A bizalom egyensúlya
Déja vu érzése lehet az olvasónak Papp László Tamás Betegjogtiprás és Isten-komplexus című írását olvasva (január 2.). A cikk lényege két mondatban összefoglalható: 1. Magyarországon a betegek kiszolgáltatottnak érzik magukat, ezért nem mernek lépéseket tenni az orvosokkal szemben az őket ért sérelmek miatt. 2. A feudális orvos-beteg viszonyra szocializálódott orvosok rosszul, vagy egyáltalán nem tolerálják a kételkedő, kérdező betegeket. Ezt is, azt is sokan és nagyon sokszor megírták már. A jó orvos-beteg kapcsolatnak két alappillére van: az orvos szakmai felkészültsége, tudása és a bizalom. Az orvosok és az egészségügyi intézmények elleni feljelentések, perek növekvő száma azt bizonyítja, hogy a betegek egyre kevésbé félnek jogorvoslatot kezdeményezni. Másrészt az elmúlt években a magánorvosi praxisok elterjedése egyre több orvost szoktatott hozzá az őt kérdező, tőle tájékoztatást igénylő beteghez. (A magánorvosi rendelőben a betegeknek fizetniük kell, és ezért gondosabb, alaposabb ellátást és kommunikációt várnak el az orvostól, mint amihez a közszférában hozzászoktak - s ez jogos igény.) - írja Dr. Szerémy Zsolt orvos.
A jó orvos-beteg kapcsolatnak két alappillére van: az orvos szakmai felkészültsége, tudása és a bizalom. A kettő között van összefüggés, de nem szoros. (Jó kommunikációval hosszabb-rövidebb ideig fenntartható a bizalom akkor is, ha az orvos szakmai felkészültsége hiányos.)
Nézzük először a szakmai tudást. A nyilvánosság előtt és az orvostársadalmon belül egyaránt kevés szó esik róla, hogy a magyar orvosok felkészültsége rendkívül heterogén. A skála egyik végén találjuk a szakma elitjét. Az ide tartozó - túlnyomórészt a fekvőbeteg-ellátásban és az operatív szakmákban dolgozó - orvosok felveszik a versenyt a világ legjobbjaival. Ha figyelembe vesszük, hogy ez az elit hazánkban a fejlett országokhoz képest sokkal rosszabb tárgyi feltételek között produkál világszínvonalat, akkor nem túlzás azt mondani, hogy ez csodálatra méltó teljesítmény. Sajnos a negatív szenzációra éhes médiákban - néhány szervátültetéses esetet kivéve - erről alig esik szó, s ez igen rossz irányba befolyásolja az orvosokkal kapcsolatos társadalmi közvélekedést.
Az orvoskamara és más orvosi egyesületek időről időre megpróbálják ezt bevinni a köztudatba, de az öndicséret mindig gyanús és kevéssé hiteles.
A skála másik végét az alapellátásban dolgozók egy része foglalja el. Meg fognak érte kövezni, de kimondom: Magyarországon a háziorvoslás az abban dolgozók jelentős részénél a lassú, de biztos szakmai leépülés szinonimája. Ennek számos oka van, aminek kifejtése külön írást igényelne. Ezek közül most csak egyet emelnék ki. Az alapellátás "fejpénz" alapú és a háziorvos egyéb szakvizsgáit (belgyógyászat, sebészet stb.) el nem ismerő finanszírozása a recept- és beutalóíráson kívül semmire nem motiválja a háziorvosokat. A kevéssé felkészült orvosok gyakrabban követnek el hibákat. Szerencsésebb esetben ez csak késedelmes diagnózishoz és elhúzódó gyógyuláshoz vezet, de kevésbé szerencsés esetben a beteg halálát is okozhatja.
A másik alappillér a bizalom. Ennek könyvtárnyi irodalma van. Ebből itt három dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik, hogy a bizalom személyiség-és kommunikációfüggő. A beteg akkor fog bízni az orvosban, ha egyrészt érzi, hogy az odafigyel rá, komolyan veszi a panaszait, és valóban a segítő szándék vezérli, másrészt az orvos megfelelően kommunikál vele: a beteg számára érthető módon értelmezi a tüneteket, megindokolja, miért kell vizsgálatokat elvégezni, elmagyarázza a betegség lényegét, és tájékoztatja betegét a terápiás lehetőségekről. Ezzel - azt hiszem - szinte mindenki tisztában van.
Kevés szó esik ugyanakkor arról a fontos tényről, hogy a bizalom kölcsönösségen alapuló fogalom: nemcsak a betegnek kell bíznia az orvosában, hanem az orvosnak is a betegében. Ha a beteg nem veszi be a gyógyszereit, ha nem jelenik meg a visszarendelésen, ha tudatosan félrevezeti az orvosát, ha nem fogadja meg a tanácsait, az ugyanúgy rombolja a bizalmat és ugyanolyan veszélyes, mint amikor az orvos hibázik. A bizalmat romboló magatartás pedig ugyanolyan gyakori a betegek esetében, mint az orvosoknál.
A harmadik és igen kényes kérdés a médiák szerepe. A médiák rendkívül egyoldalúan viszonyulnak a bizalom kérdéséhez. Szinte csak azok az esetek kapnak nyilvánosságot, amikor az orvosnak róható fel a bizalomvesztés. Ez mindig szenzáció, de a betegek ballépései elkerülik a médiák figyelmét. Mintha még azért is az orvos lenne a felelős, hogy a beteg bevegye a gyógyszereit, elmenjen a kontroll-vizsgálatokra stb. Ennek az egyoldalúságnak súlyos következményei vannak. Az egyik az, hogy hazánkban a betegek nem érzik a maguk felelősségét az orvos-beteg kapcsolatokban, az egészségük helyreállításában-megóvásában. A másik, hogy a szenzációhajhász, egyoldalú tájékoztatással félrevezetett közvélemény bármilyen rendkívüli esemény ürügyén az orvos(ok) fejét követeli. Teljesen függetlenül attól, hogy ténylegesen történt-e bűncselekmény vagy akár csak hiba az orvosok részéről.
Nem meglepő ezek után, hogy a magyar orvostársadalom rendkívül intoleráns az őt ért kritikákkal szemben: ingerülten, sokszor felháborodottan utasít vissza a médiák által közvetített minden vádat. Elég beleolvasni az internetes orvosi portálokon megjelenő "reflexiókba". Sokszor nyomdafestéket nem tűrő hozzászólásokkal találkozunk. A külső kritikával szembeni orvosi intolerancia másik alapvető oka a magyar orvosok túlnyomó részének súlyos egzisztenciális frusztráltsága.
A magyar orvostársadalom önkritikára való képességének csaknem teljes hiánya súlyos figyelmeztető jel a társadalom, a döntéshozók számára. Ezt mind a mai napig teljesen figyelmen kívül hagyják, sőt a média és a döntéshozók ezt egyenesen az orvosok ellen fordítják: "Istennek, tévedhetetlennek képzelitek magatokat, ezért nem viselitek el a kritikát." Ez abszolút egyoldalú és súlyosan igazságtalan állítás. Tudomásul kellene venni: az orvosok nem különböznek más társadalmi csoportoktól abban, hogy köztük is vannak jók és rosszak. A tisztesség azt kívánná, hogy a számonkérésben se tegyen különbséget a társadalom az orvosok hátrányára.
Dr. Szerémy Zsolt
orvos
Forrás: Népszabadság
„Betegjogtiprás és Isten-komplexus”
Kedves öreg barátom panaszkodott úgy két éve, hogy az egyik vidéki kórházban milyen embertelenül bántak vele. Így kezdődik Papp László Tamás írása a Népszabadságban. „A vénájába szúrt tűvel ült a kórterem előtt, s az ablakkilincsre lógatott palackból...” A gyógyszer, melyet a véráramába juttattak, olyan erős, hogy beadása után fél napig benn kell feküdni megfigyelésen. Ágyat utalnak ki a páciensnek, és ebédet is kap, mint bármelyik fekvő beteg. Mármint papíron, melyet aláírattak vele. A gyakorlatban a vénájába szúrt tűvel ült a kórterem előtt, s az ablakkilincsre lógatott palackból csörgedezett ereibe a folyadék. Szólni sem mert, nemhogy az Egészségbiztosítási Felügyeletnél bejelentést tenni. A de facto el nem foglalt ágyért, az el nem fogyasztott fejadagért persze valakik felveszik a kvótapénzt. Ha pedig a kedves beteg mégis olyan túlzott igénnyel rukkolna elő, hogy vegyék emberszámba, hát kapjon a fejéhez, és tejeljen - adta elő öreg barátom. Én pedig - helység- és személynevek említése nélkül, anonimizált formában persze - megírtam az affért. Másnap telefonon hív az illető: köszöni, hogy segíteni akartam, de mi lesz, ha rájönnek, ő a "besúgó", és nem látják el ott, ahova a krónikus betegségével jár? A hangjában szűkölő félelemtől rosszul lettem.
Ez idéződött fel bennem, amikor olvastam, hogy a GfK LHS Healthcare szeptemberben és októberben 170 orvossal egyéni és csoportos interjúk formájában végzett kutatása szerint "... az elmúlt egy évben az orvosok egyre növekvő türelmetlenséget tapasztalnak a betegek részéről, ez Budapesten nagyobb mértékű, mint vidéken. Itt a türelmetlenség erős követelődzéssel és akár agresszív viselkedéssel is párosul. Többször előfordul, hogy a beteg vélt sérelme miatt panasszal fordul az intézmény vezetéséhez, vagy az orvos ötperces késése miatt feljelentést tesz az Egészségbiztosítási Felügyeletnél... Az orvosok megfogalmazták, hogy betegjog és betegjogi képviselő van, de orvosjogi képviselőre is szükség lenne. Kiszolgáltatottnak érzik magukat, nem tudják eldönteni, mikor mondhatnak nemet a páciensek követelőzésének, és milyen esetekben kell külön erőfeszítéseket tenniük a beteg kiszolgálásáért... Az orvosok úgy érzik, csökkent a betegek bizalma, azt tapasztalják, hogy időnként leellenőrzik az általuk elmondottakat, más orvos vagy orvosok véleményét is kikérik, de az ismeretségi, hozzátartozói körből gyűjtött információkkal is kontrollálják őket." Mintha az én rettegő ismerősöm és a felmérésben megkérdezett orvosok két egymástól teljesen elzárt világegyetemben léteznének.
De mindkét tapasztalat igaz lehet. Könnyen meglehet, hogy nem elveszett (vagy csökkent) az orvosba vetett bizalom, "csupán" arról van szó, hogy a páciensek immár nyíltan kimutatják régebben kényszerből eltitkolt bizalmatlanságukat. A tervgazdaságilag körzetesített (és merev beutalási rendszerrel súlyosbított) pártállami egészségügyben a páciens nemigen mert szólni. Örült, hogy élt. A 80-as évek derekán gyakran hallottam a rokonságban horrortörténeteket, hogy ez vagy az a főorvos mennyire bunkó, érzéketlen, pénzéhes volt. Mikor gyermeki naivitással rákérdeztem, miért nem tesznek ellene panaszt, a rokonok rezignáltan legyintettek: gyerek még... Mikor felnőttként kérdeztem ugyanezt (már bőven a rendszerváltás után), úgy néztek rám, mint az elmeháborodottra. Mintha Palermóban javasolnám az utca emberének, hogy forduljon a rendőrséghez a maffia által szedett védelmi pénz ügyében. Mikor az egyik panaszkodónak kicsit rámenősebben indítványoztam az erélyesebb civil kurázsit, dühösen kifakadt: "Miért, a helyemben te feljelentenéd?" Igenlő válaszomra ekképp felelt: "Akkor csak jelentgessél, cseszd meg. De melegen ajánlom neked, hogy soha többé ne legyél beteg!"
Nálunk a páciens a szocializmus negyven évében (és a rákövetkező másfél évtizedben) alig mert panaszkodni. (Főleg, hogy ennek fórumait - az Egészségbiztosítási Felügyeletet és a betegjogi képviseletet - csak nemrég hozták létre.) Így az átlagorvos - mivel lelkiismeretének így volt a legjobb - a bírálat hiányát elégedettségként könyvelte el. Személyes tapasztalat, hogy számos orvos - leginkább az osztályukat tekintélyelvű parancsuralommal kormányzó, feudálszocialista mentalitású főorvosok - ingerülten reagál nemhogy a kritikára, de már arra is, ha a beteg egyáltalán megkérdezi: miért teszi (írja fel) a doktor úr azt, amit. Orvostársadalmunk egy részét kifejezetten sérti, ha a beteg nem kritikátlan és feltétlen bizalommal viszonyul őhozzá, hanem - ó, borzalom! - kollégáival leellenőrizteti a diagnózist. Nem átallunk beletiporni a szegény orvos hivatástudati egójába, amikor mindössze az életünkről van szó.
"Azt mondják, Isten-komplexusom van? Tudják, mit?! Én vagyok az Isten!" - tajtékzik a Malice című filmben dr. Jed Hill, a nagymenő sebész, akit megvádolnak, hogy szakszerűtlenül, téves diagnózis alapján operált meg egy női pácienst, vetélést idézve elő. A fordulatos thrillerben aztán kiderül, Jed nem pusztán egy hanyag orvos, hanem fehér köpenybe bújt szociopata. Ez már a forgatókönyv-írói képzelet szülötte, viszont az Isten-komplexus - tényleg létezik. Főként olyan embereknél, akik naponta döntenek életről-halálról, szabadságról. Orvosok, rendőrtisztek, bírák, ügyészek.
Napi rutinként határoznak életmentő beavatkozásról, őrizetbe vételről, élethossziglani fegyházról, lehallgatásról. Az efféle pozíció - a vele járó emberek fölötti kivételes hatalom okán - torzíthatja a személyiséget. Ha valaki hosszú ideig tesz mérlegre sorsokat, fennáll a veszélye, hogy az emberi léptéken túli, észlelési mezejét elgörbítő prizmán át látja a világot. Önreflexiós képessége megszűnik, s az illető a kórosan megnőtt egója által teremtett csalhatatlanság börtöncellájába zárja magát. Nem ártana, ha a pályaalkalmassági (felül)vizsgálatnak a fehér köpenyeseknél része volna az énképvizsgálat és az empátiateszt is. Fölösleges emlékeztetni rá: vannak becsületes, önkritikus, emberséges orvosok is. Tucatszám sorolhatnék ilyeneket. De - bár jókora hányadot alkotnak - az uralkodó szemléletet nem ők képviselik. A korrekt orvos ugyanolyan lenézett és kihasznált palimadár a közegészségügyi ágazatban, mint a jobb sorsra érdemes páciens.
Orvosjogi szervezet hiányát reklamálni viszont kicsinyt bicskanyitogató. Hisz akkor mire van az orvosi kamara?
Melynek vezetői hihetetlen magabiztossággal, önbizalommal (szigorúbb vélekedés alapján: gőggel és arroganciával) nyilatkoznak róla, hogy ez, az és még amaz is jár az orvosoknak. Mi több: az orvosi szakma nemzeti kincs, a világörökség része, a betegsegítő teljesítmény csúcsa, csak még több pénz kéne, hogy jobban működjön - és a közelébe se merészkedjen a démoni piaci tőke.
(Népszabadság)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése