Beteg és elöregedő társadalom

2012. április 29.

A középtávú kilátásokat illetően egyre inkább az a legfontosabb kérdés, hogy a rohamtempóban központosított egészségügyi rendszer képes lesz-e olyan hatékonyan működni, ami nemcsak az ellátás színvonalában érződik meg, hanem olyan pluszforrásokat is felszabadít, amely elfogadhatóvá teszi a szektor dolgozói számára. A személyi állományt tekintve – különösen a háziorvosi korfák, illetve a rezidensek külföldre távozása miatt – az orvoshiány már néhány év múlva igen komoly kockázat lehet.

Az akut és középtávú problémák orvoslása azonban minden esetben csak ideig-óráig lehetséges, tartós eredményekhez a mélystruktúrákban is változást kellene elérni. Ezek megismeréséhez azonban szakítanunk kell azzal a nézettel, hogy az egészségpolitika csak az intézményrendszer, az egészségbiztosítás, illetve népegészségügyi rendszer működtetése, és mint olyan, kizárólag költségvetési kiadási tételként kezelendő.

A befejezetlen reformok

A kilencvenes évektől a pártpolitika szintjén egyre erősödő hidegháborús helyzet az egészségügyet sem hagyta érintetlenül. Sőt a Gyurcsány-kormány idején bevezetett liberális reformok, illetve az ellene fellépő jobboldali ellenreakció még tovább élezte a helyzetet. A 2008-as népszavazással az egészségügy a pártpolitika homlokterébe került, miközben magán a szakmán belül is kiéleződtek az ellentétek. Az, hogy napjainkban a Gyurcsány-féle reformtervekkel homlokegyenest ellentétes politikai szándékkal szervezik újjá az egészségügyet, jól mutatja, hogy a „két Magyarország” nemcsak a pártpolitikában, hanem már sokkal mélyebben létező valóság. Jelenleg egy kormányváltás azt jelenti, hogy egy homlokegyenest új koncepcióba kezd a győztes, lecserélve szinte az előző rezsim teljes szakértő és végrehajtó gárdáját. Az idő rövidsége és a politikailag ellenérdekelt csoportok miatt azonban arra képtelen, hogy be is fejezze, amit elkezdett, így a magyar egészségügyi rendszer egyre inkább a befejezetlen jobb- és baloldali reformok torzójává vált. Most egy központi irányításra és szinte kizárólagos állami tulajdonlásra épülő koncepció váltja fel a lokális autoritásokra és piaci szereplők bevonására alapozott szocialista–szabad demokrata kísérletet, miközben a mindenki által elfogadható kompromisszumnak a nyomai sem látszanak.

Beteg és elöregedő társadalom

Szoros a kapcsolat egy társadalom testi-lelki egészsége és gazdasági teljesítménye között. Magyarországon az aggasztó népegészségügyi adatok mellett a társadalom elöregedése tetézi a problémát. Utóbbi legismertebb kutatója a közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett Robert William Fogel, aki egy 2004-es tanulmányában rámutatott arra, hogy ötvenéves kor felett az egészségügyi ellátás relatív költségei ugrásszerűen nőnek és a nyolcvan év feletti életkort elérők esetében meghatszorozódnak. Ez a magyarhoz hasonló termékenységi mutatókkal és demográfiai görbével rendelkező országokban olyan mérhetetlen kockázatot jelent, amely messze túlmutat az egészségügy, sőt még a gazdaságpolitika horizontján is. Mi történik ugyanis, ha az elöregedő, amúgy is kivándorlástól sújtott társadalom még krónikusan beteg is?

A 2008-as gazdasági krízis még tovább erősítette a Kádár-rendszer jóléti paradigmájának összeomlását követő hazai társadalmi válságot. A gazdaságpolitikának és az akut válságkezelésnek folyamatosan alárendelt társadalompolitika és a gyógymódként alkalmazott sokkterápiák, a megörökölt jóléti rendszerek leépítése olyan öngerjesztő folyamatokat indított el, amelyek fenntarthatatlanná teszik egy ilyen ország nyugdíj- és egészségügyi rendszerét. A gazdasági válság a kutatások egybehangzó eredményei szerint összefügg az életkorral: a munkanélküliségtől leginkább sújtott területeken ugyanis kimutathatóan kevesebb ideig élnek az emberek. A rövidebb élet a rosszabb életminőségből adódik, az egészségesen eltöltött évek száma csökken, ezek a polgárok még tovább terhelik az amúgy is egyre kevésbé fenntartható intézményrendszert, míg annak költségeihez nem képesek hozzájárulni. Az eredményes gazdaságpolitika és az eredményes egészségpolitika egymás kölcsönös függvényei, a demográfiai adatokból pedig az látszik, hogy eddig ebben lényeges fordulatot egyetlen rendszerváltás utáni kormány sem volt képes produkálni.

Életminőség és demokrácia

Az utóbbi évtized politikatudományi gondolkodásának középpontjába került az életminőség és a demokrácia kapcsolata. A nyugati politikatudomány a demokrácia alapjait már nem csupán a rezsim által működtetett intézményrendszerben látja. A demokrácia ugyanis nem lehet öncélú, arra kell törekednie, hogy polgárai jólétét szolgálja. A magyar társadalom túlnyomó része azonban nem jól él, az „ezernyifajta népbetegség” ugyanúgy kínoz bennünket testi-lelki értelemben, mint a rendszerváltás előtt. A lelki bajok talán nehezebben megragadhatók, adatolhatók, mint a test betegségei: azonban a szorongáscsökkentő és antidepresszáns gyógyszerek ijesztő fogyasztási statisztikái, valamint az egymásba és az intézményekbe vetett bizalom elképesztő hanyatlása jelzi, nagy a baj. Sőt még annál is rosszabbul érezzük magunkat, mint ahogyan azt az egészségstatisztikák mutatják. Ebből a szempontból tehát a rendszerváltás után létrejött politikai rendszer nem teljesítette céljait; kudarcot vallott a közösség reprodukciójának ösztönzésében, polgárai testi-lelki jólétének, a köztük lévő kohéziónak a megteremtésében és erősítésében. Nagyon sok jel mutat arra, hogy 1989–90-ben csak a demokratikus intézményrendszer váza jött létre, az életminőségben és az értékválasztásaiban a magyar társadalom nemhogy közeledett volna a Nyugathoz, inkább távolodott tőle.

Számot kell vetni azzal, hogy az egészségügy szerepe nem csupán a beteg emberek meggyógyítására korlátozódik, így nem lehet pusztán költségvetési kiadásként kezelni. Az érdemi változások elindítására azonnali anyagi forrásokra lenne elsősorban szükség, ebben a kormánynak van a legnagyobb felelőssége. Nem fordulhat azonban többé elő, hogy a költségvetésbe áramló pluszbevételek elosztásánál a társadalmi jólét szempontjait nem veszik figyelembe. A magyar gyógyszeripar és egészségipar a kevés hazai innovatív szektorok közé tartozik, a politikának érvényes ajánlattal kell előállnia a számára, hogy megérjen idehaza kutatni, fejleszteni, és hogy ennek eredményei a hazai társadalom életminőségében hozzanak pozitív változást. A politikai elemzés ehhez annyiban járulhat hozzá, hogy kitágítva horizontját, a mindennapok pártpolitikai csatározásainak értelmezésén túl a hosszabb trendek jelentőségére is felhívja a közvélemény és a döntéshozók figyelmét. A krónikus betegségektől sújtott társadalom rossz demográfiai mutatói óriási gazdasági és népesedési kockázatokat hordoznak. Ezek kezelése, megfordítása nem megy hosszú távú stratégia nélkül, amelynek megalkotása – hiszen több cikluson ível át – nem nélkülözheti a pártpolitikai konszenzusokat, bármennyire is elképzelhetetlennek tűnik a szakpolitikák összeegyeztetése a jelenlegi helyzetben. Egy olyan társadalomban, amelynek túlnyomó része sem testileg, sem lelkileg nem érzi jól magát, a közbizalom hanyatlik, az elit által lefektetett magasztos elvek messze kerülnek a társadalmi valóságtól. Ezért újra kell definiálnunk azt a fogalmi keretet, amelyben a jóllét (well-being) és a demokrácia viszonyait, kapcsolódási pontjait szeretnénk megtalálni. A magyar politika egészének közös, elemi érdeke, hogy képes legyen az egészségpolitikát ebben az új paradigmában elhelyezni.

Jeskó József

a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője


(Forrás: Háziorvosi Híradó)