Egészségügyi séták Kanadában

Hogyan lesz egy tervezett otthonszülésből kórházi szülés?

Ezek a posztok alapvetően a kanadai (ontariói) szülészeti gyakorlatról szólnak, de persze ez mégiscsak egy szüléstörténet is, tehát szükségszerűen szubjektív. Sok minden tehát főleg rólam szól, és csak ezen keresztül arról, hogy mennyire szuper volt az ellátás: a döntések, cselekvések nagyon személyesek, és egy sor dolgot lehetett volna másképpen is csinálni - egyben ez az az ok, ami miatt a szülészeti rendszer annyira tetszett nekem: csaknem minden helyzetben tényleg fennállt a választás lehetősége.

A szakmai protokollok (nem csak a bábáké: az itt belinkelt anyagot az amerikai orvosi kamara tette közzé) szerint minden tájékozott döntéshez (informed choice, illetve informed consent) négy szempont mérlegelése szükséges.

Az angol szakirodalom kedveli a jelentéssel bíró betűszavas rövidítéseket, ez is az: a döntési modell neve BRAN (maghéj, burok), a feloldása pedig benefits (mellette), risks (ellene), alternative (egyéb), nothing (semmi). Vagyis, csak akkor tudsz valódi döntést hozni bármilyen beavatkozásról, ha elmondták neked, hogy 1. milyen hasznot várunk attól, hogy megcsináljuk 2. milyen kockázata lehet annak, hogy megcsináljuk 3. milyen más módszereket próbálhatnánk még ugyanennek a célnak az eléréséhez 4. emberi számítás szerint mi van akkor, ha nem csinálunk semmit és most várunk tovább még egy ideig.

Ezt a modellt érdemes nagyon megjegyezni és alkalmazni, nem csak a szülészeti ellátásban, hanem bármikor, amikor kezelésekről, műtétről, laparoszkópiáról, gyógyszerekről stb. döntést kell hoznod. Addig nem láthatsz tisztán, amíg a fenti négy kérdés mindegyikére választ nem kaptál (és néha még akkor se, mert az orvosod pedig nem jövendőmondó, hanem orvos).

A fiam terminus után kilenc nappal érkezett, majdnem három napnyi vajúdás végén. Nehéz volt nagyon, és bőven volt alkalmam adatokat gyűjteni arról, hogy mennyit segít, ha jó az ellátás. Először is, senki nem akart azonnal kórházba fektetni. Később pedig senki semmiről nem döntött a fejem fölött.

Szeptember 28-ra voltam kiírva, és aznap este történt az első olyan tényleges előjel (elment a nyákdugó), ami után akár néhány órán belül is megszülethet a baba, de végül nem lettem olyan mázlista. Azóta viszont a kórházon kívüli szülésről szóló vitákban nem csupán elméleti érveim vannak: a saját példámmal sokkal jobban tudom illusztrálni, hogy egy tervezett otthonszülés nem jelent, nem is jelenthet mindenáron otthonszülést, csak annyit, hogy "felkészültünk, és ha tényleg minden rendben lesz, akkor maradunk is végig otthon". Ez nem egy előre meghozott döntés, hanem egy lehetőség megteremtése saját magunknak, egy olyan lehetőség, amelyről a körülmények meg a természet döntik el, hogy csakugyan élhetünk-e is vele. Fel lehet készülni, de ez minden.

Terminustúllépés után még két hét átmeneti idő van, mielőtt ténylegesen túlhordásról lehetne beszélni, de ennek ellenére nagyon sok orvosi praxisban csak pár napot várnak, és aztán kórházban megindítják a szülést. Kanadában ez csak akkor van így, ha valami konkrét probléma szükségessé teszi (pl. meszesedni kezd a méhlepény), vagy ha a nő kéri az indítást.

Mi a bábámmal (a neve Leigh, és úgy kell kiejteni, hogy Lí) azt beszéltük meg, hogy várunk, ameddig csak lehet és van értelme. Két hétnél többet nem ajánl a protokoll, úgyhogy a férjemmel hármasban hoztunk egy vázlatos döntést, hogy ha addig nem történik semmi, október 10-én bemegyünk a kórházba indításra. Bármikor meggondolhatom magam hamarabb is, vagy épp mondhatom 9-én, hogy bocs, mégse, várjunk tovább: a terv csak egy viszonyítási pont. A szülések döntő többsége magától megindul a 41. héten, és ha mégsem, akkor elsősorban az számít, hogy még mindig minden rendben van-e odabent. Amíg a magzat jól van, addig legjobb, ha az anya dönt arról, hogy mit szeretne: egy 13 kutatás metaanalízisét elvégző svéd tanulmány szerint nem lehet egyértelműen megmondani, mi a legjobb, amit egy 41 hetet meghaladó terhességgel tehetünk: 41+1-nél protokollszerűen indítani vagy tovább várni a fejleményekre nincs statisztikailag szignifikáns hatással a dolgok végkifejletére.

Én meg akartam várni a gyereket, és nem egyáltalán nem éreztem magam türelmetlennek: teltek a napok, és néha természetes módszerekkel trükköztünk; Leigh részéről rengeteg tanács, óvatos kézzel tágítás ("stretch and sweep"), ligetszépe kapszula és hasonlók, az én részemről mindenféle teák, séta, tornázgatás és egyebek. Néhány naponta mentünk a bábaközpontba ellenőrzésre, és mindig újra megkaptam a részletes oktatást arról, hogy a fájások mikor jóslófájások és honnan fogom tudni, hogy ez már az igazi; milyen jelenségek normálisak és mikor hívjam azonnal a sürgősségi telefonszámot. Közben pedig éltük az életünket a férjemmel: érdemben menni sehová nem lehetett, de kisuvickoltuk a lakást, ő kínjában megcsinálta az összes maradék cikkbírálatát, én az összes varrnivalót, babaholmikat vásároltunk, mindent elrendeztünk, megvarrtuk a kiságy fölött lógó vigyorgó filcfigurákat, esténként pedig olyan épületes filmeket néztünk, mint a Bazi nagy görög lagzi, a Nicsak, ki beszél, a Különben dühbe jövünk, és a Rendőrakadémia mind a hét része :-). Nagyon jó hét volt, kár lett volna kihagyni.

Október 4-én csütörtökön hajnal 2-kor pedig elment a magzatvíz. Babamocorgásra és egy fájásra ébredtem fel, kimásztam az ágyból és már nem értem ki az öt lépésre levő fürdőszobába. Telefonáltunk a sürgősségin a bábámnak, aki azt mondta, hogy ha a víz tiszta volt, akkor nyugodtan feküdjünk csak vissza aludni, és ha ötperces fájások vannak legalább egy órán keresztül folyamatosan, akkor azonnal jelentkezzünk újra, egyébként pedig pihenjünk, pihenjünk, mert nem lehet előre tudni, meddig fog tartani. Igaza lett. Hajnal háromtól reggel fél kilencig óramű pontos tízpercesekkel bóbiskoltam hol a hintaszékben, hol az ágyban, aztán a tízpercesek szabálytalanná váltak és kényelmesen átpihentem velük a délelőttöt, néha 5, néha 40 perc is eltelt két összehúzódás közt.

Burokrepedés után országfüggő a protokoll: Magyarországon az ajánlások értelmében irány a kórház (egyébként az USA-ban is, legfeljebb konzultáció után hazaengednek). A kanadai protokollban az van, hogy ha a burokrepedés 37 befejezett terhességi hét után történik, akkor minden nőnek fel kell ajánlani a választás lehetőségét: azonnali rásegítést szeretne a vajúdásra pl. prosztaglandin zselével vagy oxitocin infúzióval (active management), vagy pedig szeretne várni egy kicsit a spontán vajúdásra (expectant management). Utóbbi esetben az aktív vajúdási szakasz beállta előtt nem végeznek hüvelyi vizsgálatot, hogy minimális esélyt se adjanak semmilyen fertőzésnek. (Ha mégis kell vizsgálat, akkor steril kacsával csinálják, soha nem manuálisan.)

A nők többsége ilyenkorra már ezerrel szülni akar, tehát azonnal az aktív szülészeti ellátást preferálja, de nem mindenki. Tartsuk viszont észben, hogy egy eleve kis létszámú társaság még kisebb százalékáról van ettől kezdve szó: a szüléseknek csak 10-15%-a kezdődik burokrepedéssel (a szakirodalomban a jelenség neve PROM, vagyis pre-labour rupture of membranes), és az így kezdődő szüléseknek alig 20%-ában dönt úgy az illető nő, hogy inkább várna a vajúdás kezdetére.

Nagy kérdés az is, hogy mennyit várjunk, ha várunk: az USA-ban, ha akarod, van legalább 12 órád, de legfeljebb 24; Kanadában attól függően, hogy mennyire volt problémamentes a terhesség, nyugodtan várhatsz kb. 24 órát, de legfeljebb 72-t, Norvégiában maximum 96-ot. Lényeg, hogy miután elmegy a víz, egyrészt oda kell figyelni a fertőzési kockázatra, másrészt ha az első 18-24 óra elteltével még mindig nincs spontán aktív vajúdás, akkor az többnyire nem véletlen. Ha minden rendben, akkor lehet tovább várni, de Kanadában szeretik burokrepedés után 72 órán belül odakint látni a kisbabát.

Szóval, 4-én csütörtökön hajnalban elment a víz, de nekem aznap délután fél kettőre még volt egy előjegyzett időpontom Leigh-nél a bábaközpontban. Hajnalban úgy tettük le a telefont, hogy ha addigra komolyan szülés van, akkor már úgyis ő jön hozzánk és nem én megyek oda. Viszont ha nem kezdődik el addig, akkor menjünk csak be nyugodtan az ellenőrzésre. A magyar reflexhez - "elment a víz, fertőzési kockázat, futás a kórházba" - képest nagyon furcsa volt itthon tölteni a délelőttöt, nyugodtan enni, olvasni, emaileket írni, aztán taxiba ülni és kint lenni az utcán.

Természetesen nagyon kellett vigyáznom a tisztaságra, semmi kádfürdő és effélék, emellett négyóránként lázmérés. Figyelni kellett a baba mozgását: ha minden rendben van, akkor minden 2 órában legalább 6 alkalommal lehet érezni, hogy a gyerek mozog; ez néha teljes reggeli torna, néha csak kis motoszkálás, de minden kétórás periódusban legalább hat alkalom az a mérőszám, ami alapján ki lehet mondani, hogy odabent minden rendben. A gyerek szívhangját addigra már hetek óta rendszeresen meghallgatta a férjem, úgyhogy ezt is csináltuk: a hasamra tett fülével egyértelműen hallotta a 130-140 körüli babapulzust. Figyeltük a szivárgó vizet, hogy tiszta-e (vízszínű, halványsárgás, áttetsző rózsaszínes), és akár zöldes-zavarossá válik, akár piros vér jelenik meg benne, azonnal telefonálnunk kellett volna, de amúgy itthon voltunk és vártuk, hogy fájások kezdődjenek. Ez 24, de legkésőbb 48 órán belül meg kell(ett volna) hogy történjen.

Délután az ellenőrzésen minden rendben volt. És ettől kezdve nem a központban találkoztunk Leigh-vel, hanem 12 óránként bementünk a kórházba nst-re (ctg-nek is mondják, de az a gép neve, nem a vizsgálaté), azaz 12 óránként néztek magzati szívhangot, mozgást, és általában azt, hogy mi újság odabenn. A férjemnek mindig más munkatársa vitt be minket kocsival és hozott haza a kb. háromnegyed órás

vizsgálat után.

Csütörtök (október 4-e) este tehát megvolt az első nst a kórházban (az itteni egyetemi klinika), néha egy-egy összehúzódás, szuper szívhang és minden rendben. Ott már persze beszéltünk arról, hogy letelőben van az első 24 óra, és természetesen várunk tovább, de döntenünk kell, hogy meddig. Ha nem lesz vajúdás, indítani kell, és reggel indítani jobb, mint este, mert a szervezet kipihentebb. Ez két opciót hagy: péntek reggel (5-e) 9 óra, szombat reggel (6-a) 9 óra. Vasárnap reggel 9 óra már nem adat, mert az kívül esik a 72 órán. Közben persze bármikor megindulhat magától, eleve erre játszunk, amikor várunk, csak muszáj lennie egy B tervnek is. Mondtam, hogy péntek reggel még semmiképp ne, a többit meg majd meglátjuk.

Péntek reggel tízkor tehát megint csak nst, jó eredményekkel. A férjem ekkorra már kicsit aggódott, és mondta is, hogy ha ő döntene, ő már beleegyezne az indításba, de nem ő döntött, én pedig semmiképp nem akartam indítást. Úgyhogy a kórházból hazafelé menet Leigh tanácsát követve vettünk egy üveg ricinusolajat. Az elv az, hogy a hashajtó hátha megpiszkálja a többi simaizomzatot is, és elindítja a méhösszehúzódásokat. Két unciát (kb. fél deci) kellett narancslével keverve meginnom, és csakugyan működött is, délután már rendesen vajúdtam a hálószobában az ágyon, jógáztam és tornázgattam, 5-7, majd 4-6 perces fájásokkal.

Este nyolckor megint nst, az autózástól, környezetváltozástól lelassultunk picit, de a monitoron jól látszott, hogy igenis történik itt valami. 7-8 perces fájások, szép hosszúak, odabent minden rendben. Az ügyeletes orvos is bejött, és ő, Leigh, a férjem meg én négyesben beszéltük meg, mi legyen: ez még mindig nem aktív vajúdás, ahhoz szabályos legfeljebb 5 perces fájások kellenek legalább egy órán át, és nekem még olyanom nem volt.

Nem is engedték, hogy a kórházban maradjak, csak akkor, ha oxitocint kértünk volna ott helyben, és én még mindig nem akartam. Az ügyeletes orvoson látszott, hogy ő akarná, és ő volt a kórházzal kapcsolatos első igazán jó élményem: őszintén megmondta, hogy ő most már az aktív szülésvezetés mellett lenne, de nem elkezdett presszionálni, hanem hozott néhány észérvet. Kifejtette, hogy van egy nagy kanadai kutatás "indítás vagy nem indítás" témában, és akkor ő most elmondaná nekem a végeredményeket, hogy legyen mi alapján döntenem. A két opció közt a baba szempontjából nincs különbség, az indítás halogatása nem járt több magzati fertőzéssel vagy komplikációval. A későbbi indításból kicsit gyakrabban van anyai fertőzés, de nem annyival gyakrabban, hogy ez szignifikáns különbség lenne. Egy dologban van lényeges különbség: akik hamarabb kaptak oxitocinos rásegítést, azok végül pozitívabb emlékekről számoltak be a szülésük után, mint akik nem.
(A fenti tanulmány egy kettős vakpróba volt, vagyis előre nem kérdezték meg a nők véleményét. De még ha megkérdezik, akkor is teljesen logikus, hogy az fogja a legtovább halogatni az indítást, aki tényleg nagyon szeretne beavatkozás nélküli szülést - és ha mégsem tudja elkerülni, értelemszerűen csalódottabb lesz végül).

Az orvosom által említett kutatás ausztrál verzióját itt lehet elolvasni.

Meghallgattam a tájékoztatást és aztán azt mondtam, menjünk haza. Holnap reggel kilenckor már mindenképp indítás lesz, de hátha megúszhatnám, hagyjunk engem még ma éjszakára békén. Az ügyeletes orvos nem nézett görbén, megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne, aztán sok szerencsét kívánt és ennyi volt. Én bíztam abban, hogy ha nem avatkozunk bele abba, ami már történik, akkor talán hajnalra megindul, és reggel már nem is indításra megyünk be, hanem szülni, vagy pláne meg se érjük a reggelt, mert megszületik a kisbabánk még éjszaka otthon. Úgyhogy hazamentünk, otthon vacsoráztam, ittam egy forró kakaót, zuhanyoztam és visszavonultam a fájásaimmal a hálószobába, a férjem meg mérte az időket és segített, amikor valamire szükségem volt. Egy ideig még erősödtek a fájások, és már épp úgy nézett ki, hogy lesz valami - amikor hajnal egy körül teljesen leállt az egész folyamat. Mintha elvágták volna. Éjfélkor még 5 perces fájások, elég erősek, fél kettőkor pedig semmi. Minden más tünet is elment (hátfájás, szívverés stb.), úgy éreztem magam, mint 36 hetes terhesen, vajúdásnak semmi jele, csak a víz szivárgott.

Iszonyatos érzés volt, nem kívánom senkinek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem a korábbiakhoz hasonló "szünet" van a folyamatban, hanem teljesen leállt; hiába próbálkoztam az összes ismert tankönyvi módszerrel, hogy a fájásokat visszaszerezzem, be kellett látnom, hogy ennek nincs értelme, és innentől a legokosabb amit tehetünk, az, hogy lefekszünk aludni, mert ennek alapján reggel 9-kor indítás lesz és akkor a holnapi napra erő kell. Mindent megtettünk, a lehető legtovább vártunk, valamiért nem indult be a vajúdás másfél nap alatt sem, és miután kiprovokáltuk, hogy beinduljon, leállt. Ezzel semmi gond nem lenne, ha a burok nem lenne megrepedve - de meg van, már 48 órája. Világossá vált, hogy ez a baba nem itthon fog megszületni, és nem beavatkozások nélkül. Le voltam sújtva, de vigasztalhattam magam azzal, hogy hagytak próbálkozni, és senki semmibe nem nyúlt bele, amíg ez nem vált tényleg szükségessé. Úgyhogy összepakoltunk rendesen egy párnapos kórházi tartózkodásra, és alvás. Átaludtam az éjszaka maradékát, mint aki 36 hetes terhes, és kb. reggel hattól ismét szép, erős fájásaim voltak, csak az volt velük a probléma, hogy 30, aztán 20, aztán 15 perces különbséggel jelentkeztek. Burokrepedés után ennyi idővel még az én nagyon kis létszámú statisztikai csoportomnak is több mint 90%-a aktív vajúdási szakaszban van, vagy már rég meg is szült.

Reggel 9-kor Leigh a kórházban várt minket.

Felicitasz

Terhesgondozás egy független bábapraxisban

Kb. öt és fél hetes terhes voltam, amikor megjelentem az egyetemen az orvosi rendelőben, hogy szerintem babát várok, hogyan tovább. Bemondásra nem hitték el, csináltak ők is tesztet, aztán gratuláltak és mondták, hogy a szokásos életmódtanácsokon kívül - folsav, lecitintartalmú ételek, odafigyelés - a 12. hétig további teendő nincs (!), csak majd jelentkezzem be valahová terhesgondozásra. Ha van nőgyógyászom, akkor mehetek őhozzá, ha nincs, akkor ők innen az egészségközpontból szívesen továbbküldenek az egyetemi klinikára és akkor oda járhatok az orvosokhoz ellenőrzésre, vagy pedig mehetek a bábákhoz: Hamiltonban több független praxis is van, és a kórházakkal együttműködve dolgoznak.

Megkérdeztem a doktornőt, hogy szerinte mit válasszak, és azt felelte, hogy ő a helyemben a bábákhoz menne. Elég meglepő volt, hogy pont egy orvos ajánlja a "konkurenciát", szóvá is tettem, de nevetett és azt mondta, hogy az orvosi ellátás egy profi futószalag, ami problémák megoldására van kitalálva, és ha cukorbeteg lennék vagy 45 éves, akkor tényleg az egyetemi klinikán lennék jobb kezekben. Nekem viszont csak néhány rutinvizsgálat kell, és a többi időt felhasználhatom arra, hogy személyes törődést kapjak, rengeteg tanáccsal és beszélgetéssel, és ahhoz a bábák jobban értenek és több idejük is van rá. Ha később kiderül, hogy hármasikreket várok vagy adódik valami komoly probléma, akor úgyis visszaküldenek orvosi praxisba, de ha minden rendben van, akkor higgyem el, hogy a bábák jobbak.

Végül az egész terhességem alatt nem látott orvos - problémamentes terhességek kíséréséhez túl drága a nőgyógyászok tudása és munkaideje.

Másnap bejelentkeztem az egyik bábaközpontba terhesgondozásra. A 11. hét első napjára adtak időpontot, addig pedig egyek rendesen, pihenjek, vigyázzak magamra. Kaptam egy sürgősségi telefonszámot, hogy ha vérezni kezdek vagy bármilyen probléma van, akkor ezt hívjam és azonnal ellátnak, de ha nincs semmi gond, akkor legjobb nem hozzápiszkálni semmihez. A későbbiekben is ez volt a hozzáállásuk: amivel minden rendben, azt hagyjuk békén.

A bábaközpontba jártam vizsgálatokra, eleinte havonta, aztán kéthetente, végül hetente, a protokoll nagyjából ugyanaz, mint otthon Magyarországon, csak a kivitelezés más: nincs védőnő-háziorvos-nőgyógyász háromszög. Mindent a bábák csinálnak, a külön szűrésekre ők utalnak be a kórházba, a szakvéleményt onnan ők kapják vissza, a terhesgondozás tényleges színhelye a bábaközpont, és csak az.

A rutin laborvizsgálatot magunknak csináltuk ellenőrzés előtt: a mosdóban volt papírpohár és indikátorcsík, az elszíneződő kockák mellé rajzolt skálával: nem kell hozzá nagy ész (orvosi diploma meg főleg nem), hogy lássam, cukorra és proteinre negatív-e ez a vizelet vagy sem. Aztán leültem a váróban, és kb. az időpontomban jött a bábám értem. Soha nem kellett 20 percnél többet várni, de egy ilyen praxisban sok váratlan esemény zajlik. Többször megtörtént, hogy telefonon lemondtak egy néhány óra múlva esedékes időpontot és áttették másnapra, mert a bábám éppen egy másik kliense szülésénél volt jelen, és ha szülés van, akkor az mindent visz - és ha másfél napig ott kell lennie, akkor másfél napig ott van.

Volt egy "fő bábám", egy második bábám és két plusz bábám. A kilenc hónap alatt mind a négyükkel volt legalább egy időpontom, mert ha épp a fő bábám havi egy szabad hétvégéjén szültem volna, akkor a második ember meg az egyik plusz jön a szüléshez, és ha valakit közben elütne az autó, akkor meg legyen még egy ember, aki szintén ismer személyesen és legalább egyszer látta a papírjaimat is. A bábáimat nem én választottam, hanem a praxis osztott be a konkrét személyekhez (aszerint, hogy mikorra vagyok kiírva és az illetőnek hány másik kliense fog abban az időszakban szülni). Ha valakivel nagyon nem lettünk volna rokonszenvesek egymásnak, akkor persze lehetséges a csere, vagy ha már szültem volna egy gyereket valakinél és ismét őt akartam volna fő bábának, akkor mindent megtettek volna, hogy ezt megoldják, de nekem nem voltak ilyen problémáim. A praxisból senkit sem ismertem, és nem egy konkrét személy, hanem a praxis egészének szakmai szemlélete, hozzáállása miatt mentem oda és nem máshova.

Az ellenőrzés ugyanabból áll, mint otthon: vérnyomásmérés, rutinkérdések panaszokról, aztán manuális vizsgálat, de csak a hasamon, komoly indok vagy az én kérésem nélkül semmilyen hüvelyi vizsgálatot nem végeznek, mert egy sima ellenőrzés kedvéért a minimális fertőzésveszélyt sem kockáztatják. Dopplerrel hallgattunk szívhangot és tapintással néztek magzati pozíciót. Profik, tényleg tudják, mit csinálnak. Egyszer voltunk 4D-s ultrahangon (egy plázában, ahol két egykori kórházi technikus nyitott egy magánpraxist; borzasztó összegbe került, de mindenképp akartunk egy ilyen "mozizós ultrahangot"), és másnap reggel mentünk a bábaközpontba vizsgálatra. A második bábám nézett meg akkor éppen, végigtapizta a hasamat és elmondta tök ugyanazt, amit 12 órával azelőtt a saját szememmel láttam a 4D-s képernyőn, fej lent balra, jobbra néz, kicsit befelé van fordulva és a háta kint, itt a válla, ez a könyöke, ez a térde, ez a lába és ugye itt meg itt szoktam érezni az oldalamon, ha rugdos. Elvigyorodtam, ott bizony :-)

A rutinellenőrzés után minden alkalommal legalább félórás megbeszélés a protokollban épp következő témáról; kezdetben életmódtanácsok, részletes tájékoztatás az összes genetikai és egyéb szűrésről és vizsgálatokról; arról, hogy hogyan kell felismerni a vetélésveszélyt és mit tehetek olyankor magamért addig is, amíg segítség érkezik; később egy millió dolgot elmondtak testi és lelki változásokról, szülésre felkészítés lehetséges módjairól; félidő körül arról is volt szó, hogy hogyan lehet egy koraszülés első jeleit elkapni, mi számít normálisnak, mikor hívjam őket, és mikor azonnal mentőt és majd csak a mentőből őket, hogy már a kórházban várhassanak rám. A vége felé már a férjem is jött velem az időpontokra, és akkor már szülésről volt szó meg újszülöttellátásról, mik lesznek a rutin vizsgálatok, amelyeket a gyereken majd elvégeznek, és kikérték a beleegyezésünket, hogy majd vért vehessenek a babától, meg csöppenthessenek antibiotikumot a szemébe, meg kaphasson K-vitamint. (Ezek bármelyikét vissza lehet utasítani, de nekem nem volt semmi problémám az ajánlásaikkal.)

Első alkalommal pedig olyan anamnézis, hogy tátva maradt a szám. Pesten az optimális családtervezési tanácsadóban csináltak ilyet, de sehol máshol. Mindent tudni akartak, a család összes betegségét, saját fizikai és pszichológiai hátteret, az összes szedett gyógyszert, az összes recept nélkül szedett gyógynövénykészítményt (ezt később a kórházi papírokra is rá kellett írnom egyébként), és mindenre rákérdeztek: van-e otthon segítségem, mit gondol a férjem a terhességről, mi aggaszt, miben szeretnék kiemelt figyelmet stb. stb.

A külön vizsgálatokat kórházban csinálták: a bábák, ugyanúgy mint egy orvos tette volna, beutaltak ultrahangra és a náluk el nem végezhető szűrésekre. Ez úgy történt, hogy megbeszéltük, hogy a protokollban mi a következő vizsgálat, miért van előírva, konkrétan nekem szükségem van-e rá és miért vagy miért nem, aztán ha úgy láttuk, hogy jó, legyen, akkor a beutalót alá kellett írnom, hogy tudok a vizsgálatról és hozzájárulok, hogy elvégezzék. A beutalót a bábák elfaxolták a kórházba, és engem egy-két nap múlva felhívtak vagy ők, vagy a kórház, hogy mikorra kell mennem vizsgálatra és hová. Sehol nem vártam 10-15 percnél tovább, de orvost a kórházban sem láttam. Az ultrahangot technikus csinálta, aztán amikor végzett a mérésekkel, elfordította kifelé a képernyőt, nekünk is megmutogatta, hogy mit kéne látni :-), és három dollárért kaptunk egy papírképet is. Aztán én már rég nem voltam az épületben sem, amikor a felvételekkel és a mérési eredményekkel leült két orvos egy irodában, adtak két független szakvéleményt és a végeredmény csak egy néhány soros szöveg volt, hogy minden rendben van, vagy pedig ezt és ezt a további vizsgálatot ajánlják. Ezt a szakvéleményt és ajánlást a kórházból visszafaxolták a bábaközpontba, és amikor legközelebb mentem a bábákhoz, elolvashattam. Ha baj lett volna, akkor pedig azonnal jött volna a telefon, hogy mikor menjek milyen további vizsgálatra és hová.

Volt egy ultrahang a 12. héten, egy a 19. héten és egy a mi kérésünkre a 36. héten, de a hivatalos protokoll csak kettőt ír elő: ha minden lelet normális, akkor ennél több UH szerintük fölösleges, mert nem ad több érdemi információt. A harmadik ultrahangot személyes okokból kértük, és magzati pozíciót nézettünk meg még egyszer, zsinórhosszúságot stb., az otthonszülés miatt biztosak akartunk lenni a dolgunkban.

Az UH-k tehát a kórházban történtek, meg a genetikai szűrés is. Ez utóbbiból háromféle közül lehet választani: egyáltalán nem kérek, vérvizsgálatot és abból megmondható adatokat kérek, teljes szűrést kérek. Vérvizsgálatot kértem, azzal minden rendben volt. A teljes szűrést egyébként is csak azoknak ajánlják, akik beleesnek valami komoly kockázati csoportba - mármint, nem úgy, hogy tegnap volt a 35. születésnapjuk, hanem például van valami öröklődő súlyos betegség a közvetlen családjukban -, vagy baj van a 12. heti ultrahang-eredménnyel, de nekik sem kötelező, mert a vizsgálatok egy része árthat is a bent levő (és többnyire egyébként egészséges) magzatnak.

Ha igényelsz valami külön vizsálatot, akkor természetesen beutalnak rá, illetve elvégzik. De ha nem, akkor senki sem kezd el győzködni vagy nyomást gyakorolni rád. (Ezt később én is megtapasztaltam.)

Minden eredményt két egymástól független szakvélemény összesítése után kaptunk vissza, azaz itt nem nagyon fordulhat elő, hogy hetekig parázom egy "határeset" ultrahang-eredményen, amiről utóbb kiderül, hogy mérési hiba volt. A 12. heti ultrahangot összesítik a genetikai szűrés vérvizsgálatával, és a kettő együtt számít, abból lesz szakvélemény: egy ultrahangon mért adat önmagában nem jelent semmit. Ha bármi furcsát látnak, akkor jön a telefon, hogy menjek újabb vizsgálatra, és nem mondanak egy szót sem, amíg nem biztosak abban, hogy amit mondanak, az jó eséllyel úgy is van.

(A magyarországi terhesgondozásban olyannyira jól ismert "hát, talán van itt valami kis eltérés" szövegnek egyébként van egy csúnya mellékszála: érdemi információk nélküli ijesztgetésre nincs az a szülő, akitől ne lehetne további pénzt beszedni az újabb és újabb vizsgálatokért. A 20. hét körül rengeteg magzati ultrahang-felvételen látszik vesetágulat vagy néhány agyi ciszta, de ezek önmagukban még egyáltalán nem rendkívüli jelenségek és spontán rendeződnek - viszont ha ezt soha sehol nem olvastad, akkor heteket átbőgsz és nincs az az összeg amit elő nem teremtesz, hogy valaki végre biztosat mondjon. De ahol nincs hálapénz, ott az a szempont fog diktálni, hogy az ultrahang drága - a gép drága, a hozzáértő ember ideje drága, a vizsgálat hosszú, a kiértékeléshez két orvos munkaidejét kell megfizetni, plusz még a vérkép, és ha már csináljuk, akkor csináljuk precízen, mert ha újra kell csinálni, akkor az még egyszer ennyibe kerül. Ez most nem annak az ideje, hogy egészségügyi reform mellett kampányoljak, de tény, hogy az ember ezt nem gondolja végig, amíg át nem olvas egy kanadai biztosítási csomagot, és rá nem döbben, hogy az egészségügy borzasztó pénzbe kerül: az orvosok tudása nagyon drága, és hatalmas pénzkidobás őket arra foglalkoztatni, hogy számítógépképernyőket olvassanak le, papírokat töltsenek ki, vérnyomást mérjenek és életmódtanácsokat adjanak. A dolog másik szála meg az, hogy az így nem kidobott pénzből például meg is lehetne aztán fizetni rendesen ezeket a nagy tudású embereket, és akkor nem hálapénzes fű alatti magánpraxisból élnének, meg nem Angliába járnának hétvégén ügyelni... de abba is hagyom: a probléma amúgyis sokkal összetettebb ennél, és ez csak egy szempont a sokból, és most ne politizáljunk.)

A megadott időpontokban zajló ellenőrzésen kívül volt egy 24 órás személyi hívó szolgálat is. Egyszer igénybe vettem: a 25. hét körül csúnya fájdalmaim kezdtek lenni a semmiből, és mozgásra, vízivásra enyhülniük kellett volna, de nem enyhültek. Rögtön vizionáltam egy koraszülést, és amikor másnap reggel még mindig fájt, akkor hívtam a sürgősségit. Egy óra múlva már a központban vizsgált valaki, és figyelmeztettek, hogy talán ha volnék szíves visszavenni a tempóból, a 25. hét már nem a 10. Pihenjek sokkal többet, igyak sokkal több folyadékot (a koraszülések hatalmas százaléka nyáron történik, és enyhe kiszáradás indítja meg őket - ezt se tudtam, de szóltak :-)). Kétszer volt a terhességem alatt hüvelyi vizsgálatom, mindkettőt én kértem, ez volt az egyik: nézzék meg, hogy zárva-e a méhszáj, vagy a fájogatásoktól kinyílt. Zárva volt, huhh. De attól kezdve többet pihentem. A másik vizsgálatot pedig a nyaralásunk előtt kértem, augusztusban mentünk a Huron tóhoz, és már a 32. hét után voltam, de fürödni akartam, és ahhoz tudnom kellett, hogy a méhszáj még mindig zárva van-e. Indulás előtti napon megnézték, és mondták, hogy mulassak jól, többet se lesz ilyen, hogy gyerek nélkül... ;-)

És persze a végén használtuk a hívószolgálatot - elment a magzatvíz, de még utána több mint két napig otthon voltunk. 12 óránként nst-re (magzati monitorozás, ctg-nek is hívják, de az a gép neve, nem a vizsgálaté) mentünk a kórházba, de közben bármikor megindulhatott volna a szülés, úgyhogy állandó kapcsolatban kellett lennünk a bábáimmal. A központ felveszi a telefont, megadom a számomat, a nevemet, és hogy ki a bábám és miért keresem, aztán azzal köszönünk el, hogy ha tíz percen belül nem hallok róluk, telefonáljak újra. A bábát már ők hívják, azaz én nem tudom a bábám otthoni számát, mobilját, semmi közöm hozzá. Tíz (inkább öt) percen belül pedig csörög a telefonom, valamelyik bábám lesz a vonalban és mondhatom, hogy mi van, megbeszéljük, hogy jön-e, és ha igen, mikorra ér ide, és addig mit csináljunk stb.

A sürgősségi szolgálat tehát akár egy órán belüli ellátást is lehetővé tett a terhesség alatt bármikor, ha arra volt szükség, egyébként viszont magát a terhesgondozást egy kifejezetten derűs, nyugodt hozzáállás jellemezte, amely abból indult ki, hogy ami nem ellenkezik nyilvánvalóan az orvostudománnyal (mint mondjuk a dohányzás meg a pasztőrözetlen tejtermékek), és egyébként pedig jólesik nekem, az jó lesz a gyereknek is. Folytattam a balettóráimat, jógáztam, úszhattam, ehettem amit akartam, nem éreztem, hogy a terhesség olyan időszak, amikor egyszercsak semmit sem szabad, és soha nem tudhatom, mivel ártok magamnak vagy a gyereknek. Igen, kerüljük az alkoholfogyasztást, de nem, két szem konyakmeggy nem lehet lelki válság oka. Senki nem tett megjegyzést a súlyomra sem: azért érdekelte őket, hogy híztam-e, és mennyit, mert a szélsőségesen nagy vagy kis súlynövekedés is lehet valami egyéb probléma jele, és nem árt odafigyelni.

Rengeteg információval elláttak: kaptam listát a vastartalmú ételekről, a széles körben használt, de terhesség alatt nem szedhető recept nélküli gyógyszerekről, az ajánlott étrend tápanyag-összetételéről és még ezer efféléről, vagyis vigyáztak rám és én is magamra, de összességében a józan ész volt a dolgok legfőbb mércéje.

Ajánlott bejegyzések:

• Egészségügyi séták Kanadában - 4. Szülés kórházon kívül és kórházban
• Egészségügyi séták Kanadában - 3. Terhesgondozás egy független bábapraxisban
• Magyar tragikomédia az otthonszülésről
• Egészségügyi séták Kanadában - 2. Biztosítási rendszer
• Egészségügyi séták Kanadában - 1. Bevezetés