Magyar megtorpanás

Nem lehetünk büszkék az ún. „szociális vívmányok” adósságnövelésen, és a versenyképesség elvesztésén alapuló fenntartására. Amennyiben a magyar döntéshozók nem merik vállalni az átvitt értelemben vett „éhséglázadásainkat”, úgy hazánk felzárkózása nem lehetséges.

A 2001 végén elkezdődött állami költekezés a 2002-es választások után még korrigálható lett volna. A száznapos program(ok) hatása azonban végzetes volt a gazdaságra nézve. Nem csupán forrás nem állt mögötte, hanem évekre előre meghatározta az államháztartás és az önkormányzatok hiányának elszállását. Az államadósság meredeken emelkedni kezdett, részben a megugró hiány, részben a növekvő állampapírhozamok miatt, amelynek kamatterhe tovább növelte a hiányt. Így egy dominóeffektus alakult ki. 2002-től kezdve a hiány és az adósságnövekedés legnagyobb részét a kamatterhek okozták, a 13. havi nyugdíj és egyéb megalapozatlan és felelőtlen szociális intézkedések árát kell kamatostul visszafizetni.

Nincs fedezet az évvégi nyugdíjakra

Csak összehasonlításképpen: a nagyjából hazánkhoz hasonló lélekszámú Csehországban a foglalkoztatottak száma meghaladja az ötmillió főt.A nyugdíjkassza hiánya 2005-re már meghaladta a 400 milliárd forintot, azaz nemhogy a 13., de a 11-12. havi nyugdíjra sem volt fedezet. Ezeket pedig hitelből finanszírozta az állam, majd 2006-ban drasztikusan emelte a bérterheket, ami a versenyképességet és a hosszútávú növekedési kilátásokat rendkívüli módon rombolja. Ehelyett kellett volna elgondolkodni legalább a 13. havi nyugdíj eltörléséről. Mivel Magyarországon jóval többen kapnak nyugdíjat, mint ahányan túllépték a nyugdíjkorhatárt, ennyi nyugdíjast a magyar gazdaság nem tud eltartani. Legalább hatszázezer embert vissza kellene vezetni a munkaerőpiacra (ez persze valóban problematikus lehet, hiszen ezek közül ma már sokan alkalmatlanak lehetnek munkavégzésre - nem elsősorban fizikailag, hanem morálisan). A száznapos felelőtlen program egyenes következménye volt, hogy az MNB 2003-ban két lépcsőben jelentősen emelte a kamatlábat, amire legalább öt oka volt, ezeket az MNB viszont nem artikulálta kellőképpen, rengeteg támadást okozva maga ellen:

1. Alapvető makrogazdsági összefüggés: ha a költségvetés expanzióba kezd, az IS görbe jobbra tolódik, az egyensúlyi kamatszint az LM görbén magasabb lesz.

2. Súlyos gazdaságpolitikai hiba volt akkor növelni az állam finanszírozási igényét, amikor a lakosság is éppen eladósodik. Mivel nőtt a gazdasági szereplők hitelkereslete, a hitel ára is növekedett, azaz a kamatok emelkedtek.

3. Az előzőek következtében drasztikusan megugrott az ország külső finanszírozási igénye - lényegében a folyó fizetési mérleg hiánya -, amit csak részben finanszírozott a működőtőke beáramlás, így több külföldi portfoliótőkét kellett vonzani az országba, ami magasabb kamatokat igényelt.

4. A 2003-as sáveltolás és a 2003 végén boruló költségvetés hiteltelenné tette a gazdaságpolitikát, ami drasztikusan növelte a kockázati prémiumot.

5. az állam a költségvetés rendbetételére 2004-ben az infláció felpörgetésével próbálkozott - sikertelenül -, ami szintén szükségessé tette a kamatemeléseket.

Mi lett ezek következménye :

I. A megugró kamatok egészen biztosan jelentős kiszorítási hatással jártak a beruházások területén, az elmaradt beruházások pedig az elmúlt években nem tették lehetővé, hogy Magyarország hasonló sebességre kapcsoljon, mint szomszédaink.

II. Az indokoltnál jóval magasabb kamatterhek, gyorsan növekvő államadósság.

III. Bumeránghatás a lakáshitel támogatásoknál: amikor a lakáshitel kamattámogatási rendszerét bevezették, a feltételezés arra épült, hogy az infláció és kamatok folyamatosan csökkennek (ráadásul 2007-ben már euró lesz!), amit felülírt az élet. Így amellett, hogy gyakorlatilag megszüntették a rendszert, a költségvetésben a mai napig kb. 200 milliárdos tételt jelent.

Rossz szerkezetű kiigazítás

A 2006-os kiigazítás elhibázott szerkezete gyakorlatilag lehetetlenné teszi hazánk felzárkózását. Nemzetközi tapasztalatok mutatják, hogy a kiigazítást elvégző országok közül azok voltak sikeresek, amelyek a GDP arányában érdemben tudták csökkenteni az improduktív, azaz a szociális és nyugdíjkiadásokat (lásd: MNB konvergenciajelentés, 2006.) Ezekben az országokban gyorsan képesek voltak csökkenteni a hiányt, az államadósságot, az infláció nem lódult meg, mivel nem alkalmaztak adóemelést, ezek hatására a kamatok csökkenni tudtak, ami a beruházásokat fellendítette. A beruházások növekedésével emelkedett a foglalkoztatás, gyorsult a gazdasági növekedés. Mindezek ellenkezője igaz Magyarországra, ami önmagában a kiigazítás szerkezetét is minősíti. A megszorításra mindenképpen szükség volt, hiszen az államháztartási hiány nagysága, a növekvő államadósság, a finanszírozhatatlanul magas folyó fizetési hiány tarthatatlan volt. A kormány ugyan hozzányúlt a kiadási oldalhoz is, azonban abból a célból, hogy ne kelljen csökkenteni a szociális, és nyugdíjkiadásokat, tovább növelte a munkaerő költségeit, ami már amúgy is az egyik legmagasabb a világon. A szükséges gázáremelés mellett az inflációra rátett egy lapáttal az ÁFA emelése is. Mivel az államháztartás beismert nagysága növelte a kockázati prémiumot, valamint az infláció meglódult, a kamatok megint emelkedtek.

A bérterhek növelése miatt a belföldi kereslet visszaesett, a gazdaság az export kivételével leült. 2007-ben csak és kizárólag a kiválóan alakuló export, illetve az arra termelő ipar mentette meg a gazdaságot a recessziótól. A kamatok emelkedésének következtében az államadósság sem tudott csökkenni, az alacsony növekedés következtében pedig az államadósság kinövése hiú ábrándnak tűnik. Hazánk felzárkózási folymata megfordult, nemcsak a régióval szemben szakadt le, hanem az EU átlagával szemben is, miközben egyre több régiós ország előz meg bennünket. 2008-ban Magyarország ugyanolyan messze van az EU átlagtól, mint hat évvel ezelőtt, azaz hat év alatt semmennyivel nem zárkozótt fel a magyar gazdaság. (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az elmúlt évben több külső sokkot kapott az ország. Ilyen az Egyesült Államokból kiindult ingatlanpiaci és hitelezési válság, aminek következtében jelentősen átértékelődtek a kockázati prémiumok. A globális energia és élelmiszerár sokkok pedig az inflációt és a kamatokat térítették el a korábbi várakozásoktól.)

1,9 millió ember tart el tízmilliót

Hazánkban a probléma gyökere a kirívóan alacsony foglalkoztatásból ered. Ez az arány nálunk 56,5%, miközben az EU átlag 68% körül található, a sokat irigyelt skandináv államokban pedig bőven 70% feletti a ráta (Svájcban 78%!). Ahhoz, hogy a 70%-ot megközelítsük, kb. egymillió új munkahelyre lenne szükség. Csak összehasonlításképpen: a nagyjából hazánkhoz hasonló lélekszámú Csehországban a foglalkoztatottak száma meghaladja az ötmillió főt. Éppen az alacsony foglalkoztatás miatt hamis az a kormányközeli érv, hogy az állami kiadások GDP-arányos nagysága, illetve az adócentralizáció megfelel az európai átlagnak. Ha az adóbeszedés mértékét a foglalkoztatásal vetjük össze, máris nem tűnik meglepőnek a hazai munkaerő túlterhelése. Csehországban jóval magasabb foglalkoztatás mellett kisebb a centralizáció. Szlovákiában ugyanakkora nettó bér kifizetése egyes fizetési kategóriákban akár százezer forintos nagyságrendű (az én fizetésem esetében kétszázezer feletti) megtakarítást eredményez a munkaadónak. Azaz Magyarországon nem éri meg munkahelyet létrehozni. Ha azt nézzük, hogy hány ember tartja el az országot, megdöbbentő eredményt kapunk. Hivatalosan 3,85 millió körül van a bejelentett foglalkoztatottak száma, ha ebből levonjuk a 750 ezer közalkalmazottat (a közterheiket szintén a versenyszfára finanszírozza), már csak 3,1 millónál járunk, mivel kb. 1,2 milliónyian vannak minimálbéren bejelentve (döntő részben adóelkerülés miatt), akik marginális adót fizetnek és elégtelen járulékokat, valójában 1,9 millió ember tart el 10 milliót, ami nonszensz. További problémát okoz, hogy akik minimálbéren vannak bejelentve, kb. huszonhatezer forint nyugdíjra lehetnek jogosultak. Ezenkívül mintegy 300 ezer honfitársunk egyetlen fillér járulékot nem fizetett, sok százezren elégtelen szolgálati idővel rendelkeznek, a nyugdíjrendszer nagy valószínűséggel fenntarthatatlan. Amennyiben az előbb felsoroltak nyugdíjkiegészítést kapnak, máris össznépi piramisjátékról beszélhetünk. Márcsak ennek a problémának a megoldása is elsősorban a munkahelyteremtésen múlik.

Radikális adócsökkentés márpedig kell

A minimálbér adóvisszaigénylésének eltörlésére mihamarabb szükség lenne. Hamis az a kormányzati érv, amely az úgymond alacsony jövedelműeket védi. A minimálbéresek között nyilván vannak ilyenek is, de ezt a problémát nem az adórendszeren keresztül kell kezelni. Az is közismert, hogy Magyarországon egész szektorok működnek úgy, hogy a bérterheket nem, vagy csak részben tudják kitermelni. A gazdasági növekedés gyorsítása, a foglalkoztatás növelése és a kifehéredés miatt radikális adócsökkentésre mindenképpen szükség van. Az adócentralizáció mértékét 8-10 százalékponttal, azaz 1800-2500 milliárd forinttal kellene csökkenteni, ami a kiadások drasztikus lefaragása nélkül lehetetlen. Természetesen az adócsökkentés nem csodaszer, mindenképpen szükséges, de nem elégséges feltétele a felzárkózási folyamat eléréséhez. Enélkül a gazdaság gyorsítása nem lehetséges. Az adócsökkentésen kívül azonban szükség lenne oktatási reformra, célirányos szakképzésre, a munkaerőpiaci mobilitás és rugalmasság növelésére, és számtalan egyéb intézkedésre.

Hazánk felzárkózásának megtorpanása nyilvánvalóan nem varrható teljes egészében a hat éve tartó kormányzás nyakába, de a szocialista-szabaddemokrata kormányokat döntő felelősség terheli. A rendszerváltás óta rengeteg intézkedés volt felelőtlen, bizonyos reformokra már korábban szükség lett volna, de a gondok az elmúlt években kristályosodtak ki. A hazai döntéshozókat nyilvánvalóan elkényelmesítette, hogy hazánkat közel egy évtizeden keresztül a régió éllovasának tekintették. Az elmúlt tizennyolc év egyik legfelelőtlenebb intézménye volt a rokkantnyugdíjazás kifejezetten laza szabályozása, a korai nyugdíjbamenetel tömeges alkalmazása, aminek következtében éveken keresztül viszonylag kedvező munkanélküliségi rátát mutathatott fel az ország, miközben hasonló foglalkoztatási arányok mellett Lengyelországban és Szlovákiában a munkanélküliség megközelítette a 20%-ot. Nálunk ezzel szemben a munkaképes korúak közül kirívóan sokan vannak inaktív státuszban.

Szomorú történetünk tanulsága az, hogy nem lehet büszkének lenni az ún. „szociális vívmányok” adósságnövelésen, vagy a versenyképesség elvesztésén alapuló fenntartására. Amennyiben a hazai döntéshozók nem merik vállalni az átvitt értelemben vett „éhséglázadásainkat”, úgy hazánk felzárkózása nem lehetséges. Az pedig, hogy az elmúlt években a nyugdíjak reálértéke gyorsabban növekedett, mint a béreké, közgazdasági nonszensz. Az elmúlt évet tekintve pedig kijelenthető, hogy a csökkenő foglalkoztatás és növekvő nyugdíjaslétszám mellett a nyugdíjak reálértékének növelése középtávon sem tartható. Természetesen nem csupán a szociális kiadásokat kell csökkenteni, hiszen van még tér a bürokrácia, az államigazgatás, valamint az önkormányzati rendszer költségeinek csökkentésére, mint ahogy a korrupció is óriási pluszköltséget jelent, de ezek összességében nem adnak elégséges fedezetet egy radikális adócsökkentéshez.

Suppan Gergely