Orvos és a politika

"Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik, hogy ők megtalálták." (André Gide)

Ma már a világpolitikában is csak elvétve találkozunk nagy egyéniségekkel. Úgy tünik, hogy ez az eredetileg hivatásnak számító foglalkozás is elsekélyesedett és besorolt a többi megélhetési elfoglaltságok, a "job"-ok közé. A klasszikus értelemben vett politikus egyfajta alkat kérdése, melyhez rendkívüli műveltségre, társadalomszemléletre, önzetlen áldozatkészségre, reális, de elmélyült gondolkodásra, legalább egy idegen nyelv vitaszintű ismeretére, történelmi, filozófiai teológiai felkészültségre, beszéd- és vitakészségre, továbbá honszeretetre van szükség.

Szűkítve a kört az egészségügyre, átfogó koncepcióval rendelkező, világos fejű, a (beteg) emberek igényeit szem előtt tartó és azt megvalósítani képes politikust alig találunk. Az utóbbi években esetenként pártérdekeket kiszolgáló hivatalnokok kerültek a miniszteri székbe. Az egyik prototípusa a csinovnyiknak, a másik nyugtalan természetű, számtalan állásban megfordult (azaz frusztrált) személy, míg utódja (kora révén) az orvosi pályán tapasztalatlan, annak kezdeti lépcsőfokaira fel sem jutó kolléganő, akinek intézkedései nem ritkán az orvosi esküvel ellentétes gyakorlatot igyekszenek meghonosítani. Ritkán szólnak róla, de az orvos nemcsak az egyes beteggel szemben elkötelezett, hanem az egész társadalom egészségügyi berendezkedésével szemben is. Ha feltételezzük, hogy a jó politikus entellektüel is, jogosan kérdezhetnők, ez hogyan egyeztethető össze az érvényesülési kényszerrel?

Vannak, akik azért csinálnak politikai karriert, hogy nevet szerezzenek, mások a szakmai kiteljesedésük után kezdik meg politikai pályafutásuk kiépítését. Vannak azonban olyanok is, akik a szakmai karrierük végén a felhalmozott tudást, széles szakmai és élettapasztalatot hivatáspolitikai területen szeretnék kamatoztatni. Elgondolkodtató, hogy azok, akik valóban elkötelezettnek érzik magukat a medicina iránt, vajon miért adják fel gyógyító tevékenységüket és váltanak át a politikára.

Hivatásos szakmapolitikussá válhat az, aki választott foglalkozásában nem jut kellőképpen előre, és az érvényesülésnek ezt az útját próbálja meg (lásd a legtöbb egészségügyi miniszter vagy államtitkár előéletét!). Nem nemes értelemben vett karrier- és hatalomvágyból vagy a jobb megélhetés reménye miatt válhat valakiből szakpolitikus (megélhetési politikus), illetve kiszámítottan későbbi előnyös pozíció elérése céljából, hiszen a legtöbb leváltott vagy "bukott^" politikus előbb-utóbb megtalálja számításait (ugródeszka effektus).

Csak elvétve válik valaki meggyőződésből államférfivá, ha szakmájában is sikeres volt. A kevés példa közül kiemelem Petrovszkij szovjet sebészt, aki a budapesti I. sz. Sebészeti Klinikát vezette (1949-1951), majd a Szovjetunióban az egészségügyi miniszter poszját töltötte be.

Visszatekintve megállapítható, hogy a legtöbb szakmapolitikus sajnos nem volt sikeres. Ennek magyarázata talán abban rejlik, hogy általában anyagi eszközök hiánya miatt szakemberként még a jó gondolatokat sem tudják az adott közegben véghezvinni, illetve lehet valaki kiváló saját szakterületén, ám alkalmatlan az irányításra. A kudarc további oka lehet, hogy nem ez az igazi mesterségük, így minden jószándék ellenére sem értenek a hivatásos politikához, vagy nem tudnak (akarnak) a politika sokszor nemtelen eszközeivel élni. A politika katonájaként úgy vélték, hogy minden témába, kérdéskörbe be tudják dolgozni magukat (ők a mai idők polihisztorai: ma ezt, holnap azt és holnapután amazt a szakterületet vezetik!); az ismert régi mondás alapján ösztönösen úgy vélik: ha Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá.

A szakmapolitikus részéről elengedhetetlen az olyan jellegű alapvető hozzáállás, hogy csakis orvosi meggyőződése alapján hozzon döntéseket, ne szolgáljon elvtelen szavazógombként, és legyen kellő becsülete felállni akkor, ha az orvosi etikával össze nem egyeztethető feladatra kényszerítik. Ennek jó példája Kovács Pál népjóléti miniszter lemondása (1995. III. 17.). Ilyen döntés meghozatalához emberi és szakmai tartásra, tisztességre van szükség - kihalófélben lévő tulajdonságok mai világunkban.

Bár a parlamenti képviselőnek elvileg lelkiismereti szabadsága van, a gyakorlatban mégis aláveti magát a frakciós fegyelemnek, azaz nem a meggyőződése, hanem a fentről megadott útmutatások szerint szavaz. Így önbecsapóan mentesítve érzi magát az egyéni felelősség alól, áthárítja azt a kollektív felelősségre, holott csakis a lelkiismerete szerint szabadna cselekednie, hiszen ez a demokrácia egyik lényege: a választóknak, nem a pártvezéreknek tartoznak elszámolással!

Az orvosok gyakran ki vannak téve politikai támadásoknak. A médiumok többsége (és ami még rosszabb: a közpénzből fenntartott, de pártpolitikailag elkötelezett intézmények) ahelyett, hogy segítenék a népegészségügy és annak megvalósításához elengedhetetlen orvosok munkáját, önző politikai célból, szenzációhajhászásból ellenségeskedést szít a betegek és a gyógyítást végzők között. Ez tükröződik a mai politikai gyakorlatban is: a valós problémák helyett nemritkán álkérdésekkel foglalkoznak, s azok taglalásában az orvosokat mint bűnbakokat tüntetik fel.

Az orvosi szakma reformokból való kihagyását a hangulatkeltő manipulációk mintegy legalizálni hivatottak. Szakemberek hiányában mindenhez értő televíziós szerkesztők orvosok nélkül vitatják meg az egészségügy kérdéseit. Ordít róluk a hozzá nem értés, viszont féligazságaik a szintén laikus hallgatóknak nemritkán jól eladhatók. Jobban tenné a politika, ha az egészségügyet többre tartaná, mint puszta eszközt céljai megvalósításában.

Elég csak arra a tarthatatlan helyzetre gondolni, hogy 18-23 éves tanulás után (utóbbi a szakorvosokra vonatkozik) milyen éhbérért dolgozik a legtöbb hazai orvos, és alamizsnáért kénytelenek ügyeletet vállalni. Ugyanakkor a kormány rövid távon sem nyújt perspektívát, hosszabb távon pedig még kevésbé kiszámítható életpályát a fiatal orvosoknak.

A hivatásos szakpolitikusok tájékozottsága többnyire egyoldalú és hiányos, vagyis elégtelen. E tekintetben két csoportot kell elkülönítenünk: azok, akik hivatásukat régen feladták, ők már nem tekinthetők a szó szoros értelmében orvosoknak. A másik csoportba azok tartoznak, akik képviselőségük mellett (ha csökkentett mértékben is, de) praktizálnak.

A gyakorló orvos mindennapi munkája során akarva-akaratlanul kell, hogy foglalkozzon a politikával: "Az orvos..közéleti tevékenységet folytat...ezért etikátlan tevékenységével...az egyénnek és a társadalomnak súlyos károkat okozhat.^" (kivonat az Orvosetikai statutumból (154. és 155. pont). Ha viszont politikusként nem az egészségügy érdekében végzi munkáját, "...szerepvállalása kifogásolható és etikailag elítélendő. Így különösen akkor, ha olyan funkciót tölt be, amely a betegellátás színvonalának romlásához vezet.^" (Orvosetikai statutum 156. pontja).

A diplomás orvos hippokratészi esküjének megfelelően egész életében orvos marad, még ha pályát vált is! Ez azt jelenti, hogy sürgős esetben az arra rászorulókat elsősegélyben kell részesítenie (ha nem teszi, büntethető) és be kell tartania a rá is érvényes bioetikai szabályokat. Ha nem így cselekszik, vét esküje (és ami még fontosabb) embertársai, a beteg emberek és a társadalom ellen. Azt pedig, hogy mi a jó cselekedet, meghatározza lelkiismeretünk, hiszen minden emberben él egy természetes erkölcsi érzés és értékrend. Ha ez áll előtérben, ez vezérli az orvos politikailag motivált cselekedeteit, akkor nem következhetnének be a mai "reform^"-nak nevezett, forráskivonások révén a beteg embereket hátrányba hozó szabályozások, törvények. Ennek megítéléséhez azonban a bevezetőben említett "ideális" politikusi alkatnak legalább csírái lennének kívánatosak a csak élettapasztalattal megszerezhető bölcsességgel párosulva.

Dr. Gaál Csaba

Forrás: Orvosok Lapja