Emberszeretet kell az orvosláshoz

"A munka kezdetén arra van szüksége a fiatalnak, hogy valaki, aki közel áll hozzá, azt mondja, bízom benned, csináld"

2012. július 23.

Szél Ágoston anatómusprofesszor a Semmelweis Egyetem tanáraként büszke arra, hogy soha nem volt szüksége kalendáriumra, pontosan tudta heti időbeosztását, hogy reggeltől estig mi a dolga. Az intézmény új rektoraként azonban már nem mindig képes fejben tartani ezeket.

A vezetést, az egyetem hírnevének öregbítését várvédelemhez hasonlítja, amelyben a betegellátásért, az oktatásért és a kutatásért együttesen kell kiállni.

– Elődje, Tulassay Tivadar sokáig vezette az egyetemet. Milyen érzés átvenni a rektorságot?

– Mindenképpen izgalmas, hiszen olyan területen találja magát az ember, ahol sok lehetőség kínálkozik, és számos érdekes helyzetet kell megoldani. Orvosként, tanárként, kutatóként valamennyien sikerorientáltak vagyunk, arra vágyunk, hogy jó legyen a végeredmény.

– A mostani nehéz körülmények között hogyan tudja fenntartani az intézmény nemzetközileg is jó hírnevét?

– Érdekes, éppen ezt a kérdést tettem föl a pályázatom előszavában önmagamnak is. Ez a közösség több ezer olyan emberből áll, akik évtizedeken át küzdöttek egymásért, a Semmelweis Egyetemért, annak jó híréért, vagy akár a hallgatókért. Tudják, milyen értékek fűződnek az egyetemhez. Bármennyire is nehéz most az életünk, még mindig vannak emberi tartalékaink, amelyeket csatasorba állíthatunk. Ezért hasonlítom a várvédelem során mozgósítható tartalékokhoz. Még sokat kell tennünk, és talán fejlődésre is van esély számos területen.

– Ez a kezdő rektor optimizmusa vagy a tapasztalt kutatóorvosé?

– Mindkettőé. A kutató akkor is megy előre, ha siralmas a támogatás, ha első nekifutásra nem fogadják el a tudományos cikkét. Majd legközelebb! Ez olyan belső késztetés, amely hihetetlen erőket képes mozgatni. Ugyanez a helyzet az orvosokkal, ápolókkal. Aki gyógyító akar lenni – én hatéves koromban döntöttem így –, az biztosan megszokta, hogy küzdeni kell. Betegért, életért, egészségért. Egy ilyen embert nehezebben tántorít el hivatásától az, ha anyagi helyzete nem javul, vagy esetleg éppen romlik.

– Viszont rengetegen elmennek, éppen emiatt.

– A mi gyógyító, kutató munkánkat valóban sokkal jobban megfizetik külföldön, de mindkettő hivatás, és hiszek abban, hogy úgy, mint az én időmben, a fiatalok elsősorban ma sem anyagi megfontolásból ülnek be a laborokba vagy a betegágy mellé. Egy magamfajta ember nem csak a megélhetésért van itt. Ha kevés a pénz, akkor is van örömünk a munkában, ami esetleg ellensúlyozza az anyagiakat. Mára talán kevesebben vannak azok, akik csak a pénzszerzés miatt tanultak orvosnak.

– Helyben vagyunk, a hálapénznél. Mi a véleménye róla?

– A paraszolvencia megmételyezi az orvos és a beteg közti kapcsolatot. Megalázó mindkettejüknek. Ha egy ember élete az orvos kezében van, aki sikeresen megmenti például a haláltól, akkor rettenetesen kínos latolgatnia, mennyit adjon, az orvosnak pedig a döntés, hogy elfogadja-e. Mindig úgy gondoltam, hogy az orvoslás szent tevékenység, amely nemigen fér össze a pénzzel. Nehéz volt megbarátkoznom a gondolattal, hogy mégis megjelenik a mindennapokban. Szomorú, ha ez már nem egyfajta gesztus a beteg részéről, nem a hála kifejezése, hanem a doktor által megszabott és kikényszerített pénz a szolgáltatásért. Ez ellen tűzzel-vassal küzdeni kell.

– Beszéljünk prózaibb ügyekről. Július 1-jétől óriási ellátási területet kaptak a sebészet legfelsőbb szintjén, miközben a sebészet jelentős része onkológiai beavatkozás. Az viszont komplex szakma, és országos nonszensz, hogy az egyetemnek nincs sugárterápiás lehetősége.

– Elődöm rengeteg energiát fektetett abba, hogy az egyetemnek önálló onkológiai intézete legyen. Rektorságom első napjaiban magam is szembesültem azzal, hogy a kérdést nagyon gyorsan meg kell oldanunk, és biztos vagyok benne, hogy képesek is leszünk erre. A Semmelweis Egyetem egészében véve, sok szakterületével együtt az összes onkológiai esetszám alapján az ország egyik legnagyobb betegellátó intézménye. Ez a tény alapozza meg a kérdést: speciális ellátást adó, nevesített intézet miért nem áll rendelkezésünkre? Hiszek abban, hogy meg tudjuk valósítani, ismerem a korábbi rektor terveit. Megfogalmaztuk már a problémát, és igyekszünk gyorsan megoldani. Hiszen egy ilyen szervezeti egység a klinikai oktatás szempontjából is fontos, a megfelelő tanszék vagy egyetemi hálózat nélkül nem képzelhető el az onkológiaoktatás.

– Három évre kapták meg 2010-ben a kutatóegyetemi címet. Hogyan akarják megújítani, megtartani azt?

– A hazai egyetemek között a Semmelweis az első helyen áll a publikációk számát tekintve, és az összes komolyabb, a kutatómunkát jellemző mutató tekintetében az első kettő-öt között van. A státus nemcsak pénzt, rangot is jelent. A kutatóegyetemek együttműködésben dolgoznak, és nekünk is az a célunk, hogy a kutatóhálózatok, munkacsoportok fejlesztésével, a szellemi erők koncentrálásával hatékonyabban használhassunk fel a támogatást. Ezek nem egetverően bonyolult célok, idővel megvalósíthatók.

– A másik két területen milyen elképzelései vannak?

– Az onkológiai mellett például infektológiai intézetet is szeretnénk kialakítani, sok új tantárgyat bevezetve. Az oktatásban pedig a legfontosabb feladatunk az idegennyelvű-képzés folytatása, erősítése. Magyarországon elsőként mi indítottuk el 1983-ban az idegennyelvű-képzést: német nyelven az általános orvostudományi karon. Európában egyedülálló együttműködést írtunk alá négy éve Németország egyik legnagyobb klinikai központjával: közös képzést indítottunk, az első transznacionális évfolyam az idén végzett, a diplomákat július 13-án adtuk át a berlini magyar nagykövetségen. Jelenleg angolul, németül és magyarul oktatunk az egyetemen, egyes karokon a külföldi diákok száma meghaladja a magyar ajkúakét. Tandíjukból részben az oktatókat fizetjük, de költségvetési hiányok pótlásában is jelentős az összeg. Komoly nyereség, hogy amikor az itt végzők hazamennek, a mi egyetemünk jó hírét viszik. Amikor évekkel később találkozunk velük például egy konferencián, mind azt mondják, hogy fantasztikus, amit itt tanultak. Külföldi kollégák is dicsérik őket, mondván, tudásuk kiemelkedően magas színvonalat képvisel. A Semmelweis-tudással a nyugati klinikákon is megállják a helyüket, és a Semmelweis Egyetem diplomáját az EU minden tagországa elfogadja.

– Mi a titka?

– Nagyon komoly elméleti tudással vértezzük föl hallgatóinkat, amelyre a klinikai ismereteiket bátran alapozhatják. Lehet, hogy külföldön a gyakorlati oktatás jobb körülmények között folyik, talán magasabb színvonalú is, ám elméleti ismeretek híján a tudás fundamentuma hiányzik. Elképzelhető, hogy egy protokoll, gyógyítási szabályrend alapján ott gyorsabban tud a hallgató nekilátni a beteg ember ellátásának, de ha nincs meg az elméleti alap, akkor a tudása talmi. Mi már az első-harmadik évben is magas szintű, klinikai igényű tudást adunk át.

– A rezidensek igazolják, hogy akik külföldön kezdik a szakképzést, csillogtatják az itt szerzett elméleti tudásukat. Hozzáteszik ugyanakkor, hogy a gyakorlati készségekben le vannak maradva.

– Az egyetemen már korábban megszületett egy olyan sajátos „skill”-laboratórium kialakításának terve, ahol a hallgatók emberhez hasonlatos bábukon gyakorolhatnak. Támogatom a tervet, amely már a megvalósulás közelébe ért. Az ilyen gyakorlat persze nem pótolja az orvos-beteg kapcsolatot, ami csak a betegágy mellett alakulhat ki, mindenesetre ebben a „páciensben” a medikus nem tehet kárt, így neki sem kell szorongania.

– Kifogásként rendre fölmerül az is, hogy az idősebb orvosok nem szívesen adják át a betegeket a fiatalabb kollégáknak. Mi az oka?

– Ez főleg akkor tapasztalható, ha az idősebb orvos kezdte a páciens kezelését. A munka kezdetén arra van szüksége a fiatalnak, hogy valaki, aki közel áll hozzá, azt mondja neki, bízom benned, csináld. Harmadéves lehettem, amikor életemben először édesapámnak adtam be injekciót. Súlyos beteg volt, és nem volt pénzünk, hogy naponta hívjunk olyan szakembert, aki rendszeresen otthon gyógyszerezi. Édesapám azt mondta, próbáljam megtenni, mert ő bízik bennem. Szereztünk fecskendőt és tűt, én meg remegő kézzel lefűrészeltem az ampullát, és beadtam az első injekciót, aztán a többit is naponta. Ez csodálatos, meghatározó élmény volt. Ám más a helyzet a kórházban, ahol a beteg nem feltétlenül örülne, ha egy tapasztalatlan orvosnak engednék át a gyógyítását.

– Ezeket az élményeket a hallgatókkal is megosztja, ha úgy tetszik, hallgatóbarát oktatást folytatnak az egyetemen?

– Egyetlen ilyen helyzetet sem hagynék ki. Anatómusként oktatási ars poeticám, hogy fel kell használni a klinikai tapasztalatokat, mert attól lesz életszerű az elméleti képzés. Ráadásul én is élvezettel idézem fel emlékeimet. A hallgatók pedig megérzik ezt, és ilyenkor lélegzet-visszafojtva figyelnek. Ugyanerre biztatom a többi oktatót is, sőt tervezem, hogy fölújítom egy régebben írt klinikai anatómiai tankönyvemet, amelyben didaktikailag jelenítettem meg, hogy egy orvos miként használhatja fel személyes gyógyítói élményeit a medikusok alapképzésében.

Niczky Emőke Magyar Hírlap