" A tudomány ténylegesen nem csupán a különböző vélemények kategóriájába tartozik. A tudomány területén vagy igaz valami, vagy pedig nem igaz. Egy kezelési mód vagy működik, vagy nem. Ha pedig működik, akkor ezt a tényt olyan világos tudományos eredményekkel kell alátámasztani, amelyek megbízható statisztikákon alapulnak. Bár a nemzetközi tudományos közösség mindig is ilyen bizonyítékokat kért a homeopátiás orvoslástól, soha nem kapott eire vonatkozóan bizonyítékot. Ezért az minden tudományos alapot nélkülöz, továbbra is mindössze emocionális orvoslás marad."
A homeopátia kritikája
Tetszetõs kivitelû könyvecske jelent meg nemrégiben egy ismeretterjesztõ sorozat részeként Homeopátia lépésrõl lépésre címmel. Ebbõl és sok korábbi – köztük hazai – kiadványból már jól értesült lehet az érdeklõdõ olvasó az alig kétszáz éves homeopátia (H) történetérõl, elterjedésének, gyakorlati alkalmazásának módjáról, tartós vagy akár fokozódó népszerûségének okairól. Köztudott, hogy a mai hivatalos vagy hagyományos (másként a tudományosan megalapozott, nyugati, ortodox) medicina mellett számon tartják az alternatív vagy nem konvencionális, kiegészítõ vagy köznapi nevén a természetgyógyászatot, melynek fiatal – csak két évszázados – európai prototípusának tekinthetõ a H. Az alternatív gyógyászatnak (nevezzük így, megjegyezve, hogy az elnevezés a származásra vonatkozik, például az õsi kínai orvoslás – eredeténél fogva – valamennyi jellemzõjében eltér a jelenlegi fõ irányt képviselõ hivatalostól vagy nyugatitól) egy elterjedt osztályozás szerint négy nagy területe van: a komplett rendszerek, a diagnosztikai eljárások, a terápiás módszerek és az önkezelõ eljárások. Az elsõbe, a komplett rendszerekbe sorolják a H-t, továbbá az akupunktúrát, a csontkovácsoláshoz közel álló kiropraktikát és az oszteopátiát, valamint a herbális medicinát vagy fitoterápiát. A H európaiságával és fiatal korával tûnik ki a komplett rendszerek közül; nagyon valószínû, hogy ez a legelterjedtebb, a legjövedelmezõbb, a legvitathatóbb és a legvitatottabb is valamennyi alternatív rendszer és gyógymód között.
Mi a homeopátia?
Hívei szerint természetes gyógymód, egészségjavító eljárás, sõt speciálisan készített szerekkel gyógyító, önálló orvostudományi rendszer. (Klasszikus H: a gyógyítás királyi útja.) Szûkebb értelemben: gyógyszerek adására vonatkozó szigorú szabályok gyûjteménye. Sok növényi eredetû szert alkalmaz, de nem fitoterápia; a növények (a nadragulya, a kamilla, a vadrozmaring stb.) mellett állati anyagokat (mint háziméh, viperaméreg, osztrigahéj) és ásványokat (kén, foszfor, arany) használ. Vallja, hogy a beteg személyiségéhez legjobban illõ, egyetlen gyógyszerrel érhetõ el igazi gyógyulás. A hígítással végzett potenciálás (dinamizálás) során szabadul fel az alapanyag gyógyító energiája.
Az emberi test finom energiák erõs és sûrû szövevénye, az energiamezõkben keletkezõ zavar a betegség. Az életmûködéseket szabályozó dinamikus energiák csak mennyiségileg és minõségileg összemérhetõ szubsztanciákkal befolyásolhatók. Erre a célra valók a potenciált, tehát energiában, jelértékben gazdag H-s gyógyszerek. A H jelentése: hasonló szenvedés. A beteg tüneteit orvosolni lehet azzal a szerrel, amely egészséges emberben ugyanolyan tüneteket idézne elõ. „A hasonló hasonlót gyógyít” alapelv már Hippokratésznál fellelhetõ, de a modern H megalapozója a német Samuel Hahnemann (1755–1843). A kínafa kérge (kinin) önkísérleteiben maláriás tüneteket okozott (tehát kis adag gyógyít, nagyobb adag megbetegít). 1790 és 1805 között hatvan szert vizsgált tanítványaival: a különbözõ eredetû szerek nem toxikus dózisa okozta testi-lelki-szellemi változások összessége a gyógyszerkép. Ez, kiegészítve egyedi megfigyelésekkel és elemzésekkel: a H-s tünetjegyzék, a repertórium. Ezek gyûjteménye a Materia Medica (ma több, mint 2500 gyógyszerképet tartalmaz). A nagyon részletes és speciális kórelõzmény adja a betegségképet, ehhez kell kiválasztani a gyógyszerképet. Heveny betegségnél elegendõ a testi tünetek hasonlósága, idült betegségben a szellemi jelenségek megfelelõsége is követelmény.
Hahnemann tanainak elsõ részletes leírása 1796-ból való: a Hufelands Journalben jelent meg A kísérletes orvosságok gyógyerejének új alapokon való meghatározása, ezek néhány elõzménye címû dolgozata. A H-ra vonatkozó tanok és útmutatások összességét az Organon der rationeller Heilkundeben jelentette meg 1810 és 1842 között hat alkalommal. A H-s gyógyszerkönyv a HAB 1 (1978), a Német gyógyszerkönyv része.
A H alapelvei három pontban foglalhatók össze.
1. A hasonlósági szabály („similia similibus curentur”). Az eredeti „curenturból” késõbb gyakran „curantur” lett. Még egyszer az elv lényege, frappáns szólással: ha gyengéden és tartósan akarsz gyógyítani, válassz olyan orvosságot, mely a meggyógyítandóhoz hasonló bajt okoz.
2. A gyógyszervizsgálat elve: a gyógyszerek kiválasztása és azok hatásának vizsgálata az elõzõekben vázolt módon.
3. A minimális dózis elve: a potenciálás (dinamizáció) a végsõ hatóanyag elõállításának döntõ lépése. Minél hígabb az oldat, annál nagyobb a szer hatása, s megszûnnek a mellékhatások. A hígítást és a rázást (succusio) váltogató módszer a potenciálás. A folyékony anyagok hígítója általában az alkohol, a szilárd anyagoké a tejcukor (a rituális rázást szabályos keverés–dörzsölés pótolja). A C-potencia az „õsoldat”, mely százszoros hígítása (C1) az anyagnak. Gyakran ajánlott és alkalmazott hígítás a C30 (az õsoldatot még huszonkilenszer hígítják). Létezik C100 000 (vagy CM) is. A D-potencia tízszeres hígítást jelent, a 6x (D6) például hatszor ismételt 1:10 hígítást jelez. Szervetlen anyagból a D7-nél, szervesbõl a D23-nál nagyobb hígításban már nincs eredeti molekula; ez a tény a homeopaták számára nem zavaró, sõt a hígítás fokozásától a hatás növekedését várják. Nem számolnak farmakológiai hatással. A H-s szerek pontos mûködését (hatásmechanizmusát) nem kémiai-gyógyszerészeti mechanisztikus eljárások, hanem az atomfizika, a kibernetika, a káoszkutatás módszerei fogják felderíteni – vallják a H jeles képviselõi. A H-s szerekben az anyagtalan erõ hat.
A H holisztikus gyógymód, vallják, nem a beteg szervet, nem egy-egy panaszt vagy tünetet orvosol, hanem az egész embert gyógyítja – szándéka szerint. A múlt század elején, a „kíméletlen” orvoslás (hánytatás, hashajtás, izzasztás, érvágás, testváladékokkal gyógyítás mint koproterápia) korában a H szelíd, humánus gyógymódnak számított. Érthetõ, hogy a kor nagyjai is melegen üdvözölték. Aránylag gyorsan elterjedtek Hahnemann tanai hazájában, majd Európában, s elég színes története van a H-nak Magyarországon is. A hazai viszonyok rövid áttekintése elõtt egy érdekes adalék a H-s tanok születéséhez. A gyógyszertan professzora, Kelemen Károly írja: a H tana Hahnemann történelmi anekdotává vált tévedésébõl fakad. Saját maláriás megbetegedését kininnel kezelte, s egyszer egy nagyobb adag bevétele jellegzetes maláriás tüneteket (láz, fejfájás, haemolysis – vérsejtoldódás – okozta sötét színû vizelet ürítése) váltott ki. „A szer kis adagja gyógyít, a nagyobb adag betegséget okoz” – logikusnak tûnõ következtetés volt. Ma a kinin jól ismert hatása érvényesül maláriás betegben.
A H Németországon kívül (Lipcsében és Drezdában kórházaik is voltak) Bécsben és Prágában, az Egyesült Államokban s néhány évtizedre éppen Magyarországon tett szert a legnagyobb befolyásra.
Hazai meghonosítója az a Bakody József, aki késõbb halálos önkísérlet áldozata lett. Forgó György és Almási Balogh Pál szintén a reformkor ismert homeopata orvosa volt. Az 1831. évi kolerajárvány idején Hahnemann módszerét ajánlották a járvány megelõzésére és leküzdésére. Almási Balogh Pál, a legbefolyásosabb, Széchenyi és Kossuth háziorvosa volt. Fia, Balogh Tihamér a hasonszenvi gyógyászat egyetemi elfogadtatását szorgalmazta. Horváth József 1830-ban magyarra fordította az Organont, Vörösmarty versben köszöntötte az új gyógymódot. A szabadságharc bukása, Almási Balogh politikai meghurcolása után hosszú idõre háttérbe szorult a H ügye. Az önkényuralom bénultságából ébredõ országban a politikai élet visszatérésével együtt újra szervezkedtek a hasonszenvi orvosok. 1865-ben megalakult a Magyar Hasonszenvi Orvosegyesület; elnöke Almási Balogh Pál, titkára fia, Tihamér. A következõ elnök Argenti Döme, aki méltán nyerte el a legtermékenyebb hasonszenvi szakíró jelzõt (Hasonszenvi gyógymód és gyógyszertan két kötetben és számos írás a HasonszenviLapokban). Õ javasolta homeopata tanszék felállítását az orvosi karon, de a tervet Eötvös József közoktatásügyi miniszter, az orvostársadalom sok kiválósága, számos fórum, így az Országos Közegészségügyi Tanács, a Budapesti Orvosegyesület, elutasította. „Feltárták a H helyzetét a világon, hanyatlásának okait tudományos érvekkel támasztották alá.” Mégis, fõleg az arisztokrácia körében népszerû H favorizált ügyét, a tanszék felállítását az Országgyûlés javaslatára a felsõház is megszavazta. Hausmann Ferenc (1872) és Bakody Tivadar (1874) volt a hasonszenvészet elsõ és utolsó egyetemi tanára a pesti egyetem orvosi karának. Irányzatuk rövid idõ után hanyatlásnak indult, és híveivel együtt hosszú évekre el is tûnt. Antall József és Kapronczay Károly orvostörténészek így írnak 1973-ban: „Hazánkban ma már csak történetükrõl beszélhetünk, téves irányzatuk, tudománytalan gyógymódjuk sajnos hosszú ideig nagymértékben akadályozta a modern orvostudomány fejlõdését.”
Tévedtek, a tan nem került végleg az orvostörténelem papírkosarába. Századunk utolsó évtizedében – a világ sok más táján már jóval korábban – újra itt van, hat, mûködik, teret kap; múlt századi története – mutatis mutandis – folytatódik, másodvirágzásának vagyunk tanúi. Nagy a kínálat (és az üzlet) a H-s szerekbõl; földrajzilag változó, de sok helyt élénk irántuk az érdeklõdés és jelentõs a felhasználás, de minimális az igény és a követelmény a szerek elõállítóival, forgalmazóival szemben. Világszerte folyik (szak)irodalmi vita hatékonyságáról és hatásmechanizmusáról. A szélsõséges (mereven elutasító és fenntartás nélkül hívõ) álláspont mellett sokan vannak az óvatosan várakozók s még többen a közömbösek. Van megengedõ, liberális, de diplomatikus, hivatalos, és vannak szigorúbb szakmai állásfoglalások is. Nil novum sub sole! A jelen – nem definitív – státushoz tartozik még: a homeopata cím viselésére azok az orvosok, fogorvosok, állatorvosok, gyógyszerészek legyenek jogosultak, akik a H-ból képesítõ vizsgát tettek és háromévenként legalább 150 órás H-s szakmai továbbképzésen vesznek részt (Magyar Homeopata Orvosi Egyesület ajánlása 1998 májusában). Úgy tûnik, a hivatalos szervek szigorúbbak; jelenleg nálunk és újabban például Kanada több tartományában csak orvos alkalmazhat H-s gyógymódot.
A H, mint arra utaltunk, az alternatív gyógyászat nagy rendszerei közül az egyik. Története – nálunk biztosan – kétszakaszos: az elsõ nagy felvonás a múlt században játszódott, majd hosszú szünet után alig egy évtizede kezdõdött a második. Tudományos háttere nincs, kísérletes bizonyításról sem eshet szó. Az Egyesült Államokban a Food and Drug Administration (FDA) a H szereit nem vizsgálja, de nincs más hivatalos kontroll sem. A helyzet bizonyára hasonló másutt is. A szerek ártalmatlan voltát lehet most is hangoztatni, hiszen az oldószerek (a hígítóanyagok) az eredeti anyagból már semmit vagy minimális mennyiséget tartalmaznak. A hagyományos medicinában megkívánható szigorú (kettõs vak, randomizált) tanulmányra nem alkalmas valamennyi alternatív eljárás vagy szer, így a H-s szerek sem. A törekvés mégsem lehet más, mint a következetesen egyenlõ mérce alkalmazása a hatékonyság ellenõrzésére. Tapasztalat szerint, ha valamely szer – elõzetes hatásvizsgálat nélkül – széles körben elérhetõ (kereskedelmi forgalomba kerül vagy „valahogyan” hozzáférhetõ lesz), a legritkábban válik belõle gyógyszer, aligha lesz bizonyítható annak terápiás hatása. (Így van ez nálunk bizonyos cseppekkel, vizekkel, vakcinákkal, bizonytalan összetételû és hatású készítményekkel, „gyógyhatású” élelmiszer-kiegészítõkkel.) Nehezíti a helyzetet, hogy a H mögött semmiféle racionális háttér nem nevezhetõ meg. Mi a hatóanyag? Az oldószer („solvent only”) vagy az immateriális hígítóanyag („infinite dilution”)? Placebo vagy más? Több alternatív gyógyászati centrum (München, Fort Worth, Chicago, Bethesda) vezetõinek közös véleményét fejezi ki Linde: „Homoeopathy seems scientifically implausible, but has widespread use.” Továbbá: nagyszámú, placebóval kontrollált klinikai tanulmány metaanalízise amellett szól, hogy a klinikai hatás nem kizárólag placebohatás, de nincs bizonyíték arra, hogy a H akár csak egyetlen klinikai állapotban is hatékony beavatkozás lenne. (Jó néhány kommentár nem hagyta kritika nélkül a szokatlan következtetést.)
Egy korai (1991-es) metaanalízis 105 tanulmányt értékel: 81 pozitív, 24 negatív eredményû. Az angol, német és francia dolgozat többségének minõsége a szerzõ szerint „very low” , a nem megfelelõen kontrollált vizsgálatok értékelését publikációs torzítás („bias”) is terheli. Öt bíráló levél jelent meg a Lancetben, ezek fõleg a pozitív (kedvezõ) eredményû tanulmányokat elemzik. Egy migrénes anyagban nyert jó eredmény nem volt reprodukálható, egy másik, fibromyalgiás fájdalmat kedvezõen befolyásoló kezeléssorozatot, bár statisztikai kifogások indokolták, nem ismételtek meg. Sokszor emlegetik mint jó példát az asztmások H-s immunterápiájának sikerét s az errõl szóló közlést, de ismétlésrõl, következetesen elérhetõ kedvezõ eredményekrõl már nincs hiteles közlemény. Egy kettõs vak, randomizált tanulmányban a H-s szer és a placebo hatását vizsgálták impaktált (nehezen eltávolítható) kétoldali bölcsességfog extrakcióját kísérõ fájdalomra és más kísérõjelenségekre. Különbséget nem észleltek. Elmondható, hogy a mai követelményeknek megfelelõ minõségû tanulmányok többsége vagy negatív, vagy pozitív, de reprodulkálhatatlan, néhány jónak mondható és pozitív eredményû tanulmányt viszont nem ismételtek (még) meg.
Az irodalmi tallózás arról gyõzheti meg az olvasót, hogy nincs vagy nagyon szórványos a H kedvezõ hatásáról beszámoló közlés. Ennek oka lehet az a tény is, hogy a tanulmányok többsége, becslés szerint kétharmada, nagyon gyenge, további egyharmada elfogadható s csak egytizede jó minõségû. S ez utóbbiak többnyire negatív eredményûek. Gondoljunk arra is, hogy a negatív tapasztalatokat sokan és sokszor nem közlik. A már idézett Linde, aki az egyik müncheni egyetemen az alternatív medicina mérvadó és tekintélyes kutatója (Münchener Modell, Centre for Complementary Medicine Research), felteszi a kérdést, hogy még több randomizált tanulmány közelebb visz-e a H hatékonyságának megítéléséhez. Õ úgy véli, hogy a valószínûsítés hiánya ellenére a nagy társadalmi és szakmai igény miatt szükség van további, de csak a mai igényeket kielégítõ tanulmányokra. Komolyan kell számolni azzal, hogy lehetõsége van annak, hogy ezek eredménye negatív lesz, de azt vállalni kell.
A H kétszáz éves intuitív alkalmazása után az elsõrendû kérdés ma is az, van-e a kezelésnek jótékony hatása. Egyértelmû válasz nincs, de az irodalomban megjelenõ vélemények a kételkedõk vagy elutasítók álláspontját látszanak alátámasztani. Másodrendû kérdés, hogy várható-e klinikai hatás a H-s szerektõl. Szolgáltathat-e a bioenergetika, közelebbrõl a bioelektrodinamika a hatásmechanizmusra vonatkozó adatokat, melyek meggyõzhetik a szkeptikusokat, ha nem is helyezik tudományos alapokra az eddigi intuitív alkalmazást? A víz (oldószer) memóriája, az oldatok sajátos rezgéskarakterisztikája, a sejtek-szövetek mûködését koordináló oszcilláció s ezek egyezése (megfelelése) esetén fellépõ rezonancia lehet a kedvezõ H-s hatás feltétele és magyarázata? Egyelõre a tényeket tisztelõk tudományos világképe a vonzóbb megengedve, hogy a biofizika még újabb eredményekkel és vívmányokkal szolgálhat a jövõben.
Rövid helyzetkép a H-ról: nálunk a H-s szerek piaca talán közepes (biztosan nem éri el a német vagy a francia kínálatot), ennek megfelelõ az érdeklõdés is. A H-val foglalkozó orvosoknak van egyesülete és sajtója, szorgalmazzák a képzést és a továbbképzést, tiszteletre méltó a H iránti elkötelezettségük, meggyõzõdésük és hitük. Európában változó a H népszerûsége és divatja, ennek megfelelõen ma is nagy vagy igen nagy üzlet.
Az Egyesült Államokban visszafogott az érdeklõdés; ott, ahol az egészségügyi kiadások másfél százaléka (alig 14 milliárd dollár) jutott 1997-ben az alternatív gyógyászatra, a H az egyetlen nagy természetgyógyászati kategória, melynek egyáltalán nem volt központi támogatása (csak zsebbõl fedezhetõ szolgáltatás). De, fõleg a jómódúak, ott is szívesen fizetnek az olyan eljárásokért és szerekért, melyeket önként választanak. Nem az a paradox, hogy milyen sokan és sokat költenek ma az alternatív gyógyászatra, hanem a gondolkodásmód („spirit”), amellyel ezt teszik. Ezért nincs értelme és jogosultsága a tudományos medicina nyílt harcának. Jóllehet éppen az Egyesült Államokban 1998 végén a szaksajtó minden eddiginél határozottabban fellépett a hivatalos medicina védelmében, hangoztatva, hogy csak egyféle medicina van, mely mûködik, s melynek módszerei és szerei származhatnak ortodox és hagyományos forrásból egyaránt; az a fontos, hogy bizonyítottan hatékonyak legyenek, tesztelésük és értékelésük tudományos igényû legyen. A mellékhatások hiánya önmagában aligha minõsíthet valamely szert. Optimista, de vonzó nézet, hogy az alternatív gyógyászat mai virágzása átmeneti, talán a millennium is táplálja, majd elmúlik. Felfogható akár úgy is, mint „a betegek legitim kiáltása, panasza, reklamációja: nem kap elég idõt, információt, emberi hangot a hivatalos medicina képviselõitõl”. Nem az a feladat, hogy „kezeljük” a betegek fokozódó érdekeltségét az alternatív gyógyászatban, inkább az, hogy tanulva mások erényeibõl és a saját hibáinkból váljék (újra) elérhetõvé, elfogadhatóvá, vonzóvá s minél eredményesebbé a hivatalos orvostudomány. Úgy véljük, sokat segíthet a célok elérésében az evidenciákon alapuló orvoslás kívánalmainak követése.
Melyek tehát a homeopátia aktuális kérdései? Az elsõ, mely már bõ teret kapott, van-e a placebohatáson túl bizonyított kedvezõ hatása. A válasz nemleges, legfeljebb halogató. A második: van-e az „infinite solutionnak” ma tudományos magyarázata. A válasz nemleges. Miért van világszerte a társadalomnak, a betegeknek, sõt az orvosoknak is igényük a H-ra? A megszokott válaszok (szelíd gyógymód, a hivatalos orvoslás fehér foltjai, a „holisztikus” ellátás igénye, egészségügyi kultúránk szintje vagy patetikusabban: „a tudomány és értelem ostromállapotban”, nagy üzlet, munka- és jövedelemforrás) helyett vagy inkább ezek mellett a betegek sajátos világnézetében, spirituális irányítottságában lehet az alternatív gyógymódok felé fordulás magyarázata. Lényeges motiváció az igény, hogy jobban érezzék magukat. S mi lehet a teendõ?
A konvencionális (hivatalos) orvoslás mûvelõinek és oktatóinak legjobb tudásukkal támogatniuk kell az ezredvégi egységes, a szakmai és társadalmi elvárásoknak leginkább megfelelõ „lege artis” klinikai medicinát. Ismerniük kell az alternatív gyógyászat helyzetét, teljesítményét és a társadalmi igényt nálunk s a világ fejlett országaiban. Fontos, hogy a hivatalos orvostudomány megszabaduljon feleslegessé vált elemeitõl, ugyanakkor a természetes gyógymódokban lévõ valódi értékek ne vesszenek el. Nem különbözhet a hagyományos és az alternatív eljárások-szerek tudományos igényû tesztelése és értékelése; az egységes medicina eszközei, származzanak bármely forrásból, legyenek hatékonyak. A konvencionális orvoslás gyakorlóinak és a természetes gyógymódokkal lelkesen és tisztességesen foglalkozó természetgyógyászoknak közös érdeke, hogy kirajzolódjék a határ a még nem bizonyított, de feltehetõen hatékony eszközök és eljárások és az egyértelmûen kuruzslásnak, sarlatánságnak minõsülõ manipulációk között. Meg kell egyezni szakmai engedmények nélkül. Felvilágosítással, a média megnyerésével, jó példákkal kell küzdeni a paranormálisként is emlegetett, sajnálatosan gyakori gyógyászati praktikák ellen. Legyen újra vonzóbb a tényeket tisztelõk tudományos világképe az áltudomány és a misztikum képviselõinak irracionális szemléleténél. Az ezredforduló nagy kérdései között ott van a „Quo vadis medicina?” talánya is. Valljuk hittel, hogy a haladás iránya helyes.
Dr.Rák Kálmán professzor
Természet Világa, 2000. I. különszám
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése