Gyógyítani nem könnyű

Orvos olvasónk (Reaper Man) arról mesél, mennyire nem egyszerű a gyógyítani szándékozó szakemberek élete.

Pár évvel ezelőtt ültem a rendelésen. Egymás után jöttek a betegek. A 36 helyre minimum 50 beteget vettek fel a kartonozóban, mert igazgatói utasításra nem lehetett senkit elküldeni. Mindenkinek volt időpontja, de persze a 11.15-ös már 8 előtt ott ült (és 9-től reklamált, hogy mikor kerül sorra), a 8.10-es meg minimum fél órát késett.

Akit az időpontja körül hívtunk, az éppen pisálni ment, vagy bagózott, esetleg a büfében zabált. Hívtuk egyszer, kétszer, háromszor... semmi. 10 perc múlva reklamált, hogy mi van már? Jöttek, kopogtak, zavarták a rendelést. Fogalmuk sem volt, miért küldték öket, de a beutalót és a korábbi dokumentációt nem hozták magukkal.

Ha hozták, némelyik papír olyan koszos volt, hogy undorral fogtam meg. A precízek meg elhozták az ötven évvel ezelőtti zárójelentést is. 200 oldal, lefűzve. Jó esetben időrendi sorrendben, így csak a legutolsó hármat néztem meg. Minden harmadik ápolatlan volt, vagy kifejezetten büdös. Minden negyedikből áradt a piaszag, vagy láthatóan is ittas volt. Félóránként kiszellőztettünk. Jöttek teletömve agysorvasztó pszichiátriai gyógyszerekkel, alig forgott a nyelvük. A nevükön és a születési idejükön kívül semmilyen kérdésre nem tudtak értelmes választ adni. Évek óta szedett gyógyszereik közül egyet sem tudtak megnevezni. A magukat okosnak gondolók is hülyeségeket kérdeztek.

5 percenként csörgött a telefon: Kartonozó: "Beírhatunk még egy 52. beteget? Idős néni, tolószékes, 50 kilométerről hozták." Persze megnéztük. Kolléga: "Van itt egy kedves ismerősöm, megnéznétek soron kívül?" Naná. Ismeretlen eü. dolgozó (pofátlanul nem is engem kért meg, hanem az asszisztenst): "Szeretnék kérni egy kis protekciót a szomszésom kislányának van egy barátnője, ott ül kint". Abortuszra jött, hát azzal tényleg nem lehetett várni. A számítógépünk kb. 10 éves volt, tetűlassan dolgozott. A hasonló korú mátrixnyomtató kb. 2 perc alatt nyomtatott ki egy papírt.

Kint újra kopogtak. Ment a buszuk haza, csak este 9-kor lett volna a következő. Behívtuk, mert rendesek voltunk. A többiek persze őrjöngtek. Bekopogtak minden szarral: "Beadnám a papírt..." "Köszi, nem gyűjtjük." "Csak azt akarom kérdezni.." A legváltozatosabb módokon hátráltatták a rendelést, közben kint olyan hangosan morogtak, hogy néha még bent is hallottuk.

Délután negyed 3-kor végre elfogytak. Másnap persze kezdtük előlröl. Még szerencse, hogy a rendelést nem egyedül én csináltam. Sosem voltunk (nagyon) bunkók, persze néhányan azért kiakasztottak. Mindenkinek az ügyét elintéztük. Még aki várakozás közben elájult, vagy infarktust kapott, azt is mi láttuk el.

Ez már pár éve történt és voltak normális betegek is. Időpontra érkeztek, egy kis várakozás miatt nem reklamáltak, hozták a papírt. Reggel megfürödtek, fogat mostak, normálisan felöltöztek. Nem kérdeztek hülyeségeket, az elmondottakat felfogták.

pirulablog@gmail.com