B-történelem

(B mint a regényhős neve, vagy mint béka, esetleg a szokásos történelemfelfogással szemben álló B változat)

(Daniel Quinn: B története c. regényének – az Izmael trilógia második részének - egy részletéből tömörített anyag a könyv ajánlása, megvilágosodás és történelemtanítás céljára.)

Békafőzés

A rendszergondolkodók elláttak bennünket egy hasznos hasonlattal bizonyos emberi magatartásra. Ha egy békát beledobunk egy fazék forrásban levő vízbe, az persze eszeveszetten megpróbál kimászni. De ha finoman belehelyezzük egy fazék langyos vízbe, és takarékra állítjuk a főzőlapot, akkor a víz fokozatosan melegedését nem veszi észre és ellenállás nélkül hagyja magát halálra főzni.

A mi sajátos civilizációnk a Közel-Keleten, mintegy tízezer évvel ezelőtt csúszott bele abba a tökéletesen kellemes vízbe. Hosszú időnek kell eltelnie, amíg a víz kezd veszélyesen forró lenni. Az első ötezer évben a baj jelei szinte nem léteznek. Ennek az időszaknak a műszaki újításai nyugodt életre vallanak, ami a családi tűzhely és a falu köré összpontosul – vályogtégla, szárítókemencés fazekasság, szőtt ruhák, fazekaskorong és így tovább. De fokozatosan, észrevehetetlenül kezdenek megjelenni a baj jelei, mint az apró buborékok a fazék alján.

Mit keressünk, mik lehetnek a baj jelei? Tömeges öngyilkosságok? Forradalom? Terrorizmus? Nem, természetesen nem. Azok sokkal később jönnek, amikor a víz már lobogva forr.

Mi üldözzük a vetélytársainkat, megsemmisítjük a táplálékukat, és megtagadjuk tőlük, hogy táplálékhoz jussanak. A totalitárius mezőgazdaság azon az előfeltevésen alapul, hogy a világon az összes táplálék a mi tulajdonunk, és semmi sem korlátozza azt, hogy mit vehetünk el magunknak és mit tagadhatunk meg másoktól. A totalitárius mezőgazdaságot nem aljasságból alkalmazzák a kultúránkban (hanem a túlnépesedés kényszerít rá minket – a szerk.). Azért alkalmazzák, mert alaptermészeténél fogva termelékenyebb, mint bármely másik fajta mezőgazdaság. Egyszerűen lehetetlen egy olyan rendszer teljesítményét felülmúlni, amelyet arra terveztek, hogy a világban az összes táplálékot emberi táplálékká alakítsa át.

Az emberi faj hárommillió év alatt nem özönlötte el a Földet! Vándoroltak földrészről földrészre, de ez a növekedés nagyon lassú ütemben zajlott. Becslések szerint az újkőkor elején az emberi népesség tízmillió körül volt. Aztán, felettébb hirtelen, a dolgok kezdtek megváltozni. A világ egyik sarkában élő egyik kultúra tagjai (olyan népsűrűséget értek el, hogy eltartására kényszerűen – a szerk.) kifejlesztettek egy sajátos mezőgazdasági módszert, amely addig példátlan mennyiségben tette hozzáférhetővé a táplálékot az emberek számára. Ezt követően a világ ezen sarkában a népesség szűk háromezer év alatt a kétszeresére duzzadt. Aztán ismét a kétszeresére duzzadt, ezúttal mindössze kétezer év alatt. A geológiai idősíkon egy szempillantásnyi idő alatt az emberi népesség tízmillióról ötvenmillióra ugrott – talán már nyolcvan százalékuk a totalitárius mezőgazdaságot gyakorolta: a mi kultúránk, Kelet és Nyugat tagjai.

A víz az üstben melegedett, és a baj jelei kezdtek feltünedezni.

A baj jelei: i.e. 5000–3000

Egyre nőtt a zsúfoltság. Gondoljanak bele. Korábban az emberek azt képzelték, hogy a történelem szükségszerűen ciklikus, de amit itt leírok, az korábban soha nem történt meg. Teljes hárommillió évig az emberek soha sehol nem éltek összezsúfoltan. De most egyetlen kultúra – a mi kultúránk – emberei megtudták, mit jelent a zsúfoltság. Egyre nőtt a zsúfoltság, és a túlterhelt, túllegeltetett föld egyre terméketlenebbé vált. Több lett az ember, és vetélkedtek az apadó forrásokért.

A víz melegszik a béka körül – és jusson eszükbe, hogy mit keresünk: a baj jeleit. Mi történik, ha több ember kezd vetélkedni kevesebbért? Ez nyilvánvaló. Minden kisiskolás tudja. Amikor több ember kezd vetélkedni kevesebbért, harcolni kezdenek. Ez a háború korszakának kezdete volt, ami máig is tart. Amit látnunk kell, az a háborús gépezet. Nem mechanikus gépezetet – harci szekereket, hajítógépeket, ostromgépeket és így tovább – értek ez alatt, hanem politikai gépezetet. Hentesek, pékek, szabók és cipészek nem önmagukat szervezik hadseregekbe. Fővezérekre – királyokra, hercegekre, császárokra van szükségük.

A körülbelül ötezer évvel ezelőtt kezdődött időszak alatt látjuk megalakulni az első államokat fegyveres védelem és támadás céljából. Állandó hadsereggel egy király rákényszerítheti az akaratát az ellenségeire, és bevésheti nevét a történelembe – és ebből az időszakból kivétel nélkül csak a hódító királyok nevei maradtak fenn. Nem tudósok, nem próféták, csak hódítók. Ismét, nem folyik itt semmi ciklikus. Az emberi történelem során először azok a fontos emberek, akiknek hadseregük van.

Jól jegyezzék meg, arra senki nem gondolt, hogy a hadseregek megjelenése rossz jel – a baj jele. Azt gondolták, hogy ez jó jel. Azt gondolták, hogy a hadseregek haladást jelentenek. A víz éppen kezdett pompás meleggé válni, és senki nem aggódott néhány apró buborék miatt.

Ezt követően a katonai szükségletek váltak a műszaki fejlődés fő ösztönzőjévé a kultúránkban. Nincs ezzel semmi gond, ugye? A katonáinknak jobb páncélzatra, jobb kardokra, jobb harci szekerekre, jobb íjakra és nyilakra, jobb ostromgépekre, jobb faltörő kosokra, jobb ágyúkra, jobb puskákra, jobb tankokra, jobb repülőgépekre, jobb bombákra, jobb rakétákra, jobb ideggázokra van szükségük... ugye értik, mire gondolok? Ekkor még senki nem látta a hadviselés szolgálatában álló technológiát valami rossz folyamat jelének. Azt gondolták, hogy ez a haladás.

Ettől fogva a háborúk gyakorisága és hevessége mércéül szolgál arra, hogy mennyire forró a víz a mosolygó békánk körül.

A baj jelei: i.e. 3000–1400

A tűz tovább égett a kultúránk üstje alatt, és a népességünk következő megkétszereződéséhez csak tizenhat évszázadra volt szükség. Ekkor, i.e. 1400-ban százmillió ember élt a Földön, talán 90 százalékuk a mi kultúránk tagja. A Közel-Keletet hamar kinőttük. A totalitárius mezőgazdaság észak és kelet felé Oroszországba, Indiába és Kínába terjeszkedett, észak és nyugat felé pedig Kis-Ázsiába és Európába. Másféle mezőgazdaságot gyakoroltak már mindezekben az országokban, de innentől a mezőgazdaság a totalitárius mezőgazdaságot jelentette.

A víz melegszik – egyre forróbb lesz. A baj összes régi jele megvan, persze – miért tűnnének el? A víz melegedésével a régi jelek csak nagyobbakká és drámaibbakká válnak. Háború? Az előző kor háborúi jelentéktelen semmiségek voltak az új kor háborúihoz képest. Ez a bronzkor! Igazi fegyverek, bizisten! Igazi páncélzat! Hihetetlen birodalmi vagyonnal támogatott, hatalmas, állandó hadseregek!

A háború jeleitől eltérően a baj többi jele nincs bronzba öntve vagy kőbe vésve. Senki nem farag domborműveket, hogy Memphis vagy Trója nyomornegyedeinek életét ábrázolja. Senki nem ír híradásokat, hogy leleplezze a Knósszoszban vagy Mohendzsó-Dáróban folyó hivatalos korrupciót. Senki nem állít össze dokumentumfilmeket a rabszolga-kereskedelemről. Mindazonáltal van legalább egy jel, amely bizonyítéknak tekinthető: problémaként ütötte fel a fejét a bűnözés.

Az arcukra nézve látom, mennyire nincs hatással önökre ez a hír. Bűnözés? A bűnözés általános az emberek között, nem? Nem, tulajdonképpen nem. A helytelen viselkedés az. A kellemetlen viselkedés, a bomlasztó viselkedés általános. Mindig lehet arra számítani, hogy az emberek nem a megfelelő személybe szeretnek bele, vagy kijönnek a sodrukból, vagy hogy ostobák, kapzsik vagy bosszúállók. A bűnözés valami más, és ezt mindnyájan tudjuk. Amit mi értünk bűnözés alatt, az törzsi népeknél nem létezik, de nem azért, mert ők barátságosabb emberek, mint mi, hanem azért, mert máshogy szerveződnek. Erre érdemes egy kis időt szánni.

Ha valaki bosszant bennünket – mondjuk azzal, hogy állandóan félbeszakít beszéd közben –, az nem bűntény. Nem hívhatjuk ki a rendőrséget, és nem fogják letartóztatni az illetőt, nem állítják bíróság elé, és nem kerül börtönbe, mert a beszéd félbeszakítása nem bűn. Ez azt jelenti, hogy nekünk magunknak kell ezt kezelnünk, akármilyen módon is tudjuk ezt megtenni. De ha ugyanez az illető az ingatlanunk területére lép, és nem hajlandó távozni, akkor az birtokháborítás – bűntény –, és minden további nélkül ki lehet hívni a rendőrséget, és le fogják tartóztatni az illetőt, bíróság elé állítják, még talán börtönbe is kerül. Más szóval a bűntények foglalkoztatják az államgépezetet, míg más kellemetlen viselkedések nem. Bűntény pedig az, amit az állam bűntényként határoz meg. A birtokháborítás bűntény, a félbeszakítás viszont nem, így aztán két teljesen különböző módon kezeljük ezeket – míg a törzsi társadalmakban élő embereknél nincs ilyen. Bármi legyen is a gond, akár rossz modor, akár gyilkosság, ők maguk kezelik ezt úgy, ahogyan mi kezeljük a félbeszakítót. Az államhatalom megidézésére nincs lehetőségük, mert nincs semmiféle államuk. A törzsi társadalmakban a bűnözés egyszerűen nem létezik az emberi viselkedés külön kategóriájaként.

Jegyezzék meg ismét: semmi ciklikus nincs abban, hogy a bűnözés megjelent az emberi társadalomban. A történelem során először az emberek foglalkoztak a bűnözéssel. És jegyezzék meg, hogy a bűnözés az írásbeliség hajnalán jelent meg. Ez azt jelenti, hogy ahogy az emberek elkezdtek írni, törvényeket kezdtek írni; azért, mert az írás képessé tette őket olyan cselekedetekre, amilyenekre korábban nem voltak képesek. Az írás képessé tette őket arra, hogy szabatos, rögzített kifejezésekkel meghatározzák azokat a viselkedésformákat, amelyekre állami szabályozást, büntetést és tiltást igényeltek.

Ettől kezdve a bűnözésnek jellemző vonásai lesznek, „problémává” válik a kultúránkban. Mint a háborúnak, ennek is az a rendeltetése, hogy velünk – Kelettel és Nyugattal – maradjon máig is. Ettől fogva a bűnözés a háborúval együtt mércéje annak, hogy mennyire forrósodott fel a víz a mosolygó békánk körül.

A baj jelei: i.e. 1400–0

A tűz tovább égett kultúránk üstje alatt, és a népességünk következő megkétszereződéséhez csak tizennégy évszázadra volt szükség. Kétszázmillió ember élt ekkor, az „időszámításunk” kezdetén a Földön, 95 százalékuk vagy több a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartozott.

A politikai és katonai kalandozások időszaka volt ez. Hammurápi Mezopotámia urává lépett elő. Egyiptomban III. Szeszósztrisz betört Palesztinába és Szíriába. Az asszír I. Tiglat Pileszár kiterjesztette uralmát a Földközi-tenger partjaira. Az egyiptomi Sesonk fáraó lerohanta Palesztinát. III. Tiglat Pileszár meghódította Szíriát, Palesztinát, Izraelt és Babilont. A babiloni II. Nabukudurri-uszur elfoglalta Jeruzsálemet és Türoszt. Nagy Kürosz kiterjesztette uralmát a civilizált nyugat egészére, s két évszázaddal később Nagy Sándor ugyanezt a birodalmi terjeszkedést valósította meg.

A polgári felkelések és bérgyilkosságok időszaka is volt ez. Az asszíriai III. Sulmanu-asarídu uralkodása forradalommal végződött. Az athéni uralom elleni lázadás a Khalkidiké-félszigeten a peloponnészoszi háborúként ismert húsz éves viszály kezdetét jelezte. Néhány évvel később a leszboszi Mütiléné is fellázadt. Spártaiak, akhájok és árkádiaiak szerveztek zendülést a makedón uralom ellen. Egy egyiptomi felkelés miatt III. Ptolemaiosz hazatért szíriai katonai hadjáratáról. Makedóniai Philipposzt meggyilkolták, csakúgy, mint a perzsa III. Dareioszt, III. Szeleukosz Szótért, a karthágói Haszdrubál tábornokot, a társadalmi újító Tiberius Sempronius Gracchust, VIII. Antiochus szeleukida királyt, Vong Mong kínai császárt és Claudius meg Domitianus római császárokat.

Emellett más új dolgok is jelezték a feszültséget: hamisítás, pénzromlás, katasztrofális infláció – most már az összes gonosz tréfa rendszeressé vált. Az éhezés szokványos életjelenség lett az egész civilizált világban, továbbá a pestis is, amely mindig a túlnépesedés és a rossz közegészségügy tünete; i.e. 429-ben a pestis Athén lakosságának nem kevesebb, mint kétharmadát vitte el. A gondolkodók immár Kínában és Európában is azt tanácsolták az embereknek, hogy legyen kisebb családjuk.

A rabszolgaság óriási nemzetközi üzletté vált, és persze az is maradt egészen a jelen pillanatig. Becslések szerint az ötödik század közepén Athénban minden harmadik-negyedik személy rabszolga volt. Amikor Róma i.e. 146-ban legyőzte Karthágót, ötvenezer túlélőt adtak el rabszolgának. I.e. 132-ben mintegy hetvenezer római rabszolga lázadt fel; amikor a felkelést leverték, húszezret keresztre feszítettek, de ezzel korántsem értek véget Róma rabszolgákkal kapcsolatos gondjai.

Azonban a baj olyan új jelei is feltűntek ebben az időszakban, amelyek a ma esti céljaink szempontjából jóval lényegesebbek.

A történelem során először az emberek gyanítani kezdték, hogy valami alapvetően rossz irányba fordult. A történelem során először az emberek kezdték üresnek érezni magukat, kezdték úgy vélni, hogy az életük nem ér eleget; azon kezdtek töprengeni, hogy vajon csak ennyiről szól-e az élet, valami bizonytalanul több után kezdtek sóvárogni. A történelem során először az emberek elkezdtek azokra a vallási tanítókra figyelni, akik üdvözülést ígértek nekik.

Nem lehet eltúlozni eme üdvözülés-elképzelés újdonságát. A vallás persze már több évezrede jelen volt a kultúránkban, de soha nem úgy szólt az üdvözülésről, ahogy mi értelmezzük ezt, vagy ahogy az ebben az időszakban élő emberek kezdték értelmezni.

A korábbi istenek a konyha és a termés, a bányászat és a köd, a szobafestés és a pásztorkodás bűvös hatású istenei voltak, akiket szükségben úgy simogattak, mint szerencsét hozó amuletteket; a korábbi vallások pedig állami vallások voltak, a felségjog és kormányzás rendszerének részei (ez a templomaikon is látszik, melyeket fejedelmi ünnepélyek és nem nyilvános népi áhítat céljára építettek).

A zsidó vallás, a brahmanizmus, a hinduizmus, a sintoizmus és a buddhizmus mind ezen időszak folyamán jött létre, korábban nem létezett. Egész hirtelen, hatezer évnyi totalitárius mezőgazdaság és civilizációépítés után a kultúránk – Kelet és Nyugat, egyívású ikrek – emberei azon kezdtek töprengeni, hogy van-e értelme az életüknek; űrt kezdtek érzékelni magukban, amelyet nem tudott kitölteni a gazdasági siker és a polgárok megbecsülése, ezért kezdték azt hinni, hogy van valami mélységesen, sőt veleszületetten rossz bennük.

A baj jelei: 0–i.sz. 1200

A tűz tovább égett a kultúránk üstje alatt, és népességünk következő megkétszereződéséhez csak tizenkét évszázadra volt szükség. Négyszázmillió ember élt a korszak végén a bolygón, akiknek 98 százaléka a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartozott. Háború, pestis, éhezés, politikai korrupció és békétlenség, bűnözés, gazdasági bizonytalanság volt kultúránk életének tartozéka, s még ma is az. Az üdvözítő vallásokat évszázadokra elsáncolták Keleten, amikor ez az időszak kezdődött, de a nagy nyugati birodalom még mindig több tucat bűvös hatású istenségnek tisztelgett, Aeolusztól Zefiruszig. Mindazonáltal a birodalom közemberei – a rabszolgák, a meghódítottak, a parasztok, a választójog nélküli tömegek – készen álltak, amikor a Nyugat első nagy üdvözítő vallása betoppant a küszöbre. Simán eredendően gyarlónak tartották az emberiséget, és önmagukat olyan bűnösöknek, akiket meg kell menteni az örök kárhozattól. Égtek a vágytól, hogy megvethessék a világot és áldott túlvilági életről álmodhassanak, ahol a világ szegényeit és alázatosait az önhittek és hatalmasok fölé magasztalják.

A tűz rendületlenül égett tovább a kultúránk üstje alatt, de az embereknek most mindenütt volt üdvözítő vallásuk, mely megmutatta, hogyan értelmezzék és kezeljék a létezés szükségszerű kényelmetlenségét. A hívek hajlamosak az e vallások közötti különbségekre összpontosítani, én azonban azt vizsgálom, amiben egyetértenek, vagyis: az ember feltételei olyanok amilyenek, és részünkről bármekkora erőfeszítés sem fog ezen változtatni; nem áll hatalmunkban népünk, barátaink, szüleink, gyermekeink vagy házastársunk megmentése, de létezik egy (és csak egy) személy, akit megmenthetünk, mégpedig saját magunkat. Senki más nem menthet meg bennünket, csak mi magunk, és nincs senki más, akit megmenthetnénk, csak önmagunkat. Elvihetjük az igét másokhoz, és ők elhozhatják az igét hozzánk, de innen soha nincs továbblépés, legyen szó akár buddhizmusról, hinduizmusról, zsidó vallásról, kereszténységről vagy iszlámról; senki más nem menthet meg bennünket, csak mi magunk, és nincs senki más, akit megmenthetnénk, csak önmagunkat. Az üdvözülés persze a legcsodálatosabb dolog, amelyet életünkben elérhetünk – és nemcsak hogy nem kell megosztanunk, még csak nem is lehetséges megosztani másokkal.

Ezek a vallások okoskodták ki, hogy ha nem üdvözülünk, akkor kudarcunk teljes, függetlenül attól, hogy másoknak sikerül-e ez vagy sem. Másrészről, ha üdvözülünk, akkor sikerünk teljes – ismét csak függetlenül attól, hogy másoknak sikerül-e ez vagy sem. Végtére, e vallások szerint, ha üdvözülünk, akkor szó szerint semmi más nem számít az egész világegyetemben. Mindenkinek a saját üdvözülése számít. Semmi más – még az én üdvözülésem sem (kivéve persze számomra).

Ez új látomás volt arról, hogy mi számít a világban. Felejtsék el a melegedő vizet, felejtsék el a fájdalmat. Semmi nem számít, csak önök és az üdvözülésük.

A baj jelei: 1200–1700

Nem volt rossz látomás – de a tűz persze tovább égett a kultúránk üstje alatt, és népességünk következő megkétszereződéséhez csak ötszáz évre volt szükség. Nyolcszázmillió ember élt az időszak végén a Földön, akiknek 99 százaléka a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartozott.

Ez a bubópestis, a mongol horda, az inkvizíció kora. Londonban megnyitják az első ismert bolondokházát és az adósok első börtönét. A földművesek fellázadnak Franciaországban 1251-ben és 1358-ban, a textilmunkások fellázadnak Flandriában 1280-ban; Wat Tyler zendülése anarchiába süllyeszti Angliát 1381-ben, amikor különféle munkások egyesülnek a kizsákmányolás végét követelni; munkászavargások a pestis és éhezés által gyötört Japánban 1428-ban majd 1461-ben ismét; az oroszországi jobbágyok 1671-ben és a rá következő évben lázadnak fel; Csehország jobbágyai nyolc évvel később szerveznek felkelést. A fekete halál a tizennegyedik század közepén érkezik, hogy letarolja Európát, s a következő két évszázadban rendszeresen visszatér; a járvány minden kitörésekor több tízezer emberrel végez, a tizenhetedik században mindössze két év alatt egymillió embert öl meg Észak-Olaszországban. A zsidók alkalmas bűnbakként szolgálnak mindenki fájdalmára, és mindenre, ami elromlik. A kor aggodalma önostorozó mozgalmakban jut kifejezésre, amelyek azt az elképzelést vallják, hogy Isten számára nem jelent majd akkora kísértést túlzó büntetéseket (pestisjárványokat, éhínségeket, háborúkat és így tovább) találni számunkra, ha elővételben vásárolunk tőle úgy, hogy túlzó büntetésekkel sújtjuk magunkat.

Több millióan halnak meg, amikor éhínség sújtja Japánt 1232-ben, Németországot és Olaszországot 1258-ban, Angliát 1294-ben és 1555-ben, egész Nyugat-Európát 1315-ben, Lisszabont 1569-ben, Olaszországot 1591-ben, Ausztriát 1596-ban, Oroszországot 1603-ban, Dániát 1650-ben, Bengáliát 1669-ben, Japánt 1674-ben. Megjelenik a vérbaj és a tífusz Európában. Az ergotizmus (az anyarozsmérgezés), e gombás ételmérgezés elterjed Németországban, és több ezer embert öl meg. A korábban ismeretlen köleshimlő látogatja újra meg újra Angliát, tízezrek halnak bele. Himlő-, tífusz- és torokgyíkjárványok visznek el ezreket. Az inkvizítorok eredeti eljárást fejlesztenek ki az eretnekség és a boszorkányság elleni harchoz: addig kínozzák a gyanúsítottakat, míg azok bele nem kevernek másokat, akiket addig kínoznak, míg bele nem kevernek másokat, akiket addig kínoznak, míg bele nem kevernek másokat, a végtelenségig. Virágzik a rabszolga-kereskedelem, hiszen több millió afrikait szállítanak az Újvilágba. A háborúkat, a politikai korrupciót és a bűnözést már meg sem említem, de ezek is folynak, minden eddiginél magasabb szinten. Kevesen szállnak vitába Thomas Hobbesszal, aki 1651-ben úgy jellemzi az emberi életet, hogy az „magányos, csóró, undorító, állatias és rövid”. Néhány évvel később Blaise Pascal megjegyzi, hogy „az összes ember természettől fogva gyűlöli egymást”. Ez az időszak a gazdasági zűrzavar évtizedeivel ér véget, amelyet felkelések, éhezések és járványok súlyosbítanak.

A kereszténység válik az első világméretű üdvözítő vallássá, behatol a Távol-Keletre és az Újvilágba. Ugyanakkor darabokra törik. Az első törésnél még kemény az ellenállás, de aztán a szétesés szokványossá válik.

Kérem, ne kerülje el a figyelmüket az a lényeges dolog, amelyre itt rámutatok. Nem az emberi gonoszságról gyűjtöm a jelzéseket. Ezek a túlnépesedésre adott válaszok – túl sokan túl kevés forrásért vetélkednek, romlott élelmet esznek, szennyezett vizet isznak, nézik családjuk éhezését, nézik, hogy a családjuk pestis áldozatává válik.

A baj jelei: 1700–1900

A tűz tovább égett a kultúránk üstje alatt, s népességünk következő megkétszereződéséhez csak kétszáz évre volt szükség. A végén másfél milliárd ember élt a Földön, 0,5 százalék kivételével mindnyájan a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartoztak. Ebben a korszakban vallásos próféták első ízben vonzottak követőket egyszerűen azzal, hogy megjósolták a közelgő világvégét; az ópiumkereskedelem nagy nemzetközi üzletté vált a Kelet-Indiai Társaság támogatása és brit hadihajók védelme mellett; Ausztráliát, Új-Guineát, Indiát, Indokínát és Afrikát gyarmatuknak igényelték vagy szeletelték fel Európa nagyhatalmai (ugyanis ezen országokban ment át először a túlnépesedés népességrobbanásba, így azután tízmilliószám zúdultak ki az európai emberek a világ más részeibe, kirabolva, leigázva, kiirtva más földrészek népeit – a szerk.); a bennszülött népeket világszerte milliószámra pusztították olyan betegségek, amelyeket európaiak hurcoltak be hozzájuk – kanyaró, pellagra, szamárköhögés, himlő, kolera –, további milliókat rezervátumokba tereltek össze, vagy azon nyomban meggyilkoltak, hogy a fehérek terjeszkedésének jusson hely.

Ez nem azt jelenti, hogy csak az őslakos népek szenvedtek. Hatvanmillió európai halt meg himlőben csupán a tizennyolcadik században. Több tízmillió áldozata volt a kolerajárványoknak. Tíz percig tartana felsorolni a pestis, a tífusz, a sárgaláz, a vörheny és az influenza több tucatnyi végzetes megjelenését ezen időszak folyamán. És bárkinek, aki kételkedik a mezőgazdaság és az éhezés közötti szerves kapcsolatban, csak meg kell vizsgálnia az erről az időszakról szóló feljegyzéseket: rossz termés és éhínség, rossz termés és éhínség, rossz termés és éhínség újra meg újra, az egész civilizált világban mindenütt. A számok megrázóak. 1769-ben tízmillióan haltak éhen Bengáliában. Kétmillióan Írországban és Oroszországban 1845-ben és 1846-ban. Közel tizenötmillióan Kínában és Indiában 1876 és 1879 között. Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Britanniában, Japánban és másutt több tízezren, több százezren haltak meg további éhínségekben, amelyekből túl sok volt ahhoz, hogy egyenként megemlítsem őket.

Ahogy a városok egyre zsúfoltabbak lettek, korábban elképzelhetetlen mértékűvé vált az emberi gyötrelem: több száz millióan laktak hihetetlenül mocskos nyomornegyedekben, kiszolgáltatva a patkányok és a szennyezett víz által terjesztett betegségeknek anélkül, hogy esélyük lett volna az oktatás vagy a kilábalás bármely más eszközére. A bűnözés úgy burjánzott, mint korábban soha, és általában nyilvános csonkítással, megbélyegzéssel, korbácsolással vagy halállal büntették; a bebörtönzés, mint a büntetés helyettesítő formája, csak az időszak vége felé fejlődött ki. Az elmebetegség is úgy virágzott, mint korábban soha – őrültség, elmezavar, bármit is válasszunk ennek elnevezésére. Senki sem tudta, mi a teendő a bolondokkal; jellemző módon a bűnözőkkel együtt voltak bebörtönözve, a falakhoz láncolták, megkorbácsolták, elfelejtették őket.

A gazdasági bizonytalanság szintje továbbra is magas volt, és a következményeit szélesebb körben érezték, mint korábban valaha. A háromévnyi gazdasági zűrzavar Franciaországban egyenesen vezetett az 1789-es forradalomhoz, mely mintegy négyszázezer áldozat megégetését, lelövését, vízbe fojtását vagy guillotine-os lenyakazását hozta magával. A piac rendszeres összeomlása és pangása több százezer vállalkozást megsemmisített, és milliók voltak kénytelenek éhezni.

A kor elhozta persze az ipari forradalmat is, de ez nem jelentett enyhülést és jólétet a tömegek számára, inkább kimondottan szívtelen és telhetetlen kizsákmányoláshoz vezetett; a nők és a kisgyerekek tíz, tizenkettő és még több órát dolgoztak naponta éhbérért munkásnyúzó üzemekben, gyárakban és bányákban. Önök is megismerhetik az embertelenségeket, ha eddig még nem voltak tisztában velük. Kiszámolták, hogy 1787-ben a francia munkások nem kevesebb, mint tizenhat órát dolgoztak naponta, és bérük hatvan százalékát szinte csak kenyérből és vízből álló étrendre költötték. Csupán a tizenkilencedik század közepén korlátozta a brit képviselőház tíz órára a gyerekek munkanapjait. Reménytelenek és csalódottak lévén az emberek mindenhol fellázadtak, a kormányok pedig mindenhol módszeres elnyomással, kegyetlenséggel és zsarnoksággal válaszoltak erre. Össznépi felkelések, parasztfelkelések, gyarmati felkelések, rabszolgafelkelések, munkásfelkelések – több száz volt belőlük, még csak fel sem tudom sorolni mindet. Kelet és Nyugat, egyívású ikrek, a forradalmak kora volt ez. Több tízmillió áldozatot követelt.

A kormányzottak és kormányzók közötti rendes, szokásos kölcsönhatásként a lázadás és az elnyomás új – értik, ugye –, jellemző jele volt a kor bajainak.

Ebben az időszakban Európában szándékosan kipusztították a farkast és a vaddisznót. Az Izland melletti Edley-sziget nagy alka madarát addig vadászták a tollaiért, amíg 1844-ben kipusztult; így vált az első, pusztán kereskedelmi célokból kiirtott fajjá. Észak-Amerikában a vasútépítés megkönnyítése és az ellenséges őslakos népesség táplálékkészletének tönkretétele érdekében hivatásos vadászok ölték le a bölénycsordákat, nem kevesebb, mint hárommillió példányt pusztítva el egyetlen év alatt; 1893-ra mindössze ezer példány maradt.

Ebben a korban az emberek már nem azért mentek háborúba, hogy a vallásos hitüket megvédjék. Még volt vallásos hitük, még ragaszkodtak hozzá, de az egykor oly véresen fontosnak tűnő hittudományi véleménykülönbségek és viták a súlyosabb anyagi gondok miatt lényegtelenné váltak. A vallás vigasztalása egy dolog, de a munkahelyek, a tisztességes bérek, az elfogadható élet- és munkakörülmények, az elnyomás nélküli lét és valami halvány remény a társadalmi és gazdasági helyzet javulására más lapra tartoznak.

Azt hiszem, nem állna túl messze a valóságtól, ha azt állítanánk, hogy az előző korokban a vallásba vetett reményeket ebben a korszakban forradalomba és politikai reformba vetették. A „paradicsom lesz osztályrészed, ha meghalsz” ígéret már nem volt elegendő ahhoz, hogy elviselhetővé tegye az üstbeli lét nyomorúságát. 1843-ban a fiatal Karl Marx „a népek ópiumá”-nak nevezte a vallást. További másfél évszázad nagyobb távlatából azonban világos, hogy a vallás valójában nem volt többé elég hatásos kábítószer.

A baj jelei: 1900–1960

A tűz tovább égett a kultúránk üstje alatt, s népességünk következő megkétszereződéséhez csak hatvan évre volt szükség – mindössze hatvanra. Hárommilliárd ember élt a korszak végén a bolygón, talán 0,2 százaléknyi kivételével mindnyájan a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartoztak.

Mit is mondhatnék az üstünkben gőzölgő vízről ebben a korban? Forr már önök szerint? Az 1929-ben kezdődő első világméretű gazdasági összeomlás a baj jelének látszik az önök szemében? A két mindent felforgató világháború a baj jelének látszik önök szerint? Távolodjanak el néhány ezer mérföldet, és figyeljék a világűrből, ahogy hatvanöt millió embert lemészárolnak a csatatereken, vagy felrobbanó bombák darabokra szaggatják őket, miközben másik százmillió szerencsésnek tartja magát, hogy csupán megvakulva, megcsonkítva vagy lebénulva elmenekülhet. Akkora embertömegről beszélek, amely egyenlő a klasszikus Görögország aranykorában élt teljes emberi népességgel. Akkora embertömegről beszélek, amelyet elpusztítanánk, ha ma hidrogénbombákat dobnánk Berlinre, Párizsra, Rómára, Londonra, New York Cityre, Tokióra és Hong-Kongra.

Azt hiszem, forró a víz, hölgyeim és uraim. Azt hiszem, fő a béka.

A baj jelei: 1960–1996

Népességünk következő megkétszereződése mindössze harminchat év alatt történt meg, és ezzel eljutottunk a közelmúltig, amikor hatmilliárd ember lett ezen a bolygón, s néhány milliós szórvány kivételével mindnyájan a mi kultúránkhoz, Kelethez és Nyugathoz tartoznak.

Hosszan tartó nyomorúságunk kórusának hangjaihoz korról korra adódott hozzá néhány új hang. Először jött a háború: a háború mint a társadalom tartozéka, a háború mint életmód. Kétezer vagy még több évig úgy látszik, a háború volt az egyetlen hang az énekben. De nemsokára csatlakozott hozzá a bűnözés, a bűnözés mint a társadalom tartozéka, mint életmód. Aztán megjelent a korrupció: a korrupció mint a társadalom tartozéka, mint életmód.

E hangok mellé hamarosan felsorakozott a rabszolgaság: a rabszolgaság mint világkereskedelem és mint a társadalom tartozéka. Rövidesen a felkelés következett: polgárok és rabszolgák lázadtak fel, hogy kitöltsék bosszújukat és kieresszék fájdalmukat. Aztán ahogy a népesedés nyomásának ereje növekedett, megtalálta hangját az éhínség és a pestis, és mindenütt énekelni kezdett a kultúránkban.

A szegények széles rétegeit kezdték irgalmatlanul kizsákmányolni a munkaerejükért. A kábítószerek beálltak a rabszolgaság mellé a világkereskedelemben. A dolgozó osztályok – az úgynevezett veszélyes osztályok – fellázadtak. Az egész világgazdaság összeomlott. A globális ipari hatalmak világ-felett-uralkodóst meg fajirtósdit játszottak.

És akkor jöttünk mi: 1960-tól a jelenig.

Miről dalol a mi hangunk a nyomorúságkórusban? Mintegy négy évtizede forr a víz a béka körül. Egyesével, ezresével, milliós léptékben elpusztulnak a sejtjei, nem tudván megfelelni a feladatnak, hogy tovább éljenek.

Mit vizsgálunk itt? Mondok egy fogalmat, önök pedig eldönthetik, eltaláltam-e. Kész vagyok... kulturális összeomlásnak nevezni ezt. Erről énekelünk mi a nyomorúságkórusban most – nem az összes többi hang helyett, hanem ráadásként az összes többire. Ez a mi páratlan hozzájárulásunk a kultúránk fájdalomüvöltéséhez.

A világtörténelem során legelőször megsiratjuk mindannak az összeomlását, amit ismerünk és értünk, annak a rendszernek az összeomlását, amelyre minden épült a kultúránk kezdetétől mostanáig.

A béka elpusztult – és elképzelni sem tudjuk, mit jelent ez számunkra vagy a gyerekeink számára.

Az értékek összeomlása

A mi korunk előtt a kulturális életünk tízezer éve alatt összeállt nyomorúságkórusunk kilenc hangból állt: háború, bűnözés, korrupció, felkelés, éhezés, pestis, rabszolgaság, fajirtás és gazdasági összeomlás. Az 1960-ban kezdődő saját korunk talált egy tizedik hangot, amely csatlakozhat a kórushoz, egy korábban sosem hallott hangot, és ez a kulturális katasztrófa hangja – a hang, mely a látomásvesztésről, a cél hiányáról és az értékek összeomlásáról jajgat.

Minden kultúrának meghatározott helye van a dolgok rendjében, van egy látomása arról, hogy hol illik bele a világegyetembe. Az embereknek nincs szükségük arra, hogy szavakkal fejezzék ki ezt a látomást (például a gyermekeik számára), mert kifejezi az életük – a történelmük, a mondáik, a szokásaik, a törvényeik, a szertartásaik, a művészeteik, a táncaik, a történeteik és a dalaik. Valójában ha megkérjük őket, hogy magyarázzák el ezt a látomást, nem tudják, hol is kezdjék, s meglehet, még azt sem tudják, miről beszélünk. Azt mondhatjuk, hogy ez egyfajta mély, mormogó dal, mely születéstől fogva a fülükben cseng, és mivel állandóan hallják egész életükben, egyáltalán nem tudatosan hallják. Tudom, önök közül sokan ismerik a kollégám, Izmael munkásságát, aki Kultúra Anyának nevezte a dal előadóját, a dalt magát pedig nem átallotta mitológiaként leírni.

A híres mitológus, Joseph Campbell fájlalta, hogy manapság a kultúránk embereinek nincs mitológiájuk, de – ahogy Izmael bebizonyította – vannak mitológiák, amelyeket nem a bárdok és a tűz körül ülő mesemondók juttatnak el hozzánk. Egy másfajta mitológia császároktól, törvényhozóktól, papoktól, politikai vezetőktől és prófétáktól származott. Mostanában ez a filmvásznakról és televíziók képernyőjéről, a papoktól, a tanároktól, a hírmagyarázóktól, a regényíróktól, a tudósoktól jut el hozzánk. Ez nem fura mesékből álló mitológia, hanem olyan, ami elmeséli nekünk, mi járt az istenek fejében, amikor a világegyetemet létrehozták, és nekünk mi a szerepünk ebben a világegyetemben. Egy nép ugyanúgy nem tud mitológia nélkül működni, mint ahogy az egyén sem tud idegrendszer nélkül működni. Ez az összes tevékenységünk szervezőelve. Ez magyarázza meg nekünk, hogy mi az értelme mindannak, amit teszünk.

Előfordulhat, hogy a körülmények szétzúzzák egy kultúra látomását a dolgok rendjében elfoglalt helyéről, értelmetlenné teszik a mitológiáját, elfojtják a dalát. Amikor ez megtörténik (és már sokszor megtörtént), az adott kultúrában szétesnek a dolgok. A rend és a cél helyére zűrzavar és fejvesztettség lép. Az emberek elvesztik az élni akarásukat, közönyössé válnak, erőszakosak lesznek, öngyilkosságra hajlanak és rákapnak az ivásra, a kábítószerekre meg a bűnözésre. A keretek, amelyek közt egykor mindennek megvolt a helye, most szét vannak zúzva, s a törvények, szokások és intézmények elavulnak, nem tisztelik őket, különösen a fiatalok, akik azt látják, hogy már a náluk idősebbek sem tudják értelmezni azokat. Ha olyan népeket szeretnének tanulmányozni, amelyek így pusztultak el, számos lehetőségünk van rá az Egyesült Államokban, Afrikában, Dél-Amerikában, Új-Guineában, Ausztráliában – valójában bárhol, amerre csak bennszülött népeket maguk alá gyűrtek a kulturális kamionunk kerekei.

Vagy akár otthon is maradhatnak. Már nem kell a világ végére utazni, hogy olyan embereket találjanak, akik közönyössé, erőszakossá és öngyilkosságra hajlamossá váltak, akik rákaptak az ivásra, a kábítószerekre meg a bűnözésre, akiknek a törvényei, szokásai és intézményei elavultak, és nem tisztelik azokat. Mi magunk is saját kamionunk kerekei alá estünk.

A dolgok rendjében elfoglalt helyünkről szőtt látomásunk darabokra tört, a saját mitológiánk értelmetlenné vált, és a saját dalunk elhalt a torkunkban. Ezeket a dolgokat mindnyájan érzékeljük. Nem számít, hova mennek vagy kivel beszélnek – egy farmerrel Montanában, egy gyémántkereskedővel Amszterdamban, egy tőzsdeügynökkel New Yorkban vagy egy buszsofőrrel Hamburgban.

Épp elég idős vagyok ahhoz, hogy még emlékezzek arra az időre, amikor ez nem így volt, és a szüleim biztosan emlékeznek erre az időre, ahogy az önök szülei is. Semmi esetre sem „a régi szép idők”-ről van itt szó. A nyomorúságkórus hangja erőteljesen zengett – bizonyisten így volt, mivel az emberi történelem legpusztítóbb és leggyilkosabb háborúját követő évtizedekről beszélek. Ennek ellenére a negyvenes évek végén meg az ötvenes években a kultúránk emberei még tudták, merre tartanak, még bizakodtak, hogy ragyogó jövő hever közvetlenül a lábunk előtt. Mindössze annyit kellett tennünk, hogy ragaszkodunk a látomáshoz, és tovább csináljuk mindazt, ami először idejuttatott bennünket. Számíthattunk ezekre a dolgokra. Ezek hozták el nekünk az egyetemeket és az operaházakat, a központi fűtést és a felvonókat, Mozartot és Shakespeare-t, az óceánjárókat meg a mozgófilmeket.

Mi több – és ezt jól jegyezzék meg –, azok a dolgok, amelyek ide juttattak bennünket, jó dolgok voltak. 1950-ben a legcsekélyebb kétkedő suttogást sem lehetett hallani erről a kultúránkban sehol, sem Keleten, sem Nyugaton, sem a kapitalista, sem a kommunista tömbben. 1950-ben mindenki egyetértett ebben: a világ kizsákmányolása istenadta jogunk. A világot arra teremtették, hogy kizsákmányoljuk. A világ kizsákmányolása tulajdonképpen javított rajta! Senki és semmi sem korlátozta, hogy mit tehetünk. Vágj ki, amennyit csak tetszik, áss ki, amennyit csak tetszik. Tarold le az erdőket, töltsd fel a vízzel borított területeket, emelj gátat a folyókra, rakj le mérgeket, ahova és amennyit csak akarsz. Ezek közül semmit nem tekintettek károsnak vagy veszélyesnek. Jóságos ég, miért tekintették volna annak? A Földet kifejezetten arra teremtették, hogy így használjuk. Az emberek korlátlan, elpusztíthatatlan játékterme volt. Egyszerűen nem kellett figyelembe venni azt a lehetőséget, hogy valami elfogy vagy károsodik. A Föld úgy van megtervezve, hogy bármilyen ütést elviseljen, bármilyen mennyiségű mérget elnyeljen és megtisztítson. Atomfegyverek felrobbantása? Te jó ég, igen – amennyit csak akarsz! Több ezret, ha úgy tetszik. A radioaktív anyag, amely akkor keletkezett, amikor megpróbáltuk valóra váltani istenadta rendeltetésünket, nem árthat nekünk.

Egész fajok kiirtása? Simán! Mégis, miért ne? Ha az embereknek nincs szükségük ezekre az állatokra, akkor nyilván feleslegesek! Ilyen ellenőrzés gyakorlása a világ felett annyi, mint emberibbé tenni, egy lépéssel közelebb kerülni a rendeltetésünkhöz.

Figyeljenek: 1948-ban a svájci Paul Müller Nobel-díjat kapott csodálatos tevékenységéért a diklór-difenil-triklór-etánnal, amelyet teljesen eszményi vegyi eszköznek tartottak a nemkívánatos rovarfajok irtására. Talán nem ismerik fel a dallamos diklór-difenil-triklóretán névről. A DDT-ről beszélek. Az 1950-es és 1960-as években a DDT úgy árasztotta el a Földet, hogy a csapból is ez folyt, mintha ez lenne az istenek eledele. Mindenki tudta, hogy halálos méreg. Persze, hogy halálos méreg, épp ez volt a lényege! De annyit használhattunk belőle, amennyit tetszik, mert nekünk nem árthatott.

A Föld, ahogy teszi a dolgát, elintézi majd. Felemészti mindezt a csodálatos, halálos mérget, és tiszta vizet, tiszta földet meg tiszta levegőt ad vissza nekünk. Folyton és mindörökké felemészti az összes radioaktív hulladékot, az összes ipari hulladékot, az összes mérget, amelyet elő tudunk állítani, és tiszta vizet, tiszta földet meg tiszta levegőt ad vissza nekünk. Ez volt a megállapodás, ez volt maga a látomás: a világot az emberért teremtették, az embert pedig arra, hogy meghódítsa és uralja azt. Erre készültünk kezdettől fogva: meghódítani és uralni, úgy venni a világot, mintha a mi kizárólagos használatunkra lenne kialakítva, használni, amit akarunk, és eldobni a többit – elpusztítani a többit, mert felesleges. Ez nem káros cselekedet volt (kérem, jegyezzék meg ismét), hanem szent cselekedet! Ennek megtételére teremtett bennünket Isten!

És kérem, ne képzeljék, hogy ezt a dolgot a Teremtés Könyvéből tanultuk, ahol Isten azt mondta Ádámnak, hogy népesítse be a Földet, és hajtsa uralma alá. Ezt tudtuk Jeruzsálem előtt, Babilon előtt, Jerikó előtt. Ezt nem a Teremtés Könyvének szerzőitől tanultuk meg, hanem mi tanítottuk meg nekik.

Hadd mondjam el ismét, amit minden alkalommal el kell mondanom, hogy ez nem az emberi látomás volt, nem az a látomás, amely akkor született bennünk, amikor Homo habilisszé váltunk, vagy amikor a Homo habilis Homo erectusszá vált, vagy amikor a Homo erectus Homo sapiensszé vált. Ez az a látomás, amely akkor született meg bennünk, amikor tízezer évvel ezelőtt megszületett a sajátos kultúránk. Ez volt forradalmunk kiáltványa, amelyet a Föld minden sarkába el kellett juttatni.

A kiáltvány igazságát nem vonták kétségbe Ur zikkurat templomainak építői vagy az egyiptomi piramisok építői. Nem vonta kétségbe az a több százezer ember, aki azon dolgozott, hogy fallal leválassza Kínát a világ többi részétől. Nem vonták kétségbe azok a kereskedők, akik aranyat, üveget és elefántcsontot hordtak Thébából Nippurba és Larszába. Nem vonták kétségbe a hettiták, az elamiták és a mitannik írástudói, akik először nyomtatták a birodalom hódításáról szóló feljegyzést agyagtáblákra. Nem vonták kétségbe azok a vasművesek, akik Babilonból Ninivébe és Damaszkuszba vitték hatásos titkaikat. Nem vonta kétségbe sem a perzsa Dareiosz, sem Makedóniai Philipposz, sem Nagy Sándor. Nem vonta kétségbe Konfucius és Arisztotelész sem. Nem vonta kétségbe sem Hannibál, sem Julius Ceasar, sem Constantinus, a kereszténység első császári védelmezője. Nem vonták kétségbe a fosztogatók, akik a Római Birodalom csontjain éltek – a hunok, a vikingek, az arabok, az avarok és mások. Nem vonta kétségbe Nagy Károly és Dzsingisz kán. Nem vonták kétségbe sem a keresztes vitézek, sem a síita gyilkosok. Nem vonták kétségbe a Hanza-szövetség kereskedői. Nem vonta kétségbe VI. Sándor pápa, aki 1494-ben eldöntötte, hogyan legyen az egész világ felosztva az európai gyarmatosító hatalmak között. Nem vonták kétségbe a tudományos forradalom úttörői – Kopernikusz, Kepler és Galilei. Nem vonták kétségbe a tizenhatodik és tizenhetedik század nagy felfedezői – és biztosan nem vonták kétségbe az Újvilág meghódítói és telepesei. Nem vonták kétségbe a mai kor szellemi alapítói, olyan gondolkodók, mint Descartes, Adam Smith, David Hume és Jeremy Bentham. Nem vonták kétségbe a demokratikus forradalom előfutárai, az olyan politikai teoretikusok, mint John Locke és Jean-Jacques Rousseau. Nem vonta kétségbe az ipari forradalom számtalan feltalálója, kontárja, fércmunkása, befektetője és látnoka. Nem vonták kétségbe a gépromboló csoportok, akik gyárakat vertek szét Közép- és Észak-Angliában. Nem vonták kétségbe az ipari óriások, akik a vasutat építették, a hadseregeket felfegyverezték és az acélt hengerelték – a Du Pont-ok, a Vanderbiltek, a Kruppok, a Morganek, a Carnegie-k. Nem vonták kétségbe a Kommunista Kiáltvány szerzői, a munkásmozgalom megszervezői vagy az orosz forradalom építőmesterei. Nem vonták kétségbe azok az uralkodók, akik beletaszították Európát az első világháború örvényébe. Nem vonták kétségbe sem a versailles-i békeszerződés szerzői, sem a Népszövetség megálmodói. Nem vonták kétségbe a Kiengesztelődés Szövetsége és az Oxfordi Szövetség aláírói. Nem vonta kétségbe az a rengeteg millió ember, aki a nagy gazdasági válság alatt munkanélküli volt. Nem vonták kétségbe azok, akik parlamentáris demokrácia meghonosításáért küzdöttek Németországban, és azok sem, akik végül legyőzték őket. Nem vonta kétségbe az a több százezer ember, aki a haláliparban dolgozott, amelyet azért hoztak létre, hogy az emberiséget megszabadítsa a „korcs fajok”-tól. Nem vonta kétségbe sem az a több millió ember, aki a második világháborúban harcolt, sem a vezetőik, akik harcba küldték őket. Nem vonták kétségbe azok a szorgalmasan dolgozó tudósok és mérnökök, akik szaktudásuk legjavát nyújtották, hogy rettegéssel árasszák el Anglia és Németország városait.

A világot az emberért teremtették, az embert pedig arra, hogy meghódítsa és uralja azt. (A Biblia leggyakrabban idézett mondata az „szaporodj és uralkodj!” – a szerk.)

Ezt a kiáltványt bizonyosan nem vonták kétségbe azok a vetélkedő csapatok, melyek az atomhasításért és egy olyan fegyver megalkotásáért versengtek, amely képes egész fajunkat megsemmisíteni. Nem vonták kétségbe az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrehozói. Nem vonta kétségbe az a több százmillió ember, aki a háborút követő években az eljövendő utópiáról álmodozott, ahol az emberek pihennek, és minden munkát robotok végeznek, az atomenergia korlátlan és ingyenes, a szegénység, az éhség és a bűnözés pedig megszűnik.

De ezt a kiáltványt most kétségbe vonják, hölgyeim és uraim... szinte mindenhol a kultúránkban, minden társadalmi helyzetben, a fiatalok és az idősek, de különösen a fiatalok, akik számára a csillogó jövőről szőtt álom – amelyben az élet egyre édesebbé és édesebbé meg édesebbé fog válni évtizedről évtizedre, évszázadról évszázadra – szétrobbant és értelmetlenné vált. Az önök gyermekeinek megjött az esze. Nagyrészt azért jött meg az eszük, mert önöknek megjött az esze.

Csak a politikusaink (és vallási vezetőink – a szerk.) nem tágítanak még attól, hogy a világot az emberért teremtették, az embert pedig arra, hogy meghódítsa és uralja. Nekik munkaköri kötelességük, hogy még megerősítsék a forradalmunk kiáltványát, és hirdetniük kell azt. Ha meg akarják tartani a munkájukat, teljes meggyőződéssel biztosítaniuk kell bennünket afelől, hogy ragyogó jövő hever a lábunk előtt – feltéve, hogy tovább menetelünk előre a hódítás és uralkodás (és a szaporodást erőltető úgynevezett „erkölcs” – a szerk.) zászlaja alatt. Biztosítanak bennünket erről, aztán évről évre csodálkoznak, hogy miért járul egyre kevesebb szavazó az urnákhoz (és egyre kevesebb hívő a templomokba – a szerk.).

A Néma tavasz és azon túl

Azt mondtam, hogy az értékek összeomlásának eme új kora 1960-ban kezdődött. Az igazat megvallva 1962-re, Rachel Carson Néma tavasz című könyvének megjelenési évére kellene ezt keltezni; ez az első érdemi kihívás, mely a kultúránkat ösztönző látomással szemben megjelent. A tények, melyeket Carson a DDT és más rovarirtó szerek pusztító környezeti hatásainak részletezésére leírt, meghökkentőek voltak: a DDT nemcsak a szándékolt hatást, a nemkívánatos rovarok elpusztítását éri el, hanem bekerült a madarak táplálékláncába, szaporodási folyamatokat szakított meg, és megbontotta a tojások szerkezetét, aminek eredményeként sok faj már kipusztult, sok továbbit pedig a kipusztulás veszélye fenyeget; így nem elképzelhetetlen, hogy a világ egy napon néma tavaszra – madarak nélküli tavaszra ébred. De a Néma tavasz nem csak egy újabb szenzációs leleplezés volt, amely a könyvkiadás bármely időszakában jól jön. Egyetlen erős csapással egyszer s mindenkorra szétzúzta kulturális hitünk alapvetéseinek összességét: hogy a világ képes bármilyen kárt kijavítani, amelyet okozhatunk neki; hogy a világot pontosan erre tervezték; hogy a világ a „mi oldalunkon” áll gyarapodásunkban, mindig elviseli és megkönnyíti az erőfeszítéseinket; hogy maga Isten kifejezetten úgy alakította ki a világot, hogy támogassa a meghódítására és uralására tett erőfeszítéseinket. A Néma tavaszban szereplő tények egyszerűen ellentmondtak mindezen elképzeléseknek. Valami számunkra feltehetően előnyös dolgot a világ nem viselt el és nem könnyített meg. A világ nem támogatta a kulturális látomásunkat. Isten nem támogatta a kulturális látomásunkat. A világ nem állt egyértelműen a mi oldalunkon. Isten nem állt egyértelműen a mi oldalunkon.

Ha az ügy véget ért volna Rachel Carsonnal és a DDT-vel, a kulturális látomásunk biztosan kitisztult és rendbejött volna, de mint mindnyájan tudjuk, Rachel Carson és a DDT épp csak a kezdet volt. Carson csupán az első volt, aki körülnézett, az első, aki megmutatta nekünk, hogy valami új látnivaló van itt. Több tucatnyian, több százan, több ezren néztek körül azóta, és minél inkább körülnéztek, annál jobban összezúzták a kulturális hitünket. Nem ismertetem ezt. Egy este alatt alig tudnám a felszínt megkarcolni, és csak olyan dolgokat mondanék önöknek, amelyek minden enciklopédiában felfedezhetők.

A végeredmény a következő: a jelenlegi népességünkkel és a jelenlegi álmainkat előadva az emberi faj halálos hatással van a világra (és ezáltal önmagára – a szerk.). A tavak pusztulnak, a tengerek pusztulnak, az erdők pusztulnak, maga a Föld pusztul – olyan okok következtében, amelyek közvetlenül visszavezethetők a tevékenységeinkre. Nem kevesebb, mint száznegyven faj tűnik el mindennap – olyan okok következtében, amelyek közvetlenül visszavezethetők a tevékenységeinkre.

Ide figyeljenek, hallom, fészkelődnek a székeiken – de nem azért mondom ezeket a dolgokat, hogy bűntudatot ébresszek önökben. Egyáltalán nem ez a célom.

Azért vagyok itt ma este, hogy kiderítsem... mi romlott itt el.

Elméletek: mi romlott el?

Annak kiderítése, hogy mi a baj, világméretű foglalatossággá vált. Mindenféle korú emberek dolgoznak rajta – minden társadalmi és gazdasági osztályból származó, a legkülönfélébb politikai meggyőződésű emberek. Tízéves kölykök próbálják megfejteni. Onnan tudom, hogy beszélgetnek velem erről. Onnan tudom, mert láttam, amint félbehagyták a játékot, hogy ennek szenteljék figyelmüket.

Évről évre egyre több gyermek születik házasságon kívül. Évről évre egyre több gyermek él felbomlott családban. Évről évre egyre több embert sebez meg és sújt a bűnözés. Évről évre egyre több gyereket bántalmaznak és gyilkolnak meg. Évről évre egyre több nőt erőszakolnak meg. Évről évre egyre több ember fél kimenni az utcára sötétedés után. Évről évre egyre több ember követ el öngyilkosságot. Évről évre egyre több ember válik a kábítószerek és az alkohol rabjává. Évről évre egyre több embert börtönöznek be bűncselekmény elkövetése miatt. Évről évre egyre több ember számára jelent szokványos szórakozást a gyilkos erőszak és a pornográfia. Évről évre egyre több ember áldozza fel magát őrült kultuszok oltárán, téveszmés terrorizmusban és az erőszak hirtelen, féktelen kitöréseiben.

Az ilyen dolgok magyarázataként felhozott elméletek többnyire közhelyes általánosságok, elcsépelt szólamok és semmitmondó frázisok. (Még a környezetvédelemről szóló vallási megnyilatkozások is a már bő háromezer évvel ezelőtti leírásakor is téves, csupán hatalmi érdekeket szolgáló szaporodási és uralkodási „parancs” újranyomatékozásával kezdődnek, csak hozzáteszik, hogy gondosan és vallásosan kell uralkodni. – a szerk.)

És ez történt itt velünk. A béka tízezer évig mosolygott, ahogy a víz egyre forróbb, forróbb és forróbb lett, de végül, amikor a víz végül forrni kezdett, a mosoly semmitmondóvá vált, mert a béka megdöglött. (Valójában sok milliárd béka fő a kondérban, s akik a többieket a víz alá nyomva még élnek, azok is csak bűnbakokat keresnek, nem megoldást, s mindent hibáztatnak, csak saját túlnépesedésüket nem. – a szerk.)

A körülmények végre szétzúzták őrült kulturális látomásunkat, végre semmitmondóvá tették önmagunkat gyarapító mitológiánkat, végre elfojtották öntelt dalunkat. Elvesztettük azt a képességünket, hogy elhiggyük, a világot az emberért teremtették, az embert pedig arra, hogy meghódítsa és uralja azt. Elvesztettük azt a képességünket, hogy elhiggyük, a világ automatikusan és feltétlenül támogatni fogja a hódításunkat, el fogja nyelni az összes mérget, amelyet elő tudunk állítani anélkül, hogy bajba kerülne. Elvesztettük azt a képességünket, hogy elhiggyük, Isten egyértelműen a mi oldalunkon áll a teremtés többi részével szemben.

És így, hölgyeim és uraim... szétesünk.

Végre jó hír

Egy nő nemrég azt mondta nekem, hogy el akarta hozni egyik barátját az előadásomra, de a barátja azt mondta: – Sajnálom, de nem bírok több rossz hírt hallani. – (Nevetés) Igen, ez vicces, mert önök tudják, hogy meglepő módon azért hallgatnak engem itt ebben a színházban, mert pontosan tudják, hogy jó hír hozója vagyok.

Igen, ez így van, és mivel önök tudják, hogy így van, nevetnek. Máris jobban érzik magukat! Teljesen igazuk van, ha jobban érzik magukat, és ennek oka a következő. Tényleg egészen egyszerű. Íme a jó hírem: Mi nem vagyunk azonosak az emberiséggel.

Érzik a felszabadulást ezekben a szavakban? Próbálják ki őket. Gyerünk. Suttogják csak magukban: Mi... nem vagyunk... azonosak... az emberiséggel.

Biztos vagyok abban, hogy ezek a szavak enyhén szólva furcsának tűnnek. Mielőtt ma este abbahagynánk, szeretném, ha megértenék, miért tűnnek furcsának.

Mi nem vagyunk azonosak az emberiséggel.

Ha magunkra vesszük őket, az olyan, mintha egy idegen cipőjét húznánk fel, mert összetévesztettük a sajátunkkal – az egész életünk egy pillanat alatt megváltozik!

Mi nem vagyunk azonosak az emberiséggel. Szeretném, ha megértenék, mi ez a hat szó. Az összefoglalása mindannak, ami a Nagy Felejtés során feledésbe merült. Ezt teljesen szó szerint értem. A Nagy Felejtés végén, amikor a kultúránk emberei elkezdtek komolyan civilizációt építeni, ez a hat szó gyakorlatilag elképzelhetetlen volt. Bizonyos értelemben erről szólt az egész Nagy Felejtés: elfelejtettük, hogy csak egy kultúra vagyunk a sok közül, és úgy kezdtünk magunkra gondolni, mint az egész emberiségre. A kultúránk összes értelmi és szellemi alapját olyan emberek fektették le, akik teljes mértékben elhitték, hogy azonosak vagyunk az emberiséggel.

De önök bizonyára azon töprengenek, miért lenne az olyan rossz hír, ha mi azonosak lennénk az emberiséggel? Megpróbálom elmagyarázni. Ha mi azonosak lennénk az emberiséggel, akkor minden rombolási hajlamunk nem egy félrevezetett kultúra sajátja lenne, hanem magáé az emberiségé – az pedig nagyon rossz hír lenne. Ha mi azonosak lennénk az emberiséggel, akkor az a tény, hogy kultúránk pusztulásra van ítélve, azt jelentené, hogy maga az emberiség van pusztulásra ítélve – és az nagyon rossz hír lenne. Ha mi azonosak lennénk az emberiséggel, akkor az a tény, hogy a kultúránk az élet ellensége ezen a bolygón, azt jelentené, hogy maga az emberiség az élet ellensége ezen a bolygón – és az nagyon rossz hír lenne. Ha mi azonosak lennénk az emberiséggel, akkor az a tény, hogy a kultúránk undorító és torz, azt jelentené, hogy maga az emberiség undorító és torz – valóban nagyon rossz hír.

De mi nem vagyunk azonosak az emberiséggel, csak egy kultúra vagyunk – egy kultúra a több százezer közül, amelyek megélték a látomásukat ezen a bolygón, és énekelték a dalukat –, ez pedig csodálatos hír, még számunkra is!

Ha az emberiséget kellene megváltoztatni, akkor nem lenne szerencsénk. De nem az emberiséget kell megváltoztatni, csak... minket.

---

Daniel Quinn: B története (Katalizátor könyvkiadó, 2008)

http://www.katalizatorkiado.hu