A tejbegríz az ellenségünk?

Hát nem a barátunk az biztos.

Válasz Varga Máté Könyvesblogon megjelent véleményére.

Először pár szó a vitastílusról. Varga Máté írását elolvastam és érdekesnek találtam. Érdekesnek találtam, hogy egy magát tudósnak tekintő ember miként csetlik-botlik saját területén is, veszíti el indulatában etikai érzékét, s némi vérgőzzel a fejében, hogyan érvel tudományos érvek helyett tudóshoz méltatlan, átlátszó populáris fordulatokkal. Értő olvasó ebből tudja, hogy több az indulat, mint az érv. A konzervatív tudomány régi, földbedöngölős receptje ez: szíts fel az indulatokat, tégy úgy, mintha te a józanész nevében szólnál, tulajdoníts alantas indítékokat a megtámadott kutatónak, vond kétségbe elemi ismereteit is, hiteltelenítsd el személyében, foszd meg emberi értékeitől és méltóságától – és lökd a hiénák közé. Varga tudományos ellenérvei pedig kifejezetten pökhendi átgondolatlanságról tanúskodnak, mintha nem is tartana attól, hogy rajta is számon kérhetők állításai.

És most lássuk Varga kifogásait!

Most átsiklanék azon, hogy Varga csalódott bennem, mert szerinte egy „Goldacre” veszett el bennem. Amit Goldacre Pusztairól gondol, annak alapján nem is bánom, hogy elveszett bennem. Hogy Goldacre szemét csípi a táplálkozástudomány, az az ő magánügye. Mi közöm is van nekem ehhez? A táplálkozástudomány is, mint minden diszciplína, konzervatív és haladó erőkből áll (Kuhn, 1984), a könyvem a két oldal érveinek ütköztetése.

Varga írásában már a második bekezdésben a lovak közé veti a gyeplőt, ilyen hangvételt tudós nem engedhetne meg magának. Egy majd 900 szakirodalmi hivatkozással alátámasztott népszerű stílusú szakkönyvet összemosni a „tutidiéta” piac gyorsan letűnő irányzataival, szándékos csúsztatás. Ezek szerint minden aktuális, húsbavágó kérdést tárgyaló könyv, pláne, ha jól fogy, eleve gyanús, csak azért írták, hogy kaszáljanak vele. Az pedig kifejezetten rosszindulatú hatásvadászat, hogy a könyv „ügyesen kelti a szakkönyv illúzióját, igazi adatcunamit zúdít az olvasójára, és állításait látszólag szakirodalmi referenciák százaival igazolja.” Azt gondolja Varga, hogy elég az alapos szakirodalmi alátámasztást „adatcunaminak”, a szakirodalmi hivatkozásokat meg „állítólagosnak” nevezni és máris leleplezett engem? Nem gondolja, hogy ezzel, meg a frédibénis poénnal leszállt az internetes fórumokon acsarkodók semmitmondó színvonalára?

Varga bevezetője valójában egy captatio malevolentiae, amelynek egyetlen célja az olvasó ellenem hangolása. Kétes eszköz, visszafele szokott elsülni. Nekem onnan ismerős, hogy a pszichiátria alkalmazta velem szemben az antidepresszáns kritikám kapcsán. A köznapi variáns szerint a szerző becsületességét, jószándékát kell kétségbevonni, a pszichiátriai változatban valamilyen pszichopatológiát érdemes az illetőről kimutatni.

Varga feltüzelt olvasóival most már nekiláthat kapirgálni!

Először remekül összefoglalja, hogy a paleolitikum 2.5 millió éve alatt az emberi szervezet a környezetben található élelmianyagok megfelelő emésztéséhez és hasznosításához alkalmazkodott, és a földművelésre való átállás óta túl rövid idő telt el egy komplex alkalmazkodáshoz (Cordain, 1999). Az újonnan bevezetett tápanyagokkal rengeteg alattomos gasztrointesztinális, immunológiai, hormonális probléma és mára pozitív energiaegyensúly keletkezett. Varga persze mindezt abszurdumnak igyekszik beállítani. Végülis a gravitáció törvényét is lehet gúnyos hangon mondani: Naaa, perszeee, van „tömegvonzás”. És ugye máris megcáfoltuk.

Varga szerint könyvem alfája és omegája az, hogy „az emberi genom kb. 40 000 éve alig változik”, majd közli, hogy a biológiai alapismeretek is hiányoznak nálam, és én nyilván azt hiszem, hogy egy inuit és egy busman közti különbség csak "alig" genetikai eredetű. Ráadásul - horribile dictu- az információm a Paleolit Newsletterből származik. Hogy valami levél formájú, abban nincs semmi rossz, a kis Fermat tételt is Fermat egy barátjához írott leveléből ismeri a matematika tudománya. Mindig az a kérdés, ki a levél írója. Cordain professzor hírlevelét nem kéne lebecsülni. De figyelmesebb olvasással Varga láthatta volna, hogy az állítás Cordain 1999-es tanulmányából származik. Itt jelzem, hogy sajnos Varga korrepetálását nem tudom vállalni, de érdemes volna valakivel a szövegértést gyakorolni, mert ez a későbbiekben is gondot fog okozni. Könyvem „alfája” és „omegája” közé ugyanis majd háromszáz oldalas tudományos érvelés szorult.

Mielőtt az „alig” szócskát megkapirgálnák, had foglaljam össze saját könyvemet én is egy tételben. Eszerint, ha összehasonlítjuk a ma paleolit körülmények közt élő természeti népeket a nyugati emberrel, szembeötlő, hogy a természeti népeknél ismeretlen az összes civilizációs betegség. Ennek okát abban látjuk, hogy ők azt eszik, amihez évmilliókig alkalmazkodott a szervezetük, mi meg valami merőben mást eszünk. És akiknek paleo tapasztalatai eljutottak hozzám (olvashatók a http://www.tenyek-tevhitek.hu/paleolit-gyogyulas.htm oldalon), azok igazolják várakozásaimat. A könyvesblogon többen is azon az állásponton voltak, hogy ők ugyan nem tudják átlátni, hogy könyvemnek vagy Vargának van-e igaza, de ők tapasztalati alapon egyértelműen jónak találják a paleót. Szerintem ez a legfontosabb: az empíriát nem lehet elméleti alapon megcáfolni.

De kanyarodjunk vissza. Először is, az „alig” szócska annak fényében értelmezendő, hogy az ember és csimpánz genetikai anyaga 2%-ban különbözik, ez már önmagában is lehetetlenné teszi, hogy egy ember egy csimpánznőstényt teherbe ejtsen, míg az emberi faj bármely két ellenkező nemű egyede képes életképes utódot létrehozni.

Másodszor biológus létére tudnia kéne, hogy a véletlen mutációkból csak az marad fenn amely valamiképpen fokozza az egyén sikeres szaporodását Mutációk mindig keletkeznek, és minél nagyobb a népesség, annál több mutáció van. A kérdés az, mennyire marad fenn és terjed el egy mutáció. Ahogy Eaton és munkatársai (Eaton és mtsi., 2002) írják: a növekvő népesség, a régiók közt utazások, az adaptációt igénylő környezeti hatások kulturális innovációkkal való leküzdése lecsökkenti annak a valószínűségét, hogy az új mutációk stabilizálódjanak. Azaz, ezek a hatások lelassítják az evolúció gyorsaságát. Több kutatást összefoglalva leszögezik, hogy a jelenkor embere genetikailag alig különbözik a Kőkor emberétől. Ha a földművelésre való áttérés jelentős genetikai változásokat idézett volna elő, akkor a nem olyan rég még halászó-gyűjtögető életet élő busmanok, ausztrál bennszülöttek, inuitok jól beazonosítható, szisztematikus genetikai eltéréseket kéne mutassanak a közel-keleti vagy kínai emberekkel összehasonlítva. Ilyen különbségekre nincs bizonyíték. A laktóz és glutén tolerancián kívül a földművelés hatására nem történt változás kőkori genomunkhoz képest. (Eaton és mtsi., 2002).

Vajon miért nem történt a földművelés elterjedését követően lényeges változás az ember tápanyag feldolgozó és hasznosító rendszerének genetikájában? A válasz roppant egyszerű, alapfokú biológiai ismeretekkel meg lehet válaszolni. A földműveléssel bevezetett táplálékok elsősorban hosszú távon, 40-50 év után károsítják komolyan az egészséget. A „lassan ölő mérgek” így nem gátolják meg az egyedet a sikeres szaporodásban, következésképen a civilizációs betegségekre hajlamosító gének nem tudnak kiszelektálódni. Ráadásul a civilizációs betegségek (kardiovaszkuláris, rákos, autoimmun betegségek és diabétesz) gyakorisága az utóbbi száz évben növekedett meg hihetetlen mértékben.

A bármiféle szaporodás feltétele természetesen az ivarérett kor elérése. Ez azt jelenti, hogy az emberi faj vándorlásai során csak ahhoz alkalmazkodott, ami közvetlen túlélését vagy sikeres szaporodását veszélyeztette. Ilyen természetesen a bőrszín (Jablonski és Chaplin, 2000), a parazitákkal szembeni védelem, pl. sarlós vérszegénység, AB0 vércsoport eloszlás (Armelagos és Harper, 2005), ill. a tápanyagokkal szembeni, közvetlen ártalmak kivédése. A megváltozott tápanyag-összetételhez való alkalmazkodásban igen gyér változások történtek. Ilyen a laktóztolerancia megtartása felnőttkorra is (Govindaraju és Jorde, 2008), bizonyos keserű ízekre (pl. a feniltiokarbamid és rokonvegyületeire) való érzékenység, amely a növekedést gátló toxinok elkerülését tette lehetővé (Armelagos és Harper, 2005), és ide sorolható még az alkohol megfelelő lebontását szolgáló enzimek felszaporodása (Armelagos és Harper, 2005). A táplálkozással kapcsolatban körülbelül ennyi a beazonosított direkt genetikai alkalmazkodás (Armelagos és Harper, 2005). Erre értem én azt, hogy „alig”.

A „felgyorsult evolúció” csupán azt jelzi, hogy genetikai anyagunk képes változásokra is. Mivel azonban az orvoslás egyre hatékonyabban lép közbe, ez még több tízezer év alatt sem jelentene komolyabb genetikai adaptációt a jelenlegi táplálkozásunkhoz.

Most persze Varga mondhat valamit vicceset, hogy „na ne már”, vagy azt, hogy „Szendi csak a tudomány illuzionistája”. Ekkor mi olvasók majd fogjuk a hasunkat a nevetéstől, fügét mutatunk Szendinek, és a civilizációs betegségek elmúlnak, mint egy rossz álom.

„…ha ma már most is kétszer annyi ideig élünk, mint akár csak másfél évszázada, miért kellene másképp táplálkoznunk?”,

kérdezi Varga. Ezzel úgy tesz, mintha a táplálkozásunk változása okozná a növekvő élettartamot. Tudjuk, hogy 1856 óta minden évben 3 hónappal nő a civilizált világban az átlagos várható élettartam (Oeppen és Vaupel, 2002). Eszerint 150 éve szinte napról-napra egészségesebb ételeket eszünk? Hát nekem épp ellenkező a benyomásom, és ezt, szerintem osztja az is, aki nem a paleolit táplálkozást tekinti mércének, hanem csak a vegyszermentességet. Valójában egyre betegebbek vagyunk, de betegen egyre tovább élünk. Az igazi vívmány az volna, ha egészségesen élnénk sokáig.

Az egyre növekvő várható élettartam elsősorban a javuló higiénés viszonyoknak, a növekvő közbiztonságnak, és az orvoslás fejlődésének tulajdonítható, nem pedig a táplálkozásnak.

Varga ellentmondásként idézi tőlem a „szaporodj gyorsan és halj meg korán” genetikai program modernkori aktiválódását. Szerintem csak egy biológiai alapismeretekkel nem rendelkező tekinti ezt összeegyeztethetetlenek a megnövekedett élettartammal. Ugyanis ma nem azzal függ össze. Az ilyen program több százezer évvel ezelőtt kódolódott be génjeinkbe, amikor még a várható élettartam jóval alacsonyabb volt. Jól ismert a környezet eltartóképessége és a termékenység kapcsolata. Éhínség esetén csökken a termékenység, bőség esetén nő, és tartós bőség hatására egyre korábbra tolódik ki az ivari érés (Szendi, 2007). Érdekes mód az előrehozott termékenység másik kiváltó oka a szülők korai válása (Alvergne és mtsi., 2008). Gluckman és Hanson elemzése szerint a paleolitban a várható rövid élettartam miatt a lányok már 7-13 évesen menstruáltak, és 9-14 éves korukban már szültek. A várható alacsony élettartam miatt volt ennyire sietős. A földművelés okozta alultápláltság miatt azonban a pubertás fokozatosan egyre későbbre tolódott ki. Az elmúlt pár ezer év alatt a pszichoszociális érés ehhez igazodott. Ma, a bőség korában ismét aktiválódott a „szaporodj korán” program, viszont így szakadék keletkezett a biológiai érés és a pszichoszociális érés között, írják a szerzők (Gluckman és Hanson, 2006). Mindez érdekes lehet egy fejlődésbiológusnak, ha már eddig kimaradt a tanulmányaiból.

Szeretnék további tanácsokat is adni Vargának, van még mit fejlődnie. Állítólag én kérkedek azzal, hogy a nyugati táplálkozás tudományos kritikáját írtam meg. Nem tudom miért kérkedés, ha tényleg megírtam, de mindegy. Varga megint abba a csapdába esik, hogy azt hiszi, ha valamit gúnyosan fogalmaz, azzal már rögtön meg is cáfolja a dolgokat. A tanácsom a következő lenne: mielőtt kritikusan kezd írni, tanuljon meg kritikusan olvasni. Ez úgy látom döcögve megy neki. Nem csak a könyvem félreolvasása miatt gondolom ezt, hanem abból is, ahogy az állítólag általam elhallgatott fantasztikus tanulmányokat kritikátlanul átveszi és idézi. Varga beszámol egy 2010-es tanulmányról, mely szerint 370 000 ember öt éves követése alapján a több húst fogyasztók a vizsgálat végére két kilogrammot híztak (Vergnaud és mtsi., 2010). Szevasztok, Atkins diétások, írja –szerinte- szellemesen.

Tanács: idézzünk pontosan! A vizsgálat nem hízásról beszél, hanem súlynövekedésről. Az pedig éppen lehetne akár izomnövekedés is. Ha egyáltalán hihetünk az adatoknak. Újabb jótanács: minden vizsgálati eredményt értékelni kell biológiai plauzibilitás és a vizsgálati módszertan alapján. Amikor ugyanis az Atkins étrend hatását egy éven át ellenőrzött körülmények közt összevetették más egészségesnek tekintett étrendek hatásával, kiderült, hogy az Atkins diétások átlagosan 4.7 kilót fogytak, míg a többi egészséges étrenden élők csak 2 kilogrammot (Gardner és mtsi., 2007). Ennek alapján nehéz elképzelni, na meg a józan észnek is ellentmond, hogy a fehérje jobban hizlalna, mint a szénhidrát. Tudták ezt a tanulmány szerzői is, mert maguk is idéznek vizsgálatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a szénhidrát fehérjével helyettesítve súlycsökkenést eredményez. Az egész lowcarb kutatás ezt bizonyítja, ezt elég rendesen idézem én is. A vizsgálati módszertannal ugyancsak nagy gáz van. 370 000 ember öt éves táplálkozását egy induláskor bemondásra felvett táplálkozási szokás kérdőívvel mérték fel, majd öt év után ugyancsak bemondásra fogadták el a testsúly adatokat is. Öt év alatt rengeteg változás történik emberek életében és szokásaiban, az ilyen adatok teljesen megbízhatatlanok. A testsúlyát sem tudják az emberek pontosan, hacsak nem ép aznap méredzkedtek. Ez a rengeteg ember 16 populációt jelentett, és amikor a szerzők egyenként vizsgálták a populációkat, mindössze hatban találtak növekvő húsevésre növekvő testsúlyt. A többi tízben ilyen összefüggés nem állt fenn. Teljesen bizonytalan adatokból kiindulva 16 populáció eredményét kiátlagolni úgy, hogy abból tíz cáfolja a végső konklúziót olyan, mintha a hét törpe és Hófehérke adataiból következtetnénk az átlagos testmagasságra.

Tulajdonképpen az egész könyvem másból sem áll, mint ilyen, Varga által idézett látszat igazságok kritikájából.

A gabonafélék, a burgonya, a kukorica, a cukor, a fruktóz többek közt azért problematikus kedves Varga Máté, mert az evolúció valóban nem készített fel minket ekkora szénhidrátterhelésre. Erre hoztam példának az ősi életformából most áttérő népeket, akiknek a körében 25-60%-os a cukorbetegség és szövődményei, de a földműveléshez állítólag leginkább alkalmazkodott déli országokban 6-8%-os a lakosságban a cukorbetegek aránya. Gyakorlatilag már komoly veszélybe került a sikeres szaporodás is, a nyugati étrend következtében immáron 10-15%-os gyakoriságú a policisztás ovárium szindróma (Hart, 2008). Elég sok adatot idézek arra is, hogy a kifejlett metabolikus szindróma a középkorú lakosság körében 20-40%-os gyakoriságú. A gabonafélékkel, burgonyával, hüvelyesekkel a másik probléma a lektinek. Ezek a gabonafélékben található gluténnel együtt igen sok emésztőrendszeri és autoimmun betegségért felelősek. Nem ismétlem meg a könyvemet, ha már egyszer érdektelennek ítélte ezt a részt. De a meddőségi problémákkal kezelt nők körében 3 százalékos, az ismeretlen eredetű meddőséggel kezeltek körében 8 százalékos gyakoriságúnak találták a szubklinikus, diagnosztizálatlan gluténérzékenységet (Meloni és mtsi, 1999). A gluténérzékenység az elmúlt 50 évben konzervált vérminták vizsgálata alapján négyszer gyakoribbá vált (Rubio-Tapia és mtsi., 2009). A rejtett gluténérzékenység a számítások szerint a nem glutén érzékenyekhez képest négyszer nagyobb halálkockázatot képvisel. Na, most hogy is van ez az alkalmazkodás a földműveléshez? Hogy lehet, hogy nem kihaltak, hanem még mindig jelen vannak a gluténérzékenyek, mi több növekszik a gyakoriságuk? Pedig a súlyos gluténérzékenység még a 20 század elején is halálos gyermekkori betegség volt. Az a bibi, hogy a gluténérzékenység ott lapul az emberek felében-harmadában. Akik az évezredek alatt enyhe tünetekkel megúszták, azok látszólag alkalmazkodtak a gabonafogyasztáshoz.

Azonban a HLA DQ2 és DQ8 gének a kaukázusi típusban 35-45%-ban fordulnak elő, és ez a gluténérzékenyek 98%-ban van jelen. Vagyis durván a lakosság felében időzített bombaként ketyeg az örökségül kapott gluténérzékenység kockázat, amelyet valószínűleg az egyre inkább a gabonafélékre koncentráló táplálkozás provokál (Braly és Hoggan, 2002; Scot, 2006). Egy székletvizsgálaton alapuló gliadinteszt szerint az egészséges amerikaiak 35%-a rejtett gluténérzékeny. Nem a földművelés kialakulásával párhuzamosan lecsökkent testmagasság tehát a fő bizonyíték, ez csupán egy érdekesség volt. De ha már itt tartunk, a földműveléskori csontvázak nem csak alacsonyabb testmagasságuk, hanem a mindenféle betegségek gyakori nyomai miatt is erősen különböztek a paleolitikum leleteitől. Az emberek viszonylag gyors méretcsökkenésének legkézenfekvőbb magyarázatának Varga a Bergmann (helyesen két n-nel!) szabállyal magyarázza. A Bergmann szabály szerint minél melegebb az éghajlat, annál kisebb testűek az élőlények. Vitatható az, ahogy Varga idézi a Bergmann szabályt, mert az nem a testmagasságra, hanem a testtömegre tesz jóslatot, ugyanis a teória a hőleadással van kapcsolatban (Gustafsson és Lindenfors, 2009). Ez a szabály azonban még ilyen formában is rendkívül vitatott. Pl. Meiri és Dayan 149 emlős fajt vizsgálva 65%-ban találta helytállónak a Bergmann szabályt (Meiri és Dayan, 2003). Gustafsson és Lindenfors (2009) nagy mintán vizsgálták az emberi testmagasság és a szélességi fokok közti kapcsolatot, és csak gyenge összefüggést mutattak ki. A szerzők másokkal egyetértve hangsúlyozták, hogy a testmagasságot egészen biztosan a táplálkozás is erősen befolyásolja. Ha a Bergmann szabály a paleolit ember 5-10 centis méretcsökkenését meg tudná magyarázni, akkor az inuitok volnának a világ legmagasabb emberei. Az, hogy a táplálkozás erősen meghatározza a testmagasságot, mint fenotipikus jellemzőt, arra legjobb példa a civilizált világban nemzedékről-nemzedékre megfigyelhető növekvő átlagos testmagasság. A törpének gúnyolt Napóleon átlagos magasságú férfinek számított a 19. század elején, ekkor az átlag ugyanis 165 cm volt. Igazán nem gondolhatjuk, hogy azóta folyamatosan hűl az éghajlatunk és ezért nőttünk meg átlagosan 10 centit.

Nem akarom sokáig ragozni már a dolgot, a tej kapcsán csak jelzem, hogy a laktóztolerancia egygénes mutáció, és nem azonos a tej tökéletes emésztésével. Nem ismétlem el a könyvemet, a fejezet a szájtomon is olvasható rövidített formában.

Zárógondolatként szeretnék kicsit a Good és a Bad science-ről szólni, ugyis látom, Varga odáig van Goldacre Bad Science blogjáért. Az iparral szorosan érintkező élettudományok, mint az orvostudomány vagy a táplálkozástudomány, mára elveszítették hitelüket, mert jórészt az ipari érdekek határozzák meg az elméleteket és a kutatási eredményeket. Természetesen mindig vannak kivételek, ők azok, akiket idézni tudok könyvemben is. Mindig voltak és lesznek olyan becsületes kutatók, akiknek a tudományos igazság és a közösség érdeke a fontos, és mindig voltak és lesznek olyanok, akik a talmi sikerekért eladják a lelküket is. Én nem szándékozom a hivatalos tudomány képviselőivel vitatkozni, mert megtapasztaltam, hogy nem az érvek, hanem az érdekek döntenek. Depresszióipar könyvem óta az a célom, hogy az embereket informáljam arról, hogyan tévesztik meg őket, hogyan teszik beteggé őket. A Paleolit táplálkozás, és a Boldogtalanság és depresszió e könyvek sorába tartozik. Már fél év alatt nagyon sok embernek látványosan javult az egészsége a paleolit táplálkozástól. Nem nyitok muffinüzletet, nincs levédve a paleolit márkanév, örülök, ha minél több ember lát az egészséges életmódban akár üzleti fantáziát is. Mert ha jól csinálják, ez hasznos lesz nekünk embereknek. Vargának, ha még fiatal, van ideje megtanulni, melyik a jó oldal és melyik a rossz, és eldöntheti, hova áll.

Annyi tiszteletet azonban tanulhatna, hogy ne űzzön gúnyt egy kétszeres Nobel díjasból, és Pusztai Árpádnak is jobban utánanézhetne, mielőtt botrányosnak meri nevezni kutatását. Pusztai a lektinkutatás világszerte elismert tekintélye volt, s a Rowett kutatóintézetben folytatott vizsgálatai során felfedezte, hogy az angolok által előállított génmódosított burgonya patkányoknál súlyos mérgezést okoz. Mikor ez kiderült, Pusztait és húsz fős kutatócsoportját azonnal elbocsájtották, őt meghurcolták. Pusztainak mégis sikerült eredményét a Lancetben publikálnia. A lektori folyamatban szokatlan módon hat kutató kértek fel, ebből öt egyetértett a publikációval, a kormánynak dolgozó hatodik kutató szavazott csak ellene. Vajon Varga hova szavazott volna? Mindesetre a vízimajom kérdés számára csak akkor lesz szalonképes, ha engedélyt kap a róla való gondolkodásra.

Varga végül bölcs tanáccsal búcsúzik: együnk ennivalót. Remek. A kérdés megint az, hogyan is definiáljuk az ennivalót. Vargának úgy tűnik ennivaló az, amit elé tesznek, meg tudja rágni és le tudja nyelni. Vannak, akik igényesebben definiálják ezt a fogalmat. Erre tettem én is kísérletet a paleolit táplálkozás könyvemben.

1, Alvergne A, Faurie C, Raymond M: Developmental plasticity of human reproductive development: effects of early family environment in modern-day France. Physiol Behav. 2008 Dec 15;95(5):625-32.

2, Braly, J; Hoggan, R: Dangerous Grains: Why Gluten Cereal Grains May Be Hazardous to Your Health? Avery Trade, 2002.

3, Cordain, L: Cereal grains: humanity’s double-edged sword. In: Simopoulos, AP (ed): Evolutionary aspects of nutrition and health. Diet, exercise, genetics and chronic disease. World Rev Nutr Diet, Basel, Karger, 1999, 84, pp:19–73.

4, Eaton SB, Cordain L, Lindeberg S: Evolutionary health promotion: a consideration of common counterarguments. Prev Med. 2002 Feb;34(2):119-23

5, Gluckman PD, Hanson MA.Changing times: the evolution of puberty. Mol Cell Endocrinol. 2006 Jul 25;254-255:26-31.

6, Govindaraju, DR; Jorde, LB: Medically relevant variation in the human genome. In: Stearns, SC; Koella, JC (eds): Evolution in Health and Disease Second Edition. Oxford Univ Press, New York, 2008. pp:31-42.

7, Gustafsson, A; Lindenfors, P: Latitudinal patterns in human stature and sexual stature dimorphism Annals of Human Biology, January-February 2009; 36(1): 74-87.

8, Hart R: PCOS and infertility. Panminerva Med. 2008 Dec;50(4):305-14.

9, Holt, SHA; Brand Miller, JC; Petocz, P: An insulin index of foods: the insulin demand generate dby 1000-kJ portions of common foods. Am J Clin Nutr, 1997, 66:l264-1276.

10, Jablonski NG, Chaplin G: The evolution of human skin coloration. J Hum Evol. 2000 Jul;39(1):57-106.

11, Janatuinen, EK; Kemppainen, TA; Pikkarainen, PH; Holm, KH; Kosma, VM; Uusitupa, MI; Mäki, M; Julkunen, RJ: Lack of cellular and humoral immunological responses to oats in adults with coeliac disease. Gut, 2000, 46(3):327-331.

12, Kuhn, T: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat, 1984.

13, Meiri, S; Dayan, T: On the validity of Bergmann’s rule. Journal of Biogeography, 2003, 30, 331–351.

14, Meloni, G. F., Dessole, S., Vargiu, N., Tomasi, PA., Musumeci, S. (1999): The prevalence of coeliac disease in infertility. Hum Reprod., 14 (11): 2759.2761.

15, Rubio-Tapia A, Kyle RA, Kaplan EL, Johnson DR, Page W, Erdtmann F, Brantner TL, Kim WR, Phelps TK, Lahr BD, Zinsmeister AR, Melton LJ 3rd, Murray JA.Increased prevalence and mortality in undiagnosed celiac disease. Gastroenterology. 2009 Jul;137(1):88-93.

16, Szendi G: A női funkcionális meddőség evolúciós értelmezése. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2007, 8(1):5-48.

17, Vergnaud AC, Norat T, Romaguera D, Mouw T, et al: Meat consumption and prospective weight change in participants of the EPIC-PANACEA study. Am J Clin Nutr. 2010 Aug;92(2):398-407.

Amíg csak a túlzott antidepresszáns-használatot kritizálta és a gyógyszeripar vadhajtásait igyekezett nyesegetni, azt gondolhattuk, hogy Szendi Gáborban ott lapul a potenciál, hogy egy magyar Ben Goldacre váljon belőle. Egy olyan orvos-újságíró, aki racionalitással és logikával veszi fel a harcot mindazok ellen, akik a tudományt megpróbálják kihasználni, és az igazságot úgy hajlítani, hogy abból nekik anyagi hasznuk származzon. Sajnos az elmúlt időszak azt bizonyítja, hogy Szendi nem ezt az utat választotta, hanem pont a Goldacre által leginkább kritizált csoport, a táplálkozástudósok egyik prominens magyar képviselőjévé vált. "Paleolit táplálkozás - A nyugati életmód és a civilizációs betegségek" című kötete (Jaffa Kiadó, 2009) már hetek óta előkelő helyen szerepel az eladási könyvlistákon és - meglovagolandó a sikert - már itt is a folytatás, "Boldogtalanság és evolúció" címmel.

A "tuti" diéta keresése, az egészséges táplálkozást garantáló tanácsadás igénye mára sok millió (milliárd?) forintos piacot generált és Szendi jól mérte fel, hogy a Nyugaton terjedőben levő paleolit diétát még senki nem karolta fel Magyarországon. Így önmaga állt neki, hogy lefordítsa ennek a táplálkozási divathóbortnak tetemes irodalmát és mítoszait. (Ui. Szendi utalásaival ellentétben a paleolit diéta nem "tiltott gyümölcs", honlapok tízezrei foglalkoznak vele, orvosoktól hobbi-dietetikusokig bizonygatják, hogy miért is ez az egy, igaz út.) A könyv ügyesen kelti a szakkönyv illúzióját, hiszen valóságos adat-cunamit zúdít az olvasójára és állításait látszólag szakirodalmi referenciák százaival igazolja.

Mielőtt azonban elrohanunk a közeli könyvesboltba beszerezni a "Frédi és Béni" DVD-t, hogy ellessük Vilma tuti receptjeit, nem árt egy kicsit jobban megkapargatni azt a bizonyos "tudományos" felszínt. Szendi saját szavait fordítva önmaga ellen, "mivel ő osztja a lapokat, könyve olvasója akár még el is hiszi [amit ír], hisz azt nem láthatja, milyen lapok maradtak a bűvész kezében." (47. o.). Mint mindjárt kiderül, ilyen lapok pedig maradtak szép számmal, inkább csak az a kérdés, hogy Szendi szándékosan takarja el őket, vagy még ő sincs tudatában létezésüknek.

A "paleolit táplálkozás" alaptézise szerint régenmindensokkaljobbvolt a paleolitikum során (azaz legkésőbb durván 12 000 évvel ezelőtt) az emberi faj tökéletesen hozzáidomult, adaptálódott a környezetéhez, elsősorban táplálkozási szokásait tekintve, s minden változás, ami azóta következett be, táplálkozástani szempontból katasztrófa. Például a "müzli tejjel e tekintetben kész öngyilkosság" (36. o.). Sajátos logikával a szerző mindezt egy olyan könyvben fogalmazza meg, aminek a borítóján egy maximum 2500 éve létező kultúrnövényünk, a brokkoli¹ díszeleg a paleolit diéta reklámjaként - persze, mint azt látni fogjuk, ez igazán csekélység a fellelhető hibák nagy részéhez képest.

A könyv érveinek alfája és omegája, hogy "az emberi genom kb. 40 000 éve alig változik" (32. o.), így értelemszerűen nem volt alkalmunk alkalmazkodni az olyan táplálékokhoz, amelyek azóta jelentek meg az étrendünkben. (Magyarán a mai szilárdtáplálék-bevitelünk elborzasztó mennyisége tömény méregként dolgozik szervezetünkben.) Az érv milliók kedvenc esti olvasmánya, a méltán világhírű "Paleolit Newsletter" egyik számából származik; a gond csak az vele, hogy nem igaz. Alapszintű biológiai ismeretek birtokában is elgondolkoztató kellene legyen, hogy ezek alapján az Afrikából kiáramló modern ember, miközben meghódította a Föld legkülönbözőbb zugait, genetikailag "alig" változott, vagyis egy inuit és egy busman, egy svéd és egy japán közt megfigyelhető különbségek nem, vagy csak "alig" genetikai eredetűek.

A helyzet persze nem ez; a napról napra bővülő genomi információknak köszönhetően egyre világosabban látjuk, hogy az emberi génkészlet folyamatosan változás alatt volt, van és lesz. Olyannyira, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok épp azt igazolják, hogy a paleolitikum óta gyorsulóban van a genom változása: az egyre nagyobb lélekszámú emberi populációk egyre több génvariáns (allél) kialakulását, majd elterjedését teszik lehetővé². Számos olyan allélról tudunk, amely az elmúlt párezer év során jelent meg és terjedt el nagy sebességgel³⁴. Ezek közül sok a helyi körülményekhez való alkalmazkodásban segített, például az adott területen gyakori kórokozók ellen nyújtott védelmet az érintett csoportoknak⁵, de számos olyan esetről is tudunk, ahol az ember saját viselkedése (pl. táplálkozási szokások vagy szexuális preferencia) teremtették meg a feltételeit új evolúciós változásnak (ezt kultúra-gén koevolúciónak nevezzük)⁶.
(Nota bene, maga Szendi sem gondolja teljesen komolyan a kvázi genetikai sztázist, hiszen pár oldallal később már arról értekezik, hogy "ahova régebben érkezett meg a gabona, ott több idő volt alkalmazkodni a fogyasztásához", ezért ott kevesebb a szív- és érrendszeri megbetegedés (35. o.).)

De ne fussunk ennyire előre. Hiszen miért is fontos, hogy megfelelően táplálkozzunk? Természetesen, hogy sokáig és jól éljünk. Szendi lefutja az öregedéssel kapcsolatos összefoglalók kötelező köreit a várható élettartam növekedéséről: míg az ókori átlagember harminc-negyven évben reménykedhetett, ma Nyugaton nyolcvan felett van a várható évek száma, és egyelőre nem tűnik úgy, mintha valami platót érne el a várható élettartam, mint az korábban sokan jósolták. A változás tényleg kirívó, bár a kisördög azért itt kiabál bennem, hogy tegyem hozzá: ebben a formában az adatok kicsit megtévesztőek, hiszen a javulás jelentős része a korai halálozás letörésében keresendő. (Például az, hogy Nagy-Britanniában 1841-ben 41,7 év volt a várható átlagos élettartam, ma pedig 79,76 év, jelentős részben annak köszönhető, hogy visszaszorult a gyermekhalandóság, így míg százhatvan éve 28,51% volt annak az esélye, hogy valaki meghal 10 éves kora előtt, ma csak 0,64% (s ennek megfelelően a tíz éves korban várható élettartam "csak" 57,56 évről nőtt 80,27-re).)

Viszont, ha ma már kétszer annyi ideig élünk, mint akár csak másfél évszázada, és az élettartam kitolódása egyelőre nem akar megállni, miért kell aggódnunk? Miért kellene másképp táplálkoznunk, különösen annyira másként, mint azt Szendi propagálja? A látszólag nehezen áthidalható logikai szakadékot merész ugrással venné a paleolit táplálkozás magyar apostola: "a jóléti társadalmak bősége tehát olyan környezeti feltételeket teremtett, amelyben a "szaporodj gyorsan és halj meg korán" programja indult be. Mondhatni a gyors öregedés automatikus adaptív válasz a "jóléti környezetre"[...]" (29. o.).

A gond csak az, hogy a valóságban egyáltalán nem a bőség, hanem a valóban rövid élettartam az, ami erre a programra kondicionálna egy fajt: ha biztos, hogy az egyed nem él sokáig, akkor nyilván muszáj hamar szaporodnia. Azok, akik nem így tesznek, azok nem örökítik tovább génjeiket. Ezzel szemben, ha sokáig élünk, ez a fajta szelekciós nyomás megszűnik és a bőség zavara nem fogja pótolni.

Az idézett okfejtés (az élettartam és a szaporodás közti negatív összefüggés) egyébként főként ecetmuslicákon és fonalférgeken végzett kísérletek eredményeit igyekszik egy az egyben alkalmazni emberre, ám egy kritikus ponton megbicsaklik: az empirikus adatok nem támasztják alá. Nem igaz, hogy 30-40 éves kor után már mindannyian lélegeztetőgépeken senyvedő, vagy az orvostudomány más vívmányait igénybe vevő emberi roncsok lennénk. Demográfiai adatok statisztikai elemzése rendre azt támasztja alá, hogy a szervezet öregkori hanyatlása nem nyúlis egyre hosszabb időszakra, hanem egyszerűen későbbre tolódott⁷. Ez persze nem azt jelenti, hogy az idősek számával párhuzamosan ne nőtt volna meg az öregkorra jellemző betegségek előfordulási gyakorisága, de ezzel együtt ma egy átlagos nyolcvanéves kb. ugyanúgy él, mint néhány évtizede a hetvenévesek. (Ha pedig már szóba került, hogy egyre többen, egyre tovább élnek, gyorsan megemlíteném, hogy valószínűleg ez a valódi oka az utóbbi időben a rákos megbetegedések számában megfigyelhető ugrásszerű növekedésnek, és nem valamifajta civilizációs betegség, mint ahogy Szendi állítja (54. o.), hiszen a daganatos megbetegedések 74%-a 60 év felett jelentkezik.)

Ettől persze még nem mindegy, hogy miből és mennyit eszünk, mértékletes és egészséges táplálkozással hosszú éveket adhatunk az életünkhöz. Ugyanakkor az utóbbi időben terjedő kalória-fetisizmus, amely a hosszú élet titkát a bevitt kalóriamennyiség drámai csökkentésében véli felfedezni, tudományos szempontból egyelőre meglehetősen bizonytalan lábakon áll. S bár Szendi korrektül ismerteti a túlzott fogyókúrázás potenciális veszélyeit, érezhetően maga is a kalória-restrikció mellet tör lándzsát.

Az okinawai élettartam-adatok kétségtelenül figyelemreméltóak, ugyanakkor nem tudjuk száz százalékos bizonyossággal értelmezni őket. Más megfigyelések ugyanis azt sugallják, hogy a kalóriabevitel csökkentésének hatásai faj- (vagy populáció-) specifikusak⁸ és a dolog idős korban különösen veszélyes (miközben pl. egerekben eredménytelen is)⁹. Sőt, egy elegáns kísérletben pár éve az is bizonyosságot nyert, hogy a kalóriabevitel csökkentése önmagában nem magyarázza az élettartam meghosszabbodását¹⁰. Nem mindegy, hogy melyik komponensét hagyjuk el a muslicák tápjának: az élesztőmegvonás sokkal nagyobb hatású, mint a cukormentes diéta. Hogy mindebből mennyi alkalmazható emberre is, persze kérdéses (őszintén szólva a kutatások egyelőre elég ellentmondásosak). Mindenesetre akad olyan, sokat idézett tanulmány is, amelyben hosszú ideje kalóriarestrikciós diétán élőket vizsgálva arra jutottak, hogy pont a fehérjebevitel növelése az, ami csökkenti az élettartalmat¹¹. Ezt látszik igazolni az a napokban publikált vizsgálat is, amelyben közel négyszázezer ember étkezési szokásait vizsgálva a húsfogyasztás és az elhízás közt fedeztek fel (pozitív) összefüggést¹² - Atkins-diétások, szevasztok! Mindezek azt igazolják, hogy bár Szendi szeret azzal kérkedni, hogy ő a nyugati táplálkozás tudományos kritikáját végzi, az általa hirdetett, húsban gazdag (vagyis fehérjedús) paleolit diéta ajánlásai még finoman szólva sem atombiztos tények. A paleolit diéta keményvonalas igazolásához csak a könyvtárnyi, ellenkező előjelű eredményekről beszámoló irodalom elbagatellizálásával, ill. elhallgatásával lehet eljutni.

Miután felvezette, hogy (szerinte) miért lenne jó sürgősen változtatni táplálkozási szokásainkon, Szendi támadásba lendül mindennapi kenyerünk ellen, és arról igyekszik meggyőzni olvasóját, hogy táplálkozásának főbb összetevőitől kifejezetten óvakodni kellene. Rögtön az összeesküvéselméletek határát (belülről) súroló felütéssel indít: "A közegészségügy és az orvoslás évente milliók életét áldozza fel téveszméi oltárán. A bábokat a gyógyszeripar mozgatja, hiszen a [különböző betegségekből] ő húzza a legnagyobb hasznot. (31. o.)". (Derítse valaki ki, hogy mit reggelizik a gyógyszergyártó multi elnöksége! Hiszen ezek alapján az lehet a legtutibb diéta, megkockáztatom, még a paleolitnál is hatásosabb.)

Az alkalmazandó ökölszabály egyszerű: minden, ami gabonafélékből készül, káros, mert "az emberi szervezet az evolúció során nem készült fel az állandó, nagy szénhidrátterhelésre" (39. o). Ergo a kenyér rossz, a mezőgazdaságra való áttérés pedig igazából titkos sötét foltja fajunk történetének. Valamennyire inkoherens módon csak a zab kap felmentést Szendi értékelésében a gabonafélékre vonatkozó általános megbélyegzés alól: a magyarázat szerint ebből hiányzik a glutén nevű fehérje, vagyis gluténérzékenyek is fogyaszthatják. Ez önmagában rendben is lenne, de arra mégsem ad magyarázatot, hogy a zab szénhidráttartalma miért is paleolitdiéta-kompatibilis... És persze az is furcsa, hogy az evolúciós összeférhetetlenség hangsúlyozása után a fejezet számos bekezdése van a korábban már említett, az előbbiekkel nem éppen összhangban levő érvre felfűzve: minél régebben folyik a mezőgazdasági termelés egy-egy térségben, az ott élők annál inkább alkalmazkodtak hozzá.

Szendi a gabonafélék károsságát azzal igyekszik bizonyítani, hogy a rendelkezésünkre álló csonttani leletek szerint a mezőgazdaságra való átállás körülbelüli időpontjában az emberek "összementek", vagyis több centiméternyi csökkenés következett be az átlagos testmagasságban. Ez tény, viszont két esemény együttes előfordulása még nem jelent ok-okozati viszonyt (és különben is, azóta a nem-paleolit táplálkozás mellett is "ledolgoztuk" a paleolit őseinkkel szembeni testméret-lemaradásunkat...). Valamiért a jelenség legkézenfekvőbb magyarázatát Szendi nem említi meg: a mezőgazdaság elterjedését lehetővé tevő felmelegedés (az interglaciális, amelyben élünk) egyfajta globális evolúciós tényezőként is működött, lehetővé téve a kisebb testméret elterjedését, a Bergman-szabálynak megfelelően. (Valami hasonló figyelhető meg napjainkban Szt. Kilda szigetén, ahol az egykor robusztus Soay birkák mérete kezdett lecsökkenni az utóbbi években. Ennek magyarázata az, hogy a klímaváltozással járó enyhébb éghajlat kedvezett a kisebb, télire kevesebb zsírt felhalmozó állatok életbenmaradásának, ez pedig a teljes közösség átlagos testméretének csökkenését okozta hosszabb távon¹³.) Ezt támasztja alá, hogy ismereteink szerint ez a csökkenés nemcsak Mezopotámiában és Európában játszódott le, hanem ezzel párhuzamosan Ázsiában is, vagyis a táplálékösszetételtől független, globális jelenség volt.

A gabonafélék mellett a tej, mint "emberi fogyasztásra alkalmatlan" produktum van még főgonoszként kipécézve. Ami különösen érdekes, figyelembe véve, hogy az emberiség történetében minimum háromszor terjedt el különböző földrajzi régiókban olyan mutáció, melynek eredményeként a laktóz lebontásért felelős enzim felnőttkorban is bekapcsolva marad¹⁴¹⁵, azaz képesek vagyunk a csecsemőkor után is megemészteni a tejet. Európában és Kelet-Afrikában a szarvasmarha-tenyésztő populációkban alakult ki - egymástól függetlenül - a laktóz-tolerancia, míg az Arab-félszigeten a tevetenyésztők közt jelent meg. Szendi ugyan nem vitatja, hogy valami oka volt a mutáció feltünésének, ellenben szerinte "ez nem jelent anyagcsereszintű alkalmazkodást a tehéntejhez" (89. o.). A paleolit-logika szerint ez a mutáció csak a kisebbik rossz elvén jelent meg (vagyis a nagy éhínségek közepette a halál és az életben maradás közti különbséget jelentette, hogy egy törzs képes volt-e fogyasztani a tejet), de összességében, normális környezetben egészségkárosító hatású. Ezzel a gondolatvezetéssel szemben "mindössze" annyi hozható fel, hogy ha nem jelentene komoly evolúciós előnyt (igen, anyagcsereszintűt is) a mutáció, aligha terjedhetett volna el ekkora területen, ekkora sebességgel. Valami miatt mégiscsak sokkal sikeresebbek voltak az életben a laktóz-toleranciával rendelkezők hosszú évszázadokon keresztül, amelyek alatt, megkockáztatom, az átlagos táplálékbevitel nem volt végig a paleolit-szint alatt. (Hab a tortán, hogy a laktóztoleráns allél Európában valószínűleg kb. a mai Magyarország területén jelent meg, úgy nyolcezer évvel ezelőtt.¹⁶) Ráadásul, a fejezetben hosszan bemutatott igazán súlyos hatások közül egyiket sem igazolja egyértelműen a szakirodalom.

A tejfogyasztás nem növeli a halandóságot¹⁷, nem hozható összefüggésbe sem a szív- és érrendszeri megbetegedések gyakoriságának növekedésével¹⁸, sem a mellrákéval¹⁹²⁰. Sőt, számos meta-analízis (több tanulmány eredményeit összesítő vizsgálat) jutott arra, hogy a tejfogyasztás hasznos mind a metabolikus szindróma²¹, mind az érrendszeri betegségek, ill. a cukorbetegség kezelése szempontjából²². A legbiztosabb talajon még a prosztatarák kapcsán áll Szendi, de leginkább azért, mert itt aztán teljes káosz uralkodik a jelenleg rendelkezésre álló tanulmányokban és minden egyes olyan cikkre, ahol pozitív összefüggést vélnek felfedezni²³, található egy másik, ahol ezt határozottan cáfolják²⁴.

Természetesen vannak olyan személyek, akik genetikai okokból érzékenyek bizonyos élelmiszerek fogyasztásra, és esetükben indokolt az óvatosság. De kérdés, hogy ebből logikailag az következik-e, hogy az emberiségnek együttesen le kell-e mondania adott táplálékforrásokról? A sóról szóló fejezetben Szendi maga is elismeri, hogy egyes emberek étel-érzékenysége nem ágyazhat meg általános tiltásnak: "de mit szólna az olvasóm, ha központilag [...] betiltanák a mogyorót, mert egy allergológusnak több betege meghalt tőle anafilaxiás sokkban?" (163. o.). Ennek alapján még érthetetlenebb, hogy a könyv miért szentel teljes fejezeteket a gabona és a tej démonizálásának, miközben például a magyar társadalom többsége se nem gluténérzékeny, se nem laktóz-intoleráns.

Nincs szándékomban persze Szendi minden állítását kétségbe vonni, hiszen számos esetben igaza is van. A só túlzott restrikciója, vagy a napfénytől való szélsőséges ódzkodás inkább növeli, mint csökkenti a megbetegedések kockázatát. Az omega-3 zsírsavak sokkal egészségesebbek és fontosabbak, mint az omega-6 családba tartozó társaik, és a koleszterinről is tudjuk, hogy nem fekete-fehér vele kapcsolatban a kép: különböző formáinak egymáshoz viszonyított aránya az, ami az egészségügyi szempontból mérvadó. (Ugyanakkor erre most, 2010-ben rácsodálkozni, körülbelül olyan, mint döbbenten felfedezni, hogy van internet.) Viszont az apró részigazságok egy bizonytalan valóságú alaptörténetre vannak erőszakkal felfüggesztve, érezhetően azzal a céllal, hogy elfedjék annak gyenge pontjait.

A könyv egy másik zavaró vonása (különösen, ha látjuk, mennyire bizonytalan lábakon egyensúlyoz az egész paleolit diéta köré szőtt elméletrendszer) a túlzott magabiztosság. Szendi bőszen dobálózik az olyan kijelentésekkel, amelyeket konkrétan semmi nem támaszt alá. "Az autoimmun betegségek azóta ilyen elterjedtek, amióta az ember gabonaféléket fogyaszt" (46. o.), írja a gabonáról szóló fejezetben, miközben semmilyen komolyan vehető adatunk nincs az említett betegségek korabeli előfordulásáról (hiszen még diagnosztizálni sem tudták őket). Nem sokkal később ugyanitt már azt olvashatjuk, hogy "ha ezek a cukorbetegek gyermekkoruktól fogva paleolit étrenden éltek volna, nem alakult volna ki náluk cukorbetegség" (73. o.). Mivel azonban még soha, senki nem is vizsgálta hosszú időn át a "paleolit táplálkozás" és a cukorbetegség kapcsolatát, ezt egész egyszerűen nem tudhatjuk.

A valódi tudományos kritika hiányát akkor is tetten érhetjük, amikor épp nem a paleolit diétáról van szó. Szendi számos unalomig megcáfolt "elmélet" lelkes vezérszurkolójaként mutatkozik be. Például Linus Pauling C-vitamin fetisizmusa (26. o.) épp úgy pozitív tükörben jelenik meg, mint Pusztai Árpád botrányos metodikájú GMO kísérletei (46. o.). (A bevezetőben már emlegetett Goldacre Pusztai munkáját elrettentő példaként használja, hogy miként ne csináljunk tudományos kísérletet. Például megfelelő kontrollcsoport nélkül ne, mert akkor nem tudjuk értelmezni, amit látunk. Nem véletlen, hogy Pusztai "eredményeit" azóta sem tudta senki megismételni, bár a zöld mozgalmak továbbra is magányos hősként tekintenek rá.) De előkerül a "vízimajom-elmélet" is (162. o.), ami ugyan Magyarországon Csányi Vilmos munkásságának köszönhetően igencsak népszerű, de az antropológusok világszerte legalábbis szkepticizmussal tekintenek rá.

Összességében elsüthetjük az ilyenkor jól bevethető közhelyet: ami jó Szendi könyvében, az nem új, ami pedig új, az nem jó. Az egészséges életmód alappillérei továbbra is a mértékletesség és a rendszeres testmozgás maradnak. Ha pedig egy percig sem bírjuk valami jónevű táplálkozási szakértő bon mot-i nélkül és "szakszerű" eligazítás híján egy falat sem megy le a torkunkon, akkor még mindig ott van Michael Pollan örökbecsűje: "Együnk ennivalót. De ne sokat. És főként zöldségeket. [...] Ne együnk olyasmit, amit az ükanyánk nem ismert volna fel ennivalóként."

(A cikk szerkesztett, rövid változata az Index KönyvesBlogján jelent meg.)

' Komment

Nemrég fejeztem be Michael Pollan The Omnivore’s Dilemma c. könyvét, illetve korábban olvastam Szendi Gábor Paleolit táplálkozást könyvét.

Michael Pollan jobban beleásta magát a témába, azonban Szendinek is sok dologban igaza van. Mindkét könyvet el kell olvasni, hogy tisztán lássunk.

Én a következőkre jutottam: Ha valaki egészséges, hosszú életet akar élni, felejtse el, hogy pusztán a bevitt táplálék megválogatásával elérheti célját. Fontos tényező, de önmagában nem elég. A hosszú élet titka számos dologról szól még, sok helyen hallani róluk: testmozgás, stresszmentes életmód... stb.

Visszatérve a táplálkozásra: A paleolit étrend nem hülyeség, csak rosszul lettek felvázolva az arányok. Nem állati fehérjéből kell a legtöbbet enni, hanem zöldségekből és gyümölcsökből. Eleve nem kell sokat enni. A mai emberek nem addig esznek, ameddig jóllaknak, hanem addig, ameddig elfogy a tányér tartalma. Egy kísérletben ezer embernek paradicsomlevest adtak egy olyan tányérból, aminek a tartalmát az asztal alól folyamatosan újratöltötték (ők ezt nem tudták). A kísérlet eredménye az lett, hogy azok az alanyok, akik a megbuherált tányérból ették a levest, 4x többet kellett egyenek, ahhoz, hogy jóllakjanak, mint a normális tányérból étkezőknek.

Kerüljük a kész ételeket. Vegyük meg az alapanyagokat (jobb lenen ha magunk termelnénk, de nem akarom magamra haragítani a panellakásbelieket, meg azokat akik mondjuk narancsot akarnak enni), és készítsük el mi magunk. Nem hiszem el, hogy vannak olyanok, akik nem tudják értékelni azt az érzést, amikor tudják, hogy mit esznek.

a