Nyílt levél a magyar társadalomhoz

2009. február 04.

Minthogy a politika és az azt nagyobbik részében kiszolgáló média minket is folytonos közhelyekkel bombáz, amit fordított esetben ők demagógiának szoktak nevezni, magam is kénytelen leszek az általam és sokak által két évtizede hangoztatott közhelyeket ismét felemlegetni.

Magyarország mindnyájunknak édes hazája. Ezt az érzelmi megközelítésű definíciót még a most már látható romlásnak indult neoliberális világ is használja, amikor úgy hiszi, hogy hasznos számára. Mi azonban (s ez a MI bizonyítottan a magyar orvostársadalom döntő többségét jelenti) ezt valóban így éreztük és érezzük. Bizonyítottuk egy életen át, hiszen hivatástudatból és állandó ostorozás, anyagi ellehetetlenítés, a szürke gazdaság lelkiismereti válságába sodró kényszer, a legmagasabb elvárások hangoztatása és az ehhez szükséges legminimálisabb támogatás és megbecsülés hiánya közepette mentettük a magyar egészségügyet a túlsó part felé azzal, hogy (sokáig igen jó színvonalon) puszta áldozatvállalással működtettük.

Fontos ágazat ez. Nem is ágazat csupán, hanem a jövő egyik legfontosabb oszlopa, mely több létfontosságú területen jelent támaszt, természetesen egymagában nem elegendőt, de mégis nélkülözhetetlent. Ott tüsténkedne minden veszedelmesen ketyegő időzített bombánk tűzszerészei között. Hiszen működőképessége és minősége úgy a demográfiai, mint a morális és a most éppen oly aktuális anyagi válság okaival, és főleg megoldásaival szervesen összefügg.

Nagyon bonyolult és nehéz pillanatban szólalnak meg most leveleink.

Hiszen az országot többszörös válságba sodró politika éppen a maga okozta válsággal képes takarózni, érvelni, ellenkezni. Ezen azonban képesnek kell lennünk átlátni. Cselekedni kell, és a fenti nagy összefüggések miatt számos téren egyszerre. Most azonban feladatom az egészségügy segélykiáltását tolmácsolni. Az pedig csak rövid lehet.

A magyar egészségügyi ellátás valóban végveszélyben van.

Ha a kérdést a lényegre szűkítjük, akkor a mindenért felelős pénzt kell emlegetnünk, de ez így nem elég, nem hatékony, nem érthető és elsősorban is félremagyarázható. A magyar egészségügy munkásai a legnehezebbet vállalták. Nem vértanúságot, amiért a nemzet évszázadokon át méltán hálás szokott lenni, hanem lehet, hogy ennél is többet. Leélt életüket tették fel erre a munkára. Ezt pedig méltánytalanság, reménytelenség, bántások és becsületüket sértő folyamatos és céltudatos aknamunka közepette s a társadalom többi részéhez képest lényegesen alacsonyabb anyagi és presztízs szinten végezték. Vagyis egy állandósult szükségállapotban. Maradékelven tengődve, mai napig a szocialista évtizedekből örökölt és letörölhetetlen: improduktív jelző következményit viselve.

A felületesen gondolkodó mondhatja azt, amit nemrégen a királyi TV riportere: "Miért! Más is a fizetéséből él." Azonban, ha kissé alaposabban elgondolkodik, rá kell jönnie, hogy egészen másról van itt szó. Ennek az országnak körülbelül 40.000 jól képzett, lelkiismeretes, nyugodt, kiegyensúlyozott, pihent, empátiára mindenkor képes, a szakmai objektív és a lelki-bizalmi szubjektív elvárásoknak megfelelni képes (tehát gondtalan) orvosra van szüksége. Minden munkához kellenek ilyen feltételek, de ez az a hivatás, ahol ezek nélkülözhetetlenek. Különösen áll ez hosszú távra. Egy egész életre. Léteznek a világban átmeneti és szükségállapotok, de ezt az érintett csak ideig-óráig tudja elviselni.

A magyar egészségügy ebben nőtt fel s jelek szerint így is hal meg. Igen meghal, mert ma már évente annyi orvos tántorog ki, ahány végez. És a maradék rohamosan öregedve megtér (talán boldogabb) őseihez. Ami pedig a szakkádereket illeti, a helyzet még ijesztőbb.

Mi lesz tehát? Ki hajlandó felfogni, hogy az említett három időzített bomba ketyegését hallani sem akaró politikai osztály erre a helyzetre sem akar felfigyelni. Nem képes rájönni, hogy már hiába emlegeti a Hippokráteszi esküt, a hivatástudatot, s ami a legálságosabb: a beteg érdekét. Ezzel már elkésett. Ez már nem lehet elég. Ez maga a demagógia. Hiszen éppen ezért kell megoldást találnia.

Egyébként pedig a világ megnyílt. Tőlünk nyugatabbra a magyar egészségügyinél tízszer nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsültség mellett is tiszta lelkiismerettel sztrájkolnak, ha úgy kívánja a helyzet. Előfordult már, hogy a katonaság orvosai látták el a Belga egészségügyet. És mit mondott ott a társadalom vagyis a betegek, na és a sajtó? Támogatták és egyetértettek. Ott valamiért megértették, hogy az egészségügyi és a beteg érdeke azonos. Hogy a sztrájkoló, követelő, vagy kérő egészségügyi kötelességét teljesíti, esküjének felel meg, hiszen az egészségügy működőképességét akarja megvédeni.

Más is a fizetéséből él! cseng vissza a fülemben.

A százezer nettóból az ezt többszörösen meghaladó szakképzési költségeit fedezni kényszerített, omladozó vakolatú öreg kórházak folyosóin alamizsnáért túlórázó szakadt köpenyes fiatal magyar orvos mellett lelki szemeimmel elegáns, sötét öltönyben, üvegfalú paloták halkan muzsikáló folyosóin suhanó ifjú titánokat látok. Ők is a fizetésükből élnek.

A náluk tagadhatatlanul nagyobb felelősséget viselő, egész életén át tanulást felvállaló, életéveiből áldozni kénytelen és életminőségét feledni kényszerített másik fiatalnak pedig ennek a fizetésnek a töredékéből kellene tengődnie? Lakásvásárlás reménytelensége, családalapítás ellehetetlenülése, gyermekvállalás képtelensége lehet csak osztályrésze? Miért? Mi az, hogy: ja kérem az a versenyszféra! Az orvos a beteg életéért folytatna életre szóló versenyt.

Így hát útrakél. Nem mint peregrinus, tapasztalatot szerezni és aztán hazajönni. Mert nincs, s ha így megy tovább nem is lesz hova. Pontosabban tehát: kitántorog.

Kedves Magyar Társadalom! Tudják Önök is, hogy már egy új világban élünk. (Többes számban vagyok kénytelen írni, mert annyiféle ez a magyar társadalom. Annyifelé szaggatott. Annyiféle hazugsággal félrevezetett.) Az idősek lelépnek hivatásuk gyötrelmesen szép színpadáról. Az új világ neveltjei pedig nem fognak tízezer szám mártíromságot vállalni. Hiába az eskük szövegének környezetéből vagy a politikai szótár lomjai közül kiemelt lózungok. A megmaradáshoz egészségügy, az egészségügyhöz szakember kell. Magyar szakember! Itt a társadalom támogatására van szükség. A közös érdek felismerésére. Ezt kéri a magyar egészségügy azoktól, akikért annyi mindent felvállalt. Akik észre sem vették, hogy működése a politika sorozatos hibái, az ellenségesre hangszerelt környezet, s mostanság a maradékelvet követő és azt végletekig fokozó "zsákmány állapot" közepette - rideg statisztikai tényekkel is bizonyított- életáldozatot jelentő teljesítmény volt.

Szász István Tas

a FAKOOSZ elnöke

Forrás: Orvosok Lapja