Test versus lélek - azaz: hová tart az orvoslás?

Gazdasági nehézségek, pénzelvonás, a rendszerváltozás óta halogatott struktúraváltás idején talán érdemes elgondolkodni azon is az egészségügyben, mi is fájhat leginkább a betegeknek, de tegyük hozzá rögtön, a régi orvosi iskolákon szocializálódott orvosoknak is.

Azaz: merre kéne tartania és merre is tart az orvoslás?

Valaha együttműködtek. Feltehetően nem is igen fordult elő, hogy a beteg szembeszegült az orvos utasításaival. Ha mégis megrendült a bizalma, legfeljebb más gyógyítót keresett magának. Más orvoshoz fordult – ha tehette –, hogy aztán megfelelhessen az akár szubjektív okokból szimpatikusabbnak, hitelesebbnek tartott orvos kéréseinek.

Manapság azonban rendre és viszonylag nagy számban számolnak be kutatók arról, hogy a páciensek nem váltják ki a számukra felírt gyógyszert; kiváltják, de nem veszik be; nem az előírt rendszerességgel, adagban szedik, illetve idő előtt abbahagyják a nekik rendelt, sokszor létfontosságú kezelést. Egy nemrégiben a Medical Tribune által szervezett, a betegcompliance-al és adherenciával foglalkozó konferencián arról is igyekeztek számot adni a szakemberek, vajon mi lehet az oka mindennek, azaz, mi befolyásolhatja a betegek együttműködését és terápiában maradási hajlandóságát?

Tény, hogy a beteg és az orvos közötti kontextus a váróteremben kezdődik, vagy még előbb, amikor egyeztetik a vizsgálat, a találkozó időpontját. Már ekkor kialakulhat a betegben egyfajta vélemény arról, miként is kezelik őt, amit a váróterem, majd a rendelő hangulata tovább befolyásolhat pozitív vagy negatív irányban. Ha a környezeti szempontok, a zsúfoltság, a lelakott bútorok esetleg nem is túl kedvezők, a beteggel való bánásmód még terelheti pozitív irányba a viszonyt, amelynek – számos más dolog mellett – következménye lehet, hogy különböző vizsgálatok szerint a betegek 19-72 százaléka ma nem tartja be például a rendszeres gyógyszerszedésre vonatkozó orvosi utasításokat.

Érdemes persze elgondolkodni a miérteken. Azon például: azon túl, hogy behívták, megvizsgálták, felírták neki a receptet, aztán hosszasan kódolták a kódolnivalót, miközben talán rá sem néztek; vajon mindent megtettek érte, ami az adott esetben elvárható?

Hagyták, hogy elmondja a panaszait? Meghallgatták, vagy beléfojtották a szót? Elmondták neki a számára megfelelő és szükséges összes információt? Adtak számára jó tanácsot, javaslatot, ötleteket akár arra nézve, hogyan ne felejtse el bevenni az ezentúl rendszeresen szedni szükséges orvosságokat? Megbizonyosodtak róla, hogy a beteg együttműködik-e? Egyáltalán: kiváltja-e, vagy esetleg ki tudja-e váltani a számára felírt gyógyszert? Vagy csak hagyták, történjék úgy, ahogyan történni fog…

Mindez persze nehezen fér bele egy háziorvos napirendjébe; mondják is sokan, hogy számukra manapság épp az orvoslás szépsége vész el az adminisztrációs terhek miatt. Csakhogy már nem csak a háziorvosok panaszkodnak az időhiány, a gyógyítást jellemző viszonyok, az orvos-beteg kapcsolat megváltozása miatt.

„Meg kell, mondjam: én már nem nagyon szeretek orvos lenni”. Ezt a megdöbbentő gondolatot hallottam nemrégiben Szekszárdon egy orvostól, aki hosszú évtizedek óta szolgálja a betegeket. Egy orvostól, aki még hisz a szakmai alázatban, az emberségben, abban, hogy nem feltétlenül eszközöknek, műszereknek, eljárásrendeknek, hanem a betegnek a maga testével, lelkével, szociális mivoltával együtt, azaz önmaga teljességében, kell(ene) a gyógyítás középpontjában állnia.

Wágner Gyulával, a B. Braun szekszárdi műveseállomásának orvos-igazgatójával egy a művesekezelések elmúlt évtizedeiről készülő könyv ürügyén hosszasan beszélgettünk hivatása szépségeiről és nehézségeiről. Mesélt családról, kórházról, orvosról és emberről, szakmáról és hivatásról, s szavai alapján megint csak úgy éreztem, egyre inkább háttérbe szorul Magyarországon is az emberközpontú orvoslás.

A főorvos azt mondta: nagyon-nagyon elnyűtték már őket a minden szinten jelen lévő detektorok… Annak idején, ha bekerült hozzájuk egy beteg, „a talpától a feje búbjáig” az övé volt. Mindenért ő felelt. A belgyógyászaton neki kellett kiderítenie, mi a beteg baja. Volt is rá ideje – annak ellenére, hogy nem voltak még olyan kifinomult módszerek, mint ma; nem volt például szív- vagy hasi ultrahang…

Megtanultak viszont az orvosok hallgatózni, kopogtatni. És persze beszélgettek a betegekkel.

– Először is nagyon alaposan felvettük az anamnézist – mindenről –, és alaposan megvizsgáltuk a betegeket. Emlékszem: minden beteget utánam még megnézett fizikálisan akkori főnököm is. Ha hibáztam, „nagyon kikaptam”. Próbált rászoktatni, hogy legyek precíz. Annak idején mi néztük a kvalitatív vérképet vagy a vizeletüledéket mikroszkóppal, és mi végeztünk májbiopsziát, mi titráltuk a gyomornedvet – ugyanaz az orvos foglalkozott a beteggel. Ma már mikroszkóp sincs az osztályon, igaz azt mondják, leküldöm a központi laborba, amely hatszáz üledékképet néz meg, abból multiplikál – de én ma is látni akarom – magyarázta Wágner Gyula.

Magam meg csak azt mondhattam neki: a kívülálló is azt látja, annyira túlspecifikálják ezeket a dolgokat, hogy közben épp az ember vész el a gyógyításból…

A főorvos egyetértett, de azt is hozzátette: sok orvos ezt persze ki is használja azzal, hogy „az én szakterületem a …”.

Wágner Gyula azt kérte, ne gondoljam, hogy nem örül a technikai fejlődésnek és a terápiás lehetőségek javulásának. Csupán azt szeretné, hogy ezek mellett a beteg változatlanul a középpontban maradhatna, és a legfőbb szempont az ő érdeke lehetne. Mert vannak ugyan betegcentrikus, empatikus kollégák, csak az ember ma már nem ezt látja általánosnak. Negyven éve még más volt a kapcsolatrendszer az orvosok között és az orvos-beteg viszonyban is.

– A legfontosabb a betegekkel való viselkedés – mondta Wágner Gyula, aki ma is felhívja rá ifjú kollégái figyelmét: ha ti feküdnétek ott, olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint ahogy ott fekszik egy ember, és fölé magasodik egy másik, aki dönt a sorsáról… Micsoda érzés azt a bizalmat megteremteni, hogy abban az emberben, aki az ágyam fölött áll, maximálisan megbízom… Egyébként nem megy a rendszer…

De nem csak Wágner Gyula belgyógyász, nefrológus ábrándult ki orvos és beteg megváltozott viszonya láttán. Hasonlókat hallok évek óta a Magyar Orvosi Kamara egykori elnökétől, a sokak által tisztelt Brooser Gábor szemészprofesszortól is, aki négy évvel ezelőtt, nyolcvan éves korában hagyott fel végleg az orvoslással. Akkor szűnt meg az intézete.

Ültünk nemrégiben Feneketlen-tóhoz közeli lakásuk egyik szobájában, és a professzor, a már nem létező Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem egykori rektora, mint már oly sokszor beszélgetéseink során, újfent arról beszélt, hogy még néhány esztendeje az orvosok zöme egy ősidők óta fennálló értékrend alapján dolgozott, amelynek középpontjában az ember állt. Nem is hiányzott a gyógyításból a beteg ember bizalma, amelynek kulcsát már az ókorban oly egyszerűen meg tudták fogalmazni: „a beteg üdve a legfőbb törvény”. Az ő reménységét adta a bizalom, amely azonban szétfoszlani látszik „a szédületes technikai-gyógyszerkémiai fejlődés” korszakában, amely ugyanakkor szinte határtalanná növelte a gyógyító munka esélyeit.

A gyógyszer- és műszeripar ma szinte mindenre áttekinthetetlen választékot kínál – jobb gyógyeredményeket és nagyobb bevételeket remélve – vallja Brooser Gábor. Ezzel egyidőben azonban megnövekedett az alkalmazott kezeléstechnikák költségigénye, a finanszírozás külön ágazattá fejlődött, folyik az orvosok menedzserképzése – csak mindez szép lassan leköti a betegre szánt idő nagy részét, és szép lassan elveszi ennek a gyönyörű segítő hivatásnak a lényegét.

Az erdélyi származású professzor 1927-ben született. Orvosi pályáját 1951-ben klinikai orvosként kezdte, majd mivel 1956-os tevékenysége miatt elbocsátották, újrakezdte. 1977-ben nyert klinikaigazgatói megbízást, egyetemi tanári címet. 1984–92-ig az Országos Szemészeti Intézet igazgatója, 1991–93-ig a Magyar Orvosi Kamara elnöke. 1994-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Diabétesz Társaság tiszteletbeli és örökös elnöke. 1993-tól 1996-ban bekövetkező lemondásáig az azóta megszűnt Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem rektora volt.

– Valaha azt mondtuk, hogy az orvosi pálya: hivatás, a beteg testével, lelkével való foglalkozás, a holisztikus gyógymód ¬– mindez meghalt – fogalmazott. – A menedzservezetés ezt költségesnek tartja, mert akkor a beteggel való foglalkozás nem öt-tíz percet, hanem fél-, háromnegyed órát igényel. Ezt már nem tudják fizetni, és nincs is hozzá orvosi létszám. Csak hát ezzel épp az a meghatározó rész kezd eltűnni az orvoslásból, ami érzésem szerint a leglényegesebb.

Az orvoslás valaha a papi hivatással együtt indult, aztán váltak szét. Ma egy idegen orvos egy idegen beteget kezel. Néha ugyan még összebarátkoznak a betegágynál, de az a megnyugvás, az a bizalom, amit egy orvos valaha jelentett, amit ez a viszony adott a beteg embernek, az eltűnt. A beteg leveszi az internetről a betegségére vonatkozó adatokat, úgy érzi, ő jobban felkészült, mint az orvos, és eleve kritikával közelít. Azt is mondhatnánk: megrendeli a gyógymódot, ami az orvost idegesíti. Úgy gondolja, hogy „ez az ember képes lenne engem feljelenteni, mert nem hajtottam végre a protokollt a kezelése során” – és akkor az orvos defenzív medicinába kezd. Mindent elkövet, minden vizsgálatot bevet, hogy ne legyen perelhető – és ebbe százezrek halnak bele világszerte – vallja Brooser Gábor.

Amikor azt kérdezem, vajon vissza lehet-e ezt a tendenciát fordítani, nagyot sóhajt és azt feleli: az orvoslás csak egy szektora az emberi létnek. De a társadalom minden vonulatában ez tapasztalható a közlekedéstől a kereskedelmen és az iparon át – mindenütt. „Megettük a természeti környezetünket”, elpusztítjuk, tönkre tesszük, és ha nem tudjuk visszafordítani egy másfajta emberi mentalitással, akkor ez a spirál lefelé megy, ami az emberi kultúra egy fejezetét le fogja zárni.

Brooser professzor úgy érzi, ő maga valahogy mindezek fölé emelkedett – főként saját betegségei miatt. Sorozatban esett át halálos veszélyt jelentő kórokon, és mint beavat, ezek alatt becsengett a fülébe: Vigyázz! Mi is a lényege a dolgoknak? Mit viszel magaddal az életed végén? A tudományodat? A rangodat? A címedet? Az elmúlt időszakban úgy érezte, a nővér mosolya, kézsimítása, vagy egy teljesen idegen ember szavai, akivel összekerül a boltban, az utcán, a kórteremben – ezek az értékek, amelyeket mindenki ott visz a tarsolyában. Úgy érezte, „a visszaszámlálás ideje alatt” az embernek meg kell tanulnia meg más dolgokat is. Nem csak a szakmába kapaszkodni, hogy jaj de sok embert meggyógyítottam, mert ezek talmi, múló dolgok. Sokkal komolyabb értékek vannak az életben, csak nem vesszük észre, és mikor a „countdown” megindul, nem árt, ha az ember áthangolja magát.

– Magam nagyon szép élmények sorozatát köszönhetem annak, hogy az utolsó négy évben az embereket már nem orvosként szólítottam meg, hanem mint egy másik ember. Rengeteg olyan szépség van, amihez a szakma néha nem is enged minket odajutni, nem feltétlenül engedi, hogy a betegben, útitársban, akárkiben felfedezzük a szeretetmagot. Nem tudom ezt jobban körülírni, mert az nem függ az intelligenciától, a tanultságtól, a foglalkozástól, az eleganciától, annak valami kisugárzása van. És ha az ember a boltban, az utcán, akárhol ezt a húrt pendíti meg, és ez rezonál a másikban – annál szebb élmény nincsen.

A belső vonalak valahogy mindig találkoznak. Az érzések és a gondolatok nem halnak meg. Ezeknek van külön hullámhosszuk, ezek túlélnek.

Brooser Gábor persze orvosként is ezeket az értékeket képviselte. Olyan szülői házból jött, ahol édesapja egész vagyonát szétosztotta a betegeinek. Ezt hozta magával, és sokat emlegette mindig Batthyány-Strattmann műtősnőjét, Matildot – megvolt hát az indíttatás. Mindig úgy tartotta, az hogy valakit az ember meggyógyít vagy megoperál, természetes kötelessége az orvosnak Ha úgy tetszik: ez a szakmai rész. De az, hogy ez az ember lelkileg is megnyugodjon, lelkileg is meggyógyuljon és feltöltődve, derűsen hagyja el a rendelőt, az osztályt – nos ezt ma már mintha kevesen tartanák fontosnak.

Pedig a beteg számára sokszor ez a legfontosabb, és Brooser Gábor professzor azt mondja: még a súlyos betegeket is „hozzá lehet igazítani” új életformájukhoz.

Manapság inkább életminőségnek nevezzük ezt. Az például lelkileg rettenetes tortúrát jelenthet, ha valaki megvakul vagy elveszíti a látása nagy részét. Ezt is át lehet azonban értékeltetni a beteggel.

Brooser professzor emlékszik egy műsorra, egy előadásra, amit közösen tartottak Gyökössy Endre református lelkész-pszichológussal a belső látásról. Ült az első sorban egy vak ember, vakvezető kutyával, és Gyökössy Endre szavai után – amikor percekig nem tudott megszólalni az ember – egyszer csak fölállt, szólásra jelentkezett. Azt mondta, kérem, én eddig szégyelltem, hogy vak vagyok, mostantól büszke leszek rá.

Mert a lelkész szavaiból megértette, mire tanítja őt a betegsége. Ez az igazi orvosság, amikor a beteget saját szenvedéseinek élményével, értelmével fel lehet oldani, meg lehet ismertetni – vallja a professzor. El lehet mondani neki, hogy ez innen kezdve más élet lesz, de lesz más szépsége. Más tartalma, ami egyben az élet iskolájának értelmét is előre jelzi.

Ma azonban kevesen lehetnek, akiknek orvosa, segítője a betegség lelki tartalmáról (is) beszél. Vagy egyáltalán: akivel komplex módon, ha úgy tetszik, holisztikusan igyekeznek foglalkozni a gyógyítók. Pedig el kéne egyszer gondolkodni azon is, vajon nem legfőképp azért fordulnak-e egyre többen az alternatívnak nevezett, a hagyományos orvoslásnál szelídebb gyógymódok és azok képviselői felé, mert ott valahogy jobban értik, hogy beszélgetni is kell, érinteni, mosolyogni meg szeretni?

Eszembe jut mit is mondott egy vesetranszplantáción átesett beteg nemrégiben Debrecenben. A hölgy 50 éves, gyönyörű, és a korábbinál száz kilométerrel többet utazik manapság, csak hogy a betegsége kezdetén még Nyíregyházán dolgozó orvosát Debrecenbe is követhesse. Hogy tőle hallja a leginkább követendő kérést, ajánlást, ha kell, akkor utasítást.

Azt mondta az asszony, úgy él, hogy boldogsággal tölti el a vele szembejövő emberek mosolya. Betegségei arra is megtanították, hogy nemcsak élete, de sorsa is van, ami esetében szerinte az, hogy emelkedjék felül a megpróbáltatásokon. Bölcs volt és érzelmileg rendkívül gazdag, amikor úgy fogalmazott: „tudom, hogy a legnagyobb szenvedést és betegséget is elviseljük, amíg látjuk, hogy van értelme, s egy viszonylagos jólétben is összeroppanunk, ha úgy éljük meg, hogy nincsenek céljaink már. Ha a lélek titkát megsejtjük, nem csupán betegségünk okát, de értelmét is felismerjük. Minden betegség üzen számunkra valamit, s ha ezt megfejtjük, nemcsak meggyógyulhatunk, hanem bizonyos értelemben meg is tisztulunk. Ez lesz szenvedésünk értékes hozadéka, s ha ezt már közben is tudjuk, nem is szenvedünk annyira.”

Amikor azt kérdeztem az asszonytól, miért vállalta, hogy ezentúl Debrecenbe jár, nem a technikai, műszerezettség-béli különbségeket említette. Azt felelte: orvosa emberközeliségével, emberségével tűnt fel neki. Azzal, hogy nagyon együtt tudott érezni bárkivel. Hogy nem csak a beteg szerveivel foglalkozott és foglalkozik ma is, hanem a lelkével is. Fontos volt és fontos ma is a szakmai tudása, de az ugyanannyira, hogy megkérdezte: biztonságban vannak-e a gyerekek, van-e aki ellátja őket, míg ő kezelés alatt áll?

Egyre többször, egyre több helyen eszembe jutnak Matkó Ida aneszteziológus szavai, amit több konferencián elmondott mostanság, hogy figyelmeztesse orvostársait. A Szószóló a betegek jogaiért Alapítvány elnökének meglátása szerint a válságjelek az orvoslásban már a hatvanas-hetvenes években jelentkeztek – ez jól nyomon követhető az angol-amerikai szakirodalomban –, amikor az orvoslás korábban kinyilvánított hivatásbéli céljainak, nyíltan felvállalt humanisztikus értékeinek ellentmondó attitűdök, normák, viselkedésformák jelentek meg, terjedtek el.

A társadalom bizalma megrendült az orvoslásban, amely Matkó Ida szerint mindmáig nem döntötte el, mi a válasza arra, hogy a korábbi személyes orvos-beteg viszony futószalagszerű, standardizált gyógyítássá, gyógyító nagyüzemmé alakult, miközben a technikalizáció mellett az erkölcsi értékek is devalválódtak.

Új szerződésre van szükség az orvoslás és a társadalom között, amelyben a szakmai tudás mellett az etikai értékeket is megtartják. Ma ugyanis ellentmondás feszül a retorika és a realitás között, amire az orvosok rendszerint háromféle megoldási móddal reagálnak: nem vesznek tudomást arról, hogy mást mondanak, mint amit tesznek, cinikusan állnak a kérdéshez vagy elhallgatnak. Ezért van az, hogy Matkó Ida megfogalmazása szerint ő maga olyan háborúban harcol, amelynek létezéséről sokan még csak nem is tudnak...

Nem kérdés, hogy ma a betegágy mellett a kezelés nem a betegjogokról, sokkal inkább a betegek biztonságáról szól, ám még ennek kultúrája sem terjedt el Magyarországon – vallja Matkó Ida, aki szerint ugyanakkor jelentős elmaradásban van az orvosi hivatásrend saját feladata mibenlétének újrafogalmazásában. Nem dőlt el, hogy nálunk minek tartják az orvosok saját foglalkozásukat: szakmának-e vagy hivatásnak? Miközben ugyanis a világban a kétezres évek elejére lezajlott viták értelmében a gyógyítás a szakértelem mellett etikát és szolgálatot is feltételez, itthon még nem tudni, hogy embermérnököké, avagy humánus orvosoké lesz-e a jövő…

Pedig talán elég régóta világos, hogy az emberek, a betegek a szakmaiságot, a tudást és az orvoslás hajdanvolt emberi értékeit is igénylik.
De igénylik azt az orvosok közül is sokan.

Nagyon jó volt olvasni azt a minap kezembe került könyvet, amelyet Magyar Imre professzor születésének 100. évfordulója alkalmából Honti József szerkesztésében adott ki a Medicina. A többi közt megtudható belőle, hogy Magyar Imre professzortól orvosi végrendeletnek is beillő cikk közlésével búcsúzott anno az Ország-Világ, közölvén szinte utolsó gondolatait, melyekben még polemizált az orvos személyiségének szerepéről a gyógyításban. Mint írta: „A jó egyetemi oktatás legfőbb feladata éppen az, hogy az orvostanhallgatót ne csak a sablonokra, a mindennap előforduló betegségekre tanítsa meg, hanem arra a gondolkodásmódra, melynek birtokában a maga erejéből is képes az új helyzetben rájönni a megfelelő megoldásra.” Szerinte „a fegyelmezettség, önuralom, türelem az orvos személyiségének elengedhetetlen tartalma. A türelem a beteg megnyugtatásának kulcsa, bizonyítéka annak, hogy az orvos a beteg panaszait komolyan veszi, fontosnak tartja és abban a pillanatban más gondja nincs.”

„Az olyan személyiség számíthat leginkább sikerre a gyógyításban, akinek érzelmi életében visszatükröződik a világ tartalmassága, szépsége és az ember értékének tudata” – írta a professzor, aki maga is így élt. Mindezt mások mellett egyik lánya, a háziorvossá vált Magyar Anna is tanúsítja.

Magyar Anna azt írja a könyvben: „Egy életen át látva betegellátását, számomra természetes és magától értetődő volt mindaz, amit ma nehéz verejtékkel próbálok átadni a medikusoknak, rezidenseknek, hogy az orvos nem a beteg felett áll, hanem szolgálja a beteget, hogy minden körülmények között türelemmel és a betegre figyelve kell dolgoznunk. A beteghez mindig kedvesen kell szólnunk, a betegnek mindig igaza van, hogy a funkcionális beteg is beteg, mert tüneteitől ugyanúgy szenved, mint az organikus betegségben szenvedő, hogy a neurotikus betegeknek is lehet szervi baja, hogy alázat szükséges az orvosi munkához, alázat a beteggel és alázat a tudománnyal szemben, hogy amit nem tudunk, annak azonnal nézzünk utána, hogy tanuljunk a hibáinkból, hogy ha nagyon nem értünk meg egy beteget, próbáljuk meg beleélni magunkat a helyzetébe”.

Akkor talán az is kiderül, ha a beteg esetleg épp azok közé tartozik, akik nem tudják kiváltani a gyógyszert. Akiknek inkább adni kell, mintsem velük megvetetni.
Akiknek egy jó szó mindennél többet ér.

Akkor talán nem csak egy szubspecializált szakterület szűk szelete, egy beteg szerv lesz a fontos, hanem maga a beteg. Az ember a maga panaszaival, kérdéseivel és esendőségével, amellyel egy ugyancsak panaszokkal, kérdésekkel teli, ugyancsak esendőtől, egy másik embertől kér segítséget, vagy akár csak tanácsot. Egy embertől, aki mellesleg a gyógyításra esküdött.