PRO MEMORIA:

Az orvos piacgazdasági értéke

Az emberek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy úgy gondolják a történelem az ő életük alatt nem halad előre (Arthur Hailey)

A piacgazdaság jellegzetesen mai magyar kifejezés. Arra utal, hogy sem igazi piac, sem igazi gazdaság nincs. Olyan átmeneti időszak ez, amelyből gazdaság is, piac is kialakul. Valószínűleg. Történelmi korszak, melynek szereplői az orvosok is - akár szeretik ezt, akár nem. Az orvos helye ebben a mai magyarországi történelemben több szempontból vizsgálható, most azonban kizárólag gazdasági súlyáról és piaci szereplehetőségeiről esik szó. Azért ezekről, mert túlélési esélyeit e szempontok határozzák meg. Miért időszerű éppen most, túlélési esélyről beszélni? Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz nem történelmi távlat, hanem napi döntéseket meghatározó közeljövő. Az EU felmérés mezőgazdaságra, jogrendre, gazdaságra vonatkozó megállapításaira hivatkozva igazolja a bankszféra, a közigazgatás a gazdaság és számos más terület saját fejlesztési igényeit.

A hivatalos magyar álláspont szerint az egészségügyet hátrányos helyzete ellenére sem indokolt, eurokonform- tenni, minthogy az EU-ban nincsen egységes egészségügyi rendszer.

Ez az állítás hamis persze, mert számos alapvető közös vonás lelhető fel az európai országok egészségügyi rendszereiben. Ilyen az a tény is, hogy az orvos piaci értéke igen magas. ( Erről majd később) Ez az állítás hamis tehát, de arra mindenesetre jó, hogy az EU csatlakozást előkészítő fejlesztésekből -pénz és indok híján- az egészségügy kimaradjon. A fentiek ellenére a betegellátással kapcsolatos területek pénzeszközei növekedni fognak. Az egészségügyi ellátórendszerben mintegy 350-500 milliárd forint forog jelenleg. Ha a járulék-befizetések előírásszerűen történnének, és a lakossági jövedelmek az európai átlag 1/5-ét, 1/3-át elérnék, ez az összeg 1500-2000 milliárd forint lehet, viszonylag rövid idön belül. Ez már megérdemel némi figyelmet. Ennyi pénzből már lehet egészségügyet csinálni:a privát szektor érdeklődése élénkülni látszik.Az elmúlt években a kereskedelem, a bankrendszer, az ipar, az energiaágazat és részben a mezőgazdaság kikerült az állam kezéből, vált a nemzetközi pénzpiac, multinacionális cégek, befolyásos hazai és külföldi üzletemberek tulajdonává. Az egészségügy piacán a beszállítók jelentős része már ma is igen magas profitot realizál. A működtetés magánosításának megkezdése a közeljövő logikus lépésének tűnik. A háziorvosi ellátás privatizációja már nagyrészt meg is történt, annak ellenére, hogy az orvos, értékállóságát biztosító feltételek nem jöttek létre. A kialakult rendszerben a háziorvos bizonyos értelemben tulajdonossá vált, így a nyertesek közé került. A kórházi, és szakellátó rendszer viszonyai azonban bonyolultabbak. Mi fog itt történni?

Az intézményi privatizáció az igazi nagy falat.

Mint azt számos közgazdász, illetve gazdasági kutatóintézet bizonyította, az eddigi privatizációra általában az intézmények elértéktelenítése és áron aluli eladása volt jellemző. Nincs ok feltételezni, hogy a tőke érdekei az egészségügyben másképp érvényesülnének, mint egyebütt. Nem váratlan eseményről van szó, számos olyan folyamat észlelhető, mely eddig is a fenti irányba hatott. Az egészségügyi finanszírozás keretösszege és belső rendszerének számos eleme évek óta olyan, hogy elkerülhetetlenül műkődésképtelenséget eredményez az ellátórendszer nagyobb hányadában. A tartalékok felélésével, a szolgáltatások tartalmának és költségeinek leépítésével a látványos összeomlás átmenetileg elodázható volt. 1998-ban azonban az áthúzódó adósságok, a kifizetetlen számlák már olymértékben nyugtalanítják a tulajdonos önkormányzatokat, hogy szabadulni próbálnak a kényelmetlen adósságtehertől. Lelkiismeretük nyugodt, mert hivatalos helyről azt hallották, hogy a rendszerben jelentős a felesleges kapacitás. Eü menedzser felfogás szerint ez a hatékonyság, illetve teljesítmény záloga. (Alapvető tévedés ez, most azonban a kérdés nem lényegi) Ezen gyakorlati okokból a szerződéses viszony tehát magas jövedelem és alkalmaztatási biztonság mellett tekinthető elfogadhatónak.

Hogyan érhető ez el? Elképzelhető-e előnyös szerződés az orvosi alkalmaztatás általános szabályainak kidolgozása nélkül? Kidolgozható-e ilyen rendszer az orvosok által elfogadott szakmai érdekvédelem nélkül? Megnevezhető-e egy olyan szakszervezet, mely valamennyi orvos érdekét egyenlően képviseli, és elsősorban orvosi érdekeket képvisel?

Bármilyen új működtető jelenik is meg a színen, a jelenlegi finanszírozás elégtelen. Elengedhetetlen tehát, hogy jelentős többletforrás áramoljék a rendszerbe. Honnan jön ez? Lehet-e a paraszolvenciát az érdekeltek (értsd betegek és orvosok) sérelme nélkül, átterelni a rendszerbe? Megelőzi-e a, piacszerű" (azaz eseti és nem egyeztetett) intézményi privatizációt a biztosítási rendszer logikusan átgondolt átalakítása? Marad-e a szolidaritás elvű ellátás, melyre az intézmény és az orvos kiválasztását lehetővé tevő magánbiztosítás ráépül, vagy az egészségügy csak a gazdagok számára lesz minőségi és általánosan hozzáférhető? ( Ez utóbbi változat elfogult orvosi szempontból sem kedvező, mert sokkal szűkebb ellátást azaz kevesebb orvost igényel. Szakmai nonszensz egyébként, de egy pénzügyi tervező számára vonzó alternatíva lehet) Ha megjelenik ez a többletforrás, hogyan érhető el, hogy az orvos kielégítő mértékben részesedjen belőle? Nincs ennél egyértelműbb kérdés jelenleg. A válasz is egyértelmű abban az értelemben, hogy nem alku tárgya, hanem evidencia: ugyanúgy ahogy a magyar vakbélgyulladás azonos az európaival, a magyarországi orvos ugyanolyan társadalmi helyzetre tarthat igényt, mint európai kollegája. Nem egyszerű a válasz a tekintetben, hogy miként érhető ez el? A jogosultság és az utolsó esély biztos tudata segítség lehet. Nem érdemel figyelmet semmi olyan ellenérv mely az orvosi jövedelmeket a járulékfizetők ellátási igényeivel állítja szembe. Az igaz, hogy az orvosi fizetés az egészségügyi költségvetés része ugyanúgy, mint az egészségügyi szolgáltatás. Ez egyrészt magától értetődik, másrészt nem az orvosok kívánságára van így. A társadalom minden működő eleme, hasznot, vagy jövedelmet realizáló tagja az állampolgárok adójából, járulékából, fogyasztásából él. Az orvos is ilyen. Miért dicsőség és példamutató gazdag bankembernek, vállalkozónak, vagy ügyvédnek lenni, és miért gyanús a jól kereső orvos? Miért csak nálunk gyanús, Európában miért természetes, magától értetődő és elfogadott az orvos társadalmilag és anyagilag kiemelt megbecsültsége? Szigorúan csak gazdasági szempontból nézve mindaddig, míg más autentikusabb szakma nem helyettesíti, végsősoron az orvosi szakma dönt az egészségügyi piac működéséről, óriási összegek felhasználásáról, profitról, gazdasági sikerekről. Áttételes hatalom ez, de vitathatatlan. Orvosszakmai irányok és döntések lesznek mérvadók az egészségügy piacán mindaddig, míg a beteget gyógyító hivatás képviselőjét orvosnak nevezik. Stabil társadalmakban ez axióma. Ezért mérik értékén az orvost. A mi társadalmunk még nem tekinthető stabilnak. Az orvos ezért ott tart ahol. De irányt vettünk a konszolidált Európa felé. Itt tehát az ideje annak, hogy az orvos helyzete civilizálódjon. A történelem velünk történik. Ma, itt.

Kupcsulik Péter dr.