A szomszéd országunkban, Magyarországon lángra lobbant vita az un. „hálapénzről”, ami az orvosnak borítékban adott honorárium – arra ösztönöz, hogy ehhez a jelenséghez néhány elvi meggondolást adjak elő az egészséggazdaságtan szempontjából. Ezt a honoráriumot, aminek a beteg háláját kell kifejeznie, valójában nem a kezelés végén adják, hanem a kezdetén kell a zsebébe dugni és ezzel tulajdonképpen más célt követ. Ennek a definíciójához jutunk a következőkben.
Nem érdektelen az un. „borítékos orvoslás” számunkra Ausztriában sem, mert sok szakértőnek az a véleménye, hogy ez növekvőben van, aminek sajnos megmagyarázható oka van.
Kezdjük tehát elemzésünket az osztrák viszonyokkal: Volt egyszer egy pénzügyminiszter, aki abba a tévedésbe esett, hogy a magán kiegészítő biztosítás járulékainak a leírhatóságát egy minimumra kell szorítania, hogy adóbevételeit egy adóleírással ne csökkentse. Ez a törlés felveti az a vélekedést, hogy ez a pénzügyminiszter és a következők sem tudták, hogy az orvosi honoráriumok adójából mennyi vész el. De nemcsak az államszövetség veszít el pénzt, hanem tartományok és a városok is mint kórházfenntartók beruházási költségeikből a biztosítók befizetésein keresztül és a kommunális kórházak tehermentesítésére.
A politikusok nyilvánvalóan még nem ismerték fel, hogy az adózott honoráriumok és a magán eszközök visszafolyása a biztosítókon keresztül segítenek az egészségügyi intézményeknek beruházásokat működtetni és a technikai haladást finanszírozni a diagnosztikában és a terápiában. Már becsült 30 millió euróról van szó a közvetlen és közvetett pénzfolyamatokban.
Ezek a pénzek, amelyek a biztosítóktól folynak a betegeikre, szinten veszendőbe mennek, ha a biztosítottak száma csökken, mert egy biztosítás megkötése nyilvánvalóan nem elég vonzó, mert az adózási támogatás nem valósul meg.
Nyilvánvalóan a politikusok egyelőre csak a nyugdíjaknál ismerték fel a robbanékony helyzetet és támogatják az életbiztosítások megkötését, hogy ösztönözzék a magán pénzeket egy megfelelő nyugdíj biztosításához.
Az orvostudomány hosszabban éltet bennünket, ezért adódik a kérdés, hogy miért nem támogatják a magán betegbiztosítást is. Mi ebben a logika?
Minden ember nemcsak öreg akar lenni és nyugdíjat kapni, hanem öregségében is egy individuális, optimális egészségügyi ellátást akar egy általa kívánt ellátási komforttal.
Miért nem tehermentesítik ezt a vonalat és teremtenek ezzel átlátható pénzfolyamatokat? A borítékos orvoslás egy teljesen világos tényhelyzet, ami akár gazdasági szempontból is racionális és logikus. Ez mindenesetre nem válik dicsőségére egy olyan kormánynak, amelynek a betegek egyenletesen jó ellátása van a szeme előtt, ha nem tűz ki ösztönzést egy biztosítás megkötésére, hogy hivatalos honoráriumfizetéseket érjen el.
A beteg, mint fogyasztó, mint keresletet képviselő, mint ügyfél, az orvoslás terén sokkal nagyobb mértékben kiszolgáltatott és sebezhető, mint az élet más területein.
Végül az is egy politikai rendszer ismeréve, hogy mennyire járul hozzá ennek a kiszolgáltatottságnak az enyhítéséhez és elősegíteni annak a lehetőségét, hogy korrekten és nyitottan viselkedjen. A biztosítások árakat ill. tarifákat hoznak létre és a betegség állapotában félénk betegnek biztonságot nyújtanak. Éppen ennek a célnak az elérésére nyúlnak a borítékhoz.
Milyen gazdasági meggondolások késztetik a betegeket hogy részt vegyenek ebben a „szürke rendszerben”?
1. Az információ aszimmetriája és a tudás hiánya csaknem kilátástalan helyzetében befolyásolja környezetét a feltételek javítására.
2. A boríték segít neki kiemelkednie a pizsamás emberek tömegéből. Megkísérli tehát a szelekciónak ebben a világában jobban pozicionálni magát és a kezelő orvos figyelmét magára koncentrálni.
3. A korlátozott források világában egy maximális arányt mobilizál a maga számára. Természetesen tudja, hogy az adópénzével ennek a kommunális intézmények egy részét, hacsak egy kicsit, is már finanszírozta, de az aránya olyan jelentéktelen, hogy azt a személyzet nem megfelelően veszi észre. Ő egy mini részvényes, aki a személyzet és különösen az orvosok kegyére és jóakaratára esetleg a lelkiismeretére is van utalva. Annál inkább igyekszik figyelmességet és támogatást vásárolni. A boríték alkalmas eszköz ennek a célnak az elérésére.
4. Néhány betegnél ez az óriási társadalmi hézag is a kórház képzett szereplői és közötte, ami „híd” nélkül nem áthidalható.
5. Az egyes beteg természetesen tévedésben van, mert azt hiszi, hogy ő a legfontosabb, jobb lenne, ha ő szakmailag, orvosilag lenne a legérdekesebb. Ez a tévedés is bizonyos mértékben megszüntethető – ami egy teljesen természetes gazdasági eljárás.
Minden ember a saját lehető legnagyobb hasznára törekszik. A biztosítás az egyetlen olyan intézmény, amely a beteget és helyzetét erősíti. Kemény bértarifa-tárgyalásokon az orvosok érdekeit biztosításmatematikai alapelvek szerint állapítják meg, nyilvánosságra hozzák és értékelik.
Egy fontos pont, mert ők az egyetlen csoportja a munkavállalóknak, akiknek nem tudják azt mondani, hogy „adok Önnek bizonyos összeg ellenében ilyen vagy olyan mennyiségű szolgáltatást”, sokkal inkább ezért az egyetlen életért és egészségért való félelemmel operálnak.
Az egyének életének pedig nincs meghatározható ára, hanem csak egy szubjektív értéke.
Természetesen a kitárgyalt tarifák mellett, amelyek az egész országra érvényesek, a csúcsorvosok egy bizonyos munkahelyért tolonganak, amely a mennyiség következtében a lehetséges betegek száma miatt érdekes és jövedelmező. A vidéken adott kosarak szalonnával és tojásokkal a készpénzt nem tudják pótolni.
Ezzel az is világos, hogy Ausztria összes szakorvosainak kb. 50%-a miért csoportosul két városba, Bécsbe és Grácba a betegekért.
A közgazdász szemével tekintve az egész nem más, mint a kínálat és a kereslet megvalósulása.
Ez mindenesetre a társadalompolitikában egy kellemetlen helyzetet eredményez, akkor is, ha azt mondják, hogy „ennek az országnak a polgárait, ha megbetegszenek, az orvostudomány utolsó eredményei és legújabb módszerei szerint kezelik.” – így minden ember némi értelemmel tudja, hogy ez sem logisztikailag, sem pénzügyileg nem lehetséges – és nemcsak Ausztriában, hanem sehol a világon és nemcsak akkor ha a beteg egy jelentéktelen ember csekély pénzügyi erővel, és nincs abban a helyzetben, hogy megfelelő összeggel a figyelmet magára irányítsa.
Itt és ebben a pillanatban egy biztosítás kialkudott honoráriummal, az orvostudomány kialkudott árával rendezett, nyitott és kiegyensúlyozott pénzfolyamatokhoz vezetne orvos és beteg között.
A boríték – ami az előtte álló munkához és problémához képest egy nem kialkudott, néha kis összeget tartalmaz – az orvos által igényelt források viszonyában a kommunális intézményekben nem tolerálható, mert nincs a tulajdonossal megtárgyalva, sem egyeztetve és tisztán szubejktív. Végső soron – elméleti szempontból nézve – a szürke rendszer mellett egy egyensúly helyreállításáról van szó kereslet és kínálat között és az eredmény messze távolságokon keresztül sikerül csupán a betegek szelekciójával, azok pénzügyi lehetőségei szerint.
Végül még az a kérdés adódik, akarja és tudja-e a kormány a nem önálló, alulinformált és félénk beteget kiszolgáltatni egy teljesen szabad, ellenőrizhetetlen alrendszernek vagy nem arra kellene-e törekednie, hogy támogasson egy olyan lehetséges rendszert, amely a polgárokat arra ösztönzi, hogy egészsége idején és szabad akaratából az egészségügyi szolgáltatások professzionális vásárlóinál takarítson meg és nem az egészség elvesztése miatti pánikban adja ki utolsó megtakarításait minden objektív segítség nélkül, kiszolgáltatva annak a reményében, hogy jobban és figyelmesebben kezelik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése