Az egészségügy "spontán" privatizációja , avagy merénylet az állampolgárok ellen.

Ezer sebből vérző egészségügyünk egyik legnagyobb rákfenéje a forráshiány. Tíz év alatt reálértékben a felére csökkent az egészségügyre fordított közkiadások összege, miközben a gazdaság egésze a súlyos visszaesés után elérte a rendszerváltás előtti teljesítményét.

Az egymást váltó kormányzatok széttárják a kezüket: az egészségügy feneketlen zsákjába pénzt önteni teljesen felesleges, hiszen az adott finanszírozási, irányítási és tulajdonosi szerkezet mellett több pénzt adni az egészségügyre maga a pazarlás. Ezt a látszólag felelős kormányzati hozzáállást némileg árnyalja az a szerencsétlen körülmény, hogy az egészségügy átalakításának nyomasztó feladata alapvetően törvényhozási és kormányzati felelősség. Magyarán, azért nem adunk elég pénzt, mert tíz éve szabotáljuk azt az alapvetően törvénykezési feladatot, hogy egy működőképesebb egészségügyet hozzunk létre.

Ebben a rendkívül súlyos helyzetben látszólag csodálatos megoldás kerül mind gyakrabban előtérbe: gyógyszer- vagy műszergyártásban (forgalmazásban) érdekelt cégek ajánlatot tesznek egyes kórházi egységek, néhol egész kórházak, rendelőintézetek privatizálására. Nem egy helyen, mint például a kórházi laboratóriumok jelentős részénél mára végbe is ment ez a privatizáció. Egy tőkés csoport a tulajdonos önkormányzattól átveszi egy adott egység működtetésének a feladatát. Nem pénzt kér a tulajdonostól, hanem az egészségbiztosító által utalt finanszírozási összegből oldja meg a működtetést, amiből korábban a kórház gazdálkodott. Látszólag garantált, hogy nem adósodik el az átvett osztály vagy kórház, hisz az a kemény pénzügyi korlátokkal dolgozó cégnek lenne a vesztesége.

Az ilyen típusú privatizáció egyik súlyos következménye, hogy a profit-érdekelt tőkés csoportok megjelenése egyet jelent azzal, hogy az egészségügyre fordított költségvetési összegből ezentúl az új működtető profitját is meg kell termelni. Mivel a költségvetés az egészségügyre nem fordít e profit megtérítésére nagyobb összeget, ez egyet jelent azzal, hogy a betegellátás más területeire még kevesebb marad mint eddig, tovább rontva az egészségügyi szolgáltatások amúgy is folyamatosan romló színvonalát. A másik következményt orvosként legalább ilyen súlyúnak tartjuk. A privatizáció során tulajdonossá váló cég ugyanis nem akárki ebben az esetben, hanem gyógyszert vagy gyógyászati segédeszközt, vegyszert vagy orvosi műszert forgalmazó cég, amelyik ezentúl a saját termékét vásárolhatja majd meg. A termék előállítója és vásárlója ugyanaz a cég. A forrás, amelyből saját termékét megveszi az pedig közpénz. Ennél súlyosabb sérülés a gyógyulás szabadságát aligha érheti. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy egy ilyen módon működtetett kórházi osztályon lehetősége lenne az orvosnak arra, hogy egy konkurrens cég gyógyszerét, vegyszerét rendelhesse. Nem, ez az orvos, akinek tényleges munkáltatója egy ilyen cég lesz a privatizáció után, az aligha engedheti meg magának, hogy a munkáltatójának az érdekét sértse. A megengedhetetlen összefonódás tehát azzal fenyeget, hogy a betegellátás színvonala az így privatizált szolgáltatóknál is romlik.

Civilizált országokban nincsen példa az egészségügyben ilyen típusú összefonódásra. Mi lehet a megoldás? Az egészségügy szanálásának költsége mindenképpen az adófizető állampolgárokat fogja terhelni - akár hitelfelvétellel, akár úgy, hogy a remélt tartós gazdasági növekedés biztosította pénzösszeg döntő részét éveken át az egészségügyre fordítjuk. Az is nyilvánvaló, hogy a mostani és a következő kormányzatoknak széleskörű társadalmi közmegegyezés alapján végre hozzá kell fogniuk az egészségügy átalakításhoz szükséges törvényi háttér megteremtéséhez.

Két dolgot nem tehet tovább a döntéshozó hatalom. Nem tárhatja szét a kezét, hogy ilyen pazarló egészségügyre nem szabad pénzt áldozni, miközben az egészségügy éppen attól olyan amilyen, mert az átalakításának súlyos nehézséggel járó munkáját a kezüket széttárók tíz éve elszabotálták. És nem szemlélheti tétlenül, hanem azonnal meg kell akadályozza a közpénzekkel való felelős gazdálkodással, a betegjogok érvényesülésével és egyáltalán a józan ésszel ellentétes “spontán” privatizációs gyakorlatot.

Solymosi Tamás-Szánthó András,
orvosok