Doktor úr, hálapénzt vagy életet?

2011. augusztus 06.

Ösztöndíjprogramot indít a kormány azoknak a szakorvosjelölteknek, akik vállalják, hogy nem fogadnak el hálapénzt és tartósan Magyarországon dolgoznak. Megoldást jelent-e ez a kezdeményezés a képzett orvosok itthon tartására?

Béremelés helyett ösztöndíj - úgy tűnik, az egészségügyi államtitkárság, mint a lány a népmesében, hoz is több pénzt az orvosoknak, meg nem is. Pár héttel ezelőtt több mint hatszáz szakorvos- és szakgyógyszerész-jelöltnek hirdettek ösztöndíjprogramot (Markusovszky Lajos-ösztöndíj és Than Károly-ösztöndíj), majd a múlt héten bejelentették, hogy a tervek szerint "ezres nagyságrendű" orvos és egészségügyi szakdolgozó bérét szintén ösztöndíjjal egészíthetik ki, a feltételeket pedig a Magyar Orvosi Kamarával és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarával együtt dolgozzák ki. Ugyan rendes béremelésre továbbra sem számíthatnak, mégis, a magyar orvostársadalomnak hosszú idő óta először nyílik reális esélye arra, hogy több pénzt vihessen haza. Legalábbis egy részük. Legalábbis papíron.

Az egyelőre kidolgozásra váró orvosösztöndíjnak ugyanis feltétele lesz, hogy a juttatásban részesülő nem fogadhat el hálapénzt - csakúgy, mint a leendő Markusovszky-ösztöndíjas rezidensek. Utóbbiak öt éven keresztül havi százezer forintot kapnának, illetve "ha a pénzügyi források azt lehetővé teszik", akár többet is. Az idei orvosis végzettek - ahogyan az lenni szokott - hatévnyi kemény tanulás után most szembesültek azzal, hogy külföldre kell menniük, már ha nem akarnak végzettségükhöz és munkájuk fontosságához képest megalázóan alacsony bérezésért, havi 90-110 ezer forintért dolgozni. Ennyit keres ugyanis ma egy rezidens (szakorvosjelölt) Magyarországon. Nem véletlenül örültek meg tehát a számukra meghirdetett ösztöndíjnak - ám az azzal járó lehetséges veszélyek felmérése után sokan mégis csapdahelyzetben érzik magukat.

A Markusovszky-ösztöndíjat öt évig folyósítanák, de a rezidenseknek vállalniuk kell, hogy utána még ugyanennyi ideig "magyarországi, társadalombiztosítás által finanszírozott egészségügyi szolgáltatónál főállásban szakorvosi tevékenységet végezve" fognak dolgozni. Tehát a pozitív motiváció öt év után eltűnne, és csak a szerződésszegéstől való félelem maradna. Nemcsak akkor kell "a felszólítástól számított harminc napon belül az ösztöndíj teljes, jegybanki alapkamattal terhelt összegét" egy összegben visszafizetni, ha bebizonyosodik, hogy az ösztöndíjas hálapénzt fogadott el, hanem akkor is, ha mondjuk négy évvel az ösztöndíj folyósításának lejárta után Stockholmban vállal állást, vagy ha úgy dönt, hogy pályát módosít és kilép a szakképzésből. Ez a szerződésbe foglalt röghöz kötés - a miniszter eufemisztikus megfogalmazásában: honhoz kapcsolás - ráadásul kiegészül egy biológiai jellegűvel is: mire a tíz év lejár, a rezidensek nagy többsége megállapodik és családot alapít, vagyis eleve nehezebben tud külföldön munkát vállalni.

Ez persze jó Magyarországnak; a rezidensjelöltek azonban, akiknek a fenti feltételeket is el kellene fogadniuk az ösztöndíjhoz, nem tudják, de nem is tudhatják, hogy nekik is jó lesz-e. Mert hogyan is írhatna alá bárki egy olyan szerződést, ami őt tíz évre, sőt jó eséllyel egy életre megköti? Magyarországon szinte lehetetlen akár csak pár évre előre is tervezni. És főleg: hogyan lehet az iskolapadból éppen hogy kikerült fiatalokat egy ilyen, az egész életüket alapvetően befolyásoló döntésre kényszeríteni? Miért nem akarja a magyar állam egyszerűen csak vonzóvá tenni a szakmát - miért helyez kilátásba súlyos büntetést is? Aki most rossz döntést hoz - a következő tíz évben nem kapja meg a magyar egészségügytől, amit elvárna, vagy egyszerűen csak rájön, hogy ez a szakma nem neki való -, az több milliós összeggel válthatja csak meg a szabadságát. Természetesen drága egy orvos képzése a magyar államnak, és sokan mennek külföldre - ám ez más szakmák képviselőiről is elmondható, őket mégsem sújtják hasonló szankciókkal. Igazságos ez? Nem tűnik annak. És ez még akkor is így van, ha tudjuk, számos magáncégnél a tanulmányi szerződések hasonló elven, hasonló szankciókkal működnek.

Tegyük fel, hogy valaki mégis aláírja a szerződést, így a havi 90-110 ezres nettója mellé kap még 100 ezer forintot. Ezzel máris többet keresne azoknál a 130-150 ezret hazavivő szakorvosoknál, akiktől rezidensi évei során tanulnia kellene. Nem nehéz belátni, hogy ez a bérfeszültség sem a szakmai fejlődésének, sem az előremenetelének nem fog jót tenni - különösen egy olyan, híresen tekintélyelvű közegben, mint amilyen a magyar egészségügy.

És miközben az ösztöndíjszerződés itthon tartja és a hálapénz visszautasítására kényszeríti az idén kezdő rezidenseket, azokat, akik az ösztöndíjprogramokból kimaradnak, ez a méltánytalanság egészen biztosan ezek ellenkezőjére fogja sarkalni. Előbbinek a kockázatát növeli, hogy itthon egy rezidens és egy szakorvos bérezése között nincs nagyságrendi különbség, külföldön viszont óriási a bérezési ugrás. És míg a magyar rezidensek leginkább Németországba mehetnek, addig a szakvizsgával és munkatapasztalattal rendelkezőket Írországtól Ausztráliáig szinte az egész világon várják. Az egészségügyi államtitkárság nem is tehet most mást, mint hogy ösztöndíjprogramot hirdet a szakorvosoknak is. De ha az orvostársadalom nagy többsége nem tud ennek a nyertesévé válni, a kimaradóknak a növekvő bérfeszültség miatt még nagyobb eséllyel inthet búcsút az ország. Vagy azok, akik hálapénzmentes egészségügyről álmodnak.

És itt jön a következő probléma: az is bérfeszültséghez vezet, ha az állam csak egy kisebb-nagyobb csoportot von ki a hálapénzrendszerből, miközben magát a rendszert nem képes felszámolni. Bár a hálapénzrendszer működéséről nehéz pontos információkat szerezni, egészségügyi dolgozók elbeszélései alapján a szisztéma haszonélvezői már eddig is jellemzően "kiutálták" azokat, akik nem fogadtak el paraszolvenciát. Mert akik elvszerűen visszautasítják a hálapénzt, azoknak híre megy, inkább hozzájuk mennek a páciensek, és így akaratukon kívül is elveszik kollégáiktól a betegeket. Sőt ilyenkor a hálapénzt visszautasító orvosok miatt az egész adott intézményről elterjedhet a hír, hogy ott egyáltalán nem kell fizetni. Ez persze jó a betegeknek - ám a hálapénz számottevő csökkenése változatlan anyagi feltételek mellett megint csak az orvosok elvándorlását növeli, ami viszont megint csak mindenkinek rossz.

Továbbá mind a százezer forintos ösztöndíj, mind a hálapénz elutasításának vállalása egészen mást jelent mondjuk egy nőgyógyász vagy egy aneszteziológus (altatóorvos) számára. Aneszteziológusként, intenzív terápiás és sürgősségi orvosként a paraszolvencia aránytalan eloszlása miatt sokkal rosszabbul lehet keresni, mint műtétes, kisműtétes tevékenységet végző orvosként, miközben külföldön mindenkit egyformán jól megfizetnek. A rezidensösztöndíj, illetve a tervezett orvosösztöndíj ezekben a rosszul fizetett hiányszakmákban valódi alternatívát jelenthet. Más szakmákban azonban a százezer forint egy nevetségesen alacsony, hálapénzzel pár nap alatt megkereshető összegnek számít. Ráadásul a paraszolvencia pozíciófüggő (mindenki reflexszerűen az idősebb, magasabb beosztású orvos zsebébe csúsztat pénzt) és helyfüggő is (egy budai kórház páciensi köre vastagabb borítékot ad, mint egy nyolcadik kerületi klinikáé). A fentiek miatt igen kérdéses, hogy a számottevő béremelésen kívül más módszerekkel lehet-e szisztematikusan és hatékonyan küzdeni a hálapénz ellen.

Az orvosi szakmai szervezetek nem véletlenül fogadták felindultan az ösztöndíjak hírét, hiszen azok alkalmasak az orvostársadalom megosztására, vagyis a bérköveteléseik gyengítésére. Az ösztöndíj ugyanis egyet jelent a béremelések elmaradásával: az ösztöndíjakkal célzottan meg lehet próbálni kikapcsolni a tiltakozásokból a legkritikusabb helyzetben lévőket, például a most legszervezettebbnek tűnő, legnagyobb ellenállást tanúsító rezidenseket és rezidensjelölteket.

Ez önmagában azonban igen egyoldalú olvasata lenne a Szócska Miklós által vezetett egészségügyi kormányzat törekvéseinek. A jelentősebb béremelések elmaradásáról ugyanúgy nem ők tehetnek, ahogyan arról sem, hogy az ösztöndíjak megannyi feszültséget okozhatnak, és szándékolatlan következményekkel járhatnak. Nyilvánvaló, hogy ez egy kényszermegoldás. Szócskáéknak költségvetési elvonások mellett kell úgy végigvinniük az egészségügy alapvető átalakítását célzó programjukat, hogy most még az egészségügyi dolgozók juttatásainak növelésére is forrásokat kell találniuk. Innen nézve az ösztöndíjak ötlete, a fenti problémák és veszélyek ellenére is, már önmagában egy okos húzás - ha nincs is pénz általános fizetésemelésre, legalább ott el tudják kezdeni, ahol a legkritikusabb a helyzet. És bár egyelőre eléggé homályos az orvosösztöndíj-program, az az információ, miszerint részben uniós fejlesztési programokból lesz rá pénz, és hogy az ösztöndíjhoz "továbbképzéseken" kell részt venni, illetve "szakmai tanulmányokhoz" járna anyagi hozzájárulás, az államtitkárság kreatív forráskereső munkájáról tanúskodik. Hiszen uniós fejlesztési pénzeket nyilván nem lehet közvetlenül a magyar orvosok fizetésére fordítani - így viszont igen. Brüsszelből úgysem látszik, ha mondjuk egy szakmai továbbképzés csupán alibi a munkabér szerény kiegészítéséhez.

Mégis, miközben az orvosok végre valamiféle előrelépést láthatnak az egészségügyi kormányzat részéről, joggal tarthatják felháborítónak azt, ahogyan a területet összkormányzati szinten kezelik. Nincs pénz béremelésre! - ha az államtitkárság és a humán szféra erőforrásainak könnyebb elszívására kitalált Nemzeti Erőforrás Minisztérium szintjén nézzük, ez a kijelentés igaz. De összkormányzati szinten ez már jóval kevésbé állja meg a helyét. Hogy csak egy pár, milliárdos nagyságú tételt soroljunk fel azok közül, melyekre nehezen lehetne azt mondani, hogy nélkülözhetetlen vagy az egészségügynél fontosabb kiadások lennének (emelkedő sorrendben): 1,8 milliárd a Postán keresztül egy ciprusi offshore-cégnek, 2,2 milliárd egyedül csak a futballutánpótlásra, évi 3 milliárd a használhatatlan Sulinet Közhálóra, 10 milliárd a debreceni focistadionra, valamint a bürokráciacsökkentő program ellenére plusz 12 milliárd a PSZÁF-nak és az NMHH-nak. És a végén a dohánytermékek jövedéki adójának elmaradt emelését is érdemes megemlíteni, amit bevallottan a dohánylobbi fúrt meg, potenciálisan 20 milliárdos bevételkiesést okozva ezzel a magyar államnak. Összehasonlításképpen: a rezidensösztöndíjakra 600 millió, a szakorvosoknak és szakdolgozóknak a bejelentés szerint 12 milliárd jutna.

A fő problémát tehát nem az egészségügyi államtitkárság intézkedései jelentik, és végképp nem az, hogy a szűk keretek között egyfajta szükségmegoldásként most ösztöndíjakkal akarnak javítani a rezidensek, orvosok, szakdolgozók helyzetén: hanem az, hogy eleve erre kényszerülnek. Hogy a magyar egészségügy már hosszú ideje ennyire nem számít stratégiai területnek.

Panyi Szabolcs

Komment.hu az [origo] -ról