Velünk vagy nélkülünk?

Látható, hogy a politika nem kíván nagyságrendekkel nagyobb összegeket biztosítani az egészségügy számára, a társadalom többsége pedig belenyugszik ebbe. Ha minden így megy tovább, már középtávon is komoly mûködési zavarok lesznek az ellátórendszerben. A legfenyegetõbb következménynek a szakorvosi kar megfogyatkozását tartom. Az orvosi hivatás gyakorlói kiöregednek, az uniós csatlakozással pedig elkezdõdött a fiatal orvosok elszivárgása. Önálló tevékenységre képes szakorvost gazdagabb országok sem képesek kellõ számban elõteremteni. A jelenlegi magyar egészségügynek más országokéval összevetve két "előnye" lehet, amire az orvosok megtartásában számíthat: a hálapénz és a gyógyszergyárak által juttatott (Nyugaton erősen korlátozott) anyagi lehetőségek. Mindkettő a korrupció körébe tartozik, és legkevésbé az elvándorlásban érintett fiatal szakorvosok számára érhető el.

Tavaly publikáltak egy szakértői anyagot, mely szerint az egészségügyre fordított többletforrások nagysága és területi eloszlása egy tényezővel mutat szoros összefüggést: az egészségügyi intézmények nagyságával és területi eloszlásával. A rendszer tehát egyértelműen intézményközpontú. Az eredetileg kétpólusú orvos-beteg kapcsolat egyre jelentősebb harmadik tényezője lett az intézmény. Egyre gyakrabban érhető tetten az önállósult intézményi érdek, mely újratermeli önmagát, és maga alá gyűri mind a beteg, mind az orvos érdekét.

Rövid távon a fiatal szakorvosok itthon tartására egyetlen reális lehetőség kínálkozik: az önálló egzisztenciájú orvosi jogállás megteremtése. Ez lehet az alapja egy alacsonyabb költségszinten is hatékony ellátórendszer kialakításának. Korábbi törvénytervezetek is felvetették ezt a lehetőséget, de nem biztosították a gazdasági alapját, a közvetlen OEP-finanszírozást.

Meggyőződésem, hogy a háziorvosokhoz hasonlóan mind a járó-, mind a fekvőbeteg-ellátásban megvalósítható a közvetlen OEP-finanszírozású, szerződéses orvosi jogviszony. A kórházi lobbi részéről sokszor elhangzott, hogy a kórházi működés nagyon összetett, csoportmunkát feltételez, így az önálló szerződéses jogviszony legfeljebb a járóbeteg-ellátásban kerülhet szóba. Ehhez képest számos kórházban az ügyeleti tevékenységet az orvosok vállalkozásban végzik, holott a tevékenységük ügyeletben sem kevésbé összetett és csoportmunka jellegű.

Az intézményrendszer kritikus helyzete részben az egészségügy kettős finanszírozására vezethető vissza. Míg a működési költségeket az OEP folyósítja, addig az amortizáció és a fejlesztés költségeit a tulajdonos önkormányzatoknak kellene biztosítaniuk. Több mint 10 éve nem tesznek eleget e kötelességüknek az önkormányzatok, emiatt korábban törvénytelenül, most már törvényesen a működési költségekből fedezik az intézmények a halaszthatatlan eszközbeszerzéseket és épületfelújításokat.

A bérekre pedig marad, amennyi marad. (Ld. maradékelv.) Alapvető fontosságú tehát az önálló szakorvosi egzisztencia megteremtésekor a közvetlen OEP-finanszírozás. Az egészségügyi intézmények több mint tíz éve teljesítményalapú finanszírozás szerint működnek. Évekre visszamenően pontosan megmondható, hogy egy kórház adott osztályán egy orvos egy hónap alatt hány járó beteget és hány fekvő beteget látott el, és ezáltal mennyi bevételt hozott az intézménynek. A dokumentáció teljesen alkalmas arra, hogy egy közalkalmazott orvos munkaköri leírásában rögzített kötelességeit és jogait átemeljék egy szerződésbe, és az orvost a teljesítményszámítás szerint díjazzák. Ezt követően az orvos már tényleges alkupozícióban megegyezhet az intézményvezetéssel a fenntartás reális közös költségeiről. Ez az elszámolási rendszer teremti meg a tényleges szakmai kontrollt, mivel az orvos az a személy, aki teljes mélységében átlátja saját munkahelyén szakterületének minden aspektusát, és mivel érdekelt is a racionalizálásban, hatékonyan segítheti a leghatékonyabb struktúra kialakulását. Így az orvos az elodázhatatlan intézményi átalakulásoknak nem elszenvedője, hanem aktív részese lehet.

Lejegyezte: dr. Balogh Gábor