Miért nincs tisztelet a betegek iránt?

2010.06.02.

Monstre hosszúságú bejegyzés következik olvasónktól, a neveket a személyiségi jogok védelme okán töröltük.

Nemcsak hogy értem, de látom is, hogy az egészségügy oltári nagy bajban van. Kb. Semmelweis óta.

Isten látja lelkemet, hogy próbálok megértő meg belátó lenni, de iszonyú nehezen megy, ha azt látom, hogy a másik oldal (értsd egészségügy, azon belül is az orvos) Istent játszik. Értem én, hogy elfoglaltak, hogy rettentő sok a beteg, sokkal több, mint amennyit el tudnak látni, de az nonszensz, hogy egy orvosnak öt, azaz öt perce sincs a betegre, lekezelő, nem néz az orránál tovább.

Történt ugyanis, hogy Édesapám kb. két hónapja rosszul lett. Saját lábán elfáradt az ügyeletre, onnan sérvgyanúval tovább küldték az I. Sebészeti Klinikára. Itt egy kedves doktornő (Dr. S.) megállapította hosszú-hosszú-hosszú várakozás után, hogy valóban lágyéksérvről van szó. A dolog nem akut, de műteni kell. Kérdezte Édesapámat, hogy mikor volna alkalmas neki. Megállapodtak 2010. május 4-ében. A doktornő megadta Édesapámnak a saját mobilszámát, hogy egyeztessenek a műtét előtti héten, hogy mikor megy be majd vizsgálatokra.

Apa próbálta hívogatni április 26-án és 27-én, nem tudta elérni. Végül a korház központi számán próbálkozott, ahol kiderült,hogy Dr.S. doktornő már nincs a korháznál. Mivel Apa zárójelentését Dr. N. írta alá anno, hát őt kezdte el üldözni. Szerdán (április 28.) sikerült elérnie. Közölte vele az orvos, hogy már előző napra várták vizsgálatokra Apát. Apa sajnálkozott, de erről ő mit sem tudott. Neki Dr.S. anno azt mondta, hogy egyeztetni kell, hogy mikor menjen be. Doktor úr közölte, hogy náluk az a "bevett gyakorlat", hogy a műtétet megelőző héten kedden kerítenek sort a vizsgálatokra. Hát kérdem én: honnan a viharból is kellett volna ezt az Apámnak tudnia????? Mindegy is,

Apám tovább sajnálkozott, másnapra megbeszélték, hogy bemegy a vizsgálatokra, de azért megkérdezte a Doktor urat, hogy mikor tudnának beszélni, mivel őt még sosem műtötték, konkrétan retteg a műtéttől és volna néhány kérdése, hogy készüljön, mire számítson, hogy zajlik stb. Doktor úr válasza: nem tudja, nem sok értelme van rá várni másnap, főleg ha műt, időpontot nem tud adni de majd sort kerítenek rá, legkésőbb, ha már bent lesz a korházban.
Édesapám iszonyúan retteg az orvosoktól, még sosem műtötték, így lett volna a műtétet megelőzően néhány számára nagyon fontos, az orvos szerint valószínűleg oktondi kérdése.

Apám rettentően izgult, ráadásul azt mondta az orvos, hogy május 4-e csak a felvétel napja, még nem tudja, hogy mikor műtik. Gondoltam egyet és felhívtam én is az orvost. Tudom, tudom, mit csesztetem, főleg, hogy mondta, majd a korházban legkésőbb beszélnek, de én Édesapámat akartam megnyugtatni, hátha megtudok még egy-két dolgot a műtétről.

Azt megértem, hogy hirtelen fogalma sem volt az orvosnak, amikor Édesapám hívta, hogy ki ő és pontosan mit merre, ill. csak haloványan emlékezett rá, hogy van vagy lesz egy ilyen betege (Később, saját bevallása szerint Dr. S. a lelkére kötötte, hogy ő műtse Apát). Így nem lepődtem meg, hogy fogalma sincs, hogy Édesapámnak stroke-ja volt néhány éve (jobb lábát húzza, nem jó szó, hogy lebénult, hiszen tud járni, de a bokája nem igen mozgatható, a jobb karja gyengébb, sutább, a mozgása ettől lelassult, de teljesen önellátó, dolgozni jár), ami fontos infó, mert így az egynapos sebészet lehetősége szóba sem jöhet, így nem altathatják, a műtétet helyi érzéstelenítésben csinálják (Dr. S-tól) anno kapott infók) stb., mindenesetre tisztáztuk, hogy a stroke miatt Apa befekszik május 4-én.

A Doktor úr kedves volt és alapból szimpatikus telefonba, próbálok is elvonatkoztatni az ő személyétől, és inkább a rendszerben látni a hibát, de mondom, iszonyú nehéz, mert mi vele állnánk kapcsolatban vagy mijaszösz. Mondta, hogy fogalma sincs, hogy mikor műtik az Édesapámat, kedden, május 4-én be kell feküdni, aztán meglátják. Nem bocsátkozik jósolgatásokba, mert az számon kérhető később rajta, de előfordulhat, hogy a héten végül mégsem műtik meg. Hogy tessék???

Hogy is van ez??? Befekszel május 4-én és senkinek fogalma sincs, hogy mikor kerül rád a sor??? A munkáltatónak ilyenkor mit mond az ember??? Főleg, hogy ez azért nem egy baleset, hirtelen jött rosszullét, ami ugye kiszámíthatatlan. Itt konkrétan megkérdezték Édesapámat, hogy mikor lenne neki alkalmas a műtét. Apa szabadságot vett ki erre a hétre. Mondván: 4-én műtik (oké, simán belefér, hogy csak 5-én, hiszen a 4-e csak a felvétel napja), kb. 2 max 3 napot kell utána bent lenni megfigyelésen, még a hétvégén otthon marad, aztán jövő héten mehet dolgozni. Persze, történhet malőr, de azért ez elvileg egy kiszámítható és tervezhető műtét. De mondjuk, hogy ezen túlteszem magam, a munkáltató le van érdekelve, majd lesz valahogy.

Hétfőn, azaz május 3-án felhívta V. Doktornő Édesapámat, hogy - és ez a gyönyörű: vajon volt-e előző héten vizsgálatokon. Hogy tessék???

Igen volt. Ugyanabban az épületben, ahol előzőleg is volt, ahol a Doktor úr is dolgozik. Kérdezem én: nincs nekik olyanjuk, hogy kompjúter????????????????? Hallottak már olyanról, hogy: egyeztetés???? Valóban egyszerűbb telefonálni, értem én. De ez még mind semmi, ez a Doktornő egynapos sebészetről beszélt. Mondta neki Apám, hogy biztos, hogy az szóba sem jöhet, mert neki stroke-ja volt néhány éve. Ja. Oké. Akkor várják május 4-én.

Elég érdekes, hogy felelősségre vonják, hogy miért nem ment a „bevett szokás szerint” előző hét kedden vizsgálatokra, az orvossal nem találkozhatott, a kérdéseit senkinek sem tehette fel – még telefonon sem, mert a Doktor úr sietett -, többször több helyen elmondta/tuk, hogy stroke-ja van, erre felhívják, hogy volt-e vizsgálatokon és össze-vissza beszélnek.

Végül május 4-én három óra várakozás után felvették a sebészetre.
Doktor úrral május 6-ig nem is találkozott az Apám. Örültem volna, ha az az orvos, aki majd műti Apámat, előtte a szemébe néz, esetleg válaszol a kérdéseire, és megnyugtatja, mert nem hiszem - bár nagy Vészhelyzet és Grey's Klinika rajongó vagyok - hogy az Apámat az én műtéti leírásom és tájékoztatásom megnyugtatná.

Május 6-án Apa egészen aljas módon levadászta N. Doktor urat. Történt ugyanis, hogy Apa meghallotta, amint egy fehérköpenyes pasi után kiabál az egyik nővér és N. Doktornak szólítja. Apa nem volt rest, hát utánament. Doktor úr bement egy helységbe, majd amikor kijött, Apa már lesben állt. Így történhetett meg, hogy kénytelen volt találkozni Apával. Apa - iszonyú türelmes és megengedő - azt mondta, hogy mentségül szolgál végülis a Doktor úrnak, hogy legalább megnézte a sérvét. Ha Apa nem vadássza le, akkor az a Doktor, aki állítólag műti a műtőasztalon találkozik Apával és az ő sérvével? A Doktornak persze nem volt ideje Apával beszélni, így megígérte, hogy délután bemegy hozzá a kórterembe. Megfeledkezett róla. De Apa megint csak levadászta a folyosón. Persze már rég elhaladt Apa szobája előtt és mikor Édesapám utána szólt, visszanézett és odavetette, hogy valószínűleg pénteken, azaz másnap, május 7-én műtik, de lehet, hogy mégis hétfőre csúszik.

Természetesen – nem is lepődtünk meg – pénteken, azaz május 7-én végül nem került sor a műtétre, Apát a hétvégére hazaengedték. A hétvége jól telt, Apa vacsorát csinált nekünk, vasárnap sétált egy nagyot, fagyizott. Aztán vasárnap este visszament a korházba. Konkrét felvilágosítást még ekkor sem kapott a műtétről. Sőt, össze-vissza beszéltek. Először arról volt szó, hogy N. Doktor műti. Majd közölték, hogy Dr. V. (mint utóbb kiderült rezidens orvos) fogja műteni és N. Doktor asszisztál (?).
Hétfőn, azaz május 10-én délelőtt előkészítették Apát a műtétre. Persze ahogy azt jósolni lehetett, felment a vérnyomása, iszonyú ideges volt. De ami a lényeg, hogy Apa még a kórteremben a műtét előtt kapott egy nyugtatót a fenekébe, amitől fura mód elzsibbadt a nyelve. Szólt ugyan erről, mire a műtőbe értek, de azon túl, hogy azt mondták neki, hogy ez szokatlan, ezzel nem törődtek. A műtőasztalra felfektették majd jó egy órán át otthagyták meztelenül, leszíjazva és mindössze egy lepedővel letakarva. Úgy 4-5 alkalommal telefonáltak Dr. N-nek, hogy a beteget előkészítették, ugyan jöjjön már. Eközben Apám egyre idegesebb lett, fázott, majd érezte, hogy valami baj van a jobb lábával. Szólt is rögtön róla, de mindösszesen annyit foglalkoztak ezzel, hogy meglazították a lábain a szíjat. Aztán megjött Dr. N. és Apát megműtötték. Annyit mondtak a műtét előtt, hogy semmilyen fájdalmat nem fog érezni. Ehhez képest, többször elviselhetetlen, égető fájdalmat érzett.

Hétfő este bementünk hozzá. Apa jobb lába teljesen befeszült. A jobb oldala eddig is gyenge volt és húzta a lábát, hiszen egyfajta izomfeszülésben volt, de most szemmel láthatóan befordult a jobb, vagyis eddig is rosszabb lábfeje, sehogy sem tudta megmozdítani. Próbáltam masszírozni, de mintha betont masszíroztam volna. Szóltam a nővérnek – orvossal mi hozzátartozók még egyszer sem tudtunk találkozni, pedig napjában többször mentünk be -, hogy ez egy új tünet, saját lábán érkezett a korházba, nem szorult segítségre, de most egészen biztos, hogy nem fog tudni lábra állni. Így is lett. Kedd reggel megpróbálták lábra állítani. Járókerettel egy-két lépést tud csak megtenni, azt is csak a talpélén, mert annyira fordult be a bokája. Gyógytornász szerint majd jobb lesz. Vajon mitől?

N. Doktor mindenesetre közölte Apával kedden, május 11-én, hogy szerdán hazamehet. Hát felhívtam N. Doktort. Először is megkérdeztem, hogy jól sikerült-e a műtét? Minden rendben ment-e? N. Doktor válasza: az hogy jól sikerült-e a műtét, majd akkor derül ki, ha meggyógyult a beteg. Érdekes mondat. Vajon hálóval csinálta? Simán összevarta? Simán összevarta. Oké. Legalább már ezt is tudjuk. Megkérdeztem, vajon hogy gondolta, hogy haza engedi Apát, mikor járóképtelen? Valami történt a műtőasztalon. Közölte, hogy ők semmit sem csináltak az idegeivel. Semmit? Én csak egy laikus, ideges, sőt idegesítő hülye hozzátartozó vagyok, de nem kell hozzá nagy ész, hogy egy stroke-os beteget nem stresszelek egy hétig (nulla információ, hitegetés, halogatás stb.), hogy aztán a műtétre sík ideggé váljon. A minimum, hogy megpróbálom megnyugtatni, informálni. Halálra idegelték. Ezt csinálták. És ez épp elég volt. Kérdeztem, hogy én mit tehetnék ebben a helyzetben. Hogy vigyem haza? Közölte, hogy én nem is tehetek semmit. Visszakérdeztem, hogy talán ő tud-e valamit tenni? Kicsit hallgatott, úgyhogy segítettem neki és megkérdeztem, hogy nem gondolja-e, hogy esetleg, talán egy neurológus megnézhetné Apát. Közölte, hogy akkor ne is beszélgessünk tovább, majd meglátja másnap, hogy Apa hogy van, annak függvénye, hogy hazaengedi-e.

Mire kedden este mentünk látogatóba, N. már elrendelte a neurológiai konzíliumot. Szerdán megnézte a neurológus, azonnal koponya CT-re küldte stroke-gyanúval . Még aznap délután megcsinálták. Hál’Istennek negatív lett. Nem egy újabb stroke, ezt legalább már kizárhatjuk. Nyaki ultrahang is volt, gondolom nem láttak semmi érdemlegeset, mert május 10-én hazaengedték Apát. Néhány lépést már meg tud tenni úgy, hogy belém kapaszkodik. Remélhetőleg csak a stressz váltotta ki ezt a totális lábmerevedést és nincs nagyobb baj. De ugye ezt senki sem tudhatta, így azt gondolom, hogy nem ártott, hogy neurológus is látta.
Csak néhány gondolat és kérdés:

Május 4-én ment be Apa a korházba. A felvétel napjának május 3-át írtak be. Miért??? Ágypénz??? Tévedés? Kétlem. Tudom, rosszindulatú vagyok.
Rossz a rendszer, ez kétségtelen. De emberi tényező és hozzáállás kérdése, hogy az orvos szán-e 5-10 nyugodt percet a betegre, amikor is tájékoztatja az állapotáról, a műtétről, a várható gyógyulásról,. Ha ezen tájékoztatást megkapja a beteg, lehet, hogy nincs is több kérdése. Megnyugtató, ha a szakembertől hallja a részleteket a beteg, nem internetről vagy hasonló műtéteken átesett ismerősöktől szerez információt.
Miért kell egy orvosra a műtőben egy órán át várni? Miért kell négy-öt alkalommal rátelefonálni? Miért nem lehet – ha már napokra előre nem tudnak tervezni – legalább aznap követni a menetrendet?

Miért kell a beteget leszíjazni még mielőtt az orvos megérkezik a műtőbe?
Milyen az a helyi érzéstelenítés, ahol a beteg olyan égető, elviselhetetlen fájdalmat érez, hogy az ájulás kerülgeti és ordít?

Dr. N. Apámnak is és nekem is többször mondta, hogy Apám nem is az ő betege. Akkor kié?, Engem kijavított, mikor bemutatkoztam a telefonba és mondtam, hogy a Doktor úr betege az Édesapám, hogy, „hát valami olyasmi”. Mi az, hogy olyasmi? Most az ő betege vagy sem? Ha nem az ővé, akkor kié? Kihez forduljak? Nem is irányított senkihez, közölte, hogy akkor jó, az ő betege. Nekem ne duzzogjon, mondja azt, hogy Gipsz Jakabé és akkor őhozzá fordulok.

Miért viselkednek az orvosok és a nővérek a korházba került betegekkel úgy, mintha azok fogyatékosok vagy magatehetetlen gyerekek lennének? Miért nincs meg a kellő tisztelet a beteg iránt? Miért kell vele úgy beszélni, mintha gügye lenne?
Miért én, a hozzátartozó kell kezelést javasoljak, ötletet adjak az orvosnak, hogy mi a teendő?

Miért hárítja az orvos a felelősséget? Időpontot nem mond a műtétre, nem bocsátkozik jósolgatásba, mert aztán az számon kérhető. Ő nem is csinált semmit Apa idegeivel. Ezek mind-mind hárítások. Apám a saját lábán ment be. Nem szorult segítségre, se járókeretre. A műtétet követően csak járókerettel ill. segítséggel tud közlekedni. Miért nem jut eszébe magától, hogy így nem lehet elengedni a beteget?

Vitatott téma a hálapénz, de én olyan hálás tudtam volna lenni N. Doktornak és a többieknek, ha azt látom, hogy törődőek, informatívak. Így viszont gyógytornászra költjük az előzetesen nekik szánt nem csekély, több tízezres összeget. Így jártak.
Megkaptam azt is egy orvostól (barátnőm kolléganője), hogy ha törődésre, tutujgatásra vágyunk, fizessük meg. Mondom, megfizettem volna az odafigyelést, tájékoztatást, törődést – nem tutujgatást, mert arra nem vágytunk-., de egyfelől a magánklinikák csak egynapos sebészetet vállalnak, így maradt az I. Sebészeti Klinika (az ügyelet oda irányította Apát, most már tudom, hogy bárhová mehettünk volna), de nem előre vagyok hálás az orvosnak. Vagy tévedek? Előre kellett volna a borítékot adni? Annak az orvosnak, akinek Apám talán nem is a betege? Akiről azt sem tudtuk a műtét napjáig, hogy tényleg ő műti-e? Akivel nem sikerült találkoznunk?

A fenti eset nem feltétlenül a rendszer hibája. Tudok jó példát is mondani. Nagybátyám az amerikai úti idegsebészeten feküdt (kissejtes tüdőrák többszörös agyi áttéttel) majd a Balesetiben (itt is halt meg). Nem tudok elég hálás lenni e két kórház dolgozóinak. Törődést, odafigyelést, tájékoztatást kaptunk. És legfőképpen emberséget tapasztaltunk. Pénzt egyik intézményben sem fogadtak el, pedig bármennyit adtunk volna nekik, mert olyan hatalmas dolog volt számunkra, hogy emberszámba vettek minket, hogy törődtek, odafigyeltek a nagybátyámra, megpróbáltak rajta segíteni, pedig kilátástalan volt.

A történet akkora, mint egy tengeri kígyó (félek is, hogy nem fogok tudni mindenre kitérni a válaszomban), de több szempontból is teljesen tipikus. Adva van egy beteg ember és a családja, akik teljesen jogos, hogy aggódnak. Akkor is jogos, ha a sérvműtét egy rutin beavatkozás. És adva van egy szervezetlen kórház, ahol gyakorlatilag az elsőtől az utolsó pillanatig csak rossz történt velük, vagy legalábbis ez maradt meg a levélíróban.

A helyzet, amit a levélíró leír, a szervezési és kommunikációs kudarcok sorozata. Úgy látszik, mintha az adott helyen senki sem lenne képben a saját kompetenciáját illetően, senki sem figyelne rá, hogy a beteg megkapta-e a következő lépéshez szükséges segítséget stb. Tervszerűtlen a munka, nem tudják ütemezni a rutinműtéteket, emiatt napokat kell semmittevéssel tölteni a kórházban (ez a kórháznak naponta többezer Ft veszteséget jelent). Senki sem törődik azzal, hogy érző ember foltoz, nem cipőt. Stb stb.

Anélkül, hogy bárkit is mentegetni akarnék, a barikád túlsó oldaláról lenne pár gondolatom.

1. Számomra a történet egyik legfőbb üzenete az, amivel én is naponta küzdök: a legtöbb kórházban uralkodó teljes fejetlenség. A betegellátásnak, a betegek kórházon belüli útjának tervezése abszolút kimarad a legtöbb helyen. Ezzel részben megkeserítik a beteg életét, részben a kórházi dolgozókét is. Nekem legalábbis személyesen rengeteg frusztráció, hogy olyan dolgokat is rajtam kérnek számon, amihez egy fél diszpécser is bőven elég lenne, hogy a betegek telefonjait a központos válogatás nélkül nyomja át a mobilomra stb. Nyilván más is rájött már, hogy ez így rossz, de kevés helyen változtattak. Egyszer kiszámoltam, hogy ha naponta csak egy beteggel néznék meg többet (ennyi idő minimum elmegy a telefonokkal, szerezéssel), ÉS ezt a pluszt az OEP ki is fizetné (volumenkorlát!), ÉS a plusz pénzt nem nyelné le a kórház (nyilván visszaforgatják valahova, de nem tudnám elérni, hogy hozzánk), akkor csak az én munkámból havi 80 nettót vihetne haza valaki, aki helyettem ügyintéz. És szerintem 3 orvosra egy ilyen segítség bőven elég lenne…

2. A magyar betegek legtöbbje elvárja, hogy saját orvosa legyen, akihez bármikor fordulhat kérdéssel, és aki méltó is a bizalmára. (Még medikus koromból emlékszem egy vidéki főorvosra, akit a helyi egyik híresség csak így mutatott be: a „végbélsebészem”.) Ez a „fogadott orvos” rendszer nem általános. Mikor pár éve egy skandináv országban voltam (sajnos) rövid tapasztalatszerzésen, meglepetve láttam, hogy az orvosok teljes forgórendszerben dolgoznak, az osztályon mindennap más vizitel stb. Így aztán minden nap mindenki mindenkinek bemutatkozott, de ez láthatóan nem verte ki senkinél a biztosítékot. Szóval ahány ház, annyi szokás.

3. Mivel nálunk a „fogadott orvos” rendszer dívik, egy jó sebészt nyilván sokan keresnének. Ez (és a hülye szervezés) megmagyarázza azt, hogy mért nem tudtak vele sem telefonon, sem személyesen beszélni. Szerintem egy jó sebésznek ne is legyen telefonja. Ő műtsön, tanítsa a fiatalabbakat, és esténként üljön le a másnap műtendő beteg ágya mellé, megbeszélni a várható dolgokat. Mondjuk, ehhez viszont hozzátartozna, hogy lenne egy diszpécser, aki megszervezné a beteg műtét előtti kivizsgálását (labor, EKG, altatóorvos, szükség esetén mindenmás, a konkrét sztoriban pl. neurológus). Ill. az is, hogy a kórházba kerülés napján (=1 nappal a műtét előtt) alaposan kérdezze ki és vizsgálja meg egy fiatalabb orvos, akitől mindent meg lehet kérdezni, tud is rá felelni, és meg is van neki engedve, hogy feleljen (nálunk pl. csak a szakorvosok világosítják fel a betegeket /„tudja, Szabó bácsi, a madarak és a méhek….”/).

4. A másik nagy gond a rendszerrel abból ered, hogy az orvosok nem fán nőnek, hanem hosszas képzéssel szerzik meg a tudást. Emiatt amikor elkezdenek egy új helyen dolgozni (és épp eleget pakolgatják őket a rezidensi években, érdemes pl. Savanyúcukor blogját olvasgatni erről / http://diventadottoressa.blogspot.com /), akkor először olyan alapvetéseket kell megtanuljanak, hogy hol a mosdó, hogy lehet vizsgálatokat rendelni, kit mivel szabad zavarni és mivel nem stb. És persze nekik kell végezni az aljamunkát (telefonos és online vizsgálatkérések, rutin orvosi vizsgálat, kórlapkészítés, zárójelentések begépelése stb). Emellett ügyelnek, plusz másodállásban hétvégén is ráhúznak (l. rezidensi fizetések), tanulják a szakirodalmat, jobb napokon alszanak is.

5. Szintén a képzéssel kapcsolatos, hogy az egyszerű műtéteket előbb-utóbb tényleg rábízzák a kezdőkre. De ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy előtte második, majd első asszisztensként már egy csomó műtétet láttak, és amikor eljő a nagy nap, és ők lesznek az operatőrök, akkor egy tapasztalt szakorvos ott áll mellettük, asszisztál nekik, és segít, ha valami zűr van. Szóval nem játszanak a betegek életével orosz rulettet.

6. Amire nagyon kíváncsi lennék, de a levélből nem biztos, hogy értem, az a levélíró édesapjának a lába. Hogy mitől lett merevebb, gyengébb is lett-e, milyen hamar jött helyre, lett-e olyan, mint korábban volt stb. Elvben lehetett a műtét előtti kikötés (bár ezt mi rögzítésnek mondjuk, szépek a szakmai eufemizmusok) következménye, lehetet újabb stroke (CT a friss és apró érelzáródást nem mindig mutatja ki), lehetett a fenekébe adott injekció (pl. a midazolam csökkenti az agyi vérátáramlást, és elvben okozhat agyi keringészavart), lehetett idegsérülés (kis eséllyel), sőt lehetett a nagy stressz miatti pszichés reakció is. Ha gyógytorna kellett, akkor valószínűleg tartósabb gyengeség alakult ki a műtét során, én mindenképp elküldeném egy neurológushoz.

A kérdések egy részére idő hiányában (pedig nem is én vagyok a rohanó sebész) nem válaszolok, bízom abban, hogy a blogot rendszeresen látogató orvosok is beszállnak.

Végezetül egy dologban vitatkoznék a levélíróval. A leírása alapján a doktorok nem Istent játszottak, inkább egy Monty Python-szkeccset.

http://praxis.blog.hu/api/trackback/id/2049154

89 komment