2008. november 22., szombat

Az öngondoskodás esélyei

Van mibe kapaszkodnunk?

A Generali Reform Műhely második kutatásaként, a Generali–Providencia Zrt. megbízásából, a Széchenyi István Szakkollégiummal felmérést végeztünk a lakosság egészségügyi magánkiadásairól és biztosításkötési hajlandóságáról. A felmérés a szokásosnál lényegesen nagyobb, 2500 fős országos reprezentatív mintán készült.

Számos nemzetközi vizsgálat hívta fel a figyelmet arra, hogy Magyarországon meglehetősen magasak a lakosság egészségügyi magánkiadásai, ugyanakkor nagyon alacsony az egészségüggyel kapcsolatos magánbiztosítások száma. Ennek az ellentmondásnak az okait keresve a korábbi hazai felméréseknél részletesebben vizsgáltuk az egészségügyi magánkiadások mértékét és összetételét. Az egészségügyi igénybevételhez kötődő kiadásokról – mindenek előtt a hálapénzről – például úgy kérdeztük az embereket, hogy előtte arra kértük őket, idézzék fel az igénybevétel körülményeit. Így feltehetően pontosabban emlékeztek arra, hogy milyen kiadásaik voltak ebben a körben. Joggal feltételezhetjük, hogy a megkérdezettek válaszai alapján többé-kevésbé pontosan becsülhetjük meg a lakosság egészségügyi magánkiadásait, mert például a felmérés adataiból a gyógyszerkiadásokra kalkulált becslések nagyon közel estek a valós gyógyszerforgalmi adatokhoz.

Becslésünk szerint a magyar felnőtt lakosság a kutatást megelőző 12 hónapban körülbelül 385 milliárd forintot költött tág értelemben vett egészségügyi kiadásokra. Az összes kiadás csaknem hatvan százalékát gyógyszerre költötték az emberek – átlagosan évi 27.860 forintot (1. ábra). A második legnagyobb tétel a fogászati kezelésekre jutott. Az összes kiadás 7 százaléka volt a hálapénz,kevesebb annál, mint amit talán sokan gondolnak. Az adatfelvétel kezdete előtt két hónappal bevezetett vizitdíj csak elenyésző hányadot tett ki az összes magánkiadásból.

A megkérdezettek 70 százaléka mondta azt, hogy az elmúlt 12 hónapban járt betegként háziorvosnál, és a legutóbbi alkalommal közülük csak kevesebb, mint minden tizedik adott hálapénzt – átlagosan közel négyezer forintot (1. táblázat). A hálapénz a kórházi fekvőbeteg-ellátásban a leggyakoribb, de a jelek szerint ott sem általános: a kórházba kerülők közül csak minden második mondta azt, hogy adott hálapénzt az orvosoknak vagy a nővéreknek. Igaz, a hálapénz átlagos mértéke itt már jóval magasabb, meghaladja a 16 ezer forintot.

A vizitdíjnak a hálapénzre gyakorolt hatását nehéz lenne pontosan kimutatni, főleg, mivel nagyon kevés idő telt el a bevezetés és a kutatás terepmunkája között. De úgy tűnik, a háziorvosi ellátásban lehetett hatása a vizitdíjnak: azok, akik az intézkedés bevezetése előtt, illetve az után voltak utoljára háziorvosnál, saját bevallásuk szerint ugyanannyiszor adtak hálapénzt, ám ennek az összege szignifikáns mértékben kisebb volt a vizitdíj bevezetését követő időszakban: 5.800 helyett 2.800 forint. A járóbeteg-ellátás kapcsán nem volt szignifikáns a különbség.A lakosság egészségügyi magánkiadásai közül egyébként közvetlenül a hálapénz függ össze a legkevésbé az emberek jövedelmi helyzetével: a hátrányosabb helyzetűek között érthető módon többen betegek és ezért többször kerülnek olyan helyzetbe, amikor szükségét érezhetik a paraszolvenciának, de ha ezt a hatást kiszűrjük, akkor az látható, hogy a szegényebbek nagyjából ugyanannyi hálapénzt fizetnek, mint a jobb körülmények között élők.

Az emberek túlnyomó többsége támogatná, hogy az állami biztosítás mellett a magánbiztosítók is szerepet kapjanak az egészségbiztosításban – a lakosságnak csak kevesebb, mint egyharmada száműzné őket erről a területről, míg körülbelül a felük nagyjából egyforma szerepet adna az államnak és az üzleti alapú biztosítóknak (2. ábra). Az utóbbiak térnyerését leginkább a fiatalok támogatnák, de az átlagnál nagyobb arányban vannak e mellett a magasabb végzettségűek és a jobb anyagi körülmények között élők is. A magánbiztosítók egészségügyi szerepéről alkotott vélemények közvetlenül nem függnek össze az emberek egészségi állapotával – közvetett összefüggés persze van, hiszen a fiatalok, akik hajlamosabbak a sokszínűbb biztosítási rendszer támogatására, egészségesebbek a többieknél. Az egészségügyi állapotnál azonban sokkal fontosabb az öngondoskodási hajlandóság és a biztosítókhoz fűződő kapcsolat. Az életbiztosítással rendelkezők és a kötelező magánnyugdíj-pénztári tagok – függetlenül az életkoruktól és a jövedelmi helyzetüktől – az átlagosnál jóval inkább pártolják a magánbiztosítók térnyerését.

A kutatás során számos, a nyugat-európai országokban ismert biztosítási terméket soroltunk fel és arra kértük az embereket, hogy mondják meg, melyek azok, amelyekre biztosan nem és melyek azok, amelyekre elképzelhető, hogy kötnének kiegészítő biztosítást, illetve, hogy az utóbbiak közül melyik a három legfontosabb tétel. A legtöbben a várólisták elkerülését és a szabad orvosválasztás további biztosítását tették az első helyre, sokan sorolták az első három közé a gyógyszerek árának részleges biztosítását és a betegség miatt kieső jövedelem pótlását is (3. ábra). A vizit- és a kórházi ápolási díj kiváltását sokan választották be „az első körbe”, de kevesen tették ezeket a három legfontosabb közé.

A megkérdezettek 29 százaléka mind a 16 felsorolt biztosítási területről azt mondta, hogy biztosan nem kötne rá biztosítást, majd egy másik kérdésre válaszolván összesen 38 százalékuk mondta azt, hogy még havi 1000 forint biztosítási díjat sem vállalna kiegészítő egészségbiztosítás érdekében (2. táblázat). A lakosság szűk egynegyedét teszik ki azok, akik vállalnának egy többé-kevésbé reális biztosítási díjat az általuk kiválasztott „csomagért”. Az átlagosnál nagyobb összegű biztosítási díjat főleg azok fizetnék meg, akik a fogorvosi kezelésre, a külföldi ellátásra, a várólisták „kikerülésére” és a szakorvos szabad választására kötnének biztosítást.

A közvélemény többsége nem csak a kiegészítő, hanem az alapbiztosítás területére is beengedné a magánbiztosítókat. A kizárólag a magánbiztosítók versenyén alapuló modell bevezetésével csak nagyon kevesen értenének egyet, de lakosság 45 százaléka támogatná egy „vegyes” egészségbiztosítási rendszer kialakítását, tehát egy olyan rendszerét, amelyben megmarad az állami biztosító, de aki akar, magánbiztosítóval szerződhet. A jelenlegi egységes, állami biztosítás fenntartását 40 százalékuk támogatná, míg a csak inkább szakmai körökben felvetett regionális modellt további 7 százalék tartaná a legjobb megoldásnak (4. ábra).

A felmérést 2007. április 13-a és 31-e között készítette a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet, az ország közel 140 településén véletlenszerűen kiválasztott 2500 felnőtt állampolgár személyes megkérdezésével. A minta kisebb torzulásait a KSH adatait felhasználva matematikai eljárással, úgynevezett súlyozással korrigálták, és így a minta pontosan tükrözi a szavazókorú lakosság településtípus, nem, életkor és iskolai végzettség szerinti összetételét. A közölt adatok hibahatára az adott kérdésre válaszolók számától függően ±2-4 százalék.

A Generáli Reform Műhely előző kutatása a nyugdíjrendszerről:

Hogyan készülünk a nyugdíjas éveinkre?

1. táblázat Az egészségügy igénybevétele és a hálapénz adás - százalék és átlag

	háziorvos	járóbeteg szakrendelés	kórház
járt ott betegként az elmúlt 12 hónapban	70	47	16
adott hálapénzt a legutóbbi alkalommal	8	14	50
hálapénz átlaga (forint)	3.822	8.859	16.522