Amikor a jelen gazdasági válság hatásait böngésszük, nyilvánvaló, hogy a minden amit pénzből finanszíroznak (vagyis kb. minden), előbb-utóbb érintett lesz. Nem meglepő, hogy nincs ezzel másképp a tudomány, pontosabban a tudományfinanszírozás sem.
Nem csak mert sok helyen, a nadrágszorításba az állami K+F támogatás megvágása bőven belefér (persze, ugyanígy a stimulusuba, ha telik rá, is beleférhet az erőteljes támogatása), hanem mert a magánszférából érkező pénz, származzon az nagyvállalatok fejlesztési alapjából, magánalapítványok befektetési tőkéjéből, vagy magánegyetemek támogatási kereteiből, is elapadóban van Bernie Madoff piramisjétéka, ill. általában a sub-prime körüli stiklik miatt.
Így igazából, ha a jövőjükért aggódó kutatókat látunk valahol az talán nem is annyira különleges. Pedig kicsit az, ugyanis számukra (pontosabban az amerikai kollegák számára) a gondok jóval korábban kezdődtek. A Clinton éra bőkezű adakozása nyomán az élettudományokkal foglalkoz laborok száma vadul növekedni kezdett. A több labor több eredményt, és gyorsabb haladást jelentett, és egyben még több eljövendő kutató (posztdok és PhD hallgató) számára biztosított képzést. Csakhogy a Bush adminisztráció prioritásai nem estek egybe elődjeiével, így, bár a ráfordított költség összege nem csökkent, de nem is növekedett tovább.
Ez pedig azt jelentette, hogy hirtelen egyre több kutató jutott ugyanarra a támogatási összegre. Arányosan egyre kevesebben jutottak értelmes nagyságú grantekhez, a támogatás odaítélése is egyre inkább veszély-kerülő lett: kvázi már lefutott projecteket támogattak, utólag (pedig a rendszer az ígéretes ötletek és előkísérletek folytatását hivatott igazából támogatni). Ennek egyenes folyományként kis laborok lehetetlenültek el és gyakran befutott kutatók is az utcára kerülés szélén lelték magukat.
Persze a veszélyt látni lehetett volna előre: a Clinton évek boomja, ott és akkor rendkívüli produktivitás növelést hozott, de a rendszer hosszútávon fenntarthatatlan volt. Ha a poszt-dokok fele végül saját labort akart volna alapítani, már akkor is max 10-15 éven belül túlkapacitás lett volna. Ami persze egyrészről nem rossz, érvelhetünk, hiszen így garantálható, hogy a legjobbak fogják a kutatólaborok padjait koptatni, másrészt viszont akkora bizonytalanságot eredményez, hogy sok jó képességű diák inkább eleve más pályát választ. Szóval a dolog nem lett végiggondolva rendesen, és az EU-nak paradox módon azért kell egyelőre kevésbé ezzel szembenéznie, mert a 2000-ben kitűzött lisszaboni programot csak félig vették komolyan.
Igazi megoldás egyelőre nincs. A jól működő kutatóegyetemekhez szükség van sok doktori hallgatóra és számos posztdokra is. Ugyanakkor a kutatóműhelyek nem növekedhetnek exponenciális ütemben. A Nature múlt heti publicisztikája abban látja a megoldást, hogy a doktori programoknak kell változnia, hogy inkább az életre neveljenek. Hogy a doktorátus végén, olyan tudás legyen a kezükben az ifjú PhD-knak, amivel több irányban is folytathatják az útjukat.
S ha már támogatás, az is felmerül, hogy egyáltalán ki támogassa a kutatást? Nyilván elmúltak azok az idők amikor finom viktoriánus úriemberek, a családi vagyon kárára passzióból kémlelték a természet rejtélyeit. Maradnak a vállalatok és magánalapítványok, a maguk (egyébként egyáltalán nem rossz) prioritásaikkal, meg "persze" az állam. De etikus-e, hogy egy olyan ország adófizetői, ahol az emberek elsöprő többsége nem hisz az evolúcióban, indirekt módon, nagy összegekkel támogassák olyanok munkáját, akik meg pont az evolúció bizonyítékait gyűjtik? Elég-e ezt elintézni azzal, hogy a tudományos módszer végső soron a teljes társadalom előrehaladását segíti? Erről indult vita a napokban a Panda's Thumb szerzői között. Bármit is gondoljunk alapállásban a dologról, érdemes végigolvasni.
http://criticalbiomass.freeblog.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése