Struccpolitika helyett
reformvita

Az egészségügy szinte minden részletében üzlet, éppen ezért ekként is kellene kezelni. Ez esetben ugyanis mindenki profitálna belőle – állítja szerzőnk, egy egészségügyi területen működő tanácsadó cég vezetője. A gyógyítás mint hivatás, és az egészségügy mint üzletileg (is) működő világ fogalmai összebékíthetők egymással.

Senki sem elégedett ma Magyarországon az egészségüggyel. Joggal panaszkodik alulfinanszírozottságra a kórházigazgató, alacsony fizetésre az orvos, jogosítványhiányra, túlzott politikai függésre az egészségbiztosító, végül kiszolgáltatottságra, minőségi problémákra a beteg. Amikor egy rendszer úgy működik, hogy annak valamennyi fontos szereplője joggal elégedetlen, akkor ott mindig strukturális és szemléleti okok húzódnak a mélyben. A problémák túlmutatnak az egészségügyön. Szűkebb, közgazdasági értelemben elég arra gondolni, hogy a társadalombiztosítás egyre nagyobb hiánya milyen nagy mértékben járult hozzá az államháztartás folyamatosan növekvő deficitjéhez. Tágabb értelemben: a rossz foglalkoztatottsági mutatók, a feleslegesen elvesztett életévek okai között egyértelműen ott van az öngondoskodás, a saját egészségünkért érzett felelősség Magyarországon tapasztalható alacsony foka, ami eleve behatárolja a népegészségügyi programok lehetséges eredményeit.

EGÉSZSÉGÜGY-ÜZLET.

Természetesen több pénzt kellene az egészségügyre fordítani, de a fenti összetett probléma nem oldható meg ennyivel. Először is azért nem, mert a költségvetés ismert helyzete a közkiadások érdemi növekedését a közeljövőben nyilván nem teszi lehetővé. Másrészt azért sem, mert a több pénz ugyan könnyítene finanszírozási nehézségeken, de önmagában nem garancia az ellátás minőségének általános javulására, a betegek kiszolgáltatottságának mérséklődésére, továbbá nem tenné hatékonyabbá az egészségbiztosító működését, sem felelősségteljesebbé az egyént, aki az ellátórendszert igénybe veszi. A piacgazdaságot mindmáig inkább csak tanuló Magyarországon sem ütközik már meg azon senki, hogy autókat vagy szórakoztató elektronikai termékeket gyártani és forgalmazni üzlet. Mind többen értik meg: nekünk vásárlóknak is előnyös az, hogy a profitért folytatott verseny következményeképpen újabb és újabb (akár egyre olcsóbb) fejlesztésekhez, biztonságosabb és alacsonyabb fogyasztású autóhoz, jobb képminőségű lapos televízióhoz juthatunk.

Nem minden területen van azonban ez így. Minél kevésbé kézzelfogható a termék, sokan annál határozottabban kérdőjelezik meg a profit létjogosultságát vagy mértékét, bizonyos esetekben még azt is, szabad-e egyáltalán üzletről beszélni. Utóbbira, vagyis amikor nem is a profit mértéke a vita tárgya, hanem egyenesen az, szabad-e egyáltalán az üzlet kifejezést használni, az egészségügy feltétlenül az egyik legjobb példa. A zavart valószínűleg egy fogalmi kettősség okozza. Az egészségügy legtöbbünk számára magát a gyógyítást jelenti. Azt az orvos–beteg kapcsolatot, amelyben – számos orvos szerepfelfogása és számos beteg pszichológiai igénye szerint – a doktorok munkája nem magasan kvalifikált (és ezért jól megfizetett) szolgáltatásként, hanem szolgálatként értelmeződik, amelytől az üzleti szemlélet távol áll. Ez egy teljesen más világ – mondják az érintettek. Kérdés, jó-e az egészségügyi dolgozóknak és a betegeknek, ha ragaszkodunk ehhez az „üzletmentes” értelmezéshez, miközben a valóság ennek naponta az ellenkezőjét bizonyítja. Ha belegondolunk, a saját életünkből vett példák bizonyítják, hogy a nem materiális és a materiális értékek, „a szent és a profán” jól megférhetnek egymással. A házasság egyszerre érzelmi és vagyoni közösség. Az esküvő lényege a fogadalom és az érzelmek átélése – amilyen aspektusa kétszáz éve mellesleg igencsak ritkán volt –, de az esemény a gyakorlatban nagyon is materiális tevékenység, pénzköltés formáját ölti. Maga a boldogító igen nem az üzletről szól (jobb esetben), de az esemény – a ruháktól, a lakodalmon át a gyűrűig (és akkor még nem beszéltünk a tűzijátékról és az egyéb extrákról) – nehezen képzelhető el üzleti vállalkozások nélkül. A gyerekünk születését is csodaként éljük meg, amivel nincs ellentmondásban az a tény, hogy az első perctől igénybe vesszük annak az iparnak a szolgáltatásait, amely hasznos vagy éppen felesleges holmikat ad a szülőknek – üzleti alapon.

A gyógyítás mint hivatás, és az egészségügy mint üzletileg (is) működő világ fogalmai összebékíthetők egymással. Ha nem vagyunk álszentek, és struccpolitika helyett szembenézünk azzal a ténnyel, hogy az egészségügyi közkiadások (évi 1100 milliárd forint) közel fele már ma is közvetlenül kerül olyan vállalkozásokhoz, amelyek a gyógyításon hasznot realizálnak.

Következésképpen a gyógyszergyártóknak, a gyógyszerforgalmazóknak és a patikáknak (309 milliárd forint), a gyógyászati segédeszközöket forgalmazóknak (42 milliárd forint), egyes laboroknak, valamint a háziorvosi vállalkozásoknak (79 milliárd forint), vagy akár a betegszállítóknak (6 milliárd forint) az egészségügy üzlet (is). És ez jó. Mert amikor az egészségügy problémáiról beszélünk, a legkevésbé ezekre a területekre gondolunk. Ezért sem igazságos, amikor a közvélemény a gyógyszergyártókban vagy az orvostechnikai eszközök gyártóiban és forgalmazóiban csak a haszonleső multit látja, hiszen nyereség nélkül elmaradnának azok a fejlesztések, amelyek jobb és hatékonyabb gyógyszereket vagy műszereket eredményeznek. Nem a cégek, hanem az állam felelőssége az, hogy olyan szabályokat hozzon, amelyek a gyógyszerkiadások terheit méltányosan osztják el a gyógyszerpiac összes szereplője között, a gyártól a társadalombiztosítón át a fogyasztóig. Hasonlóképpen az állam felelőssége a szabályokat úgy meghatározni, hogy a gyógyszerpiaci verseny előnyeit (alacsonyabb árak, több termék) a betegek élvezzék, de mindeközben a jól működő gyártók nyereségessége se kerüljön veszélybe.

KÓRHÁZAK A PIACON.

Kevesebbet beszélünk arról, hogy az egészségügyi közkiadások másik része is üzlet. Akkor is, ha a kórházak és a szakrendelők döntő többsége nem gazdasági társaságként működik. Minden egészségügyi intézmény bevétele üzleti kiadássá változik. Mert mit tesz a kórház a bevételével? Kifizeti a munkaerőt, a villany és fűtésszámlát, az élelmiszert, a takarítást, megveszi az orvosi eszközöket. Így az egészségügy üzlet az áram- és gázszolgáltatóknak,az orvosi műszerek gyártóinak, az élelmiszerbeszállítóknak, a takarítócégeknek és még egy sor más szereplőnek. Az intézmények vezetésén múlik, mennyire alkalmazkodnak a piaci követelményekhez, hiszen egyikük sem tud kiszakadni a piaci környezetből. A napi több ezer zsömlét be lehet szerezni 10, illetve 15 forintos darabáron is. Minden intézmény drágán szeretné eladni termékeit az egészségbiztosítónak, és olcsón vásárolni ebből a bevételből. Ugyanúgy, mint más üzleti vállalkozásnál, a cél itt is a nyereség, ami méri az intézmény eredményét és segíti a gyógyítást. Hiszen az intézmény profitja több bért és jobb műszereket tesz lehetővé.

A beteg, mint biztosított szintén üzleti kapcsolatban áll az egészségüggyel. Akkor is, ha az állami elosztórendszerek intézményi felépítése és működési logikája elveszi tőle ennek érzetét. A járulékokkal a biztosítottak szolgáltatásért fizetnek. Az adott kockázatközösség tagjaként kisebb összegek befizetésével megvásárolják annak a jogát, hogy betegség esetén a biztosító kifizesse az ellátásuk költségeit. A biztosítás mindenkinek kötelező; akinek nincs jövedelme, ami után járulékot fizetne, annak az állam vásárolja meg a szolgáltatást. Ezt a rendszert társadalombiztosításnak hívjuk. Újra találtunk egy kettős fogalmat az egészségügyben: a társadalombiztosításban egyszerre kell érvényesülnie a szolidaritási és az üzleti elvnek, a szolgáltató és a szolgáltatásvásárlói szerepnek. Ez azonban ma nincs így. A társadalombiztosításban nem érvényesül eléggé sem a szolidaritás, sem a vevő (közvetve a beteg, közvetlenül az egészségbiztosító) érdeke. Azért van a legtöbb országban állami egészséggazdasági intézet, hogy pénzügyi-gazdasági szempontok alapján is elemezzék és szabályozzák az egészségügyet. Ha a piaci elv csak az eladói oldalon van jelen, hiszen a teljes egészségipar (gyártók, beszállítók, kiszervezett mosodások, őrzők, takarítók és a többiek) piaci szemlélettel működik, akkor a vevő biztosan rosszul jár. Elsősorban a beteg, másodsorban az egészségügyi ellátók – amelyek a páciensnél „csupán” anynyival vannak jobb helyzetben, hogy nem csak vevők, hanem eladók is az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) felé –, végül a piaci öntudat nélküli OEP is.

BEFEKTETÉS ÉS HASZON.

Érdemes tanulnod, neked válik majd hasznodra! –mondjuk gyakran gyerekünknek. Ami azt mutatja, a haszon szót nem csak pejoratívan szoktuk használni. Pedig ebben a hétköznapi mondatban benne van a kapitalizmus két fontos eleme: a befektetés és a profit. Ha befektetsz (vállalkozásba, tanulásba), tied a haszna. Ha az egészségügybe és az egészségünkbe fektetünk be, akkor annak a haszna a miénk. Mert az is befektetés, ha kevesebbet dohányzunk, többet mozgunk, elmegyünk szűrésre, és az is, ha a társadalom tudomásul veszi, hogy az egyre növekedő egészségügyi kiadásokhoz nagyobb mértékben kell hozzájárulnia.

Szemléletváltásra van szükség: a betegeknek, az orvosoknak és az államnak is jobb lenne, ha az egészségügyet szolgáltatásként értelmeznénk, olyan üzletnek, amelyből mindenki profitál. A beteg egészségnyereséggel, gyorsabb gyógyulással. Az orvos magasabb bérrel, a gyártó és a szolgáltató a megszerzett haszonnal. Ez egyáltalán nem zárja ki azt, hogy az érintettek számára az orvoslás egyben hivatás legyen. Viszont ez a fordulat az alapja annak, hogy az egészségügy rendszerszintű problémáit meg lehessen oldani.

BARACZKA MARIANN
A szerző a Health Capital Zrt. vezérigazgatója .