A ló másik oldala

2012. május 06

Pályám és életem végéhez közeledve, valami olyasmit szeretnék írni, amelyet igen fontosnak tartok...

Anélkül, hogy öntömjénezésbe kezdenék, annyit mindenképpen egyértelművé kell tennem, hogy a több évtizedes munkám során a betegek jogaiért, a betegek autonómiáért szólaltam meg, akár mint szerző, akár minta WHO egyik ún. ideiglenes szakértője.

Már régóta tudom, hogy betegjogokról, autonómiáról aligha beszélhetünk úgy, hogy a betegek tájékoztatását ne tekintenénk alapvető feltételnek. Az orvosok több ezer éven keresztül nem tájékoztatták a beteget, vagy ha igen, hamis illúziókat keltettek benne. Ennek is megvolt a magyarázata, amit általában az emberek el is fogadtak. Ilyen volt például, hogy a beteg úgy sem érti, nem tudja feldolgozni, öngyilkosságba menekül és hasonlók. Volt ezekben némi igazság? Igen.

A világ azonban sokat változott. A medicina csodákra lett képes, az emberi gondolkodás az egyén döntési szabadságát, a partneri viszony megteremtését tűzte zászlajára, mind a politikában, mind pedig az orvos-beteg kapcsolatban. Kérdőíves felmérések ezrei sugallják (szándékosan nem írom, hogy igazolják), hogy a megkérdezettek több mint 80%-a az igazat, az őszinte tájékoztatást kívánja, még akkor is, ha netán terminális állapotban van. 25, 30 vagy akár 40 éves koromban én is az őszinte tájékoztatás mellett tenném le a voksot függetlenül attól, hogy mennyire kilátástalan is a jövőkép. Ha másért nem azért, hogy ne nézzen senki sem gyávának. Így aztán előbb-utóbb a KÖZ nyomására szinte a világ minden részén jogilag is rögzítették az orvosok tájékoztatási kötelezettségét.

A beteg elvileg, sok esetben gyakorlatilag is partnerré vált, és a valódi információk birtokában élhetett, ill. élhet önrendelkezési jogával. Meggyőződésem, hogy sok pozitív hozadéka van az őszinteségen, az egymás tiszteletén alapuló orvos-beteg kapcsolatnak.. Az orvostársadalom presztízse ettől aligha szenved csorbát. Attól azonban igen, ha átesünk a ló másik oldalára.

Oda akkor kerülünk, ha úgy értelmezzük a jogszabályokat és az etikát, hogy mindenkit, minden körülmények között tájékoztatnunk kell a halálos diagnózisról. Sajnos, egyre többen így is értelmezik a tájékoztatási kötelességet Sajnos, mert ezzel sok embernek nagyon sokat ártanak. Nem mindenki áll készen a letaglózó hír fogadására és feldolgozására. Számos tényező közt kellene különbséget tenni. Hosszasan lehetne sorolni, melyek azok.

Itt csak annyit, hogy a felvilágosítás, a tájékoztatás egy pillanatra sem lehet egyenlő a brutális igazmondással, a halálos diagnózis mindenáron való közlésével!. Erre sem az idő hiánya, sem az ú.n. jogkövető magatartás nem ad okot Ha nincs idő tapintatosságra, empátiára, a beteg igényére, hogy mit és mennyit szeretne tudni, akkor jobb, ha hallgat az orvos.

A jogkövető magatartásról pedig csak annyit, hogy hasonlóképpen a választó polgárok szavazásához, a fatális diagnózis közlése egyáltalán nem kötelező. Az állampolgároknak is jogukban van szavazni, de nem, muszáj. Jogomban van megtudni az igazat, de senkinek sem kötelessége akaratom és kívánságom ellenére rám zúdítania a halál közeli képét. Tehát teljesen logikus, hogy jogom van ahhoz, hogy felvilágosítsanak, de ahhoz is, hogy ezt ne tegyék.

Valóban lehetséges, hogy a halál kultúránk sok kívánnivalót hagy maga után. Az azonban már vitatható, hogy mennyire is tabu téma a halál, vagy hogy ne tudnánk, hogy a halál az élet része, miszerint születünk és meghalunk. Az egyre gyakoribb - kérés nélküli - „igazmondás” szerintem, ellentmond az orvosi hivatás alapvető, normájának, a "ne "árts" elvének. Mert igenis ártalmas sok ember számára, ha abban a tudatban élhet még egy rövid ideig, hogy vége, hogy nem lesz, aki eltartsa a családot, nem lesz ott a gyermeke ballagásán, nem láthatja a születendő unokáját, és hamarosan elporlad vagy hamuvá, válik.

Álmomban megkérdeztem mind a hét milliárd ember véleményét a fatális diagnózis közléséről. Vegyes képet kaptam. Kultúránként mutatkoznak eltérések, de természetesen voltak olyanok, nem is kevesen, akik még hetvenen túl is az orvosoktól őszinte válaszokat vártak. Pszichológusok, zene- és munkaterapeuták, palliatív szakértők, egyházi emberek és egyebek segítségével alkalmasnak tartották magukat a rossz hír feldolgozására. A lelkük rajta. Ez nem bátorság próba. Annál sokkal több. Összetettebb és bonyolultabb.

Éppen ezért, mindennél fontosabbnak tartom az egyén óhajának, preferenciájának, tűrő- és probléma megoldó képességének az ismeretét és tiszteletben tartását A jó orvos képes erre. Aki nem, az sok minden másra is képtelen.

Blasszauer Béla

PTE Családorvostani Intézet

(Forrás: CSAKOSZ Hírlevél)