A magyar orvostársadalom erkölcsi helyzete

2006. augusztus 28.

A csoportetika az egyes szervezetek, testületek, területi és intézményi szakmai képviseletek erkölcsi magatartásával, illetve ennek szabályaival foglalkozik. Ebben a körben elsősorban a szolidaritás, a hatalom megoszlása, az egyén érvényesülésének kérdései merülnek fel. Nálunk a csoportetika fogalma szinte teljesen ismeretlen, amikor etikáról van szó, az egyén erkölcsi magtartását értik azon. Az elmúlt másfél évtized során az orvosi szakma köztestülete se korszerűsítette a működésével szorosan összefüggő etikai szabályait, ezért nem is szerepelnek az Etikai Kódex jelenleg hatályos normatív rendszerében. A Statutum csak az orvos egyéni magatartási normáival foglalkozik! Eredetileg az iparban felismert és vizsgált csoportetika, mint megannyi más, nem új keletű fogalom. A polgárosodás korában a céhekbe tömörült szakmák, az egyes települések, vagy társadalmi rétegek azonos érdekeik alapján kialakították és hirdették önazonosságukat. Korunkban új szakmák, intézmények, különböző társulási formák alakultak ki, amelyek közül sokan fontosnak ítélik összetartozásukat, kinyilvánítják értékeiket, kialakítják és betartatják a közösség viselkedési és magatartási szabályait. Az orvostársadalom legsúlyosabb morális problémája, hogy nem ismeri, és nem tartja be a csoportetika szabályait, és lemond mindazokról az előnyökről, amelyeket az összetartozásban rejlő erő jelent.

Az Orvosi Kamarának jó néhány alapvető szabályzata hiányzik, amelyek a jó erkölcsön alapulnak, a közösség ismeri és elismeri ezek szükségességét. Egyetlen példa: a privatizáció során eladott praxisok eredeti tulajdonosai rendszeresen tovább folytatják - más címen, más jogosítványok alapján - korábbi praxisukat. Élnek a joghézagok adta lehetőséggel, a törvényes kereteken belül maradnak, de megsértik az alapvető orvosetikai normákat.

Mivel magyarázható az orvostársadalom sajátos, önpusztító magatartása?

A korunkban is folytatódó szociális és antropológiai forradalom - az elnevezés Glatz Ferenctől származik - a XIX. században kezdődött. A kialakuló polgárosodást az értelmiség vezette, közülük egy szűk réteg gazdasági, hatalmi funkciót is ellátott. A rendszerváltáskor, de azt megelőző társadalmi katasztrófák során is, a legnagyobb vesztes mindig a polgári értelmiség volt. Az orvosok között is maradtak azonban, akik a társadalmi átalakulás viharában megőrizték anyagi és egzisztenciális kiváltságukat. A szocialista rendszer ideológiája miatt, az egész orvostársadalom "improduktívvá és osztályidegenné" vált, és az említettek kivételével, mindenki rosszul fizetett alkalmazottá degradálódott. Azok, akik később a privát szférában kezdtek dolgozni, vagy módjuk volt külföldi munkalehetőséget szerezni, valamennyire az átlagos szint felett tudták magukat tartani, de ez is növelte az orvostársadalom sokirányú polarizálódását. Az idők során kiderült, hogy nincs az orvosoknak hatékony érdekképviselete, egyénileg kell boldogulniuk. Ez a szemlélet a mai napig él, és a többi tényezővel együtt akadályozza az identitás tudatot, az összetartozás, a szolidaritás érzését. Az eltérő érdekek miatt elmarad a felismerés: a közösségek számos előnnyel rendelkeznek, amelyeket ki kellene használni.

A Magyar Orvosi Kamara jelkép, az orvostársadalom
identitásának egyik pillére. ( Dr. Antal Szalmás Tamás )

A túlszakosodás, a szakmák közötti "hierarchia ", az érdekek szerinti differenciálódás, szembe került az identitástudattal, az összetartás és szolidaritás erkölcsi alapelveivel. A napjainkban is tartó folyamatért alapvetően azt a politikai rendszert terheli a felelősség, amelyik előidézte, vagy célja érdekében elősegítette az orvostársadalom megosztottságát. Nem emelkedett erkölcsi magaslatra azonban maga a "tisztes céh" sem. Az anyagi javak másodlagos szétosztása során a perifériára sodort szakmákat, statisztaszerepet osztott fontos szakterületekre, kimondatlanul ugyan, de rangsorolt egyébként nyilvánvalóan mellérendelt intézményeket, szakmai tevékenységeket. A "szakmai" döntéseket gyakran egyéni, vagy kisebb csoportérdekek motiválták, eszközévé válva az orvosokat szándékosan megosztó hatalomnak.

Alapvető kérdésekben sokszor hiányzott (hiányzik) a konszenzus.

Az egyetértés hiánya mindig lehetőséget kínál a politikai hatalomnak, hogy olyan kérdésekben is döntsön, amelyek nem tartoznak hatáskörébe. A sokszorosan megosztott szakmai testületek nem képesek közös érdekérvényesítésre, nemcsak tagjaik számára nem váltak legitim szervezetté, a társadalom felé sem jelentenek súlyuknak és jelentőségüknek megfelelő erőt. A közösségek nem tudják biztosítani tagjaik védelmét, de a hatalom felé sem képesek kellő eréllyel megvédeni érdekeiket, következésképpen az egész ágazat leértékelődött. Az orvosokról a szociológusoknak is az a véleménye, hogy kollegiálisak ugyan, de nem szolidárisak. Miután a szolidaritás a közösségben megfelel a jótékonyságerkölcsi parancsának, a kollégáival szolidaritást nem vállaló orvos vagy csoport, etikai szabályszegést követ el

.

A csoportmunka mellett nem tisztázott az egyéni felelősség, a munkában, az irányításban, a vezetésben

Visszaköszön itt is a szabályozás hiánya. E nélkül gyakran érvényesül az a tendencia, hogy az egyén igyekszik hatásköröket szerezni, a jogköröket decentralizálni, ugyanakkor a felelősséget felfelé gördíti. Másrészt a vezetés sem szolgálja mindig tagjait, igyekszik a közösség szolgálata helyett megbízásából hatalmi funkciót kovácsolni Felismerhető ebben is a politika hatása, ez azonban sem az egyéneket, sem a közösséget nem menti fel erkölcsi felelőssége alól.

http://www.webdoki.hu/cikk.php?cid=32514



A Magyar Orvosi Kamara jelkép, az orvostársadalom identitásának egyik pillére.