Öt év ügyelet
2012. január 31.
Ha egy kórházi orvos hetente átlagosan egy hétköznapi vagy hétvégi ügyeletet vállal, akkor havonta átlagosan 4, évente pedig 48 alkalommal tölti az éjszakát a munkahelyén. Ha valaki 24 évesen lép munkába, és 62 évesen vonul nyugdíjba, akkor a ledolgozott 36 év alatt minimum 1800 éjszakát alszik az orvosi vagy ügyeleti szobában. Az 1800 napot egyébként 60 hónapnak, vagy öt évnek is nevezhetjük.
Amikor egy rezidens munkába áll és első alkalommal toppan be abba a bizonyos orvosiba, még nem gondol arra, hogy ebben a helyiségben fog majd minimum 1800 éjszakát eltölteni.
Ez a fajta felfedezés, vagy megvilágosodás a legtöbbek életében csak évekkel később következik be. Kezdetben az orvosi szoba csak a munkahely egyik része, nem feltétlenül barátságos, inkább idegen, semmi személyes nincs benne. Az évek során aztán a benne „lakók” második otthonukat megpróbálják kicsit lakájosabbá, maguk számára barátságosabbá (elviselhetőbbé) tenni: a falakon vagy a monitor hátterén fotók jelenhetnek meg a családról, személyes tárgyak kerülhetnek az asztalra, és ha nem volt, jobb esetben egy hűtő, vagy mikró is beköltözik a szobába.
Az országot járva az ember nagyon sokféle orvosival, ügyeleti szobával, vagy pihenőhelyiséggel találkozhat. Egyes helyeken irigylésre méltó kényelem, újszerűség, tisztaság sugárzik az orvosiból, máshol a kicsiny, vizesblokk (saját WC, zuhanyzó) nélküli sötét „szobán” 3-4 kolléga osztozik. Az orvosi szoba rémképe a következő: tetőtérben vagy olyan helyen van, ahol a betegek minden ajtónyitásnál belátnak, szűk, rossz a megvilágítása, sokkal többen használják, mint amire tervezték, a helyiség a légkondicionálás hiányában nyáron meleg, télen hideg vagy a szabályozhatatlan fűtés miatt meleg, pihenni nem lehet benne, mert a külső zajok kiválóan beszűrődnek, az ágy kényelmetlen, a bútorok régiek, a szekrény kevés és nem zárható, csap van ugyan bent, de a víz mindig langyos, és az ajtó befelé nyílik. Hála Istennek ilyen rémszobával már nemigen találkozunk, de egy-két régi klinikai tömb még tartogathat meglepetéseket.
Vajon a kollégák többsége milyen körülmények között tölti le az öt évet?
Orvosélet-elemzés
2006. április 04.
A társadalom az ügyeletek kapcsán olyan súlyos terhelést ró orvosaira, mely emberi életvitelüket brutálisan ellehetetleníti. Az orvosi ügyeletek ma a szabadidő hivatalosan fel nem vállalt, burkolt állami nyomásgyakorláson alapuló elzsarolását jelentik, bár a szabadidőhöz való jogot az alkotmányunk is elismeri (70/B §). A szabadidőt, mely az alapvető emberi jogok közé tartozik, a „heti 40 órás munkaidő” általános hazai deklarálása révén a törvényhozási gyakorlatban valójában a teljesített munkaidővel arányos szabadidő”-ként kellene felfogni. Mivel munkát csak a szabadidő rovására lehet végezni és a nap csak 24 órából áll, a túlmunkára rábírás egyben a másik, alapvető emberi jog, a pihenéshez való jog következményes s fokozott csorbulását is jelenti, mely amellett, hogy még akár az alvást is kurtíthatja, a szervezet regenerációját, hosszabb távon pedig még az egészséghez való jogot is csorbítani tudja - a családi, a szociális élet károsítását nem is említve.
Gidai Erzsébet közgazdász professzor szerint „a munkaidő: megvásárolt szabadidő”. Túlmunka esetén a munkavállaló a munka érdekében a szabadidőre vonatkozó jogáról és a méltányos pihenésről kényszerĹąen lemond - ha erre a munkaadó megfelelő ellenszolgáltatás fejében megnyeri, vagy akár burkolt módon kényszeríti (pl. „az orvos a heti 40 órán túl 8 órás túlmunkára is kötelezhető” törvényi kitétel is valójában burkolt kényszerítést jelent, mert ez a mai gyakorlatban általánosan és rendszeresen valósul meg!).
A szabadidő, mely alapvető emberi jog, csorbításának figyelmen kívül hagyása alkotmányellenes, mely minősített esetben munkaszolgálat, vagy akár rabszolgamunka jellegĹą foglalkoztatást is eredményezhet, melyet ma már a társadalom egyetlen szegmensében sem szabad megtĹąrni.
Az EurópaiBíróság 2003-ban kimondta, hogy az orvosi ügyeletben töltött idő, ha azt amunkahelyen kell letölteni, nem csak csekély részben (mint ma pl. még hazánkbanaz alkotmányellenes szellemĹą 233/2000. Kormányrendelet szerint…), hanem teljesegészében munkaidőnek számít.
Az Európai Bíróság 2003-ban kimondta, hogy az orvosi ügyeletben töltött idő, ha azt a munkahelyen kell letölteni, nem csak csekély részben (mint ma pl. még hazánkban az alkotmányellenes szellemĹą 233/2000. Kormányrendelet szerint…), hanem teljes egészében munkaidőnek számít.
Mivel az Európai Bíróság ide vonatkozó ítéletei két éve hazánkra is kötelezőek, a törvény előtti jogegyenlőség megvalósulásának megítélésére az orvosok ügyeletben töltött munkaidejét heti 40 órás munkaévekre átszámoltam. A számítások eredményét grafikonon ábrázoltam, mely az eredményeket s azok logikus következményeit együtt értelmezve tünteti fel.
Ennek alapján megállapíthatóvá vált, hogy a társadalom az ügyeletezés miatt orvosaitól a 62 éves korban esedékes nyugdíjig „mindössze csak” 63,4 évnyi munkát vár el – miközben e másutt szokatlan mérvĹą túlmunkával kapcsolatos társadalmi és „állami rabszolgatartói” közömbösségéért cserébe empátiát s alázatos szolgálatot követel meg tőlük... Ügyelet nélkül ezt a szolgálati összmennyiséget mások csak 88 éves korukra tudnák elérni. Szegény Hippokratész bizonyára nem így képzelte volna el a 21. század orvosának sorsát - a nyugdíjat megalapozó szolgálati időt ugyanis már 47 éves korukra elérik! Emiatt 62 éves korig 15 évnyi nyugdíj összege is elvész a számukra - ezt „törvényesen” nem kapják meg, 13 évnyi szociális életidő elvételét is ide értve. Míg másoknak ez családot, mozit, színházat, horgászatot, stb. jelent, az orvosnak felelősségteljes, odaadó munkát... A nyugdíjig teljesített ügyeleti napok összege halmazati büntetésként mintegy 7 évnyi szabadságvesztésnek is megfelel, pedig azon kívül, hogy orvosnak mentek, más büntetendőt nem követtek el…
Az emberi erőforrás társadalmi újratermelésében nélkülözhetetlen jelentőségĹą orvosi munkát ennek ellenére valós értékén nemcsak nappal nem fizetik meg a magyar egészségügyben, hanem az orvosokat még az ügyeletek 16 órájában is a jogos fizetésük mindössze csak egynegyedéért dolgoztatják, 16 órából leggyakrabban csak 4 órát fizetnek ki. (Ez ellen legutóbb a Népszabadság január 7-i számában 231 orvos fizetett hirdetésben, Nyílt Levélben is tiltakozott, melyre a hivatásos döntéshozók érdemi választ nem adtak). A törvényhozók, az állami egészségügyi vezetés, a társadalom közömbössége miatt közben az orvosok - a túlterheltségük miatt - a betegeik átlagánál 2-3 évvel rövidebb ideig élnek: a vizsgálatok szerint az orvosnők 51,5%-a, a férfi orvosoknak pedig a 34,2%-a már a nyugdíjkora előtt elhalálozik.
Az orvosok jogfosztott sorban tartását és kíméletlenül túlmunkára, más szerint „munkaszolgálat”-ra hajtását hivatalosan az orvoshiánnyal próbálják – cinikusan vagy közömbösen - megindokolni, pedig a létszámhiány a kifejezetten rossz állami előrelátás és rossz tervezés eredményeként, a csekély volumenĹą orvosképzés miatt eddig nem volt felszámolható. A problématömeget az elmúlt évtized során az egészségügyi vezetés a helyzettel megelégedetten egyre csak takargatta. Miközben újabban már egyre több fiatal megy Nyugatra dolgozni a rossz fizetések miatt s miközben az orvoskar az utánpótlás hiánya miatt egyre jobban elöregszik (az alapellátásban a doktorok harmada elérte a nyugdíjkorhatárt), s amikor ma már az országunkból kb. 2500 orvos hiányzik (az engedélyezett 33 500 állás több mint hét százaléka betöltetlen), a fiatal orvosokat egyelőre nem is akarják a fizetések s az ügyeleti bérek állami rendezésével hazánkba visszacsalogatni. Az orvosok jogfosztását – az alacsony orvosi béreket is ide értve - az elfogadhatatlan „nincs rá pénz” állami „showderével” próbálták csak kezelni s elfogadtatni – nem törődve azzal, hogy az egészségügy, mint elvárt közszolgáltatás, a betegellátás jogos igényeinek szolgálata nem biztosítható ennyire kevés orvossal a „kalandvágyból” még maradtak méltó megfizetése és emberi jogfosztottságának legalább méltó bérekkel való igen alapos kompenzációja nélkül. Az ellátás nem nyújtható biztonságosan, amikor a ma legbrutálisabb fokú munkavállalói jogfosztottság éppen az amúgy is túlterhelt, leigázott orvosokat sújtja legjobban. - Ugyanakkor azonban minden boltban rögtön rendőrt hívnának, ha valaki az árú értékének negyedét akarná csak kifizetni érdemi vásárlás helyett, ezt azonban az állam az ügyeleti bérek „elsajátítása” esetében ma még természetesnek veszi.
Az orvosok bérét és elsősorban ügyeleti bérezését, az ügyeletekkel kapcsolatos súlyos, elemi orvosi jogfosztást sürgősen rendezni kell - a többi egészségügyi dolgozó sürgős bérrendezésével együtt. Jelenleg a nemzetgazdaság 18-as bérlistáján csak a tizedik hely az egészségügyé (Világgazdaság). Bérrendezés nélkül nincs egészségügyi reform, nincs jogrend, nincs szolgáltatási minőség, nincs becsület s legfeljebb csak a hálapénzt markecolók „igazsága” érvényesülhet.
Pénz és jog nélkül nincs erkölcs, nincs minőség, nincs egészség és egészségügy, de lassan nem lesznek már orvosok sem s egyre nyilvánvalóbb, hogy így végül csak az ellátatlan betegek, csak a beteg társadalom marad majd meg!
Az egészségügy legyen végre valóban prioritás, melyben az egyik legalapvetőbb s tovább már nem elodázható feladat a társadalmi sikerek alapját jelentő humán erőforrás megtermeléséhez legnélkülözhetetlenebb emberi erőforrás, az orvosok (és más egészségügyiek) létfeltételeinek s így jogainak, bérének rendezése!
Az élővilág törzsfejlődése során csak az emberben jelent meg a szolidaritás érzése. A szolidaritás azonban nem létezhet anélkül, hogy azt végre a betegekkel fáradhatatlan elkötelezettséget képviselő orvosok is megkapják a társadalomtól!
Rajta törvényalkotók és döntéshozók! Mossátok le e gyalázatot!
Dr.Katona Zoltán
Tény, hogy az egészségügyben az ellátási kötelezettség kényszerítő körülményt jelent, amelynek a hatályos szabályozás az ügyeleti rendszer előírásaival próbál megfelelni. Ugyanakkor tény, hogy a jelenlegi rendszer nem biztosítja - az állampolgári jogok országgyűlési biztosa által is kifejtetteknek megfelelően - a beteg pihent orvoshoz való jogát sem, hiszen konzerválja az egészségügyi dolgozók túlterheltségét.
A közalkalmazotti törvény értelmében az elrendelhető rendkívüli munkavégzés felső határa naptári évenként legfeljebb 200, kollektív szerződés rendelkezése alapján legfeljebb 280 óra (Kjt. 55/A §).
Ettől az általános szabálytól azonban a Kjt. 59. §-a az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő közalkalmazott esetében eltérésre ad lehetőséget. Ennek keretében a miniszter vagy a kollektív szerződés az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével meghatározhatja az egy ügyeletre jutó rendkívüli munka vélelmezett időtartamát, lehetővé teheti a pihenőidő csökkentését, előírhatja, hogy az egészségügyi dolgozót az ügyelet leteltét követően nem illeti meg pihenőidő, hanem rögtön munkába köteles állni, megkezdve napi rendes munkaidejét. Ilyen esetben tehát rendszerint az történik, hogy az orvos 32 órát tölt folyamatosan a munkahelyén: az ügyelet előtti 8 órás munkanapot követi a 16 órás ügyelet, majd azt a következő napi 8 órás munkanap. Éves szinten előfordult az, hogy egy orvos a 200 órának közel tízszeresét teljesítette ügyeleti szolgálatban.
Az ügyeletre kétféle fogalom létezik: egyfelől az egészségügyi törvény által használt, a kórház, egészségügyi intézmény által adott ügyeleti szolgálat, másfelől az ügyelet munkajogi fogalma, ami a munkáltató által meghatározott helyen munkavégzésre való készenállást, és a felmerülő feladatok elvégzését jelenti. Erősen kérdéses, hogy azokat a tevékenységeket, amelyek az első fogalom szerint ügyeletnek (tehát az intézmény napi munkarendjén kívüli gyógyító tevékenységnek) minősülnek, vajon csakis és kizárólag a munkajogi ügyelet kategóriáját alkalmazva lehet és kell-e ellátni?
Ez ellen szól, hogy az ügyeletes orvos csak végszükség esetén hagyhatja el a kórházat (akkor is csak úgy, ha tud gondoskodni helyettesítésről), és az ügyeletet adó orvosnak pontosan meghatározott - ügyeleti és munkaköri - feladatai vannak. Továbbá, amennyiben az adott egészségügyi intézményben ügyeleti időben is olyan nagy a betegforgalom, vagy olyan sok operatív tevékenységre kerül sor, hogy éjszakai orvosi műszakot kell szervezni, azonnal kiderül, hogy az ügyeleti időben végzett orvosi munka mindenben megfelel a rendkívüli munkavégzés kritériumainak. Az adatvédelmi biztos e tárgyban korábban kiadott ajánlásában elemezte ezt a kérdést. Megállapította, hogy az ügyeletben ellátott munkaköri feladatok azonosak a rendes munkaidőben is végzett orvosi feladatokkal (betegvizsgálat, gyógyszerelés, műszeres vizsgálatok, konzíliumok kérése, szervezése, gyógykezelés stb.), és ehhez adódnak hozzá az ügyelet feladatai (a rendes munkaidő végén a távozó orvosok átadják osztályukat, betegeiket az ügyeletesnek; az átadást az esti órákban követi az osztályos vizit, amit az ügyeletes orvos a szolgálatban lévő szakápoló(k) segítségével hajt végre. Ekkor ellenőrzi a betegek állapotát, és intézkedik, ha szükséges. Amennyiben van olyan beavatkozás, amit csak orvos végezhet el, azt elvégzi. A fentieket és a rendkívüli eseményeket dokumentálnia kell. Az esetenként előforduló tevékenységek körébe tartozik az új betegek felvétele, vizsgálata, kezelésük beállítása, és az ehhez tartozó dokumentáció; a már osztályon fekvő betegek kezelése rendkívüli rosszullét esetén; ez még kiegészül a kórház más osztályaira adott szakorvosi konzíliummal is). Mindezek rendszeresen előforduló feladatok, és az adatvédelmi biztos szerint jól látható, hogy az ügyeletes orvos munkavégzése folyamatosnak tekinthető ugyanúgy, mint a vele egy szolgálatban dolgozó nővéreké.
Mint ismeretes, az Európai Bíróság több ízben hozott olyan ítéleteket (Simap-, Jaeger-ügy stb.), mely kimondta, hogy az egészségügyi dolgozóknak (az egészségügyi intézmény területén) ügyeletben töltött ideje munkaidőnek minősül. Közvetlenebbül "fenyegető" az a közelmúltban meghozott legfelsőbb bírósági ítélet, amely hazai ügyben szintén ezt mondta ki. Ebből az következik (következne), hogy az ügyeletet a jelenlegi elterjedtségéhez képest vissza kellene fogni, és rendes munkaidő, műszakok szervezésével kellene az egészségügyi feladatok ellátását megoldani.
Emellett a díjazás sincs arányban az ügyeleti megterheléssel: a 113/2001. (VI. 29.) Korm. rendelet az ügyeleti szolgálat idejét átszámítja tényleges munkavégzésre, ennek az átszámításnak megfelelően "csendes ügyeletben" például a 16 órás ügyeletből 2 óra számolható el csupán. A kormányrendelet tovább nem differenciál a díjazás mértékénél aszerint, hogy a munkavállaló kapott-e pihenőnapot a rendkívüli munkavégzés ellentételezéséül, vagy sem.
Megjegyzendő, hogy a szabályozás ma is lehetővé tenné a több műszakos munkarend alkalmazását az ügyeleti, készenléti szolgálat helyett. Ahol műszak szervezése nem szükséges - tekintettel elsősorban a munka mennyiségére, az orvosok leterheltségére -, ott kell ügyeletet, készenlétet szervezni [233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 9. § (2) bekezdés, 13. § (2) bekezdés].
Hogy miért nem történik még mindig elmozdulás? "Az egészségügyben meghonosodott ügyeleti rendszer" problémáinak megoldása egyrészt létszámnövelést igényelne, amire azonban - úgy tűnik - sem a kórházi, sem pedig a háziorvosi rendszerben nincs reális lehetőség. Másrészt az ügyeletek reális mértékű díjazásához szükséges fedezeti források növelésére sincs esély. Jelenleg mind az egészségügyi intézmények, mind az orvosok ellenérdekeltek a több műszakos munkarend bevezetését illetően - az előbbiek az ezzel összefüggő orvoslétszám-emelkedés, az utóbbiak az ügyeleti szolgálat díjazásának elvesztése miatt.
Mennyit dolgozhat egy orvos?A Simap- és Jaeger-esetek miatt, melyek nemcsak nálunk, de más uniós tagállamokban is problémát jelentenek, az Európai Unióban megindult - bár jelenleg, úgy tűnik, meg is rekedt - a munkaidő-szervezés egyes kérdéseiről szóló 2003/88/EK irányelv felülvizsgálata. Az irányelv felülvizsgálata kapcsán felvetődött az a nem elhanyagolható fontosságú kérdés, hogy az irányelvben szereplő korlátok (különös tekintettel a munkaidő maximális mértékére) munkaszerződésenként vagy munkavállalónként értendőek-e. Az Európai Bizottság egyértelmű álláspontja szerint a munkaidőt nem munkaszerződésre, hanem munkavállalóra kell értelmezni.Ennek tükrében is az a helyzet, hogy egy egészségügyi dolgozó több munkáltatóval is jogviszonyban áll és egészségügyi tevékenységet végez, előbb-utóbb elfogadhatatlanná válik. Jelenleg ugyanis gyakori helyzet, hogy az orvos közalkalmazottként végigdolgozza a napi rendes munkaidőt, majd az ügyeleti szolgálatot már mint egy betéti társaság tagja látja el. [Egyébként egy felmérés szerint, mely arra irányult, hogy hetente hány órát tölt egy-egy orvos egészségügyi tevékenység végzésével, előfordult olyan személy, aki az adatok alapján - különböző helyeken, összesen - heti 240(!) órát dolgozott. Ez nyilvánvalóan színlelt foglalkoztatást takar.]
Az Eütev. tv. azt írja elő, hogy az egészségügyi dolgozó által egy héten (ha több, nem csupán alkalmazotti, hanem bármilyen munkavégzésre irányuló jogviszonyban áll, valamennyi jogviszony alapján) végezhető egészségügyi tevékenység együttes időtartama - 6 havi átlagban - nem haladhatja meg a heti 60 órát. Emellett az egészségügyi tevékenység időtartama egy naptári napon a 12 órát akkor sem haladhatja meg, ha az egészségügyi tevékenység végzésére párhuzamosan több vagy többfajta jogviszony keretében kerül sor. A több jogviszonyban állás tényéről az egészségügyi dolgozó nyilatkozni köteles. Erősen kérdéses ugyanakkor, hogy ez a szabály - a fenti adatra is tekintettel - hogyan érvényesül a gyakorlatban - érvényesül-e egyáltalán?
Megoldás: szabadfoglalkozás?A kérdésekkel sokan, sok fórumon foglalkoztak, pl. az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságában is. Az Egészségügyi és a Szociális és Munkaügyi Minisztériumok részéről ott az a javaslat hangzott el, hogy az egészségügyben elsődlegesen az egészségügyi tevékenységet szabályozó törvény által szabályozott szabadfoglalkozású jogviszonyok létrehozására kell törekedni, mivel ezek színlelt szerződésként tekintése, átminősítésük alkalmazotti jogviszonnyá kizárható. Eddig ezt a szerződéses formát nem kedvelték, helyette inkább a - különféle költségleírásokat, kedvezőbb adózást lehetővé tévő - egyéni és társas vállalkozókkal kötött megbízási, vállalkozási szerződések alapján folyt a munka.
A törvény értelmében a szabadfoglalkozású egészségügyi dolgozó egészségügyi szolgáltatóval köt megbízási szerződést, és ennek alapján látja el a szakmai kompetenciájába tartozó egészségügyi tevékenységet a szolgáltatónál, annak nevében. E tevékenységéhez - ellentétben a vállalkozó orvossal - nincs szüksége egészségügyi hatóság egészségügyi szolgáltatás nyújtására jogosító működési engedélyére és kötelező felelősségbiztosításra (ez utóbbiról azonban megállapodhat a szolgáltatóval).
A törvény meghatározza a felek közötti megbízási szerződés kötelező tartalmát, így pl. az ellátandó feladatok pontos megnevezését, a feladatok ellátásához szükséges tárgyi feltételek biztosításának módját, valamint a munkavégzés helyét és idejét, a szakmai felettes megjelölését, a szabadfoglalkozású egészségügyi dolgozó által irányított egészségügyi dolgozók munkakörét, a munkaidőt, a díjazást, a kártérítés szabályait. Mindez azonban a munkajogász szemében legalábbis gyanús, hiszen ezek olyan elemek, amelyeket általában egy munkaszerződésben és nem egy megbízási szerződésben szoktunk megtalálni!
A szabadfoglalkozású jogviszony jogi szabályozásában egyértelműen keverednek a polgári jogi és a munkajogi elemek. Elhatárolási szempontok a következők lehetnek: így amíg a munkaviszonyban (közalkalmazotti jogviszonyban) az ellátandó munkakör teljesítéséhez a munkáltatót utasításadási jog illeti meg, addig a szabadfoglalkozású jogviszonyban álló személy lényegében nagyfokú önállósággal kell(ene) eljárjon. A munkavégzés helye vonatkozásában különbség, hogy az egészségügyi szolgáltatót (megbízót) nem illetik meg az átirányítással, kirendeléssel és kiküldetéssel kapcsolatos munkáltatói jogosultságok. A munkavégzéshez szükséges eszközök biztosítása tekintetében a szabadfoglalkozású jogviszony esetében a felek megállapodása szerint történik az eszközök biztosítása, míg a munkaviszony esetében a munkáltató köteles a munkavégzés valamennyi feltételét biztosítani. Az egészségügyi szolgáltatót - ellentétben a munkáltatóval - nem illeti meg az a jog sem, hogy a szerződésben foglalt megállapodásban rögzített mértéken túlmenően egyoldalúan kötelezze a tevékenység ellátására a szabadfoglalkozású dolgozót (vagyis nincs lehetőség rendkívüli munka elrendelésére). A munkaidő beosztása szintén a felek megállapodásán és nem a munkáltató egyoldalú utasításán alapul. Az elvégzett munka ellenőrzése területén az egészségügyi szolgáltató ellenőrzési jogosultsága nem munkajogi jellegű, hanem csak a polgári jogi szerződésben foglalt kötelmek teljesítésének ellenőrzésére irányulhat. Az ellenőrzés eredményeként nincs lehetőség a "felelősségre vonás" munkajogi eszközeinek alkalmazására. Polgári jogi eszközök (szerződés felbontása, elállás, kártérítési igény érvényesítése) alkalmazhatóak a szabadfoglalkozású dolgozóval szemben. Az egészségügyi szolgáltatónak nincs képzési kötelezettsége sem a szabadfoglalkozású dolgozó tekintetében. A károkozás esetén követendő eljárás szintén a jogviszonyt létesítő felek megállapodásán alapul, a felek kiköthetik a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseinek alkalmazását az általuk megállapodásban nem teljeskörűen rendezett kérdésekben.
A szabadfoglalkozású dolgozót szakmai irányítási jog illeti meg az egészségügyi szolgáltatóval jogviszonyban álló munkavállalók munkavégzése tekintetében: ez alapján nyílik lehetősége - a szabadfoglalkozású jogviszonyt létesítő szerződésben foglalt megállapodás alapján - arra, hogy olyan munkavállalók tekintetében, akik nem vele, hanem megbízójával (az intézménnyel) állnak munkavégzésre irányuló jogviszonyban, munkáltatói jogosultságok hiányában irányítási jogot gyakoroljon (pl. irányítja a nővért, hogy milyen kezelést alkalmazzon, az adminisztratív feladatokat munkaviszony keretében ellátó alkalmazottat, hogy milyen receptet készítsen elő... stb.).
Az Eütev. tv. az önálló foglalkoztatásra irányuló jogviszony létrehozásával lehetőséget teremtett a Munka Törvénykönyvétől való eltérésre. Ha nagyon keményen akarunk fogalmazni, itt nincs másról szó, mint a színlelt szerződés egy speciális fajtájának törvénybe iktatásáról, ezáltal legalizálásáról. Ezért elmondhatjuk, hogy a szabadfoglalkozású jogviszony egyfajta megoldást jelent - de hogy nem elvszerű megoldást, az nagyon valószínű.
Az egészségügy forró kásájaÚgy tűnik föl, minden érdekelt legszívesebben a jelenlegi helyzetet tartaná fenn továbbra is, és ennek oka - a pénz. Az orvosok egzisztenciális okokból beletörődnének a túlterheltségükbe. Az egészségügyért felelős államot az emberi és pénzügyi erőforrások szűkössége szorítja. Azonban bizonyos külső körülmények - a moratórium lejárta, az Európai és a magyar Legfelsőbb Bíróság ítéletei, a 2003/88/EK irányelv várható változásai - kibillenteni látszanak az eddigi egyensúlyi helyzetet.
A kérdés egészen nyilvánvalóan nem csupán munkajogi. Ellenkezőleg. Az egészségügyben történő munkavégzés kérdéseit nem lehet az egészségügy általános reformjától, a finanszírozási és díjazási kérdésektől elválasztva kezelni. A munkajogi szabályozás elvszerűen csak egy egészségügyi-szakmai szempontú vizsgálatot követően, a koncepcionális szakmai prioritásokra és döntésre alapozva születhet meg.
Másfelől: a kérdések mögött a "munkajogból való menekülés", a fekete- és szürkemunka átfogó, évekre visszanyúló problémája is meghúzódik. Ennek okai kettősek: egyfelől a klasszikus munkaviszony fellazítására, rugalmasabbá tételére irányuló munkáltatói törekvések (ez olyan horderejű, nemzetközi viszonylatban is jelentkező folyamat, amely várhatóan hosszú távon a munkajog általános kereteinek újragondolását igényli), másfelől a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adó- és járulékterhek csökkentésének igénye. Ezek a rendszerszerű problémák nemcsak az egészségügyre, hanem általában a hazai munkaerőpiacra jellemzőek. Ez pedig akár a hazai adó- és járulékrendszer felülvizsgálatát is igényelné. (Ennek keretében elképzelhető egy olyan megoldás is, amely nem a munkavégzés alapjául szolgáló jogviszony elnevezésétől, hanem a tényleges munkavégzés jellegétől tenné függővé az adózási szabályok alkalmazását - pl. ha valaki nagyobbrészt egy egészségügyi szolgáltató számára végez munkát, akkor attól függetlenül, hogy ezt munkaviszonyban vagy megbízási jogviszony alapján teszi, azonos adózási szabályok vonatkoznának rá.)
Egy ekkora és ilyen régen működő rendszer, amelyet ennyi és ennyire szerteágazó érdek szorít, szükségképpen nehezen mozdul. A kérdés csak az, mikor adódnak össze az anomáliák annyira, hogy ez ilyen módon tarthatatlanná válik? Meddig kerülgetjük még a forró kását?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése