Szükség van-e az egészségügyi kiadások GDP-n belüli maximalizálására? - Pro és kontra

Meg kellene-e szabni egy felső határt arra vonatkozóan, hogy az országok GDP-jük hány százalékát fordíthatják egészségügyre? A British Medical Journal időszerű vitát indított a kérdésben. Nick Bosanquet, az Egyesült Királyság-beli Imperial College egészségpolitikai professzora a plafon mellett érvel, Werner Christie korábbi norvég egészségügyi miniszter azonban az egészségügyi kiadások maximalizálásával szemben foglal állást.

Érvek az egészségügyi kiadások plafonja mellett

A brit egészségpolitikai professzor, Nick Bosanquet abból indul ki, hogy az OECD- országokban 1990 és 2005 között a reálértelemben vett egészségügyi kiadások majdnem kétszer olyan gyorsan növekedtek, mint a GDP (az egészségügyi kiadások növekedése 4,5%-os, a GDP növekedés pedig csak 2,5%-os volt). Úgy véli, hogy a nyugati államokban fegyelmezettebb egészségügyi költekezésre van szükség, mert az egészségügyi kiadások GDP-n belüli arányának további növekedése fenntarthatatlan az állami egészségügyi rendszerrel rendelkező nyugati országokban. Következésképp, az Egyesült Királyságnak és a nyugat-európai államok nagy részének úgy kellene terveznie az egészségügyi kiadások növekedését az elkövetkezendő 5 évben, hogy az ne haladja meg a GDP növekedésének mértékét. Az Egyesült Államokat kivéve, a legtöbb fejlett országban az egy főre jutó egészségügyi kiadások mintegy 3000 USD-t (1500 GBP, 2000 EUR) tesznek ki, ami a GDP 8-9%-a. Ha a költekezés növekedési ütemét a GDP jelenlegi növekedési ütemében maximálnák, akkor 2%-os növekedést feltételezve az egy főre jutó egészségügyi kiadások 3300 USD-ra emelkednének az elkövetkezendő 5 évben, miközben a gyorsabb növekedés 3600 USD-t eredményezne. Sokkal fontosabb lenne, hogy a 3300 USD-t hatékonyabban használnák fel a rendszer újratervezése és jobb pénzügyi menedzsment révén, mint az egészségügyi kiadások 3600 USD-ra való emelése.Bosanquet javaslatokat is tesz a források hatékonyabb felhasználására. Úgy véli, az alapellátási rendszer megerősítése révén fejleszteni lehetne az ellátást. Az otthoni ellátásnak és a telemedicina lehetőségeinek kellene teret engedni, amelyek több beteg kórházi ellátáson kívüli kezelését teszik lehetővé. A prevencióra és a korai felismerésre szintén nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, és a kommunikációs technológia fejlesztését is előtérbe kellene helyezni.A lakosság elöregedésének fiskális és munkaerő-piaci következményei egyaránt vannak, nevezetesen csökken az adófizetők száma, valamint nő az egészségügyi szolgáltatásokat igénybevevő idősek száma. Bosanquet úgy véli, még van néhány évünk addig, amíg az elöregedés teljes hatása eléri az egészségügyi rendszert, ez idő alatt az ellátás rendszerét az idősek egészségügyi szükségleteinek megfelelően kellene átalakítani. Az Egyesült Királyságban már általánosan felismerték, hogy a gyenge és idős emberek számára a jelenlegi ellátás nem megfelelő.Habár vannak olyan félelmek, miszerint az egészségügyi költekezés plafonja a magánkiadások megnövekedését eredményezheti, az állami szektor hatékonyabb teljesítménye ellentmond ennek.Hosszabb távon az egészségügyi kiadások részaránya növekedhet a GDP-n belül, de az elkövetkezendő 5 év kihívása, hogy az egészségügyi ellátást újra kell tervezni, és ehhez erőteljes gazdasági ösztönzőkre van szükség az egészségügyi rendszer minden felelősségi pontján

.

Ellenérvek az egészségügyi kiadások plafonjával szemben

Norvégia korábbi egészségügyi minisztere, Werner Christieazon az állásponton van, hogy az egészségügyre fordított forrásoknak sokkal inkább azt a komparatív értéket kell tükrözniük, amit az egészségügyi ellátás képvisel a lakosság számára más szektorok szükségleteinek vonatkozásában, mintsem a GDP-hez viszonyítva. Az orvostudomány fejlődése a kínálati oldalon, a lakosság elöregedése pedig a keresleti oldalon egyaránt megnövelik az egészségügyi ellátás relatív hasznát és költségét, ami az egészségügyi kiadások növelését igényli. Az egészségügy munka-intenzív ágazat, ennél fogva a költségek gyorsabban növekedhetnek, mint a gazdasági egyéb szektoraiban, amelyek az automatizáció és a technológiai haladás révén könnyebben fejleszthetik a hatékonyságot.

Christie szerint az egészségügyi kiadásoknak az egészségügyi szükségleteket kell tükrözniük, nem pedig a bizonytalan gazdasági tendenciákat. Habár a szuboptimális hatékonyság igazolhatja az időleges plafont a költekezésben, hogy biztosítsa a szükséges nyomást a fejlesztésre, nem legitimizálja, hogy meg kellene szabni egy fix részarányt, amit a GDP-n belül az egészségügyre lehet fordítani.Számos fejlődő nemzet – gyakran a Világbank vagy az IMF ajánlásai és feltételes kölcsönei alapján – csökkentette egészségügyi kiadásait anélkül, hogy felmérték volna annak társadalomra gyakorolt hatásait, gyakran hatalmas károkat okozva ezáltal a lakosságnak. Christi úgy véli, a probléma abból ered, hogy habár az egyes speciális technológiák hatásait kiértékelték, kevés a kutatás és a szakirodalom az egészség-gazdaságtan terén arra nézve, hogy az egészség és az egészségügy – mint egész – mekkora értéket teremt, és milyen hasznot hoz a lakosságnak. Nehéz és ellentmondásos megbecsülni az egészség és az egészségügy teljes pénzügyi értékét. Mindazonáltal az ilyen becslések döntő fontosságúak lennének az egészségügyi kiadások mértékére vonatkozó vitákban.A gazdaság egyéb, piaci alapú szektorai eladási adatok, keresetek, állományértékek alapján mérik a hasznot. Az egészségügy kevésbé kézzelfogható, de számszerűsíthető hasznot termel, például gyógyulás, a képességek helyreállítása, egészségi állapot, jó közérzet. Ugyanakkor, mivel ezek a nem pénzbeli előnyök nyilvánvaló pénzügyi költségek mellett keletkeznek, az általános gazdasági zsargon arra enged következtetni, hogy a legtöbb szektor hozzájárul a GDP előállításához, miközben az egészségügy csupán felhasználja a GDP egy bizonyos hányadát.

Az egészségügy nem csupán életeket ment, helyreállítja a képességeket, és csökkenti a szenvedést, hanem hozzájárul az egyének létbiztonságának és életminőségének javításához, az egyenlő és fair közösség kialakításához. Az egészség előfeltétele az egyéb javak felhasználásának, és a piac működésének.Ezen felül az egészségügyi intézmények az extenzív foglalkoztatás révén is hozzájárulnak a gazdasághoz, környezetbarát munkahelyeket teremtve a kevésbé képzett és magasan képzett embereknek egyaránt. Az egészségügy lényeges mennyiségű adót generál, és piaci keresletet teremt a támogató termékeknek és szolgáltatásoknak. Ezek közül némelyik – pl. a gyógyszerek és az orvosi eszközök – a világ legjövedelmezőbb üzleti ágazatai közé tartoznak, jelentős hozzájárulással a GDP-hez. Az új gyógyszerek és egészségügyi technológiák megnövelhetik az egészségügyi ellátás volumenét és költségét, ugyanakkor növelik a hasznosságot a hatékonyabb és kevésbé fájdalmas kezelések révén. Az egészségügyi intézmények mindenhol a legnagyobb vállalatok és legnagyobb munkaadók közé tartoznak: az NHS például Európa legnagyobb munkaadója. Úgy véli, lényegesen fejlesztenünk kell az egészségügy GDP-jének kiértékelését, és ekkor talán felismerjük, hogy az egészségbe való jelenlegi és még nagyobb mértékű befektetés meglehetősen „nyereséges”.

Mennyit költenek egészségügyre az államok?

A Business Monitor International (BMI) szerint Puerto Rico és az USA fordítja a GDP legnagyobb hányadát az egészségügyre. A BMI szerint nem véletlen, hogy ezeknek az országoknak van a legnagyobb gyógyszeripara és egészségügyi ipara a világon.Az olajban gazdag öbölmenti állam, Szaúd-Arábia egészségügyi kiadásai 2006-ban GDP-jének mindössze 3,6%-át tették ki. Ezzel ellentétben Jordánia, amely nem bővelkedik ugyan olajkészletekben, de a régió legnagyobb hazai gyógyszeriparával rendelkezik, GDP-jének 9,9%-át fordította egészségügyre a 2006-os évben.

Ábra az egészségügyi kiadásokról a csatolt fájlban található. (AZS)

Forrás: Business Monitor International, Emerging Europe Pharma and Healthcare Insight. 2008, december.
http://www.bmj.com/cgi/content/full/337/sep25_2/a1040 http://www.bmj.com/cgi/content/full/337/sep25_2/a1036



Kapcsolódó anyagok: eu_kiadasok_gdp_bmi.doc