Hány legyen a biztosító?

Közgazdász szemmel közgazdászokról

Fölös kapacitások hiányában a verseny roppant szimbolikus és csupán elvi kinyilatkoztatás. Németh György közgazdász cikke.

A következő hetek egyik fő politikai kérdése olyan szakmapolitikai kérdés, melyet jó eséllyel nem szakmai érvek mentén fognak eldönteni, hanem politikai irányultságok, érzületek, divatok csábításának engedve. A kérdés így hangzik: maradjon-e egy vagy legyen-e több biztosító az egészségügyben? A választ szerény mértékben nehezíti, hogy sokak szerint jelenleg nincs is biztosítónk és a feladat éppen annak létrehozása, melyből egyet nem érdemes; de ha lenne is biztosítónk, az állami tulajdonú (ha nem is tulajdonjogi értelemben). Mindez önmagában is hendikep a modern piacgazdaság viszonyai között. Biztosítóról csak többes számban érdemes beszélni.

Aki végigülte a kormány által rendezett 2007. január 25-26-i, „Egészségbiztosítási reform 2007-2009" című konferenciát az Országház felsőházi termében, azt a következtetést vonhatta le, hogy akik hivatásszerűen foglalkoznak az egészségügy közgazdaságtani problémáival, nemzetközi tapasztalatokra sűrűn hivatkozva fenntartásaikat hangoztatták, s a továbblépést nem ebben az irányban tartják keresendőnek (Orosz Éva, Joseph Kutzin, Joseph Figureas). Ellenben azok, akik egészségügyi rendszerrel legfeljebb betegként találkoztak, a valahára meghaladandó szocialista múltba nyúltak vissza, s közgazdaság-elméleti okfejtéssel oda jutottak, hogy a társadalmunk tagjainak választásáért egymással versenyben álló, magántulajdonban lévő biztosítók nélkül nincs megoldás (Bauer Tamás, Bokros Lajos). Fontos hangsúlyozni, hogy a vitatkozó felek mindannyian közgazdászok, csak – úgy tűnhet – az egyik fél a gyakorlat, a másik fél az elmélet oldaláról közelít, ezért elvileg mindkettejüknek igaza lehet, mivel az elmélet hibáját nem okvetlenül bizonyítja a gyakorlat. Ahogy egy elméleti fizikai megállapítás kísérleti igazolásának problémája sem az elmélet valóságmagyarázó erejének gyengeségét jelenti.

Ha nem akarjuk megfogadni Orosz Éva tanácsát, miszerint nézzük meg, ahol jól csinálják, hogy’ csinálják, s azt próbáljuk utánozni, s ha nem elégszünk meg azokkal a kijelentésekkel, hogy a nemzetközi tapasztalatok mellett elméleti megfontolások alapján sem bizonyítható, hogy a magyar egészségügy fő problémáira az üzleti biztosítók versenye nyújtaná az adekvát (költség-hatékony) terápiát, akkor tanácsos alaposabban is szemügyre venni a közgazdaság-elméleti érveket.

Az alábbiakban Bauer Tamás több-biztosító melletti érveit vizsgálom.

Bauer szerint az egészségügyi reform lényege a piacosítás, aki ezt elutasítja, még az egészségügyi reform gondolatát is elutasítja. Tehát az egészségügyben csak és kizárólag arra az intézkedéssorozatra mondhatjuk, hogy „reform", mely a piacosítást tűzi célul. Az egészségügyi reform gondolatának elutasítói azok, akik szerint az „egészség nem üzlet".

„Az egészség nem üzlet"

Akik azt mondják, hogy az „egészség nem üzlet", azok szerint – így Bauer – az közszolgálat, amin lényegében azt értik, hogy „közvetlenül szükségletre folyik a termelés. Ahogy azt a beteg egészségi állapota kívánja, az orvos gyógyítja őt. A beteg egészségi állapotából automatikusan következik, hogy milyen kezelést kell alkalmazni, és az orvos, a kórház ezt költségeket, anyagokat, vagyis gyógyszereket nem kímélve elvégzi. Kalkulációnak nincs helye." Később Bauer úgy finomítja álláspontját, hogy elismeri, az egészség nem üzlet, de az orvoslás az.

Én az „egészség nem üzlet" – mint Bauer megjegyzi – „népszerű állítás"-t metaforaként használom. Annak metaforájaként, hogy az egészségügyi ellátás azon két terület egyike, melyen az egyén jövedelmi-vagyoni helyzete nem határozhatja meg, hogy hozzájut-e ahhoz a gyógyításhoz, melyre egészsége helyreállításához, stabilizálásához szüksége van. A másik terület az oktatás: a gyermek iskolai pályafutásának csak tehetsége, képességei szabhatnak határt, nem szülei anyagi helyzete. Azt, hogy ezt valljuk sokan, az történetileg kiharcolt helyzet, melyet sokunk hite tart fenn, s melyet a más hiten lévők többségbe kerülve bármikor porig rombolhatnak. S jól fogalmazott mondatokban – melyekből nem fog kimaradni az „igazságosság" és „méltányosság" fogalma sem – érvelnek amellett, hogy „nincs ingyenebéd". Bár tudjuk, hogy az egyenlő hozzáférés elve sosem érvényesül százszázalékosan, de az ezen elvet vallók ezt leküzdendő rossznak tartják, s mindent megtesznek azért, hogy az elv a gyakorlatban a lehető legközelebb kerüljön a 100%-hoz. Akik nem fogadják el ezt az elvet, azok az elv és gyakorlati érvényesülése közötti eltérést képmutatásnak, hazugságnak látják és láttatják, az igazság pillanata pedig az elv feladásával jön el.

Abból, hogy az egyenlő hozzáférés elvét valljuk, nem következik az, hogy „közvetlenül szükségletre folyik a termelés", sőt a „közvetlen" jelzőnek – mint látni fogjuk – értelme nincs. (A termelés mindig „szükségletre folyik", ha nem, a termelő csődöt jelenthet.) Az, hogy a beteget úgy kell gyógyítani, ahogy egészségi állapota kívánja, végül is evidencia, ahogy – és most tekintsünk el a megfogalmazás pontatlanságaitól – a „beteg egészségi állapotából automatikusan következik, hogy milyen kezelést kell alkalmazni". (Szívátültetést végezni egészséges szívű betegen, miközben vesetranszplantáció segítene rajta – finoman fogalmazva –, nem igazán szerencsés, még akkor sem, ha a beteg kimondottan ezt kívánja és képes megfizetni. Mert az „egészségügy nem üzlet": a szívnek olyan beteg mellkasában a helye, akit saját szíve cserben hagyott, s szívtranszplantáció jelenti számára a túlélés egyetlen lehetőségét. Még ha a beteg nem fizetőképes is.)

Az viszont már hamis, hogy mindez azt is jelentené, hogy az „orvos, a kórház ezt költségeket, anyagokat, vagyis gyógyszereket nem kímélve elvégzi. Kalkulációnak nincs helye." A betegségek gyógyításának az orvosi szakma szabályai szerint kell folynia, amit jó esetben protokollokba rögzítenek. A protokollok pedig tartalmazzák, hogy a gyógyítás során mennyi és milyen „anyagokat, vagyis gyógyszereket" kell felhasználni. Az alul- és a túlgyógyszerezés egyaránt szakmai hiba. Az alulgyógyszerező orvos nem takarékoskodik, a túlgyógyszerező nem (elsősorban) pazarol, hanem szakmai hibát követ el. A helyes gyógyszerezésről természetesen folyhat vita az orvosok között, de ez végül is nem a takarékoskodásról-pazarlásról szól (kell, hogy szóljon), hanem szakmai kérdésekről.

A protokollok végül is megszabják, hogy egy betegség gyógyítása mibe kerül. A kalkulációnak a protokoll összeállításakor van helye, s a betegségnek – melynek gyógyítási iránymutatójául a protokoll készül – a biztosítási csomagba történő felvételekor. Az orvosnak szakmailag kifogástalanul kell végrehajtania a gyógyító tevékenység protokollba foglalt lépéseit. Ha hibázik, az tetemes pluszkiadást jelenthet. (Gondoljunk például egy műtét során kapott fertőzésre, mely akár hetekkel is meghosszabbíthatja a gyógyulást, rengeteg antibiotikumot igényel, s talán újból fel kell nyitni a testet.)

„Ez így nem működik"

Egészségügyünkkel, mint hajdani szocializmusunkkal az a baj (volt a baj), hogy egyikben sincs helye a kalkulációnak, a termelés mindkettőben közvetlenül szükségletre történik (történt). A „közvetlen szükségletre" nagyjából azt jelenti, hogy időnk és energiánk – közgazdászul: a rendelkezésre álló szűkös erőforrások – egészét nem olyan termékek előállítására fordítjuk, melyben más termelőkhöz képest komparatív előnyökkel bírunk, hanem olyanra, melyre magunknak szükségünk van. Ezenközben sokkal jobban járnánk, ha „komparatív-előnyös" termelésünket futtatnánk fel a lehetőségek határáig, s termékeink döntő hányadának (saját használatra keveset kell megtartanunk) eladásából jövedelemre téve szert megvásároljuk azt, aminek előállításában mások bírnak hozzánk képest komparatív előnnyel.

Mi azonban magunkat akarjuk gyógyítani, s ennek érdekében orvosi szakkönyveket bújunk, amivel azonban elvesszük az időt azon termékek termelésétől, melyben komparatív előnyünk vagyon, s melyet piacon értékesítve olyan bevételhez juthatnák, melyből sokkal kiválóbb orvost (orvosokat) fizethetnénk meg, mint amilyenné magunkat valaha is képezhetjük. Mert rosszul kalkulálunk ugyanis. Nem ott erősítjük termelő tevékenységünket, ahol komparatív előnyünk vagyon, hogy azután itt szerzett jövedelmünkből velünk szemben komparatív gyógyító-tudás előnnyel rendelkező orvostól vásároljunk gyógyítást – ezzel járnánk mindketten a legjobban – hanem közvetlen szükségletre termelve bevállaljuk a komparatív hátrányt. Mint a szocializmusban. Bezárkózunk, s azt tartjuk gazdasági sikernek, ha exportot tudunk kiváltani. S nem azt, ha komparatív-előnyös termékünkkel mi árasztjuk el a világpiacot.

Erről lenne szó? Erről szólna a jelenlegi magyar egészségügy? Ugyan.

Bauer Tamásnak a „közvetlen szükséglet" fogalmára, pontosabban a „szükséglet" közvetlen jelzőjére azért van szüksége, hogy mai egészségügyünk és hajdani szocializmusunk közötti hasonlóságot közgazdasági eszközökkel tudja leírni. Ha közvetlen szükségletre termelünk, akkor tervgazdaság van („nem üzlet"). Ha a „közvetlen" jelző nélküli szükségletre, akkor piacgazdaság. Mivel rendszerváltásunk a gazdaságban arról szólt, hogy közvetlen szükséglet helyett szükségletre termelünk, vagyis önellátó tervgazdaságunkat piacgazdasággal váltottuk fel, s mivel egészségügyünket a „közvetlen szükséglet"-kielégítés jellemzi, itt is ugyanazt kell tennünk: piacosítani; „szakítani az egészségügyben is a tervgazdasággal, és áttérni a piacgazdaságra."

Tehát Bauer elkövet egy hibát (vagy csinál egy közgazdasági stiklit), és a hamis gondolatmenet végén kimondja, hogy egészségügyünk „közvetlen szükséglet"-kielégítő". Ennek önmagában értelme nincs, de ha átsiklunk felette, megalapozottnak tűnhet az, ami ezután következik: a hasonlatosság. Egészségügyi rendszerünk „mindmáig úgy épül fel, mintha közvetlen szükségletre termelnének. Az orvosok munkáját, a kórházak eszközfelhasználását nagyrészt ma is úgy szabályozzák, mint a tervgazdaság iparvállalatait. Tervszámokkal, anyagfelhasználási normatívákkal dolgoznak". Nos, kórházon-iparvállalaton belül valóban így szabályoznak, a különbség mindössze annyi, hogy kapitalista-piaci viszonyok között működő kórházban-iparvállalatban még ígyebben. Azokon kívül pedig egyáltalán nem így dolgoznak. Bauer egyszerűen nincs tisztában a kórházakat és rendelőintézeteket működési módjával, finanszírozásával. (Gyanúm szerint azt gondolja vagy úgy tudja, hogy az egészségügyi intézményeket bázisfinanszírozzák. Gondolatmenete ugyanis ezzel adekvát.)

De fentieknél (tervszámok, anyagfelhasználási normatívák) sokkal fontosabb, sőt a legfontosabb, hogy – mondja Bauer – „a szabályozás nem épít a szereplők közötti versenyre." Ez nem felel meg a valóságnak, de a Bauer által felépített konstrukcióban nem mondhat mást, ezt mondania logikai szükségszerűség. A kórházak, rendelők, háziorvosok stb. öldöklő versenyben állnak egymással, mivel a beteg – eddig legalábbis – abba a kórházba és rendelőintézetbe ment, melyet jónak látott, s annak a háziorvosnak adta kártyáját, aki elnyerte bizalmát. S van piaci szelekció. Ha egy kórházba nem megy elég beteg és a működéséhez szükséges forrásokat a kórházfenntartó sem (lett volna) hajlandó rendelkezésre bocsátani, akkor azt bizony be kell zárni. Erre azonban nem volt példa. A magyar egészségügy utolsó másfél évtizede arról szólt – Bauer állításával ellentétben –, hogy hatékonyabban gyógyítsanak, takarékoskodjanak, hogy ugyanannyi erőforrás felhasználásával jobb teljesítményt érjenek el. Az ösztönzést a finanszírozási rendszer átalakítása jelentette. Bauer kijelenti, hogy az „orvoslásban folyamatosan hatalmas erőforrásokat kell nap mint nap felhasználni, amelyek korlátozottan állnak rendelkezésre, amelyeket hatékonyan vagy pazarlóan lehet elkölteni, tehát gazdálkodni kell velük." Korlátozottan állnak rendelkezésre, mert a finanszírozási technika meghatározott összeggel díjazza a konkrét gyógyító tevékenységet. Ha azt nem elég hatékonyan vagy túl pazarlóan használják fel, akkor képtelen gyógyító tevékenységgel új bevételre szert tenni.

Korrupció

A Bauer által a szocialista tervgazdaság hasonlatosságára megkomponált jelenlegi egészségügy ahhoz hasonlóan hiánygazdaság, ez pedig korrupciót szül. A tervgazdaságra jellemző ugyanis, hogy a vásárló vesztegeti meg az eladót (és nem az eladó a vevőt, ahogy piacgazdasághoz „illik"). A „hálapénz jellegzetesen tervgazdasági korrupció", mondja Bauer, s „Ha másból nem is, hát ebből tudhatjuk, hogy a magyar egészségügyben mindmáig jelen vannak a szociális tervgazdaság elemei."

Ez a hálapénz-magyarázat azonban elégtelen. A hálapénz történelmi termék, mely más formában jelen volt már azelőtt, hogy szocialista tervgazdaság lett volna. Kiteljesedésében a hiány minden bizonnyal jelen volt, de véleményem szerint nem volt döntő. Az a társadalom értékítélete szerint rosszul fizetett orvosok plusz javadalmazása volt, a hajdani magánrendelések „államosítás utáni" sajátos továbbélése. A két háború között a fizetőképesek kórházi, pénztári stb. orvosok magánrendeléseit keresték fel (csupán magánpraxist folytató orvosok száma az időszak végén roppant csekély volt), s tulajdonképpen ez a gyakorlat folytatódott akkor is, mikor a magánrendeléseket tömegesen ellehetetlenítették. Összefoglalva: a hálapénz nagyobb részben orvosi díj, az orvosi munka megfizetése a hivatalos munkaadó helyett, kisebb részben pedig a hiányhelyzetet eltüntető korrupció. A történelmi magyarázat fontosabb, nagyobb magyarázó erejű, mint a közgazdasági.

Kereslet-kínálat

Bauer szerint az „európai civilizáció fontos része a megbetegedés súlyos kockázatának megosztása a társadalom tagjai között." Ebből szerinte az a nagyon fontos dolog következik, hogy az „erőforrásokkal való takarékosság nem attól várható, hogy a végső fogyasztó, a beteg fizetőképessége szabályozza a keresletet."

Az európai civilizáció része a társadalombiztosítási intézmények létrehozása, mely esetén az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutás általánosságban nem függ a jövedelmi-vagyoni helyzettől – Bauer erre gondol. De a probléma a biztosításé, melyet értelmetlen az „európai civilizáció" részének tartani. További probléma, hogy a biztosításban nincs „végső fogyasztó", van viszont biztosított, aki számára a biztosító – ha megtörténik a biztosítási esemény –, a biztosítási szerződésben foglalt biztosítási szolgáltatást teljesít.

Sajátos Bauer takarékosság-fogalma. A mikroökonómiában nem ismert az „erőforrásokkal való takarékosság": a fogyasztó vásárlásakor anyagi lehetőségein belül a hasznosság maximalizálására törekedve (fogyasztási) preferenciáit érvényesíti, s preferenciái nem bírálható. A mikroökonomiában nem vethető a fogyasztó szemére, hogy „rossz" preferenciát választott, ennél fogva pazarolta szűkös erőforrásait.

A közgazdász Bauer nem beszéli a probléma adekvát nyelvét – a biztosításelméletét. Ezért mondja, hogy a „vásárlási döntéseket nem a vevő, hanem az eladó hozza meg." Nos, biztosítás esetén nincs vásárlás. A biztosított nem vásárolja a kezelést, hanem a szerződő (az esetek döntő többségében maga a biztosított) szerződést köt a biztosítóval, mely azt tartalmazza, hogy a biztosítottal bekövetkező mely káresemények esetén a biztosító milyen szolgáltatást teljesít. Az eladó – adott esetben az orvos – nem a vevő helyett hoz vásárlási döntéseket, hanem megállapítja a biztosítási esemény bekövetkeztetét, aminek adekvátsága, pontossága gyakran vitatható (gyakoribb, hogy a biztosítási esemény biztosan bekövetkezett – a biztosított megbetegedett –, de nem egyértelmű, hogy pontosan mi a betegsége). Ha a biztosítási esemény megállapítása helyesen történt, az orvos teendő nagyrészt egyértelműek.

Téves Bauer azon megállapítása – s ennek oka a magyar egészség egészségügy finanszírozásának hiányos ismerete –, hogy „az orvos … mindig a legtöbbet költene." Az orvosok nem erre vágynak. Sikerélményre vágynak, amit egyrészt betegeik meggyógyításával érhetnek el, s emberi és szakmai ambíciójuk, hogy ehhez az elérhető legkorszerűbb tudást és eszközöket is igénybe vehessék. Másrészt jól akarnak keresni, amin semmi csodálkoznivaló nincs. A protokollok végül is meghatározzák, hogy az orvos mennyit költhet.

Ha nem a beteg-vásárló, akkor másnak kell érvényesítenie az „erőforrás-felhasználás korlátait" – mondja közgazdászul Bauer. (Ismét kibukik hiányos felkészültsége: nem találja a probléma tárgyalásának és megoldásának adekvát értelmezési keretét, így szinte összes következtetése, megállapítása téves lesz.) Ez a másvalami a biztosító. A biztosító azonban nem az erőforrás-felhasználás korlátait érvényesíti, hanem a biztosítási esemény bekövetkeztekor teljesíti a biztosítási szerződésben vállalt kötelezettségét, amit akkor is teljesítenie kell, ha amiatt tönkremegy, erőforrásai végére jut. Azt viszont lényegében helyesen mondja, hogy a biztosító fizet és „ellenőrzi az orvos döntéseit". A biztosítónak arról kell meggyőződnie, hogy valóban az a biztosítási esemény következett-e be, amit az orvos megállapított, de a protokoll alapján dolgozó orvos döntéseit a továbbiakban csak akkor kell ellenőriznie, ha a protokollban meghatározott olyan elágazáshoz jut a gyógyító folyamat, melyhez a térítési rendszer magasabb költséget társít (vagy lehetne alacsonyabb összeg is). A szakmai ellenőrzés nem a biztosító, hanem felügyeleti hatóság feladata, melyhez természetesen a biztosító is fordulhat. Abban viszont pontatlan Bauer (ezt a hibát sokak, nem csupán ő követi el), hogy a biztosítót olyan intézményként határozza meg, mely a beteg helyett fizet. A biztosító önmaga „helyett" fizet.

Mit jelent a biztosítási elv?

Nagyon súlyos hibát követ el viszont a következőképpen érvelve: „Azért biztosító, és nem maga az állam, mert kívánatos, hogy a finanszírozáshoz való hozzájárulás és a gyógyítási költségek fedezete között közvetlenebb kapcsolat létesüljön, mintha adóból finanszíroznák a gyógyítást. Ezért beszélünk arról, hogy az egészségügy finanszírozását biztosítási alapra kell helyezni." Mert egy egészségügyi rendszert az „állam" finanszíroz, az attól még biztosító. A különbség annyi, hogy nem nevesített járulék, hanem általános adóbevétel szolgál fedezetül. Az általános adóból finanszírozott angol National Health Service (NHS) épp úgy biztosító, mint a főképp járulékbevételekből működő magyar OEP. Csak éppen az NHS-biztosítótól az angol kormány egyszemélyben és egyösszegben vásárolja meg az összes angol állampolgár biztosítását.

A biztosítás ugyanis annyit jelent – ha már a „kapukon belül" van a pénz –, hogy csak és kizárólag biztosító esemény bekövetkeztekor és a kárelhárítás és -enyhítés érdekében nyúl a kasszához. Tehát közgazdasági értelemben nem az történik, hogy a páciens az orvos által javasolt kezelést megvásárolja, aminek az a rákfenéje, hogy végül is nem maga, hanem a biztosító fizet, így pedig az orvosnak és a betegnek összefogva (vagy akár külön-külön) módja van a harmadik felet, a biztosítót lenyúlni. Egyébként ide nyúlnak vissza azok hamis, de nagyon „közgazdászul" hangzó kijelentések, melyek az egészségügy ellátást közjószágként tárgyalják, s a közjószágok kereslete tudottan végtelen, s állítják, hogy ez okozza az egészségügy egyik legnagyobb problémáját. Nos, nem ez.

De mit jelent a Bauer és sokak által gyakran használt biztosítási elv kifejezés? Semmit. Ilyen elv nincs. Biztosítás van. A magyar egészségbiztosítási rendszerben azonban van értelme az ellátási jogosultságot járulékfizetéshez kötni. Ez ugyanis az adóbehajtás első védelmi vonala, mely okot ad arra, hogy az ellátásra jelentkezőnél rákérdezzenek a járulékfizetésre. De aki egyáltalán fizet járulékot, még ha minimálbér után is, bár lényegesen magasabb jövedelemmel rendelkezik, az nem akad fenn ezen a védelmi vonalon. A lényeg valójában az adók (ide értve a járulékokat is) behajtásának hatékonyságát többszörösére emelni. (Magam a vagyonadó bevezetését is ilyen védelmi vonalnak tartom, mely módot ad arra, hogy az adóhatóság a jövedelem mértékének ismeretében a vagyon eredetére kérdezzen.)

Mi a reform értelme?

Bauer szerint az „egészségügyi reformnak akkor van értelme, ha az ellátás logikájáról áttérünk az adásvétel logikájára, az adásvételt pedig az egészségbiztosítás elvével összhangban kettéválasztjuk: az orvostól, a kórháztól, a gyógyszerek szállítójától a biztosító vásárolja meg a gyógyítást … a … beteg pedig biztosítást vásárol a biztosítótól." Most is éppen ez történik.

Azért kell mégis ezt mondania (áttérés „ellátás logikájáról áttérünk az adásvétel logikájára"), mert kiindulópontja a közvetlen szükségletre termelő tervgazdaság és a (közvetlen jelző nélküli) szükségletre termelő piacgazdaság szembeállítása volt a mai egészségügyben. Ez, mint bizonyítottuk, téves, valóságidegen. Biztosítót említve többről beszél. Azért kell több biztosító, hogy versenyezzenek, mert a „biztosítók versenye nélkül nincs semmi, ami az ellátás finanszírozóját, a biztosítót arra késztetné, hogy a végső fogyasztó [mint említettük, e kifejezés itt szakszerűtlen], a beteg kedvébe igyekezzék járni a maga finanszírozási döntéseiben."

Uram Isten! Mi a biztosító feladata? A beteg kedvébe járni?

Nos, mint volt róla szó, a biztosító feladata, hogy meggyőződjön a biztosítási esemény bekövetkeztéről, s az azzal adekvát gyógyítást az előre meghatározott nomenklatúra szerint (kórházakban a hbcs, ettől eltérni a több-biztosítós piac potenciális jelöltjei sem akarnak) kifizesse, s néhány ponton ellenőrként jelen legyen. Ezenközben hol is jár a biztosító a beteg kedvében? Nos ez a kedvében járás oly mértékig rendszeridegen és szakmailag értelmezhetetlen, hogy kár is időt pazarolni rá.

Álláspontom szerint azért nem kell több biztosító, mert a biztosító szakmai tevékenysége a fentiekre korlátozódik, s ebben nem képzelhető el verseny. Abban versenyeznének a biztosítók, hogy ki állapítja meg könnyedébben a biztosítási esemény bekövetkeztét, ami a hipochonderek bizonnyal nagyra fognak értékelni.
A több-biztosítóra továbbá azért van szükség, hogy a biztosítók és a szolgáltatók között decentralizált alkufolyamat legyen, mert az „sokkal rugalmasabb, sokkal inkább kész az egyes területek sajátosságainak figyelembe vételére, mint a törvényalkotás. … A továbbiakban már a biztosítók és a szolgáltatók piaci kapcsolatában kell majd igazolniuk létjogosultságukat."

Miről alkudozhat a biztosító és a szolgáltató? Csak egyről: arról, hogy a biztosító odaküldi-e betegét (illetve ha odamegy, fizet-e). Az aligha képzelhető el, hogy egyik biztosító alacsonyabb árat érhet el a másiknál, mert ügyesebben tárgyal. A mostani kapacitáscsökkentés oka, hogy minden kórház még inkább dugig legyen, a biztosítóknak nem lesz módja valamelyikkel is nem szerződni. (Hacsak nem azért, hogy kiváló statisztikusaik javaslatára adott térség szinte egész problémás lakosságát kizárják a potenciális tagok közül, így járva túl az állami szabályozók eszén.) Ahhoz, hogy verseny legyen, fölösleges kapacitások kellenek. Ha nincs fölös kapacitás, a verseny roppant szimbolikus és csupán elvi kinyilatkoztatás. A biztosítók által kínált különböző csomagok is arra szolgálnak, hogy szelektálják a potenciális ügyfélkört, ezzel tartsák távol a problémás ügyfeleket.

2007-02-26

Forrás: Weborvos - Németh György közgazdász

Kapcsolódó cikkek

• Tények és tévhitek a biztosítói modellekről