A szülés mint emberi jogi kérdés

Ez a címe (Birth as a human rights issue) a Midwifery Today következő konferenciájának, amely Franciaországban, Strasbourgban lesz idén ősszel (szeptember 29 - október 3.).

Minden nap minden percében 150 kisbaba születik a világ különféle sarkaiban. És minden nap minden percében meghal egy anya, miközben megpróbál életet adni valakinek.

A fejlett világban, amikor a szülés, születés kapcsán emberi jogokról és szabadságjogokról beszélünk, akkor többnyire az alternatív (kórházon kívüli) ellátáshoz való jogról esik szó, a megfelelő információhoz jutás és a szabad döntéshozás jogáról. De ott, ahol felnőve minden hatodik kislány az egyik szülésébe fog végül belehalni, és a vajúdásuk kezdetén sokan szertartásosan elköszönnek a szeretteiktől, mert lehet, hogy nem látják őket többé, a szülés kapcsán tárgyalt emberi jogok és szabadságjogok elsősorban az élet védelméhez és a megfelelő egészségügyi ellátáshoz való jogot jelentik.

Valahányszor a háborítatlan szülésről folyik a vita, sokan érvelnek azzal, hogy vissza lehet menni ükanyáink korába, vagy akár Sierra Leonéba és Afganisztánba, ahol a nők orvosoktól, kórházi protokolloktól "háborítatlanul" szülhetnek - ennek minden következményével együtt. Ez az érvelés pedig nem is mindig olyan demagóg, mint ahogy hangzik. Arra figyelmeztet, hogy miközben mi a fejlett világban szülészeti reformokért és alternatív ellátási lehetőségekért küzdünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a modern orvoslás miatt tartunk egyáltalán itt, ahol, és most nem a vissza-, hanem a továbblépésen gondolkodunk, a modern orvoslás eredményeit tisztelve, azokat minden nap felhasználva - vagyis, szeresd a szülészorvost.

Úgy gondolom, hogy minden szülészeti reformban, és a kórházon kívüli ellátás törvényi szabályozásában is sokkal fontosabb szempont a választás szabadsága, mint az a törekvés, hogy kórházi szakmai protokollokon változtassunk. Van, amin lehetne, sőt, kellene is változtatni, de nem jutnánk előbbre, ha utóbb csak annyi történne, hogy a technokrata protokoll helyett kötelezővé tettünk egy háborítatlan protokollt, de egyébként megmaradnánk az átlagost normálisnak előíró szemléletben és módszertanban.

Anyává válni nagyon-nagyon személyes dolog. Sok olyan nő van, aki végigbetegeskedte az egész gyerekkorát, vagy épp fizikai vagy szexuális erőszakot szenvedett el valamikor az életében, vagy valami baleset érte, amelyből évekig tartott felépülnie, vagy valami más oka van, de lényeg, hogy lelki szempontból elege van önmaga "átadásából" valami tervezhetetlennek, testileg pedig elege van a fizikai fájdalomból mint élményől, és szeretné, ha az anyává válása minél kevésbé kötődne össze ezzel az élménnyel. Ezeknek a nőknek az igényei, kívánságai, preferenciái ugyanolyan fontosak, mint amilyen fontos az én igényem volt arra, hogy hagyjanak megélni a vajúdásomat a vele járó fájdalommal együtt, vagy mint amilyen fontos lehet egy ismét másik nő igénye arra, hogy a terminus napján császározzák meg, mert a nővérének tavaly a 41. héten méhen belül meghalt a kisbabája, és ő azóta retteg attól, hogy ez vele is megtörténhet.

Nagyszerű lenne, ha a modern orvoslást - amíg csak komoly szakmai indok nem szól ennek ellenében - arra használhatnánk, hogy mindenkinek úgy segítsünk vele, ahogyan az neki és a kisbabájának a legjobb lesz, fizikailag és lelkileg. Vannak, akiknek ehhez a háborítatlan szülés a legjobb út, de olyanok is vannak, akiknek az edával elvégzett programcsászár. Minden bántalmazott, vagy másképpen traumatizált, és emiatt programcsászárt akaró nőnek fel lehet ajánlani pszichoterápiás segítséget, de előfordulhat, hogy a felük nem fog változtatni a véleményén, és őket ugyanúgy tönkreteheti lelkileg az, ha kötelező hüvelyi úton megszülniük a kisbabájukat, mint amennyire valaki mást tönkretehet egy indokolatlan császármetszés.

A cél nem a "szülés" előírásszerűen ilyen vagy olyan volta kellene hogy legyen. A szülés tényleg csak egyetlen nap az anya és a gyerek közös jövőjéből: nagyon-nagyon fontos nap, de a közös jövőt legalább ennyire meghatározza az is, hogy egy hét, vagy egy hónap múlva az anya és baba "összege" mennyire egészséges, milyen problémákkal kell napi szinten megküzdeniük.

Azaz, vigyázni kell, hogy ha az alapjogok biztosítása után eljutunk a szakmai vitákig, továbbra is megmaradjunk a ló hátán: a mindenáron fenntartott (orvosi) kontrollal szemben ne kezdjünk el az alternatív ellátásban mindenáron háborítatlan szülést célul kitűzni.

A szabad szülésben benne van a kórházon kívüli ellátás legalizálása, de még sok minden más is. Magyarországon sokan vannak, akik a reform keretében elsősorban azt szeretnék, hogy hagyják már őket békében vajúdni (akár otthon, akár kórházban), de ahol ez a lehetőség megvan, ott a következő szinteken szépen kiderül, hogy a nők többségének a kórházválasztáskor legalább olyan fontos szempont az, hogy mindig legyen elérhető aneszteziológus és epidurális fájdalomcsillapítás, mint az, hogy mindig ugyanazok az emberek legyenek vele; és az orvosválasztásukkor is lehet fontosabb az, hogy ne kelljen hazudniuk egy választható császármetszésért, mint az, hogy az illető orvosnak milyen a császáraránya. Ezt nem árt tudni, amikor a nők jogaiért küzdünk: értelmes és hatékony érdekképviselet csak úgy lehetséges, ha tudjuk, mit akarnak azok, akiket képviselni igyekszünk.

A bábai modell abból indul ki, hogy abban támogatnak, amit szeretnél; nem erőltetnek rád semmilyen külső mércét. Ha császárod volt és nem akarsz VBAC-et próbálni, rendben van. Ha nem akarsz szoptatni, az is rendben van - engem szülés előtt néhány héttel megkérdezett a bábám, hogy akarok-e, és amikor meglepődtem a kérdésen, elmondta, hogy ha nem akarnék, akkor a tápszeres tápláláshoz adná meg nekem a lehető legtöbb és legszakszerűbb támogatást.

A tavaszi philadelphiai bábakonferencián elhangzott, hogy a bábaság legszebb, legvonzóbb része a csoda: egy csoda, amelynek a közvetlen közelében dolgozunk, de a tragédiák megmutatják, hogy valóban dolgozunk, nem lehetünk csak természetimádó szemlélők. Marva Zohar, aki ugandai gyakorlatának első hetében azonnal látott halott anyát és halott kisbabát is, a valóságnak ezzel az arcával találkozva visszagondolt a bábatanonc-évei idealizmusára.

"Volt egy tanárom - írja Zohar -, akihez valaki gyakorlatra jelentkezett egyszer, olyan oktatót keresve, aki bízik a szülésben. A tanárom felolvasta ennek az illetőnek a levelét, aztán úgy kommentálta, hogy 'Remélem, nem fogok csalódást okozni, de én nem bízom a szülésben. Egyszerűen nem, és kész.'

Én - folytatja Zohar - éppen akkor fejeztem be egy "mindent-csak-természetesen" szemléletű dúlakurzust, és ez a mondat olyan hatással volt rám, mintha a tanárom a szemem előtt növesztett volna patákat és ördögszarvat. Hogy mondhat ilyet egy bába, hogy nem bízik a szülésben?

- Bizony nem - jött a válasz, amelyre máig emlékszem. - Én a bábaságban bízom. A tudásomban, a gyakorlatomban. A szülésben nem bízom, a szülés életveszélyes; bármikor bármi történhet. Ezért van az, hogy ahol nincs szaksegítség és ellátás, ott folyton tragédiák történnek."

Öt év izraeli és amerikai munka után Zohart egy hét Uganda meggyőzte a tanára igazáról. Igen, a nők tényleg tudnak szülni és a testük hordozza ezt a képességet, de a szülés azért is biztonságos, ahogyan és amilyen körülmények közt ma élünk, a modern orvoslás és a bábaság összes felhalmozott tudásának birtokában. A kettő közt ellentétet keresni teljesen értelmetlen dolog. Nem lehet egyenletet felírni arról, hogy ha jó az ellátás, "megfelelő" a kismama hozzáállása és mindenki egészséges, akkor majd szépen magától végigmegy az egész. Többnyire igen, de például burokrepedés után 55 órával már engem is jobban motivált, hogy mielőbb biztonságban kint legyen a fiam, illetve 63 óra vajúdás után már jobban motivált a további fájdalom elkerülése, mint hogy "háborítatlan születésélménnyel ajándékozzam meg" a kisbabámat. Nagyon jó volt, hogy lehetett császármetszés mellett dönteni, és nagyon jó volt, hogy ez ma már biztonságos opciónak számít.

Vagyis, amit én tényleg fontosnak tartok, az a választás szabadsága, és Kanadában átélhettem, hogy milyen jó, amikor ez a szabadság magától értetődően megvan. A bábák tisztában vannak vele, hogy nem mindenkinek való az, amit ők csinálnak - a cél az, hogy aki viszont ezt igényli és akarja, annak a bábai modell szerinti ellátás bárhol a világon elérhető legyen. És persze ez azt is jelenti, hogy ideális esetben a világon bárhol elérhetőnek kéne lennie egy tiszta, felszerelt kórháznak, ahol nem azért szülhetünk beavatkozások nélkül, mert ez az egyetlen választásunk, hanem mert a hozzáértő ellátók segítségével valódi döntést hozhatunk arról, hogy mire van szükségünk ott és akkor, és mire nincs. Ha fájdalomcsillapítás kell, legyen - és ha csak fél óra csend és félhomály, akkor legyen az is.
A háborítatlan szülés egy jog, nem kötelesség. Küzdeni kell azért, hogy aki akarja gyakorolni ezt a jogát, az gyakorolhassa. De eközben nem élhetünk előírásokkal arról, hogy mindenki másnak is ezt kellene tennie, mert akkor a végeredmény ugyanaz lesz, mint ami ellen most küzdünk. A modern orvoslás nagyon-nagyon lecsökkentette az anyák és a kisbabák halálának, súlyos fizikai sérülésének esélyét, és ma már tudunk a következő problémával foglalkozni, azzal, hogy a nők egy része maradandó, hosszú távú következményekkel járó lelki károsodást szenved a szülése közben. De semmilyen célt nem érünk el, ha a kötelező protokollt cseréljük le, mert azzal csak kicseréljük a potenciálisan károsodást szenvedő csoportot egy másikra.


Felicitas