betegségfóbiás, hogy láttam rajta, elsápad, valahányszor be kellett lépnie egy kórház épületébe. Nos, Krisztina kinézte az interneten, hogy Okatootáia Állami Egyetemének alapításában működik egy egészségügyi magánvállalkozás, amely 25 ezer forint ellenében a szövetminta átadásától számított 24 órán belül elkészíti a szövettani leletet.

Kíváncsi volnék persze, hogy az öt egyetemi tanár és az öt egyetemi docens közül, akiknek a neve a vállalkozás honlapján olvasható, akadt-e csak egy is, aki szembeszállt az egészségügyi privatizációt ellenzők kampányával, amely „Az egészség nem áru!" jelszót tűzte a zászlajára. Az ő extraprofitjuk abból származik, hogy a jelenlegi ellátórendszernek több mint egy hétre van szüksége egy szövettani lelet előállításához. Versengő magánbiztosítók esetén a vállalkozás egy lenne a versenytársak között. Krisztina ötletét elleneztem. - Nekünk nem egy, hanem két leletre van szükségünk - mondtam. - Továbbá, ha nem akarjuk megvárni a 10-11-ikét, akkor kell találnunk egy helyet, ahol azonnal megcsinálják a két biopsziát. Ez vélhetően csak magánkórházban lehetséges, ahol a beavatkozás legalább százezer forintba kerül.

Éreztem, hogy nem győztem meg Krisztinát, inkább erősítettem benne a gyanakvást, hogy spórolni akarok Anikó kezelésén. Közben persze én is úgy éreztem, nem várhatunk tétlenül, Anikónak kemoterápiára, esetleg műtétre lesz szüksége, tanácsot kell kérjünk, hol kezeljék, ki kezelje.

Nem fordulhattam máshoz, de jobbhoz nem is fordulhattam volna: Hármaska főorvost hívtam fel. A feleségemet tizenhat éve operálták meg egy, a petevezetékből kiinduló, nagyméretű daganattal, miután a betegségét előzetesen tévesen diagnosztizálták, és három hónapon át kezelték olyan hormontapasszal, amelyre nagy betűkkel rá volt írva: alkalmazása daganatos megbetegedés esetén tilos. Jó egy évvel később ismét daganatot találtak a hasüregben, az újabb műtétet a sebész nem vállalta. Ekkor kerestük meg barátaink tanácsára Hármaska főorvost. A második, radikális műtét másfél évvel hosszabbította meg Éva életét. Hármaska doktor két sebészt ajánlott: Négyeske doktornőt, az 1-es számú gyógyintézet főorvosát, aki korábban közös barátunkat, Okatootáia neves költőjét is kezelte és Ötöske tanár urat, aki nem sokkal korábban távozott az 1-es számú gyógyintézetből. Utóbbit Hármaska doktor nyomban fel is hívta, majd visszaszólt, hogy Ötöske tanár úr várja a telefonomat.

Szocia­lista egészségügy nem volt, nem is létezhetett soha; de hiszen szocia­lizmus sem létezett. De nem volt, és az elmúlt húsz évben sem alakult ki piaci alapon szervezett kapitalista egészségügy sem, jóllehet az Okatootáián lezajlott, úgynevezett „alkotmányos forradalom" nyomán az országban kiépült a magántulajdonon alapuló piacgazdaság. Az egészségügy területén azonban megmaradtak az ősi, hűbéri viszonyok. Ez egyebek közt azt jelenti, hogy a kiterjedt hálapénzrendszer ellenére nem a pénz számít. Persze lehet, hogy az igazán nagy pénz számít, de akinek igazán sok pénze van, az magánkórházban kezelteti magát, vagy külföldön. Ami ellenben - talán - számít, az a „celebség", a VIP-státus és a társadalmi összetartozás. A negyven fölötti orvosok többnyire tudták, kicsoda, vagy inkább kicsoda volt Körmöcz Ferdinánd, egykori képviselő, hajdani közszereplő. Ennek következtében Anikó is a közszereplő hozzátartozója volt, nem „ketteske" csupán. Az ismertség azonban, mint az olvasó majd látni fogja, negatív következményekkel is járt. De valószínűleg az ellenszenvező személyesség is jobb, mint ha valaki csak egy a folyosón szorongó sok száz beteg közül. Az ismertség mellett a személyesség másik forrása a társasági kapcsolat. Az egyik orvossal együtt voltunk társaságban, a másikkal együtt voltunk gyerekzsúrban: ha nem tartoztunk volna mind egyazon értelmiségi középosztályhoz, efféle felismerésekre aligha kerülhetett volna sor.

Ötöske tanár úr a 2-es számú gyógyintézet sebészetére hív bennünket, ott operál meg egy másik jobb parti kórházban. Hosszú évekig volt osztályvezető főorvos, találkozásunkkor, szeptember elején a 2-es számú gyógyintézetben rendezetlen a státusa, a neve nincs kiírva, a nővérek nem tudják, hol és mikor lehet megtalálni, szobája sincs, végül a folyosón vizsgálja meg Anikót. Pedig régi munkahelyén, mint utóbb tapasztaltuk, távozása után is nagy a tekintélye. Régi ismerősként üdvözöl, hogyhogy nem emlékszem, többször is együtt vendégeskedtünk Sz. Gyuláéknál. Gyuláék lánya, Juli, kisiskolás koruk óta az idősebbik lányom egyik legjobb barátnője, Ötöske doktor lánya pedig Juli osztálytársa volt. Zavarba jövök, az orvos-beteg-relációban mindig az orvos a főnök, eszembe se jutott, hogy tegezzem Ötöske tanár urat. Egy töredékmásodperccel később veszem észre, hogy ő tegeződésre készült, csak az én köszönésem nyomán nyelte vissza a szervuszt. (A következő találkozásunkkor elnézést kértem, attól kezdve zavartalanul tegeződtünk.) Elrévedve idézzük fel, milyen fantasztikus tortákat sütött Gyula, mérnök létére szebbeket és jobbakat, mint a legtöbb cukrász. Anikó némán áll mellettem, a nyelése napról napra romlik, nemhogy a könnyű tésztát, már a habot se tudná lenyelni. Hirtelen a hangja is fedetté vált, olyan, mintha súlyos torokgyulladástól volna rekedt. Nyilvánvaló, hogy a betegség rohamosan terjed. Ötöske tanár úr mégis nyugtatni próbál, a garati laphámrák, mondja, általában jól reagál a sugárkezelésre, a nyelőcsövi képlet lehet akár jóindulatú is, a szövettani lelet ugyanis még mindig nem készült el. De azért körültekintően figyel, hirtelen Anikó torkára teszi a kezét - Mióta van a nyakán ez a duzzanat? - kérdezi. Addig észre se vettük a duzzadt nyirokcsomót, az áttételképződés nyilvánvaló jelét. De nem jelzett nyaki elváltozást a néhány nappal korábban készült ultrahangos vizsgálat sem. A duzzadt nyirokcsomót Anikó a fül-orr-gégészeten is megmutatja. - Hogyhogy én ezt nem vettem észre? - kérdezi mintegy önmagától a rokonszenves fiatal adjunktus. Előzőleg - minthogy a 2-es számú gyógyintézetben nincs nyelőcsősebészet - egy másik kórház mellkas-sebészeti osztályára adott vizsgálatkérő lapot, hogy ott keressen magának Anikó egy nyelőcsősebészt. Ha nincs Hármaska főorvos, ha nincs Ötöske tanár úr, ki tudja, kik és hol kezelték volna Anikót. A szabad orvosválasztás csak a második kérdés. Az első az, hogy a betegnek nincs kezelőorvosa, se szabadon választott, se „kirendelt".

Gondolom, Hármaska doktor Négyeske doktornőt ajánlotta, mondja hétfőn (szeptember 28.) Ötöske tanár úr. - Én mégis azt javaslom, Egyeske főorvost keressétek meg. Mindkettő kiváló sebész, de én Egyeskével szoktam együtt dolgozni. Ha hozzájárultok, fel is hívom, megbeszélem vele, hogy megkeresitek, megadom a mobilszámát. Egyébként - teszi hozzá - szinte biztos, hogy most rögtön nem lesz műtét, sugárkezelés lesz, esetleg kemoterápia, a többi ezeknek az eredményétől függ.

Jó is meg rossz is ezt hallani, hisz haladékot jelent, de persze azt is jelzi, a daganatok annyira kiterjedtek, hogy a jelenlegi helyzetben nem operálhatók. Szeretném, ha Anikót a saját betegének tekintené, mondom Egyeske főorvosnak a telefonban, nyomatékkal, arra utalok, hogy első alkalommal akár a magánrendelőjében is felkeresnénk. Ő azonban az 1-es számú gyógyintézetbe hív bennünket két nappal későbbre. Utóbb megtudjuk, ez az ambuláns napja, akkor egész nap járóbetegeket vizsgál. Az nem is derült ki, hogy van‑e egyáltalán magánrendelője.

A rendelőintézeti bejárat előcsarnokában kényelmes ülőgarnitúrák, a betegeket digitális kijelzők szólítják az ablakokhoz, az emeletre tágas, átlátszó falú liftek visznek fel. Mindez azt a benyomást kelti, hogy az 1-es számú gyógyintézet az okatootáiai átlaghoz képest igen jól ellátott intézet. Az ambulancia folyosóján azonban rémületes a zsúfoltság, a betegek egy része állva várakozik az orvos ajtaja előtt.

„Magának jó összekötetései vannak..."

Egyeske főorvos ruganyos mozgású, megnyerő ember. Ha ő a kezelőorvosa, Anikó jó kezekben lesz, gondolom. Attól, hogy az első szavaival rám pirított, nem bántódtam meg, igazat adtam neki. Azóta sem tudom, sosem fogok egyértelmű választ kapni rá, változtatott volna-e a betegség lefolyásán, ha az előző év novemberében, a vérsüllyedés-lelet alapján megkezdődik Anikó kivizsgálása, ha márciusban, az első jelzésekkor nyomban orvoshoz megyünk. Egyeske doktor pontosan azt mondja, amit Ötöske tanár úr előre jelzett: sugárkezelés, esetleg kemoterápia, műtét az eredménytől függően. A hangszínváltozást az okozza, hogy a tumor ráterjedt a bal oldali gégefélre. Ha sor kerül a műtétre - mondja a főorvos -, valószínűleg Ötöske tanár úrral együtt fogjuk megoperálni, ő csinálja a mellkasi, én a nyaki részt. Akkor azonban a gégefőt is el kell távolítanom. Anikó a gyógypedagógiai főiskolán logopédusi szakképesítést kapott, pontosan tudja, hogy a gégefő eltávolítása a természetes beszélőképesség elvesztését jelenti. - Ahhoz nem járulok hozzá -, mondja szokatlanul határozottan. - Azt megteheti - feleli a főorvos, és a hangjában gúnyt is érzek. - De ha fuldokolni kezd, megcsinálom a gégemetszést, mert az viszont kötelességem.

Az orvosnak tájékoztatnia kell a beteget a betegségéről, a kezelés veszélyeiről, a betegnek joga van hozzá, hogy tudja, mi történik vele. Ez persze jobb, mint a régi gyakorlat. K. Ágival 1974-ben elhitették, hogy valamilyen ritka immunbetegségben szenved, erről beszélt a barátainak, miközben mindegyikük tudta, hogy rákja van. (Ági a feleségem volt, mire a betegsége kiderült, már régen elváltunk. Akkor operálták, amikor a nagyobbik lányom született. Gyereknézőből, a jobb parti kórházból mentem, többször is, Ágihoz a nagy bal parti kórházba. Milyen szerencsém van, gondoltam a buszon zötykölődve, hogy mindkét kórház egyazon autóbusz vonalán fekszik. Legalább nem kell átszállnom. Anikó betegsége kapcsán sokan említették együttérző pillantással, hogy másodszor élem át egy hozzám tartozó nő gyógyíthatatlan betegségét. Harmadszor, kedveském, harmadszor, mondogattam magamban, de nem szóltam, mert nyilvánvaló volt, hogy a kiigazítás röhejbe fordítaná a részvétet.) Manapság a másik véglet dívik. Évához az első műtétje előtti este bement az operáló orvos, és a legújabb amerikai irodalom adatai alapján ismertette vele a petefészekrák halálozási adatait. A nagymamámat Neumann Henrik, a híres ausztr(ál)iai fülész operálta. (A professzor Okatootáia királyát is kezelte. - Kívánjon bármit - mondta állítólag az uralkodó a sikeres műtét után. - Okatootáj nemességet kérek, felség, felelte az orvos. Így lett a neve héthársi Neu­mann.) A nagymamám azt kérdezte a professzortól, ugyancsak a műtét után, miért nem mondta meg nyíltan, milyen nagy műtét előtt áll. - Mert egy zsidó nem veri fejbe baltával a másik embert - felelte héthársi Neumann. Vajon nem lehetne, morfondíroztam magamban, úgy biztosítani a beteg információs önrendelkezési jogát, hogy közben az se érezze úgy magát, mint akit baltával csaptak fejbe?

A sugárkezelés várólistás, mondta Egyeske főorvos. - Lehet, hogy hetekig, akár hónapokig is várni kell, amíg sorra kerül. - Nem lehetne ezt valahogy lerövidíteni? - kérdeztem naivitást tettetve. A főorvos úgy tett, mintha nem értené a kérdés rejtett tartalmát, az egészségügy helyzetéről, a nem kielégítő finanszírozásról kezdett beszélni. Ezt már sokszor hallottam orvosoktól, tudtam, hogy igazat beszélnek, de úgy véltem, Titanic-Müller intézkedései, amelyeket Okatootáia orvostársadalma hevesen ellenzett, valamelyest javítottak volna a helyzeten. Ezúttal azonban a szokásos morgásnak mintha lett volna valamilyen gúnyos-személyes éle, mintha a főorvos azt mondta volna, most a saját bőrödön tapasztalhatod, mit műveltetek ti, liberálisok az egészségüggyel. Gyorsan el akartam hessenteni ezt a paranoiás képzetet, de a doktor folytatta. - Magának jó összeköttetései vannak, hívjon fel valakit. Itt már nem lehetett félrehallani az ellenséges-elutasító prekoncepciót.

Egyáltalán nem voltak jó összeköttetéseim, senki sem jutott eszembe, akit felhívhatnék, hogy Anikó kerüljön előbbre a várólistán. - Hívja fel a főigazgatót - ajánlotta Egyeske. Olyan érzésem támadt, hogy Egyeske ugrat. Talán nem tévedtem, mert nyomban visszaszívta a javaslatát, mint aki megijedt, hogy komolyan veszem: Nem, ne hívja fel! - mondta. Korábban - az Éva műtétjével kapcsolatos tapasztalataim alapján - írtam egy kis cikket a beteg java és a gyógyítás anyagi korlátozottsága konfliktusáról. Most nem tudtam megállni, hogy meg ne említsem, hozzászóltam Hármaska főorvos meg a főnöke vitájához. - Kinek az oldalán? - kérdezte Egyeske. - Én látatlanban a főorvosnak adtam igazat - feleltem. - Ha ismerné a tényeket is - mondta Egyeske megvetően -, akkor nem így gondolná. Hármaska doktor kiváló sebész, de ebben az ügyben nem volt igaza. Én voltam a hibás, miért kellett a cikkemmel dicsekednem. Az Okatootáiát megosztó törésvonal, éreztem hirtelen, itt, a kórházi ambulancián is jelen van. Innen nézvést én, a halálos beteg Anikóval együtt, a rossz oldalon állok.

A sugárkezelés megkezdésére végül nem is kellett olyan nagyon sokat várni, mindössze egy hónapot, és ez alatt az egy hónap alatt is egymást követték a különböző vizsgálatok és kezelések. Az első találkozás után újból felhívtam Egyeske főorvost, részint, hogy ismét kérjem, tekintse Anikót a saját betegének, részint, hogy nincs‑e valami, amit Anikó jelenlétében mégsem akart elmondani. Mintha tudta volna (pedig ez kevéssé valószínű), hogy a hasüregi rákról vannak tapasztalataim, összehasonlítással kezdte. A hasüregi ráknál, valahogy így mondta, hacsak nem jön létre bélelzáródás, az életfunkciók működnek. A nyaki rákok ellenben lehetetlenné teszik a rendes táplálkozást, nehezítik a légzést, és előbb-utóbb nagy fájdalmakkal járnak. Szorongató volt ezt hallani, bár én, mihelyt a kezünkben volt a diagnózis, nem reméltem semmit, tudtam, hogy Anikó meg fog halni, ahogy meghalt Éva is, Ági is. Tudta ezt Krisztina is, többször beszéltünk róla, de azért préselte a sárgarépát, darálta a tönkölyfüvet meg a többi természetgyógyászati csodaszert. És biztos vagyok benne, hogy Anikó is tudta. Csak azért nem beszélt róla, mert nem akarta hallani a szokásos, üresen kongó biztatásokat: Ne mondj ilyeneket, meg fogsz gyógyulni...

Az október 6-iki onkoradiológiai konzílium meghozta a hivatalos döntést: a sugárkezelés november 4-én kezdődik. A kezelést megelőző MRI- és CT-vizsgálatra október 26-ára, illetve 29-ére adtak időpontot. A konzílium után Egyeske főorvos október 13-ára a kórházi osztályára rendelte be Anikót. Készüljön fel, mondta, egy-két napos bent maradásra, egy szondát fognak behelyezni a gyomrába, azon keresztül kell táplálni, mert a folyékony tápszer fogyasztása nem elegendő. Rendesen enni, nyelni Anikó már rég nem tudott. A fő tápláléka egy folyékony tápszer volt, az első adagokat még Ketteske doktornő írta fel. Négy-öt doboz nagyjából fedezte a szervezet napi kalóriaszükségletét. Ekkor ismerkedtünk meg a PEG kifejezéssel (Percutaneous Endoscopic Gastrostomy). Az eljárás lényege, hogy a szondát a gyomortükrözésre is használt endoszkóp segítségével a szájon át juttatják le a gyomorba, majd a hasfalat és a gyomrot átszúrva a szonda egyik vége a szabad levegőre kerül, a másik végén lévő felfújható labda a gyomor belső falához tapad. Az eljárás egyszerű, helyi érzéstelenítéssel végzik, komplikáció ritkán fordul elő.

„...tumor került felismerésre"

A mondott napon a kórházi bejáraton át lépünk be az épületbe. A PEG-et még aznap megcsinálják az ambulancián, Hatoska főorvos rendelője előtt várakozunk, ezúttal hármasban, Krisztinával együtt. Az egyik kilépő nővér azt mondja, még legalább fél óra, amíg Anikó sorra kerül. Krisztinával lemegyünk a büfébe meginni egy kávét, Anikó marad. Néhány perc múlva megcsörren a telefonom, Anikó az. Alighogy elmentünk, behívták a rendelőbe, de az endoszkóp elakadt a nyelőcsövében, nem sikerült lejuttatni a gyomrába. Csak egy nővérrel tudunk beszélni, igen, mondja, az endoszkóp behelyezése közben kiderült, hogy a nyelőcső alsó szakaszán is van egy szűkületet okozó daganat, azon a szakaszon az eszköz nem ment át. - Hogyhogy kiderült? - kérdezem. - Hiszen a nyelőcsődaganat a leleteken is szerepel. Ő nem tudja, feleli a nővér, beszéljünk Egyeske főorvos úrral, ő volt a beavatkozást kérő orvos. Anikót Krisztina visszakíséri a kórterembe, én Egyeske főorvost keresem, ambuláns napja van, a rendelőjében kell lennie, néhány ajtónyira Hatoska főorvos szobájától. Hamarosan kijön, de nagyon siet valahová, megkér, várjak. Fél óra múlva tér vissza, igen, magyarázza, a nyelőcső beszűkült szakaszán nem ment át az endoszkóp, ilyesmi előfordul. - Értem, próbálok válaszolni, de mi az, hogy kiderült? Ezt a kérdést mintha nem hallaná. - Ilyen esetben sebészeti eljárással kell behelyezni a szondát. Lehet, hogy erre csak a jövő héten kerülhet sor, minden műtő folyamatosan foglalt. De Anikó azért maradjon bent a kórházban, egy bent fekvő beteg előbb kerül sorra, ha otthonról jön be, esetleg heteket kell várni. Ennek ellenére másnap reggel megcsinálják a műtét előtt kötelező laborvizsgálatokat, a véralvadási értékek nem teljesen megfelelőek, mondja az osztály egyik orvosa, kérdés, hogy a műtétet nem kell-e megelőznie gyógyszeres kezelésnek. Másnap reggel Anikó telefonál, menjek be azonnal, még a délelőtt folyamán meg fogják operálni. Korán reggel ismét vért vettek, most már rendben találták a véralvadási értékeket, bár alig különböztek az előző napitól. Az így behelyezett szondát már nem PEG-nek, hanem gastrostomának, azaz gyomorszájadéknak, az eljárást gastrostomiának hívják.

Mire beérek a kórházba, Anikó már a műtőben van, még alszik, amikor visszatolják a kórterembe. Ahogy ébredezik, persze fáj a sebe, az infúzióba adagolják a fájdalomcsillapítót. De nem is a fájdalom a legrosszabb, hanem a szomjúság: gyomorműtét után tilos vizet inni, ezt ötven évvel ezelőtt én is megtapasztaltam, amikor a gyomromat operálták. Aztán persze elmúlik a gyötrő szomjúság, Anikó hamar lábra áll, láthatólag erősödött, egy héttel a műtét után megkapja a zárójelentést, elhagyhatja a kórházat. Hanem a zárójelentés igazolta, amit hajlamos lettem volna félrehallásnak, képzelgésnek vélni. Ez állt benne: „A beavatkozás során az oesophagust [a nyelőcsövet] körkörösen szűkítő tumor került felismerésre, melyen az endoscopot átvezetni nem sikerült." Hiszen a tumort már a 2-es gyógyintézetben felismerték. Igaz, az a szeptember 10-én kelt lelet még arról számolt be, hogy az endoszkóp levezetése a nyelőcsőben akadálytalan. Ennek meg az ugyanott készült kórszövettani leletnek az alapján írta le a szeptember 30-i első vizsgálat után Egyeske főorvos a diagnózisa harmadik tételeként: „Nyelőcső rosszindulatú daganata". Állhatott volna a zárójelentésben a valóságnak megfelelően, hogy a korábban felfedezett tumor időközben annyira leszűkítette az oesophagust, hogy a szűkületen az endoszkópot már nem lehetett átvezetni. Mire jó az efféle csúsztatás?

A lábadozás valamelyik napján, már megszokott módon lementem a büfébe. Az egyik asztalnál régi ismerősöm, barátom, Imre ült a feleségével. Kölcsönös meglepődés, kérdezősködés. - Májrák, áttétekkel - mondja Imre, vidáman, szinte diadalmasan, és az aggodalmas, de persze üres kérdéseimet egy viccel hárítja el. - És mit mondott az orvos, Balogh néni? - Mondott az mindent, kígyót, békát. - Kígyót, békát? - Ja, meg még rákot is. Imrével valahogy párhuzamosan futott a pályánk, Okatootáia alkotmányos forradalmának két nagy pártja közül Imre a konzervatív néppárt egyik alapítója volt, én a liberális párté, aztán mindketten egyre távolabb kerültünk a pártpolitikától, Imre jogvédőként elsősorban az Okatoo­táia etnikai kisebbségét ért jogsértések ellen lépett fel, keményen, jogászi szakszerűséggel. Tudtam, hogy betegeskedik, tudtam, hogy a huszonhét éves fiát gyógyíthatatlan betegség vitte el... Megrendítő volt, hogy itt találkozunk újból.

November 4-én megkezdődött a sugárkezelés, Anikó nyakán, mellkasán le nem mosható tintával megjelölték a kobaltbesugárzás helyét. A sugárkezelést irányító megnyerő, fiatal doktor, Heteske főorvos telefonon megkérdezte Egyeske főorvost, hogy a besugárzással párhuzamosan megkezdi-e a kemoterápiát. Egyeske a döntés előtt belgyógyászati konzíliumot kért: megengedi-e a beteg általános állapota a kettős terhelést. Az ember a konzíliumot úgy képzelné, hogy egy helyiségben összegyűlnek az illetékes orvosok, ki-ki a maga szakterülete szerint megvizsgálja a beteget, aztán sorra elmondják a véleményüket, és együttesen hoznak döntést. Ez a gyakorlat azonban már többé-kevésbé a múlté. Ma a konzíliumot kérő orvosnak nem kell személyesen találkoznia a konzulens orvossal, elegendő, ha az utóbbi véleménye megjelenik az intézet számítógépes rendszerében. Csak az marad el, amit a consilium szó alapjelentése kifejez: a tanácskozás. Nyolcaska belgyógyász adjunktus megvizsgálja Anikót, és az általános állapota, a soványsága alapján úgy ítéli meg, hogy a besugárzás és a kemoterápia együttesen túlontúl veszélyes megterhelést jelentene.

A sugárkezelés megkezdésekor Heteske főorvos figyelmezteti Anikót, hogy a besugárzás rosszullétet, szájszárazságot, fájdalmakat okozhat, panaszait nyomban jelezze. A várakozáshoz képest Anikó elég jól viseli a naponkénti besugárzást. A hamarosan jelentkező torokfájást egy viszonylag enyhe fájdalomcsillapító kellőképpen enyhíti. Ahogy beáll a kezelés rutinja, a várakozási idő percekben mérhető. Negyed 11-kor érkezünk meg a rendelőbe, fél 12-kor már otthon is vagyunk. Megismerkedünk az azonos időben várakozó betegekkel. Egy fiatalasszony vonattal jár be naponta, miután a három gyerekét elindította az iskolába. Korán felismert nyaki rákját már megoperálták, a besugárzást utókezelésként kapja. Ő talán meggyógyul, meggyógyult. Nagyon remélem, hogy jól van.

Naponta mind többen érkeznek a kezelésre a szájuk előtt gézmaszkkal. A Csendes-óceáni térségben influenzajárvány ütötte fel a fejét, a sajtóban tombol a háború a vírus és az oltóanyag körül, az ellenzék politikusai sorra jelentik ki, nem oltatták be magukat, és nem is fogják. A „Nem oltatok!" politikai jelszóvá vált, hiszen már csak néhány hónap van hátra a választásokig. Aki gézmaszkkal lép be a sugárterápiás váróba, az biztosan ellenzéki szavazó, gondoltam, az P. képviselőasszony álláspontját követi. A vírusos influenza ellen, nyilatkozta a politikusnő, nem védőoltással, hanem megelőzéssel, például gyakori kézmosással kell küzdeni. November elején a sajtó azt adta hírül, hogy az Okatootáiával ugyancsak határos Ruténiában már 71 halálos áldozata van az influenzának. Legközelebbi találkozásunkkor Heteske főorvos véleményét kérdezem, beoltassa-e magát Anikó. A főorvos mosolyogva legyint, a kormány négymillió adag oltóanyagot vásárolt a gyártótól, most attól tartanak, hogy a nyakukon marad, azért keltik a pánikot. Nem érzem meggyőzőnek az álláspontját, túlságosan egybevág azzal, amit az ellenzéki sajtó hirdet. Egy nyaki rákban szenvedő beteg számára egy közönséges influenza is halálos lehet, vélem laikusként. Nagy baj, ha egy orvos szakmai véleményét a politikai álláspontja befolyásolja. De persze az se kisebb baj, ha én látom bele az orvos véleményébe a politikai elfogultságot, noha a főorvos valójában a szakmai meggyőződése alapján nyilatkozott. Hogy lezárjam a bizonytalankodást, Nyolcaska adjunktust hívom fel: ő belgyógyász, a kemoterápiáról mondott véleménye alapján megfontolt, inkább óvatos orvosnak látszott, a politikai álláspontjáról pedig nem tudok semmit: Nyolcaska határozottan az oltás mellett foglal állást. Nyomban elmegyünk Ketteske doktornőhöz, Anikó, tekintettel a betegségére, ingyen kapja az oltást. Aztán megkapom én is. - Maga meg azért, mert öreg - mondja Ketteske doktornő, és megveregeti a vállam.

„Jelenleg akut sebészeti teendő nincs"

A sugárkezelés hat hete alatt azonban nem a sugárkezelés okozta a gondot. A legtöbb baj, kellemetlenség, szorongás és szenvedés forrása a gastrostoma volt. Anikó többet kínlódott vele, mint az utolsó heteket leszámítva magával az alapbetegségével. Pedig ez is jól indult. Nemcsak Krisztina tanulta meg, hogy egyre változatosabb, kalória- és vitamindús turmixolt ételeket készítsen csirkehúsból, puhára főtt marhahúsból, brokkoliból, sóskából vagy gombából, de Anikó is megtanulta, hogyan mossa át minden étkezés előtt és után a szondát, hogyan szívja fel a fecskendővel a háztartásunkban franciásan bolnak nevezett áttetsző, kék csészékből a folyékonnyá hígított ételt, és hogyan nyomja a szondába, kapkodás nélkül, lassan, egyenletesen. Még én is megtanultam a szonda környékének tisztogatását. Ez már hozzátartozik a napi szertartáshoz. Óvatosan elemelem a bőrtől a szonda tappancsát, pálcikára sodort vattával letörlöm a tappancs alatti érzékeny bőrt, fertőtlenítővel letisztítom, majd friss gyulladásgátló krémmel bekenve, a tappancs alá simítom a tiszta gézlapot, végül orvosi ragasztószalaggal újra leragasztom. Szeretem csinálni, bármennyire is praktikus, egészségügyi feladat, testi intimitás van benne, az erotika utolsónak megmaradt, átszellemített formája. Ezért is háborít fel annyira, hogy utóbb a sebgondozás elhanyagolásával gyanúsítanak.

A kezdeti, nyugalmas periódus után a tappancs alatt a sipoly váladékozni kezd, a gézlap egy-két óra alatt mosogatóronggyá ázik, már nem elég naponta egyszer, két-három óránként cserélni kell. Az egyik délelőtti sugárkezelés után átmegyünk Egyeske főorvos osztályára, de a főorvos a műtőben van, csak délutánra várják. Másnap úgyis esedékes egy radiológiai kontroll. Heteske doktor szelíd szemrehányással kezdi, Anikó, mondja, láttam, hogy amint kiléptek az épületből, rágyújtott. Való igaz, a dohányzásról Anikó, bár jóval kevesebbet szív, mint korábban, nem bír és valójában nem is akar leszokni. A szonda szivárgásával kapcsolatban a főorvos azt javasolja, keressük meg a sebészeten a stomás szakápolónőt, a stomaügyekhez jobban ért, mint bármelyik orvos. Nincs szerencsénk, pontosabban a nővérnek nem volt szerencséje, néhány nappal korábban elesett, betegállományban van, nem tudni, mikor kezd újra dolgozni. Elbizonytalanodva téblábolunk a sebészeti kezelő előtt, s akkor mégis ránk mosolyog a szerencse. Egy műtősnő megkérdezi, kit keresünk, ráadásul emlékszik is rám a rendszerváltás (az első rendszerváltás?) körüli időkből, és gondjába veszi Anikót. Előkerít egy sebészt, az megnézi a szondát, közben sértődötten dohog, mi köze neki ehhez, miért nem az foglalkozik a gastrostomával, aki a műtétet végezte. De azért kicseréli a szondát (amelyet az ambuláns lapok hol kanülnek, hol katéternek neveznek), felpumpálja a ballont, amely belülről a gyomor falához szorulva megakadályozza a gyomortartalom kiszivárgását, és röntgenre küldi Anikót. A november 18-iki röntgenlelet szerint „a gastrostoma jó helyzetű". Jótevő angyalunk megnézi a számítógépben, ki volt az operáló orvos, de mindannyiunk meglepetésére nem talál adatot. Aztán néhány napi kutakodás után kiderül, a műtétet nem az általános sebészeten, hanem Egyeske főorvos osztályának a műtőjében végezték el, az operáló orvos pedig éppen az a Kilenceske doktor volt, aki úgy vélte, az foglalkozzon a szondával, aki behelyezte. A szivárgás azonban a kanülcsere ellenére sem szűnik meg.

Ellenkezőleg, a gyomortartalom egyre bőségesebben folyik ki a szonda mellett. Egy hét múlva, Heteske főorvos vizsgálatot kérő lapjával Anikó Hatoska főorvost keresi fel, aki a PEG-eljárás első számú szakértője a kórházban. „A ballon 10 ml-es felfújásával megfelelő illesztést értem el. Probléma esetén az operáló sebésznél jelentkezzen", olvassuk a november 25-én kelt ambuláns lapon. Jótevőnk közbenjárására legközelebb december 2-án maga az osztályvezető főorvos, Tizeske vizsgálja meg Anikót. A finom arcú és finom kezű professzor azt teszi, ami a laikus logika szerint is a leginkább indokoltnak tetszik: „szűkítő öltés behelyezésével" próbálja meggátolni a „gastrostoma melletti váladékozást", december 7-ére pedig kontrollra rendeli be a beteget. A 7-iki ambuláns lap kétes eredményről tanúskodik: „A gastroscopia drain mellett váladékozás csökken". Az újabb kontroll időpontja december 14. A „váladékozás" azonban nem várja meg a kontroll időpontját. Kilencedikén estére olyan mennyiségben folyik ki a gyomortartalom a szonda mellett, hogy be kell mennünk a sebészet ügyeletére. A fiatal ügyeletes orvos, Tizenegyeske doktor megállapítja: „katéter lazán rögzítve, mellette híg savós-véres váladék ürül, bőrt kissé felmarta". A terápia: „szűkítő dohányzacskó öltés. Coloplast pastával a felmaródott bőrt kezelem, katétert meghúzva rögzítem."

Tartós javulást a dohányzacskó-öltés sem hozott, a „savós-véres váladék" egyre bőségesebben ömlik a szonda mellett. Felhívom Hármaska főorvost, továbbra is leginkább benne bízom. - Nyilván annyira kitágult már a szonda körül a sipoly - mondja elgondolkozva, hogy a szűkítő varrás nem segít. Talán meg lehetne próbálkozni egy nagyobb méretű szondával. Aztán még hozzáteszi, ilyen esetben stomazsákot helyeznek a sipolyra, az legalább felfogja a kiömlő gyomortartalmat. Megadja egy szakápoló nővér telefonszámát, őt a 3-as számú gyógyintézetben a karácsonyi napokban is megtaláljuk. December 20-án abban a reményben keressük fel Hatoska főorvost, hogy nagyobbra cseréli ki a lötyögő szondát. Rendelőjében arról értesülünk, hogy az intézetben csak egyfajta szonda létezik. - Arra nincs kerete az intézetnek, hogy különböző méretű szondákat készletezzen - mondja. A következő kérdésre, hogy hol vehetnének meg mi magunk a nagyobb méretű szondát, nem tud válaszolni. Egyet tehet, ismét körülvarrja a létező szondát. Ehhez Anikó nem járul hozzá.

Krisztina egyik rokona sebész egy vidéki kórházban, Krisztina tőle kér segítséget. Nagyobb méretű szonda náluk sincs, mondja, de dolgozik egy ausztr(ál)iai kórházban is, ott biztosan van. Elhozni azonban csak az ünnep után tudja. Időközben véget ért a sugárkezelés, Heteske főorvos egy utolsó kontrollra rendeli be Anikót, de megkeressük Egyeske főorvost is, mindkettejüknek békés karácsonyt kívánunk. Egyeske főorvosnak elmondom a gastrostomával kapcsolatos szűnni nem akaró problémát, és szóvá teszem azt is, hogy szinte minden alkalommal más sebész vizsgálta, varrta a szonda körüli nyílást. Óvatosan arra próbálok célozni, nem lehetne-e, hogy mint Anikó kezelőorvosa, ő állapodjon meg az általános sebészeti osztály vezetőjével, hogy jelöljenek ki egy sebészt, aki gondját viseli Anikónak. A mondottak illusztrálására hierarchikus sorrendben előszámlálom, ki mindenki kezelte, varrta a sipolyt Anikó hasán: Kilenceske doktor, Tizenegyeske doktor, Hatoska főorvos, Tizeske professzor. - Ennél feljebb már nem lehet menni - teszem hozzá. - Próbálkozzon... - feleli a főorvos, és váratlanul a volt miniszterelnököt nevezi meg, aki, bár leköszönt posztjáról, továbbra is az ellenzék támadásainak a célkeresztjében áll. - Most már megvárom a legközelebbi miniszterelnököt - kellett volna válaszolnom, de ez a kézenfekvő riposzt sajnos csak pár perccel később, kifelé menet jut az eszembe.

A gastrostomából folyamatosan ömlik a savas gyomortartalom, a 3-as számú gyógyintézetben a szakápoló nővér felteszi a stomazsákot. Most legalább látjuk, mennyi folyadék ömlik ki a sipolyon, a zsák rövid idő alatt megtelik, egy-két óránként üríteni kell. Ekkor próbálok először élni az Egyeske főorvos emlegette összeköttetéseim­mel. Magas szintű kapcsolatom hamarosan visszahív, menjünk ki a 4-es számú gyógyintézetbe, ott várni fognak. Karácsony van, december 25-ike. A külkerületi kórházban a szakvizsgájára készülő ügyeletes orvosnő csak annyit tud, hogy maga a főigazgató telefonált egy beteg ügyében. A szondáról, pláne a szokásosnál nagyobb szondáról nem is hallott. Áttelefonál a sebészetre, az ügyeletes elfoglalt, több új beteg érkezett, várnunk kell. Közben megjön Krisztina és Laci, ők is velünk várnak. Aztán szólnak a sebészetről, hogy menjünk át oda.

Elsőre az ügyeletes sebész, Tizenketteske adjunktus sem érti, mit akarunk, hogy kerültünk a távoli kórházba. De aztán felküldi Anikót a kezelőbe. Az a benyomásom, ő az első, aki komolyan veszi Anikó és a gastrostoma állapotát. - Ez a folyadék - mutatja az újból megtelt stomazsákot - így nagyon gusztustalan, valójában azonban tele van értékes tápanyagokkal. Ha a gastrostoma nyílásán minden kifolyik, nem jut se táplálékhoz, se folyadékhoz. Ez életveszélyes. Ha akarja, most rögtön felveszem. Kap infúziót, a mesterséges táplálás a vékonybélbe vezetett szondával is megoldható. A lényeg az ambuláns lapon is olvasható: „... táplálkozási képtelenség miatt gastrostoma behelyezés történt, mely gyakorlatilag hasfali gyulladás miatt nem használható, gyomor-bélnedv szabadon távozik..." A státus leírása után a vélemény: „...osztályos felvétel javasolt az exsicosis [kiszáradás] veszélye miatt".

Anikó nem akar a 4-es számú gyógyintézetben maradni, túlságosan hirtelen érte az ajánlat. Magam is úgy gondolom, az alapbetegséget az 1-es számúban kezelik, ha műtétre kerül sor, azt is ott fogják megcsinálni. Arra kérem Tizenketteske doktort, hívja fel Egyeske főorvost, kérdezze meg az ő véleményét. Küldjék át a beteget az intézetbe, mondja a főorvos, az osztályunkon fogjuk elhelyezni.

Az ismerős osztályon karácsonykor kevés a beteg, aki teheti, hazament az ünnepekre. Az osztály ügyeletese tőlem kérdezi az Anikó állapotára vonatkozó adatokat, Anikó a szomszédos kezelőhelyiségben várja az ügyeletes sebészt, a két helyiséget függöny választja el egymástól. Beszélgetésünket, amely közben megint a politika területére siklott, a sebész érkezése szakítja félbe. Nem látom persze, de mintha már az ajtóból harsogná: ez ápolási probléma, rosszul gondozták a stomát, sebészi teendő nincs. Át akarok menni a másik helyiségbe, hogy megmondjam a véleményemet, de aztán visszafogom magam. A velem szemben ülő fiatal orvos a fejét csóválja. Én sem egészen értek egyet ezzel - feleli a tiltakozó megjegyzésemre, de ebben a kérdésben a sebész a kompetens. Közben az ügyeletes sebész a konzíliumot már befejezte, csak a jelenlévő nővéreket szórakoztatja: - Egy 62 éves asszonynak a hasfala nem lehet olyan, mint egy 16 éves szűzlányé. Bunkó, gondolom magamban. Mint egy vízvezeték-szerelő, aki az elvásott csövet fikázza. Az ambuláns lapon ott a verdikt írásban is: „Jelenleg a stoma helytelen ápolásából adódó felmaródás észlelhető a stoma körül kb. 10×15 cm területen, a stoma körül behelyezett szűkítő célzatú öltés insufficiens [elégtelen] (eltávolítva)". Az olvasó talán nem felejtette el, hogy az insufficiens szűkítő öltéseket az ügyeletes sebész főnöke, Tizeske professzor és kollegája, Tizenegyeske doktor helyezte be. „Javasolt aktív bőrvédelem, hámosítás. Pajzs és balon szorosra húzása és helyben tartása." Ezt korábban Kilenceske doktor és Hatoska főorvos már megtette, eredmény nem mutatkozott. „Jelenleg akut sebészeti teendő nincs és nem is jön szóba. Szükség esetén a műtétet végző orvossal konzílium szóba jön". A fogadtatásból egyre inkább nyilvánvaló, Anikó érkezését megelőzte a híre: egy külkerületi közkórház ügyeletes adjunktusa felülbírálta a Csendes-óceán-szerte ismert intézet tudós orvosainak az eljárását. Hibás csakis a beteg, illetve a beteg hozzátartozója lehet. Ez a vélemény nyomban kötelező normává vált. Másnap délelőtt az ügyeletes főorvos asszonytól, aki sosem kezelte Anikót, ismét megkapom a szemrehányást: nem gondoztuk a stomát megfelelően. Az ambuláns lapról tudom meg, hogy az ügyeletes sebész Tizenhármaska főorvos volt.

Kétségbeesésemben Ötöske tanár urat hívtam fel. Megígéri, hogy vasárnap, azaz december 27-én reggel megnézi Anikót. Vasárnap korán reggel a tanár úr megjelent a kórházban, tekintettel a karácsonyi időszakra, Anikó egyedül volt a háromágyas kórteremben, átvitette a beteget a sebészetre, majd maga mellé szólítva az éppen ügyeletes Kilenceske doktort, alaposan körülvarrta a szondát. Tizenhármaska főorvos döntése tehát, miszerint akut sebészeti teendő nem jön szóba, alig harminchat óráig volt érvényben. A zárójelentésben a külsős közreműködésnek természetesen nincs nyoma, az eljárást a zárójelentés sebészeti konzíliumnak nevezi, de a szűkítő öltés elvégzése kiderül belőle. Egyeske főorvossal nem találkozom, kérdésemre Anikó azt mondja, nem volt bent a kórtermében, pedig a gastrostoma sorsáról neki kellene döntenie, hiszen a behelyezését is ő rendelte el. Az intravénás folyadékpótlás meg a folyékony tápszer hatására Anikó valamelyest erősödik, nem látom értelmét, hogy az újévet is a kórházban töltse. Erőt veszek magamon, felhívom Egyeske főorvost. Egyetért a kiírással, 30-án Anikó hazamehet. Este eljönnek Krisztináék a gyerekekkel, szilveszter estéjén két régi barátnőnk jön látogatóba, éjfélkor megiszunk egy-egy pohár pezsgőt, mindannyian arra gondolunk, amit valójában egyikünk se remél, hátha az új év fordulatot vagy legalább nyugalmas hónapokat hoz. A gyomortartalom karácsony esti ömlésével szemben most valóban csak szivárog a nedvesség a szonda mellett. A tappancs azonban lazán lifeg a sipoly fölött. Január 5-én ismét bemegyünk az intézetbe. A mindig segítőkész Tizennégyeske doktornő bekeni a még mindig gyulladt bőrt, feszesre húzza a szondát, rögzíti a tappancsot. A következő hat hétben a szonda szivárgása miatt nem kell berohannunk az 1-es számú gyógyintézetbe.

Január elején meghalt Anikó édesapja, kilencvennégy éves volt. Utolsó hónapjaiban Anikó két testvére ápolta. Nyilvánvaló volt, hogy nincs sok ideje hátra, mégis szorongtam, nehogy túlélje Anikót. Mindig úgy éreztem, a három lánya közül gyerekkorukban Anikó lehetett a kedvence. Bár ezekben a hetekben zavart állapotban volt, engem hol iskolatársának, hol katonabajtársának nézett, biztos voltam benne, Anikó halálát felfogná, és kétségbeesve halna meg. Hajni, aki egy évvel fiatalabb Anikónál, gyerekkoruk óta bensőséges szövetségesi viszonyban volt Anikóval; kettejükkel szemben mindig az Anikónál egy évvel idősebb nővére, Ildikó volt a felnőtt, komoly lány. Hajni, Anikóhoz hasonlóan, levelezőn végezte el a gyógypedagógiai főiskolát, ma egy súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekeket gondozó-fejlesztő intézet vezetője. Mindig csodáltam, miként képes nap mint nap bizakodással elvégezni reménytelennek tetsző feladatát, hogy egy kicsit élhetőbbé tegye ezeknek a gyerekeknek az életét, akik közül sokan beszélni, járni, önállóan enni sem képesek. Hajni gyakran jön Anikóhoz, Krisztinán kívül ő az egyetlen, akivel Anikó bizalmasan beszélget. Néha még össze is vesznek, akár gyerekkorukban.

„Gastrostoma zárása, mivel nyelése visszatért"

Az örökös gond a szondával nem csak azért látszott elmúlni, mert ezúttal talán feszesebb, tartósabb volt a szűkítő varrás, mint korábban. Hanem elsősorban azért, mert a szonda fölöslegessé vált. Minden bizonnyal a sugárkezelés hatására Anikó a turmixolt ételeket újból le tudta nyelni, oldódott a rekedtsége is. A szonda, minthogy nem kellett mozgatni, békében maradt, a sipoly nem tágult ki. A házilagos megfigyelés feltételezéseit az orvosi felülvizsgálat visszaigazolta. Január 27-ikén Egyeske főorvos konstatálta, hogy a nyakon tapintott rákos nyirokcsomó eltűnt, a korábban kiterjedt algarati tumor alig látható. - Ha most kellene operálni, nem tudnék mit kivágni - mondja elégedetten. Pontos állapotleírásra persze csak a megismételt MRI- és CT-vizsgálat után, azaz február végén kerülhet sor, a sugárkezelés végeredménye a kezelés befejezése után két hónappal állapítható meg. Bizakodva megyünk el az ambulanciáról. A nyugalom február közepéig tartott.

A második februári hétvégén Anikó hasi fájdalmakról panaszkodik, ezek vasárnap estére ijesztőekké válnak. Megrémülök, vajon nem bélelzáródás okozza-e a görcsöket. Az intézet sebészetén Tizenhármaska főorvos az ügyeletes, most kedvesen, szinte régi ismerősként fogad. Megnyugtatja Anikót, a helyzet nem vészes, jöjjünk vissza másnap, akkor hasi röntgen is készülhet. Szóba kerül, milyen rossz, hogy a sebészeti kezelésnek nincs gazdája, eddig minden alkalommal más vizsgálta, kezelte Anikót. Ezzel a főorvos is egyetért. Nem tudom megállni, hogy szóba ne hozzam, mennyire nem értettem egyet azzal a véleményével, hogy a stomaproblémát a gondatlan ápolás okozta. A főorvos azonban elvágja a vitát. Több mint harminc éve orvos, szakmai kérdésekről nem vitatkozik egy laikussal. A pártomról, mondja, készséggel vitázna.

A pártom kifejezésre legyintek, ami ebben a szituációban nem volt helyes. Akkor a rendszerváltó tárgyalásokról. Bár, teszi hozzá, talán jobb, ha arról az ember nem tud meg mindent. Persze nem kezdünk vitázni. Kifelé menet azonban eltöprengek. Vajon milyen sötét, titkos alkukat sejt ez a tekintélyes főorvos a tárgyalások hátterében? A tárgyalások főbb fordulatairól a sajtó aznap hírt adott, akkoriban a fél ország a tévé előtt ült, hogy nyomon kövesse az eseményeket. A tárgyalások szó szerinti jegyzőkönyvét hét kötetben adták ki. Ha valaki nem bízik a kinyomtatott szövegben, némi utánajárással az eredeti videofelvételeket is megnézheti. A két nagy párt megállapodása - a „paktum" ­- szövege és tartalma az aláírás pillanatától kezdve nyilvános volt. Kik között és miről jöhettek létre olyan alkuk, amelyekről tisztességes embernek még tudnia sem kívánatos?

Másnap megint egy új orvos, Tizenötöske vizsgálja Anikót, a röntgen azonban nem támasztja alá a subileus (a bélelzáródást megelőző állapot) gyanúját, a bélmozgató gyógyszerek hatására a görcsök enyhülnek. A következő nap mégis újra be kell menni a kórházba, a sipoly újból váladékozik, a szonda tappancsa meglazult, ismét Tizennégyeske doktornő húzza feszesre a rögzítő cérnát. Csütörtökön Anikó riadt kiáltással hív be a fürdőszobába. Rémülten rohanok be, a szonda a ballonnal együtt a földön hever, Anikó hasán pingponglabdányi lyuk tátong, a nyíláson vastag pászmában folyik ki az étel, amit nemrégiben megevett. Azt se tudjuk, hogy ilyen állapotban hogyan tudunk eljutni a kórházig, hiszen az étel s nyomában a gyomorsav kiömlésének már semmi sem állja az útját. Ismét a régi jótevőnk igazít útba. Tizenhatoska doktor is felismer, belőle a múltam nem gyanakvást, inkább rokonszenvet vált ki. Tamponként valamilyen, a sebgyógyulást elősegítő folyadékkal átitatott gézt helyez el a nyílásban; elképedve figyelem, hogy a lyuk méterszámra nyeli el a gézt. Nem hiszem, hogy a hatalmas nyílás magától bezárul, de a másnap déli kontrollon Tizenhatoska doktor megállapítja, hogy a sarjadzás megindult, majd Tizeske professzor rendelkezésére hivatkozva kicseréli a perubalzsamos géztampont. Kontrollra másnap, szombaton kell bemennünk. A természet azonban most sem igazodik az orvosi naptárhoz, a több méteres géz péntek este, persze jó későn, kiesik a hasfalba vágott lyukból. Megint egy másik orvos az ügyeletes, Tizenheteske főorvos. Ő is barátian, pertu üdvözöl, egy társaságban voltunk együtt többször is, a úgy harminc éve. Tizenheteske főorvos végre kimondja, a nyílást műtéti úton be kell zárni. Másnap reggel a műtét előtt kötelező laborvizsgálatok után Anikót betolják a műtőbe. Kérésünkre ezúttal megkapjuk a műtéti leírást is, ebből kiderül, hogy az operáció összesen 23 percig tartott. Ha karácsonykor az 1-es számú gyógyintézet munkatársai a védekező összetartás helyett érdemben értékelték volna a külkerületi kórházban kapott véleményt, a műtétet talán már akkor el lehetett volna végezni. Mindazonáltal az a tény, hogy a szonda kiesett a gyomorba vágott szájadékból, csak a február 18-ikán kelt gyomorröntgen leletéből tudható meg. A zárójelentés szerint „kis szivárgás miatt naponta kezeli a PEG környékét. Panaszokat okozó gastrostoma zárása miatt vettük fel." A műtéti leíráson pedig ez áll: „Gastrostomia zárása, mivel nyelése visszatért." Bizony jó lett volna, ha a zárásra azért kerül sor, mert a szondatáplálás fölöslegessé vált. A valóságot ismét csúsztatások, elhallgatások torzítják.

Február 21-ikén interjú jelenik meg az egyik napilapban Imrével. Kiderül belőle, hogy kórházban van. Aligha lehet másutt, mint az 1-es számú gyógyintézetben. Valóban ott kezelik, a belgyógyászaton, ahol Anikót is vizsgálták, méghozzá valamilyen új gyógyszerrel. Imre sokkal jobban van, mint amikor októberben találkoztunk. Bizakodó, és ettől bennem is feltámad egy csöppnyi remény.

Ki vagyunk rúgva...

Február 25-ikén és 26-ikán megcsinálják az MRI- és a CT-vizsgálatot. Anikó megint nehezebben eszik, de most mintha nem a nyelőcsövével volna a baj. Állandóan hányingere van, gyakran kihányja a lenyelt ételt. Karácsony óta három kilót hízott, most megint csont és bőr, amilyen októberben volt. Március 2-ikán eltávolítják a műtéti varratot, a seb rendben gyógyul. Vajon az MRI- és a CT-lelete elkészült már? A nővér megnézi a gépet, kinyomtatja a leletet. A lelet a betegé, joga van elkérni. De talán mégis helyesebb, ha az orvos adja át, aki meg is tudja magyarázni, mi van benne. A nyaki MRI megnyugtat, arról szól, amit már a gégészeti kontroll is elárult: „Kezelés hatására jelentős regresszió mutatható ki." Ezt egy laikus is megérti. A mellkasi CT ellenben megrémít. Hiába van benne, hogy a nyelőcső falának megvastagodása 1,2 cm-ről 0,7 cm-re csökkent, a lelet cystát és gócokat jelez a májban. „A májban megjelent gócok hepaticus disseminatiónak felelnek meg." Ez vajon azt jelenti, hogy rákos áttétek szóródtak szét a májban? Anikónak botcsinálta szakértőként azt magyarázom, hogy ciszták gyakran fordulnak elő különböző szervekben, többnyire nem veszélyesek. Tudom, hogy nem győztem meg, de nem kérdez többet. Csak két napot kell várni, 4-ikén Heteske főorvoshoz megyünk kontrollra. Ekkor már nincs kétség, a lelet áttéteket mutat. A főorvos kemoterápiás konzíliumot kér Nyolcaska adjunktustól, Anikónak március 8-ikán, hétfőn kell a belgyógyászati osztályon jelentkeznie. Vajon most lesz mód a kemoterápiára? Hiszen Anikó általános állapota a novemberihez képest semmit sem javult. A kemoterápia megkezdése előtt erősítésre, roborálásra lenne szüksége, gondolom. Legalább olyan állapotba kellene kerülnie, amilyenben január közepén volt.

Amikor Évánál jelentkeztek áttétek a májában, Tizennyolcaska tanár urat kerestük fel. Mielőtt - évekkel korábban - Tizennyolcaska tanár úrral találkoztam, azt hittem, a máj érinthetetlen, akinek a májában áttétek jelentkeztek, azon már nem lehet segíteni. Tizennyolcaska doktor világosított fel, hogy ez nem így van.

A kezelőben a tanár úr végigkopogtatja Anikó hasát. Lehet, hogy tévedek, de úgy rémlik, hogy ezt az ősi, kopogtatós módszert a kezelések során talán csak Ketteske doktornő használta. Pedig a gyerekkoromból jól emlékszem a gyerekorvos, Gyula bácsi hűvös ujjaira meg a belgyógyász nagyapám kezére is, ahogy végigkopogtatta a hátam, ha meg voltam fázva és csúnyán köhögtem. Meg is jegyezem, milyen jó, hogy az orvos a kezével meg a fülével is beleláthat a beteg hasába, nem kell hozzá feltétlenül a mennydörgő MR-masina. - Ott is az orvos szeme számít - feleli Tizennyolcaska doktor. - Valószínűleg kemoterápiára lesz szükség - teszi hozzá. Felhív, hogy kit keressünk meg.

Így kerültünk kapcsolatba Tizenkilenceske tanár úrral, az 5-ös számú gyógyintézet osztályvezető főorvosával. Már a telefonban jelzi, bár nem találkoztunk, számos közös ismerősünk, barátunk van, illetve volt. Másnap fél tízre hív be a kórházba, sikerül öt perccel hamarabb odaérnünk, ő pontban fél tízkor fejezi be a vizitet, nyomban megvizsgálja Anikót. Egyebek közt szakterülete a mesterséges táplálás is, lehet, hogy már rég hozzá kellett volna fordulnunk. Egyeske főorvos március 10-ikére rendelte be Anikót kontrollra, abban maradunk, hogy a kontrollvizsgálat után telefonon beszélünk, és eldöntjük, hol folytatódjék a kezelés. Nyolcaska adjunktusnál megint az az érzésem, hiába a sok jól csengő szöveg team­munkáról meg multidiszciplináris kezelésről, nem sikerült eldönteni, ki is Anikó kezelőorvosa, ki a kezelés gazdája. Az adjunktust konzíliumra kérték, ő belgyógyászként magnóra mondja a véleményét, de a döntést visszahárítja Egyeske főorvosra. Nyolcaska doktorral abban maradunk, a főorvosi kontroll után visszatérünk hozzá. Ha nem találjuk a rendelőjében, várjuk meg.

Szokásos ambuláns napján Egyeske főorvos megnézi a nyaki MRI leletét, a tükörrel benéz Anikó szájába, és szinte ugrál örömében. - Az algaratból eltűnt a daganat - mondja elégedetten, boldogan. Rokonszenves ez az őszinte azonosulás a beteggel. Maradéktalanul rokonszenves volna, ha nem tudnám, hogy ott a mellkasi CT lelete. Kérem, nézze meg azt is. - A nyelőcső daganata ügyében Tizeske professzorral kellene beszélniük - ajánlja. - Meg itt vannak ezek az áttétek a májban... Nyolcaska adjunktus úrral megbeszéltük, hogy visszamegyünk hozzá - jegyzem meg. A főorvos felderül: - Helyes, menjenek vissza hozzá. Még rendelkezik, hogy május végén kerüljön sor újabb, ellenőrző CT- és MRI-vizsgálatra, aztán elbúcsúzik. Részéről a kezelés, úgy tetszik, befejeződött.

Nyolcaska adjunktusra valóban várnunk kell. Ez nem a szokásos rendelési ideje, a folyosó üres. Az egyik ajtón Imre lép ki, maga előtt tolja a kerekeken guruló infúziós állványt. Most megint nagyon rosszul néz ki, a szokásosnál is soványabb, nehezen jár, de beinvitál a szobájába, ezúttal egyedül van egy kis kórteremben. „Szebb kilátásokat remélve" dedikálja a legújabb versfüzetét Anikónak és nekem. Anikó halála után irigykedve és reménykedve gondoltam Imrére: hátha nála bejött az alkalmazott kísérleti gyógymód, hátha ő megmenekül. De éppen amikor itt tartok a mi történetünkben, olvasom az interneten: meghalt. Három évvel volt fiatalabb Anikónál, két hónappal élte túl.

Miközben beszélgetünk, hallom, nyílik a szemben lévő ajtó, megérkezett az adjunktus. Az a benyomásom, elfelejtette, hogy iderendelt, mindenesetre szabadkozik, nagyon kell sietnie. Két hét múlva el tudjuk kezdeni a kemoterápiát - mondja -, akkor jelentkezzenek, addig egyen, erősödjön. Anikó tiltakozik, nem bír enni, nincs étvágya, feszül a hasa, mindentől hányingere van, amit mégis magába erőltet, kihányja. - Felírok valamit hányinger ellen, ez segíteni fog - mondja Nyolcaska doktor, és már zárja is a szobáját, újabb vizsgálatra nem rendeli vissza Anikót. Ugyanazt a gyógyszert írta fel, amit korábban is, akkor sem sokat használt. Ismét az az érzésem, az 1-es számú gyógyintézet lemondott rólunk, ki vagyunk rúgva. Már nem kell döntenünk, nincs is más választásunk, csak az 5-ös számú gyógyintézet.

Tizenkilenceske tanár úr másnap reggelre rendeli be Anikót, Krisztina is velünk jön. A tanár úr is úgy tervezi, körülbelül két hét múlva kezdi meg a kemoterápiát, de a megelőző roborálást nem bízza a betegre, Anikót nyomban ott tartja, nem az onkológián, hanem az egyik belgyógyászati osztályon, egyágyas szobát kap. A bent fekvéshez szükséges holmikat Krisztina hozza be a kórházba. Nyomban bekötik az infúziót, ezúttal nem a szokásos folyadékpótló fizioló­giás konyhasóoldat csöpög a vénába, hanem valamilyen sűrű, fehér anyag. Hamarosan megtanulom az új szót: parenterális táplálás. Mindannyiunkat megnyugtat, hogy úgy érezzük, Anikó jó kezekben van, odafigyelnek rá. Láthatóan erőre kap, a kedve is jobb, estefelé kioson a kórterem előtti nyitott folyosóra, titokban elszív egy cigarettát. Itt akár kilencig is bent maradhatok, legfeljebb a teherbejáraton kell kimennem, az egész éjjel nyitva van. De ez a jobb hangulat sem változtat a lényegen, Anikó hasa feszül, püffedt, már a belgyógyászatra való felvételekor tapintással megállapították: ascites. Régies, csúf orvosi szóval: hasvízkór, folyadék a hasüregben, súlyos májbetegségek, a májban terjedő rákos áttét jellegzetes tünete. Tizenkilenceske doktor az első vizsgálat után négyszemközt megmondta nekem, „Anikó meg fog halni", a kemoterápia, ha sikeres lesz, legfeljebb haladékot jelent. Most bejön Anikó szobájába, elmenőben int, hogy menjek utána. Az ultrahangos lelet alapján, mondja, a helyzet sokkal rosszabb, mint gondolta. A májban jóval több a daganat, mint amennyit három hete az MRI mutatott. Kérdeznék valamit, de a főorvos, közbeszól: - Menj inkább vissza - mondja -, még azt fogja gondolni, hogy ki tudja, milyen szörnységeket beszélünk a háta mögött. Elszégyellem magam, ebben az orvosban, aki alig egy hete ismeri Anikót, több a figyelmesség iránta, mint bennem. Anikó így is megkérdezi: - Nagyon rosszakat mondott? Azzal ütöm el, hogy a közelgő választás esélyeiről kérdezte a véleményem. Anikó rám hagyja, tudom, egy szavamat nem hiszi el. Pénteken, március 19-én Anikót kiengedik a kórházból, a tanár úr azonban szól, hogy mielőtt távoznánk, menjünk be a szobájába. - Van egy eljárás - mondja -, amely nagyon megkönnyíti a táplálkozást. Egy tubust (ez az angol tube [cső] szó magyarítása) helyeznek el a nyelőcsőben, az öntáguló cső nem engedi összeszűkülni a nyelőcsövet. Akkor nemcsak pépes ételt bír majd lenyelni. Fontos, hogy rágjon. Ha megtörtént a behelyezés, utána egy héttel meg lehet kezdeni a kemoterápiát. Ha Anikó beleegyezik, nyomban felhívja Huszaska professzort, a 6-os számú gyógyintézetben, ő ebben a legjobb. Odaadóan bólogatok, ott dolgozik Tizennyolcaska tanár úr is. Anikón látszik a szorongás, de nem tiltakozik. Tizenkilenceske tanár úr kimegy, Anikó, mondja néhány perc múlva, hétfőn reggel negyed 9-re legyen a gyógyintézetben. - Téged - fordul felém - látásból ismer, a jobb parti lankán szoktál kutyát sétáltatni. Soha nem volt kutyám, a professzor nyilván összetéveszt valakivel. - Mindjárt megírom a vizsgálatkérő lapot - mondja a tanár úr -, a vizsgálat eredményét már aznap tudni fogom, hétfőn egy kongresszus kezdődik Ausztr(ál)iában, ott találkozunk. A professzor egyébként, teszi hozzá, mint afféle sebész, időnként nyers modorú, ne vegyétek rossz néven.

Hétfőn megtörténik, ami a sugárkezelés alatt egyszer sem fordult elő, a vekker nem szólal meg, elalszunk, tíz perc késéssel érkezünk a klinikára. Mialatt az adminisztrációt intézzük, a professzor bement a műtőbe, négy órát kell várnunk. Anikó a vizsgálat előtt nem ehet, nem ihatott még egy kávét sem, elég rosszul bírja a várakozást. Én körülnézek a masszív, XIX. századi épület előcsarnokában. 1942-től 1945-ig M. professzor volt az intézet vezetője, a háború végén nyomban eltávolították az intézet éléről. Alapító tagja volt az Okatootáj Orvosok Nemzeti Egyesületének. Az OONE fanatikusan fajvédő szervezet volt. 1942 nyarán mindent elkövetett azért, hogy a zsidó orvosokat, a szervezet által összeállított és a Honvédelmi Minisztériumnak átadott listák alapján munkaszolgálatra vigyék ki a kínai frontra. (A háborúban Okatootáia Japán szövetségese volt.) Az úgynevezett SAS-behívók rendszere - írja Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus című könyvében a korszak történetének kutatója, K. M. Mária - lehetővé tette, hogy a névre szóló behívókat célzottan olyanok kapják meg, akik valakinek az útjában álltak (...), a behívott zsidó orvosokat rendszerint fizikai munkára, lövészárkok ásására és vasúti sínek építésére vezényelték, azzal sem törődve, hogy az országban, de a fronton is súlyos volt az orvoshiány. Hosszú az orvosszervezetek önzésének és álszentszentségének a története.

SAS-behívót kapott az apám is. Negyvenegy éves volt, tudatosan távol tartotta magát a politikától, mindent elkövetett, hogy jó okatootájnak számítson. Név szerinti behívásának semmi más oka nem lehetett, csak az, hogy „valakinek az útjában állt", pusztán azzal, hogy elismert fogorvosként jó praxisa volt. A nagy kínai offenzíva napjaiban, valószínűleg már betegen, esett fogságba, feltehetőleg a tehervagonban halt meg. Mindez persze nem indokolná, hogy ennyit írjak M. professzorról. Az unokája, M. Magdi miatt írok róla. Magdi „messze esett a fájától", szociológus volt, cigányokkal készített életútinterjúkat, és sehol sem érezte magát olyan otthonosan, mint az ország legtávolabbi szegletében, putrikban élő, vallásos cigányok között. Egyike volt a négy nőnek, akivel hosszabb-rövidebb ideig együtt éltem, és akik mind meghaltak. Magdi azonban, Ágival, Évával, Anikóval ellentétben, nem várta meg a rákot: harminchét évesen öngyilkos lett. A Holdra költözik, írta a búcsúlevelében, amelyet a lakásomba rendszeresen besurranó állambiztonságiak elloptak, ott fog várni. Nem hiszek a túlvilágban, de időnként elragad a giccs-thrillerek képvilága. Nem lehet-e, hogy Magdi jár vissza a Holdról, ő áll bosszút, ő bünteti azokat, akikre féltékeny volt, akire féltékeny lett volna. Pedig a búcsúlevelében azt is írta, nem haragszik rám. Az urnáját a nagyapja sírjába temették, a síron, csak úgy, magától, kinőtt egy fenyőfa. Évente egyszer-kétszer ki szoktam menni temetőbe, virágot viszek, mécsest gyújtok. A lángok a majd' hatvan éve elhunyt OONE-alapító professzorért is lobognak.

Vége a műtéteknek, bemehetünk a kezelőbe. Huszaska professzor a legkevésbé sem érdes, figyelmes, jó humorú ember, az első benyomásom alapján egyenesen aranyosnak mondanám. Az algaratból eltűnt a leírt daganat, erősíti meg a korábbi megállapítást. Tisztázzuk a kutyasétáltatást is: a professzor K. Jánost látta, azaz a helyemet a politikai térképen elég jól lőtte be. Indul Ausztr(ál)iába, mondja, az onkológus kongresszusra, ott találkozik Tizenkilenceske doktorral, neki is elmondja a véleményét. Pénteken már itthon lesz, akkor hívjuk fel, hétfőn behelyezi a tubust, Anikónak legfeljebb egy napot kell bent maradnia a klinikán. Tizenkilenceske tanár úr már a következő héten, nyomban húsvét után el akarja kezdeni a kemoterápiát, addig Anikónak erősödnie kell. A hét végén Anikó nagyon rosszul van, retteg, nem fog élve kijönni a klinikáról, mondja Krisztinának. Nekem erről egyikük se beszélt.

Közjáték a hálapénzről

A régi mesterek sokszor humoros közjátékot illesztettek a tragédia zárójelenete elé, ezzel oldva vagy éppen fokozva a végkifejlet feszültségét. Mint fentebb már utaltam rá, a népszokásként gyakorolt hálapénz-adásban maga a pénz nem is olyan lényeges. Azzal az átlagos jövedelemmel, amellyel Anikó családja meg én is rendelkezünk, a különleges ellátást nem lehet megvásárolni. Inkább olyan az orvosi hálapénz, mint a pincérnek adott borravaló. Attól, hogy a vendég ötezer forintot ad a négyezer forintos vacsoráért, nem lesz omlósabb a hús, ízesebb a körítés. Nem lesz az a következő alkalommal sem. De a vendég nem érzi magát szarevőnek, a pincér pedig csak a konyhában tesz rá megjegyzéseket. Mégis van egy hatalmas különbség. Aki nem tud hálapénzt adni - vagy mert nincs rá pénze, vagy mert nem tudja, ki fogja megoperálni, sőt esetleg utólag sem tudja, ki operálta -, óhatatlanul úgy fogja érezni, minden bajának az az oka, hogy nem adott hálapénzt. És ez gyalázatos.

Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át. Anikó aznap ment be az egészségügyi intézménybe, még nem volt ágya, de a beavatkozás már megtörtént, a kezelőből kerekesszéken tolta a majdani szobája felé egy ápoló. A holmiját, egy meglehetősen súlyos táskát én cipeltem utánuk. A lift előtt várakozva végre alkalmam nyílt, hogy belecsúsztassak a betegtologató köpenye zsebébe egy ezrest. A fiatalember, aki addig a pillantására sem méltatott, nyomban kikapta a kezemből a táskát, sőt visszamenőleg elnézést kért, amiért eddig nem vette észre, hogy cipekedem. Tiszta helyzet volt, én fizettem, ő többletteljesítményt nyújtott. Milyen szép lenne, gondoltam, ha az orvosoknak adott hálapénz is ilyen derűs egyértelműséggel tartozna össze valamilyen többletszolgáltatással.

A megkülönböztetett - jó és rossz értelemben megkülönböztetett - bánásmódot, mint fentebb írtam, a közéleti helyemnek köszönhettem, nem a pénznek. Ez a megkülönböztetett hely viszont a hálapénz-átadást is meg az elutasítását is különösen kínossá tette. Az utóbbin némileg enyhített, ha a doktor a régi ismeretségre hivatkozva, barátias gesztussal tért ki a pénz átvétele elől. A legkínosabb viszont az a fajta visszautasítás volt, amely formálisan korrektnek látszott („Erre itt semmi szükség"), a gesztus, a mimika nyelvén mégis inkább azt jelentette: „A maga pénze nem kell!"

A hálapénzről beszélgetve egy műtősnő azt mondta, húsz év gyakorlat után a nettó jövedelme százezer forint. Egy tudományos fokozattal rendelkező főorvos nettója nem éri el a 250 ezer forintot. A versenyszférából ismert alkalmazotti jövedelmekhez képest ezek az összegek nagyon alacsonyak. A főorvos hozzátette, nagyon meg kell gondolnia, hogy elmenjen-e hosszabb szabadságra, vagy elutazzon-e egy tudományos konferenciára, mert ha egy hétig nem jut paraszolvenciához, azaz hálapénzhez, felborul a háztartása költségvetési egyensúlya.

Ha egy kofa a piacon számla nélkül ad el egy kiló krumplit, megbüntetik. Orvos esetében viszont fel sem merül, hogy számlát adjon. Néhány éve Okatootáia vádhatóságának vezetője az egészségügyi miniszter kérdésére válaszolva írásba adta: a hálapénz elfogadása a gyógyító-megelőző tevékenység keretében nem meríti ki a hivatali vesztegetés törvényi tényállását. A törvényesség legfőbb őre a rá jellemző bölcs részrehajlással járt el. Hiszen a hálapénz puszta elfogadása valóban nem vesztegetés. Eltitkolása, különösen folyamatos eltitkolása azonban adócsalás. De majd bolond lett volna szembekerülni az orvosszervezetekkel és az orvostársadalom többségével, amely fontos részét alkotta egykori pártja szavazóbázisának.

A hálapénz illendő összegéről fogalmam se volt, és ma sincs. A nővéreknek általában kétezer forintokat adtunk, hol Krisztina, hol én, hol Anikó, egy öt-hat napos kórházi tartózkodás során két-három alkalommal. Orvosnak, úgy véltem, ötezernél kevesebbet nem lehet adni, főorvosok, tudományos fokozattal rendelkezők esetében tízezer az alsó határ, kisebb beavatkozások esetén is. Aki hosszabb időn át foglalkozott a kezeléssel, annak húszezer jár. Egy komolyabb beavatkozásért eredetileg harmincezret akartam adni, de aztán látva az interneten az illető publikációs listáját, negyvenre emeltem az összeget. Mindent összevéve hálapénzre aligha költöttünk többet százötven-kétszázezer forintnál. Elosztva a betegség hónapjaival, nem nagy pénz, viszont nem is kaptunk érte semmit.

A rituálé része, hogy az ember mintegy lopva teszi le az asztalra a borítékot, aztán néz a levegőbe, mintha semmi köze sem lenne az asztalra került tárgyhoz. Az orvos pedig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy egy boríték hever az asztalán. Olykor az orvos hallat valamilyen hangot, amiről nem tudni, köhögés volt-e vagy köszönöm. Anyám sokszor elmesélte, orvostanhallgatóként egy vizsgán professzor úrnak szólította a professzort. Az előző évet Ausztr(ál)ia egykori császárvárosában végezte, ott a Herr Professor magasabb rang volt, mint a Herr Minister. A dél-okatootáiai tanférfiú azonban nem így látta a világot. - Én magának méltóságos úr vagyok, megértette? - üvöltötte, kikelve magából. Nem kívánnám, hogy a feudális egészségügybe a feudalizmus efféle külsőségei is visszatérjenek. De azért az is abszurd, hogy egy címzetes egyetemi tanár köhécselve köszönje meg a keze ügyébe csúsztatott bankjegyet, mint egy eret vágó borbély vagy a dögönyözésben is járatos fürdőmester.

„Gyorsan romló légzési elégtelenség"

Március 29-ikén, hétfőn reggel nyolcra érkezünk meg a 6-os számú gyógyintézetbe. Most nem kell várnunk, egy nővér levezet bennünket az alagsori kezelőbe, ott hozzákezdenek a műtét előtti rutinvizsgálatokhoz: vérnyomásmérés, vérvétel. De nem érnek a végére, máris szól a telefon, a professzor úr várja a beteget. Anikót kerekesszéken betolják a liftbe, én lent maradok az alagsorban. Talán negyedóra se telik el, ismét jön a lift, Anikó holtra váltan ül a kerekesszékben. Örömködni próbálok, máris túl van a dolgon, percek alatt betették a tubust a nyelőcsövébe, most rendesen tud majd enni. Anikó nem válaszol, láthatólag nagyon rosszul van, alighogy betolják a kezelőbe, sugárban hány, pedig tegnap este óta nem evett semmit. Egyágyas szobába viszik, egy kicsit megnyugszik, felkel, de újra meg újra rájön a hányinger, hánynia kell. Megérkezik Krisztina, lemegyek a földszintre, megkérem a professzor úr titkárnőjét, szóljon fel értem, ha a professzor úr kijött a műtőből. Fél egy körül megszólal a telefon, mehetek a professzorhoz. - Szeretném megköszönni a... Még ne köszönjön semmit - vág közbe a professzor -, a daganat elhelyezkedése következtében a cső derékszögben megtört, innen az irritáció és a hányás. Együttérzést remélve panaszkodni kezdek. - Igen, mondom, nagyon szorongott ettől a tubus-behelyezéstől, hiszen a gastrostomával is annyi baj volt. Együttérzés helyett a professzor ingerült lesz, már nem az a kedves, aranyos ember, amilyennek egy hete láttam, szinte felmagasodik a székben. - Kérem - mondja haragosan -, ha a beteg nem bízik az orvosában, nincs mit tenni. Mentegetőzni próbálok, elsorolnám, min ment keresztül Anikó a folytonosan szivárgó kanüllel, a vastagon ömlő gyomorsavval, a gyomrából kieső szondával, de leginkább azzal, hogy a kezelésének nem volt gazdája. - Ugyan, kérem - mondja a professzor, minálunk nincs olyan, hogy kezelőorvos. Ebben sajnos igaza van, csak azt nem tudom, hogy ezt bírálatként mondja-e, vagy pedig olyan tényként, amit el kell fogadni. Aztán még hozzáteszi: gastrostomiánál az esetek harminc százalékában lépnek fel komplikációk, endoprotézis-beültetésnél az esetek öt százalékában. Ha valaki mindkettőbe beleesik... és itt elharapja a mondatot. Arról érdeklődöm, mi történik, ha nem marad abba a hányás. Előfordul, mondja a professzor, hogy ki kell venni a tubust. Nem kérdezek tovább, nyilvánvaló, hogy ez tovább zsugorítaná a haladék időtartamát.

Ehelyett az örökzöld témáról kezdünk beszélgetni: szabad orvosválasztás a beteg anyagi hozzájárulása alapján. Ilyen csak a szülészeknél van, mondja a professzor. Nemrégiben olvastam Titanic-Müller könyvét, abban egyértelműen benne van, hogy az egészségügyi törvény módosítása lehetővé tette, hogy a beteg szabadon válasszon egészségügyi intézményt és orvost. Könyvében az orvos-politikus szól arról is, hogy a nagyobbik kormánypárt nyomására éppen a szülészeket vették ki a törvény hatálya alól. „Amorális lenne a szülésekért pénzt kérni", mondták a párt képviselői, akik természetesen éppen olyan jól tudták, mint bárki más, hogy a szüléseknek előre közölt, fix ára van. Ugyanezen a vitán bukott el az a javaslat is, hogy a hozzájárulási díj bevezetésével egyidejűleg mondja ki a törvény, a hálapénz elfogadása büntethető. Mégsem merek vitatkozni, részint Anikó miatt, de azért sem, mert hátha rosszul emlékszem a könyv szövegére, vagy időközben netán hatályon kívül helyezték a törvény módosítását.

A kötelező egészségbiztosítási ellátásról szóló módosított törvény hatályos szövege pontosan azt tartalmazza, amit Titanic-Müller leírt a könyvében. Eszerint a biztosított részleges térítési díj ellenében - a terhesgondozás és a szülészeti ellátás kivételével - jogosult az ellátást végző orvos megválasztására. A részleges térítési díj nem haladhatja meg az egészségbiztosítónak felszámolható összeg harminc százalékát. A beteg által fizetett térítési díjból az intézmény a szabályzatában meghatározott módon külön juttatásban részesítheti az ellátásban közreműködő személyeket. Az erről szóló tájékoztatót az egészségügyi intézményben jól látható helyen ki kell függeszteni. Persze a jogszabály alapján kifizethető honorárium vélhetőleg kisebb összeg, mint a hálapénz, ráadásul az adót is meg kell fizetni utána. Érthető tehát, hogy az orvosok nagy része ellenkezőképpen tudja a törvényt, mint ahogy az három éve hatályba lépett. A térítési díjakról és a szabad orvosválasztásról szóló tájékoztatót nem láttam kifüggesztve sem az 1-es, sem a 2-es, sem a 3-as számú gyógyintézetben, de a 4-esben, az 5-ösben és a 6-osban sem. A prostituáltakat megbírságolták, ha az előírt kétszáz méter helyett 198 méterre álltak egy templomtól, és ha nem fizettek, börtönbe kerültek. De egyetlen polgármestert vagy jegyzőt sem vontak felelősségre, mert dacolva a törvény előírásával, nem jelölte ki a türelmi zónát. Tudomásom szerint nem vontak felelősségre egyetlen kórházvezetőt, egyetlen klinikaigazgatót sem, amiért nem teremtette meg intézményében a szabad orvosválasztás feltételeit. Ugocsa non coronat! Hatalom védte forradalmárok!

Másnap Huszaska professzor újra megvizsgálja Anikót, a kontrasztanyagos röntgen biztató képet mutat. A tubus valamennyire kiegyenesedett, már nem törik meg derékszögben, szilárdan illeszkedik a nyelőcső belső falához, jó esély van rá, hogy megfelelően fog működni, és megkönnyíti a táplálkozást. Valóban, Anikó egy kicsit jobban érzi magát, megeszi a kórházi ebédet, eszik az otthonról hozott ételből is. Bejön hozzá Tizennyolcaska tanár úr, ne csak pépeset egyen, mondja ő is, nagyon fontos, hogy rágjon, attól indul meg a nyáltermelés, a nyál pedig kell az emésztéshez. Eldöntött dolog, hogy másnap Anikó elhagyja a kórházat, húsvétkor otthon lesz, az ünnep után kezdődik a kemoterápia. Késő délután a nővér egy csésze meleg tejet hoz be, tudom, hogy Anikó sosem iszik tejet, megkérdezem a nővért, nem kaphatna-e inkább joghurtot. - Tegnap is megitta - mondja a nővér kurtán, és kimegy a szobából. Anikó engedelmesen kortyolni kezdi a tejet, a következő pillanatban felkel, kitámolyog a fürdőszobába, mindent kihány, amit a nap folyamán megevett. Másnap korán akarok bemenni a kórházba, hogy eljöhessünk, mielőtt a sebészek eltűnnek a műtőben. Reggel hétkor azonban szól a telefon, ma mégsem engedik haza, mondja Anikó, éjszaka olyan fájdalmai voltak, amilyenek a betegsége alatt még soha. Délben sikerül beszélnem Huszonegyeske doktorral, az osztály kedves, fiatal orvosával, holnap már, mondja, biztosan kiengedik Anikót. Neki tízre kell bemennie a műtőbe, legyek bent kilencre, hogy Anikó délelőtt elmehessen. Anikó nagyon rosszul érzi magát, a fájdalmait a mellkasára ragasztott tapasz, amelyből valamilyen, a morfiumhoz hasonló anyag áramlik a szervezetébe, valamelyest enyhíti, enni azonban semmit sem bír. Bejön Tizennyolcaska tanár úr, az a benyomásom, eszébe sem jut, hogy Anikót másnap kiírják, de nem merem mondani neki, nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha a közbenjárását kérném, hogy Anikó bent maradhasson a gyógyintézetben. Meg bizonytalan is vagyok, szeretném, ha otthon lenne, de félek is, mi lesz, ha otthon törnek rá a fájdalmak, ha drámaira fordul az állapota. Másnap, csütörtökön reggel kiderül, Huszonegyeske doktornak váratlanul mégis be kellett mennie a műtőbe, a kiírás ismét eltolódik egy nappal. Délben végre egy kicsit hosszabban tudunk beszélni, Huszonegyeske nyugtatni próbál, ellátják Anikót fájdalomcsillapítóval, és bármikor visszajöhet a klinikára. Közben az az érzésem, ő maga sem helyesli, hogy Anikónak mennie kell, de természetesen nem mond ilyet, a kiírásról nyilván a professzor döntött. Búcsúzóul megkérdezem, mennyi ideje van hátra Anikónak. - Egy vagy két hónap - feleli, részvéttel a hangjában. A munkaszüneti napokra meg kell szervezni Anikó otthoni ápolását. Ketteske doktornőt hívom fel, szerencsére csütörtökönként mindig délután rendel, menjek be hozzá, mondja, minél hamarabb, hogy intézkedni tudjon.

Ketteske doktornő rendelője új helyen működik, a parányi helyiségben szokatlanul sokan várakoznak. Mialatt távol vagyok, Anikó ismét erős fájdalmakat jelez, azt mondja, gyöngyöző fájdalmat érez a mellkasában. Hajni Huszonegyeske doktort hívja, az orvos azonnal lehozatja az intenzív osztályról az EKG-készüléket. Ketteske doktornőnél már éppen sorra kerülnék, amikor Krisztina telefonál, Huszonegyeske doktor szólt neki, hogy azonnal hívjanak vissza a gyógyintézetbe. Amikor beérek, Anikót az ágyból éppen egy tolókocsira teszik át, légzési elégtelenség lépett fel, röntgenre viszik. Aznap reggel, mielőtt még én beértem a kórházba, egy nővér látogatta meg Anikót: az unokaöccse felesége. Előző nap tudta meg, hogy Anikó a gyógyintézetben fekszik, Anikónak pedig fogalma sem volt róla, hogy a rokon fiatalasszony, akivel családi összejöveteleken találkozott néhányszor, éppen itt dolgozik. Később a nővér visszajött Anikóhoz, ott találta Krisztinát, négyszemközt megmondta neki, Anikónak legfeljebb egy-két napja van hátra. Utóbb megkérdeztem tőle, miből látta, hogy Anikó a végső stádiumban van. - Terminális állapotban, azaz viszonylag rövid idővel a halál beállta előtt az ember arca, légzése, tekintete, beszéde, bőrszíne megváltozik - hangzott a válasz. Aztán hozzátette: - Félig már a túloldalon van, és előbb-utóbb át is ér. De hogyhogy az orvos nem látta a terminális állapotot? Végigfut rajtam a rosszindulatú gyanakvás. Azért mondott egy-két hónapot, mert azt mégsem mondhatta, kiírjuk, úgyis egy-két napja van csak hátra. Vagy épp ellenkezőleg: húzta az időt, hogy ne magunkra hagyva kelljen végigcsinálnunk az utolsó órák drámáját? Hiszen csütörtökön délben még bőven lett volna módja megírni a zárójelentést.

Tizenöt perc sem telik el, Anikót a röntgenből visszahozzák a kórterembe. Az átvilágítás kimutatta, a tüdejében is víz van, hirtelen légmell alakult ki. Az orvos megkérdezte, hozzájárul-e, hogy lélegeztető-gépre tegyék, úgy tartsák életben. Anikó életében olyan sokszor volt bizonytalan, olyan sokszor elfogadta, hogy mások döntsenek helyette. Most azonban határozottan, egyértelműen válaszolt: Nem, nem járul hozzá. A nővér felteszi az új fájdalomcsillapító tapaszt, tudom, hogy ezek a bőrön át felszívódó, kábító hatású fájdalomcsillapítók órák múlva kezdenek hatni, ezért ilyenkor egy gyorsabban ható fájdalomcsillapítót is be szoktak adni. Már jön is vissza a nővér, beszúrja az injekciót. A gesztusaiból azt vélem kiolvasni, ez a véget jelenti. Hajni az ágyon ül, én a széken. Anikó int, hogy üljek mellé. Furcsa örömet érzek, hogy magához hívott. Két oldalról fogjuk a kezét, Krisztina a falnak fordul, folynak a könnyei. - Elment - mondja Hajni -, megcsókolja a nővérét, és belesúgja a fülébe: - Találkozunk. - De hiszen érzem a pulzusát - próbálok tiltakozni. - A saját ujjbegyed lüktetését érzed. Kimegy, behívja az orvost, az bólint, április 1-jén, 16:40-kor beállt a halál. Egy perccel később megérkezik Anikó nővére is, már csak a halott kezét simogathatja meg.

Kérik-e, hogy eltekintsünk a boncolástól - kérdezi az egyik orvos. Az én jogosítványaim Anikó halálával megszűntek, nem voltam sem a férje, sem az élettársa. Krisztina rám néz. Szerintem kérjed - mondom. A professzor úrnak kell majd engedélyeznie - mondja az orvos. A professzor úrtól kell kérvényezni azt is, hogy kiadják a halotti zárójelentést. - Írja a bal felső sarokba, hogy Prof. dr. Huszaska stb. - sorolja Krisztinának a titkárnő Huszaska címeit -, a professzor úr ad az ilyesmire. Miután a zárójelentés három hét múlva sem érkezik meg, felhívom az irodát. - Elnézést - szabadkozik a hölgy, akivel beszélek -, már holnap kiküldöm az értesítést, hogy be lehet jönni érte. - Nem lehetne, hogy magát a zárójelentést küldje ki? - kérdezem. - Nem, azt személyesen kell átvenni. - És mi lenne, ha az elhunyt lánya holnap bemenne érte? Azt sem lehet, csak az értesítés alapján adjuk ki.

A zárójelentés főleg arról szól, hogy a tubus behelyezése sikerült: „a kontroll nyelésröntgen vizsgálaton a tubus a cardián való szöglettöréssel megfelelő helyzetben ábrázolódott, szövődményre utaló jel nem volt". Végül azonban „...április 1-jén délután hirtelen kialakult, gyorsan romló légzési elégtelensége jelentkezett, az azonnal elvégzett mellkasröntgenen bal oldali köpeny pneumothorax látszott."

A gyógyintézet egyik adjunktusa a rosszindulatú daganat okozta nyelőcsőszűkület kezeléséről írta a PhD-dolgozatát. Húsz év alatt 865 betegnél végezték el az az endoprotézis beültetését, az eljárás 89 százalékuknál azonnal rendezte a táplálkozási zavart. Ugyanebben az időszakban 21 beteg (2,4 százalék) rövid idővel a beültetés után meghalt. E halálesetek jellegzetessége „a beteg hirtelen és előzmények nélküli állapotromlása" - írta a doktorandus. A halál pontos oka „nehezen deríthető ki", minthogy a halálhoz vezető hirtelen állapotromlás „rendszerint a sikeresnek vélt protézis beültetést követően, a beteg otthonába való távozása után alakul ki". Anikó lekéste az otthonába való távozást...

Másnap reggel a Vöröskereszttől hívtak fel, Ketteske doktornő jelezte, mondta a telefonáló, hogy házi ápolásra van szükség. - Már tárgytalan, felelem, majd Ketteske doktornőt hívom, hogy megköszönjem az intézkedését, és elmondjam, Anikó meghalt. A következő hét szerdáján Tizenkilenceske tanár úr telefonál, miért nem jelentkeztünk előző nap a kemoterápia megkezdésére. Úgy érzem, elsüllyedek kínomban: hogy mulaszthattam el a felhívását?

Amikor Anikó meghalt, Hajnival megpróbáltuk lezárni a szemhéját, de nem sikerült. - Emeljük feljebb egy kicsit, akkor magától le fog csukódni - mondtam. Olyan könnyű volt, mintha az üres pizsamáját emeltük volna.

Budapest, 2010. május-június

^* Okatootáiára több mint másfélszáz évvel ezelőtt bukkant rá egy Petőfi (Petrovics) Sándor (Alex) nevű balradikális költő (?). Az ország Kína és Ausztr(ál)ia között terül el, csekély mérete miatt azonban a Nagy vagy Csendes-óceán végtelen víztükrében nehezen fedezhető fel. A közelmúltban csatlakozott a Csendes-óceáni Unióhoz, de közállapotai a Petrovics Alex lúdtollából származó leírás óta nem sokat változtak. Történetünk idején Okatootáia népe a Nagy Törzsi Gyűlés tagjainak megválasztására készült, a heves választási küzdelem szinte kettészakította az ország társadalmát. A feszültség különösen éles volt a kórházakban, minthogy előzőleg egy orvos-politikus, bizonyos dr. Müller át akarta alakítani Okatootáia egészségügyi rendszerét. Elszántságában afféle szuper-Titanicnak képzelte magát, és megpróbálta széttördelni a Csendes-óceán jéghegyeit. Tíz hónap után rá kellett jönnie, hogy a jéghegyek erősebbek.

Okatootáián hajdan szokás volt, hogy a kórházakban a betegeket az ágyuk száma szerint Egyeskének, Ketteskének szólították. Ennek mintájára elbeszélésünkben, színre lépésük sorrendjét követve, számmal jelöljük az egészségügyi dolgozókat és intézményeket. A beteget és hozzátartozóit egy-egy keresztnév jelöli. Az elbeszélő, Körmöcz Ferdinánd, hajdani közszereplő Okatootáia politikai életében egyes szám első személyben mondja el a történetet, de ez nem jelenti azt, hogy azonos volna a szerzővel. A valóságban a szerző sosem járt Okatootáián. Ezért nyomatékosan kéri esetleges olvasóit, hogy ne lapozgassák Okatootáia telefonkönyveit, ne kutakodjanak az interneten, azaz ne próbálják a történet színhelyeit és szereplőit Okatootáia egészségügyi intézményeivel és egészségügyi dolgozóival azonosítani. A történet teljes egészében - beleértve a közölt áldokumentumokat - az írói fantázia szüleménye, következésképp bármilyen vélt egybeesés valóságos intézményekkel, személyekkel vagy kórházi zárójelentések szövegével a véletlen szeszélyes játéka csupán.

Kőszeg Ferenc