Az ember mint befektetés

2011. szeptember 9.

Tisztelt Bognár Gergely!

Először is, engedje meg, hogy gratuláljak Önnek a Harvard Egyetemen elnyert posztdoktori kutatói állásához. Nyilván egyetért azzal, hogy ez nemcsak Önnek, hanem Magyarországnak is nagy siker. Sok szerencsét kívánok a munkájához és remélem, hogy külföldi tartózkodásával hozzájárul a magyar tudomány nemzetközi elismertségéhez.

Lenne itt azonban egy apróság. Mivel Ön államilag támogatott egyetemi képzésben részesült és diplomájának kézhez vétele után hét éven belül külföldön vállalt munkát, az új felsőoktatási törvény értelmében vissza kell térítenie egyetemi képzése költségét. A Mellékletben megtalálja, hogy mennyit költött az állam az Ön képzésére. Ezt az összeget 30 napon belül szíveskedjen átutalni a megadott számlaszámra.

Üdvözlettel,
Hoffmann Rózsa
oktatási államtitkár

Nem, nem kaptam ilyen levelet öt évvel ezelőtt, amikor a Harvardra kerültem. Hol volt még akkor a Nemzeti Együttműködés Rendszere! De ha a kormány felsőoktatási törvénytervezete jelenlegi formájában megvalósul, akár postára is kerülhetnek ilyen levelek. Az ember még szinte ki sem józanodott az áhított, de csak titkon remélt külföldi állás vagy ösztöndíj megünnepléséből, amikor az állam már benyújtja a számlát.

Hogy tisztán lássunk: itt nem arról van szó, hogy a diák tandíjával hozzájárul képzése költségéhez. Nem arról, hogy az állam meghitelezi neki az egyetem költségeit, amit későbbi magasabb jövedelméből visszafizet. Hanem arról, hogy egy politikai közösség úgy dönt, hogy a legkiválóbb vagy leginkább rászoruló diákok egyetemi képzését ugyan finanszírozza, de csak akkor, ha azok majd úgymond a közösség javát szolgálják. Ahogy az oktatási államtitkár fogalmazott:

Ha az állam milliókkal támogat meg egy képzést öt év alatt, úgy hiszem, a társadalom joggal várja el, hogy a fiatalok valamit visszaadjanak annak a közösségnek, mely hozzájárult a taníttatásukhoz.

Döbbenetes az a társadalomfilozófiai nézet, amit ez az érv előfeltételez.

Mert például előfeltételezi, hogy aki külföldre megy, az kizárja magát a magyar politikai közösségből.

Nyilván nem az fáj a magyar kormánynak, az idegenbe szakadt hazánkfia nem járul hozzá a közterhekhez. Egyrészt ha ez lenne a baj, felmondhatná a kettős adóztatás elkerüléséről szóló nemzetközi szerződéseket. (Az Egyesült Államok például megadóztatja a külföldön élő amerikaiakat.) Másrészt a lakosság nagyobb része már így sem járul hozzá a közterhekhez, mégsem zárja ki őket az állam a politikai közösségből (bár vannak nyugtalanító jelek).

De leginkább azért döbbenetes a törvénytervezet, mert a felsőoktatást olyan befektetésként kezeli, aminek a „megtérülését” az állam akár a szabadságjogok csorbításával is kikényszerítheti. A humántőke fejlesztése kölcsön, amit az adósnak vissza kell fizetnie, ha nekünk nem tetsző célra használja.

És itt értünk el ennek a blognak a szűkebben vett témájához.

A felsőoktatás szűkös jószág, amit a társadalom nem képes mindenkinek biztosítani. Persze nem mindenkinek kell egyetemre mennie — de még így is több egyetemet, főiskolát végzett munkásra van szüksége egy modern társadalomnak, mint amennyit a közösség biztosítani tudna. A felsőoktatás piacosítása (megfelelő diákhitelek és ösztöndíjak mellett) részben megoldás lehet. De sok tehetséges fiatal nem tudna részt venni a felsőoktatásban, ha kizárólag a fizetési képesség vagy hajlandóság döntené el, hogy ki mehet egyetemre vagy főiskolára. Különböző mértékben ugyan, de minden fejlett ország áldoz a felsőoktatásra.

De ha már egyszer egy társadalom úgy döntött, hogy közös forrásaiból részt vállal egy jószág biztosításából, nem tehet különbséget ember és ember között aszerint, hogy kinél térül meg legjobban ez a „befektetés”. Vannak bioetikusok, akik úgy gondolják, hogy ha mondjuk választanunk kell egy kisgyerek vagy egy tizennyolc éves fiatal élete között, akkor a tizennyolc évest kell megmentenünk, mert úgymond „a serdülőkorúak már rengeteg oktatást és szülői gondoskodást kaptak, és ezek a befektetések elvesznének, ha a serdülőkorú nem élhetne teljes életet” (428. o., kiemelés tőlem).

Lehet, hogy adott esetben a serdülőkorú fiatalt kell megmentenünk, de biztosan nem azért, mert különben elveszik a társadalmi haszon. Az emberi élet nem befektetés. Mint egy választanulmányban (40–41. ok.) kollégámmal rámutattunk, ilyen alapon egy 40 éves sebész élete is többet ér, mint mondjuk egy hasonló korú segédmunkásé vagy akár háziasszonyé, hiszen az előbbibe sokkal többet fektetett a társadalom. Még egyszer: az emberi élet nem befektetés, amit az embernek azzal kell meghálálnia, hogy minél hasznosabb tagja lesz a társadalomnak.

Remélem világos, hogy nem azt akarom mondani, hogy a felsőoktatás állami finanszírozása élet-halál kérdése. Csupán a mögöttes társadalomfilozófiai felfogás primitív voltára szerettem volna rámutatni. Jó lenne persze, ha mindenki arra törekedne, hogy minél hasznosabb tagja legyen a társadalomnak. De ezt így, a kormány által elképzelt formájában nem szabad kikényszeríteni.

Címkék: az élet értéke, felsőoktatás, politikai filozófia

forrás : http://bioetikablog.hu/2011/09/az_ember_mint_befektetes