A legorvosabb orvosok

2009. február 04.

Akik a betegségben tanulták meg, hogy "kerek e világon minden rendben van". Mosoly, odaadás és figyelem, ez az, amire leginkább várnak betegek az orvosuktól. Az idén is választhatunk "Év orvosát", s már most történetek sora olvasható a jelöltekről az Astellas-díjra jelölő honlapon (dijazorvosokert.hu).

"Egy megnevezni nem kívánt kórházban, vizsgálat után kezembe adtak egy papírt, amelyen ezt olvashattam: végbél rosszindulatú daganata. Szó nélkül, csak úgy, egy papíron leírva, vigyem a háziorvosomhoz. Elállt a lélegzetem. Azután érdeklődés, kutatás, ki a legjobb ezen a területen. Eljutottam a Szent Margit Kórház sebészeti osztályának főorvosához. A megbeszélt időben fogadott, és elindított a túlélés felé vezető úton. Sugárkezelés, kemoterápia, majd műtét. A műtét előtti napon beszélgetett velem, biztatott, fogta a kezem. Nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna be hozzám. Nem ismerte a munkaidő fogalmát, reggel 7 órakor már a folyosón lehetett látni, este 6-7 órakor még mindig 'zöld ruhában' volt. A főorvos EMBER - csupa nagy betűvel."

"Nem könnyű jó orvost kifogni és ritka szerencse közöttük olyat találni, akinek embersége tán a tudásánál is mélyebb. Pedig vannak ilyenek, s ahogy kézről kézre adtak, kiderült, nem is kevesen" - olvasható az Év orvos díjra jelölő honlapon.

Az idén másodszor meghirdetett "elismerést" most is három orvosnak ítéli majd oda a "laikusokból", közéleti személyiségekből, újságírókból, írókból, színészekből, sportolókból álló bírálóbizottság.

"Aki járt már gyermeksebészeten tudja, hogy egy laikusnak rémisztő hely. Gyerekek gipszel, katéterekkel, kötésekkel, művénákkal. Összeszorul az ember szíve, ijedten figyel, és félve várja, vajon az ő gyermeke mindezt, hogy fogja kibírni. De előkerül egy olyan orvos, mint ő és minden félelmünket, kétségünket eloszlatja." "Soha nem felejtem el a műtét napját. Baleseti sérültként nem előjegyzett műtéti időben, hanem sürgősséggel este 10-től hajnali 3-ig álltunk, ültünk, sétáltunk, sírtunk a sebészet fekete, fotocellás ajtaja előtt. És eljött a pillanat, amikor a doktor Úr is megjelent, fáradtan, meggyötörten, de egy apró biztató mosollyal. Lányom kezét fogta, míg alábbhagyott hüppögésünk, leült mellénk, és lerajzolta, hol mit kellett műteni kislányunkon. Nem használt latin szavakat, nem magyarázott félre, megvárta, míg megértjük, feldolgozzuk. Válaszolt az utólag már szinte ostobának tűnő kérdéseinkre. Másnap reggel újból ott állt a kislány ágya mellett és ez így ment 20 napon keresztül minden nap."

"Nehéz leírni azt az érzést, amikor az intenzív osztály nővérei lefejtik a görcsösen szorító gyermekkarokat a szülők válláról és már csak az látszik, ahogy üvegajtók záródnak be előttünk, melyen át már csak egy elkeseredetten küzdő gyermek arcocskája látszik, szája hatalmasra tátva... Az az éjszaka száznak tűnt. Őrlődtünk az önvádtól, az elkeseredettségtől és a tehetetlenségtől. Szerencsésen eseménytelen éjszaka után délelőtt már a főorvosnőnél ültünk. Ő volt az első empatikus ember velünk, amióta megtörtént a baj, és csak rajta éreztük, hogy pontosan tisztában van vele, amit mond. Nagyon erősen sugallta, hogy mindent meg kell értenünk, hogy együttműködjünk vele, mert most dőlnek el a kicsi életesélyei. Hátborzongató felelősség hárult ránk! Annak ellenére, hogy sok századik esete lehettünk, nyoma sem volt mechanikusan ismételt, zsolozsmázott mondatoknak, életunt praktizálásnak, hanem tökéletesen hozzáigazította az oktatást az egyedi esetre, a kicsi igényeire. A mi szintünkön beszélt. Szabad kézzel oroszlánt etetni könnyebb feladat, mint összeomlott vagy szorongó szülőknek, kétségbeesett gyerekeknek elmagyarázni, hogy mit és miért kellene csinálni, mikor kellene cukrot mérni, inzulint beadni, kezelést váltani, inzulinpumpát beállítani. A doktornőt folyamatosan bombáztuk értelmetlen és buta kérdésekkel, melyet az elkeseredés hozott ki belőlünk, és sokszor mi is sejtettük a választ rá. Soha nem látszott rajta, hogy emiatt bosszankodna, türelmetlen vagy ideges lenne."

"Nem hagyott magamra, rám telefonált, beszélt, biztatott, pedig nem magánrendelésre járok hozzá, hanem a megyei kórház túlzsúfolt rendelőjébe, ahol nem fogad el pénzt. Most Zsófika doktornőről írok. Amikor végre igazolódik, amit legbelül addig is gondoltunk, hogy bajunk oka nem gyengeség, kényeskedés, hiszti - az már fél gyógyulás. Aztán a jó sorsunk összehoz olyan orvossal, aki nemcsak a szakterületére figyel, s csöppet sem mellesleg romjaiból felépíti önbizalmunkat és az emberbe vetett hitünket, akkor elmondhatjuk, hogy kerek a világ, minden rendben van, mert olyan emberek élnek közöttünk, mint a doktornő".

"Emberségből jelesre vizsgázott az orvos, aki "csak" ügyeletes volt. Ő nem ismerte édesapámat, aki egy egyszerű falusi parasztember volt, 86 éves, és mégis úgy bánt vele, mint egy VIP-beteggel szokás, ellentétben osztályos-orvosával, akinek a szemében édesapám csupán egy 86 éves öregember volt, aki már eleget élt."

Hogy a történetek ismeretében kit választ majd 2008 legorvosabb orvosának a zsűri, az hamarosan kiderül.