2010. május 24., hétfő


MAGABIZTOS SZÜLÉS

A hálapénzzel sokszor épp azt kapjuk, amit nem szeretnénk. Minden leendő szülő mélységesen gondolja át, kinek és miért fizet! Akkor is erre biztatok mindenkit, ha már tudja, hogy kinél fog szülni. Ennek a babának nem lesz több születése, csak ez az egy. Az anya felelőssége számára a legjobbat biztosítani.

Szeretném leszögezni még itt az elején: nem vagyok otthonszülés-párti, és orvosellenes sem. Azt gondolom, minden nőt megillet a jog, hogy ott szüljön, ahol a legnagyobb biztonságban érzi magát, azért, mert akkor lesz a szülése is hatékony. Ha pedig a szülőnő elhiszi magáról, hogy meg tudja csinálni, nincs teledumálva a feje a negatív eshetőségekkel, és olyan környezetben van, ahol biztonságban érzi magát, akkor a legnagyobb az esélye a komplikációmentes szülésnek.

Meggyőződésem, hogy a kórházi légkör, hacsak a szülészeti osztály vezetése nem tesz lépéseket ellene, egészen másról szól. A betegek többsége, akik kórházba kerülnek, hiába gondolkodnak pozitívan, hiába veszi körül őket biztonságos légkör, nem fognak meggyógyulni. Sorsuk jobbra fordulását leginkább konkrét orvosi beavatkozásoktól remélhetik.

Mit teszünk mi, átlag magyar nők, hogy bebiztosítsuk a szülésünket? Pénzt adunk. Miért? Nem is tudom. Talán, mert feltételezzük a szülészorvosról, hogy egyébként nem venné komolyan a munkáját?

Gondoljunk bele, milyen lehetetlen küldetést várnak el a természetes szülésre vágyók a fogadott orvosuktól: legyen jelen a szülésnél, és miközben tanúja szenvedésüknek és fájdalmuknak, üljön tétlenül, és lehetőleg egy ujjal se nyúljon hozzájuk addig, amíg az TÉNYLEG nem indokolt. Közben ő olyan sebészeti tudás birtokában van, melynek segítségével ott helyben elejét tudná venni minden további nehézségüknek.

Ahhoz, hogy ezt valaki kezelni tudja, képesnek kell lennie a két merőben ellentétes világ közötti éles váltásra. Egyik pillanatban még csendes szemlélő, a másikban a helyzet ura. Ezzel, mármint az átváltással talán még nincs is akkora gond, mint azzal, hogy az ő vállára helyezik, hogy eldöntse, MIKOR fog váltani. Óriási felelősség ez akkor, ha egyszerre két életet bíznak rá.

Hadd kérdezzem meg a kedves olvasót, mit tenne egy ilyen helyzetben? Adott egy vajúdó nő, egy úton lévő kisbaba, az ön kezében minden létező tudás arról, hogyan lehet a szituációt minél hamarabb szinte 100 %-os biztonsággal megoldani, és ön az egyetlen felelőse annak, hogy baba és mama egyaránt egészségesen jöjjenek ki a helyzetből. Nem kérdés: nem várna rá, mit hoz a természet; alkalmazná a tudását. Legyen vége minél előbb a fájdalomnak, legyen végre az anya kezében a gyermeke, ennyi. Repeszt, gyorsít, nyom, vág. Ezt tanulta az egyetemen, és ez látszólag jobb, és hatékonyabb, mint passzívan szemlélődni, és körmöt lerágva várni, hogy a nő megtalálja az összehúzódások között a saját útját.

Mivel lehet egy orvost leginkább sarokba szorítani egy szülés után? Azzal, ha ráfogják, hogy ott volt az orra előtt a vészhelyzet, pénzt kapott érte, és mégsem tett semmit. Ezt megelőzendő, mit fog tenni? Cselekedni. Mert ezt diktálja a józan ész abban a lehetetlen helyzetben, amibe őt kényszerítik. Persze, nem mondom, hogy most kollektíven kezdjük el sajnálni az orvosokat, talán inkább a háborítatlan szülés élményétől megfosztott babát és mamát. Csak szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy ami elé a fogadott orvosokat állítjuk, az egy, a baba és a mama számára semmiképp sem hasznos eredményt hozó fejtörő. Ez a szülés orvostudományi paradoxona.


Amanda Wersize


Hogy ne maradjunk megoldás nélkül, gondoljuk végig, mit jelent egy szülésznő bevonása a szituációba. Ő van ott végig mellettünk, inkább passzív, mert ő nem repeszthet, gyorsíthat, nyomhat vagy vághat, legalábbis orvos nélkül nem. Ő nőből van, szült már életében, ismer praktikákat, melyeket empatikus készséggel alkalmaz addig, amíg látja, hogy van hatása, és amíg érzi a szülőnőből az együttműködést. Ha pedig csődöt mondanak az ötletei, jöhet az orvos, a cselekvő része az apparátusnak, ha szabad így fogalmaznom, de akkor már senkinek nem kérdés, hogy a tettek mezejére lépjen-e. Ráadásul, ha az orvos nem fogadott, "csak" ügyeletes, attól még nem véletlenül alkalmazzák a kórházban. Miért ne bízhatnánk meg kérdés nélkül bármelyik orvosban? Miért ne tehetnénk meg, hogy a szülésznővel alakítunk ki egy mély, bizalmi kapcsolatot, és rábízzuk, hogy "tárgyaljon" az orvossal, amikor eljön az ideje?

Léteznek olyan kórházak Magyarországon, ahol az orvosoknak nem derogál, ha a kismama csak szülésznőt fogad. Tessék venni a fáradtságot, és megkeresni az ideális helyet. Én a szülés előtt egy hónappal találtam rá a szülésznőmre, és ehhez kórházat is kellett váltanom. Nem bántam meg. Adhatunk pénzt az orvosunknak, de ezt azzal a biztos tudattal tegyük, hogy van még valaki, akiben ő is, mi is megbízunk, és aki kitölti a "hézagot" a passzív és aktív részvétel között.

Ajánlott bejegyzések:

Nincsenek megjegyzések: