A VITA ÉS A JOGVITA
Res judicata és utóélete
Egy orvosi műhiba per története
Az emberi gondolkodás belsőből külsővé válása, a közlés más emberekkel, valamilyen formában: ráutaló magatartás, verbális közlés, tettekben való manifesztálódás, vélemény alkotása szóban vagy írásban, esetleg képalkotásban (festményen, szoborban), zeneműben és így tovább. Az emberi gondolkodás külsővé válásának formái taxatíve nem sorolhatók fel, de vannak tipikus, általános módjai: cselekvések, nyilatkozatok, véleményalkotás. Az emberi gondolkodás absztrahál és általánosít, szigorúan előírt logikai szabályok szerint. Csakis ezen az úton lehet gondolati eredményre jutni, de a két művelet (általánosítás és elvonatkoztatás) magában rejti a gondolati azonosulás mellett e gondolati ellentételeket is: nem ugyanattól vonatkoztatunk el, mint a másik gondolkodó, és esetleg az absztrakció eredményeit másként generalizáljuk (általánosítjuk). Ezt a gondolati eredmény-eltérést gyakran motiválják a gondolat eredményeit felhasználó személyek ellentétes érdekei is. Ebből adódnak a viták, amelyek behálózzák az emberek, a társadalmi viszonyok egész rendszerét, amióta csak egyáltalán létezik emberi gondolkodás és azok eredményeinek manifesztációja.
A viták egyik jellemzője az, hogy gyakorlatilag végtelenek (legalábbis az emberi életek, utódlások százezres nagyságrendű évezredeiben). A viták másik logikailag elengedhetetlen "eredménye" csak az lehet, hogy valahogyan és valamikor feltétlenül be kell fejezni, vagyis "le kell zárni", különben céltalanokká, értelmetlenekké, eredménytelenekké válnak.
A viták természete tehát folyamataik szerint:
- elindul, kezdetben szerényen és szinte észrevétlenül (még a cáfolandó, hagyományos tételek apró "hiba"-kiigazításának látszólag jelentéktelen beépítéseként a később cáfolandó tételbe),
- erősödik, majd fellángol,
- gyakran antagonisztikus szakaszba jut, és teljesen megoldhatatlannak tűnik,
- lassan alább hagy és befejeződik (egyáltalán nem biztos, hogy a kikristályosodott igazság elérése után, hanem például a hatalmi érdekek erőszakos érvényre juttatásával).
Ezzel a vita - időlegesen - lezárul, majd más aspektusból újra indul, többnyire az előbb vázolt séma ismételt "menetrendje" szerint. A vitáknak tehát az a sajátossága, hogy egyszer véget érnek, hogy aztán új aspektusokból - minthogy új tények, új viszonyok, új érvek és bizonyítékok merülnek fel vagy kerülnek más megvilágításba - ismét elkezdődnek, többnyire kezdetben apró, lényegtelennek tűnő, de mégis új tények és megfigyelések látszólag jelentéktelen feltárásakor. Egy példa a tudományos felfedezések megszüntetve megőrző rendszeréből. Albert Einstein írja 1911-ben, egy 1908-ban történt napfogyatkozás megfigyeléséről: "Arra a kérdésre, hogy a gravitáció befolyásolja-e a fény terjedését, már három évvel ezelőtt megjelent egyik értekezésemben is megpróbáltam válaszolni (Radioakt. u. Elektronik 1908.). A témára azért térek vissza, mert akkori tárgyalásommal nem vagyok megelégedve, de még inkább azért, mert utólag látom, hogy az akkori tárgyalás egyik legfontosabb következménye kísérletileg igazolható. Kiderül ugyanis, hogy a Nap közelében elhaladó fénysugarakat a Nap gravitációs tere a kifejtésre kerülő elmélet szerint eltéríti, úgyhogy a Nap közelében látható állócsillagok szögtávolsága látszólag szinte egy ívmásodperccel megnő." 1
Ez volt a kezdete a Newton elmélet (minden test megmarad nyugalmi helyzetében, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásában mindaddig, amíg valamilyen külső erő e helyzet megváltoztatására nem kényszeríti) megszüntetve megőrzése: kimutatva, hogy "egyenes mozgás" a természetben nem létezik. A lényeget ez a paradoxon mutatja be pontosan: a viták azért végtelenek, mert minden vita véges. A véges - mint fogalom - azt jelenti, hogy valami befejeződött, de egyben valami új kezdődött. A vég - mint fogalom - magában foglalja a vég utáni újrakezdést is. Minderre szükségtelen a történelemből példákat hozni, minthogy mást sem találunk ezen a területen, csak példákat.
A jogvita a viták egyik sajátos fajtája. Azonos is, de különbözik is minden más vitától. Lehet vitákat folytatni l'art pour l'art is, de annak nincs sok értelme. A vita többnyire valaminek az elvi (elméleti) eldöntése érdekében folyik, és befejezése ténykedésre, vagy ténykedéstől visszatartásra vezet (vezethet). A társadalomban a vita mindennapos, kisgyermek kortól az élet végéig, kis, jelentéktelen kérdésektől nagy - történelmi jelentőségű, országok, államok sorsát eldöntő - kérdésekig. A vita a mindennapi élet egyszerű problémáitól, tudományos, akadémikus kérdések évszázadokon áthúzódó szintjéig (például a világegyetem lényegének nagy elvi alternatíváiig).
Minden vitát egyszer - akár egy perc, akár évszázadok alatt - el kell dönteni (a Föld a világ közepe, vagy mozog, és a nap a középpont, illetve a naprendszer is mozog a galaktikában, és a galaktikák is forognak a metagalaktika rendszerében, illetve az atom oszthatatlan, vagy a mikrokozmosz egy "új világ", amelyben más törvények uralkodnak, mint a makrovilágban, vagy ismét mások a megakozmosz rendszerében).
Minden vitában a vitatkozó feleket az érveken kívül érdekek is motiválják, ez valamennyi vita sajátossága (a l'art pour l'art vitáé is). Ez abból adódik, hogy az ember társadalmi viszonyrendszerben él, ahol a vita is a viszonyok része. A tudományos vita kezdetben érdektelen felek között folyik, de idővel a tudományos kutató valamelyik nézet mellett elkötelezi magát, és attól kezdve "érdekévé" válik, hogy az ő tudományos (néha áltudományos) nézetét fogadja el valamilyen tudományos grémium, mert így "megy előre" a tudományos ranglétrán.
A tudományos viták is részvitákra tagozódnak. Egy személy, aki be kíván lépni a tudományos társaságok világába, először doktori fokozatért száll vitába, majd kandidátusi, nagydoktori, akadémikusi székfoglaló vitába. Minden ilyen vitát előbb-utóbb le kell zárni, mert a vita "eredményét" ki kell hirdetni, az illető doktor, MTA doktor, akadémiai levelező tag vagy akadémikus lesz. Így mindjobban belemerül az "érdektelen" vitát körülfonó "érdek-vitába" is.
A fent leírt folyamat csak egyszerű példa arra, hogy így folyik a vita az üzlet, az oktatás, a politika stb. világában is. Mindezek a viták - egyre gyakrabban - oda vezetnek, hogy érvekkel (bármilyen meggyőzőek legyenek is) nem lehet az ellenérdekű felet meggyőzni, de a vitát valahogyan mégis le kell zárni, minthogy a nyitott kérdés valakinek (valakiknek) az érdekeit alapvetően sértik. Tisztázni kell, hogy "kinek van igaza". Ezeknek a vitáknak az eldöntésére alakította ki az emberi társadalom - már ősidők óta - az igazság szolgáltatást, mint nagyon sok szolgáltatás egyikét.
Az igazságszolgáltatásban (Montesquieu óta a harmadik államhatalmi ág elnevezést is viseli) a vitáknak egy - a szokványos vitáktól eltérő - sajátossága a mindenre kiterjedő res judicata, ami az ilyen jogvitáknak egészen sajátos specialitást ad: a vita teljes befejezése után tovább már nem vitatható. Ez elkerülhetetlen természete minden - igazságszolgáltatás keretei között folyó - jogvitának, minthogy ennek minden áron való érvényesítése nélkül egyszerűen nincs értelme. Úgy is fogalmazható, hogy az igazságszolgáltatásnak - mint jogvitának - egyetlen célja a res judicata és így az ítélet rendelkező részeinek végrehajthatósága. A bíróságon folyó jogvita - de jure - a jogerős határozattal (ez lehet felülvizsgálati határozat is) végérvényesen befejeződött.
Mi tudjuk azonban erről a "vita befejezésről" is, hogy ki van téve minden más vita sajátosságának: más aspektusból, más körülmények között és más mechanizmusok igénybevételével folytatható, végleges befejezése bizonyos aspektusra és bizonyos időtartamra korlátozódik az élet végesen végtelen folyamatában.
Politikai indíttatású, vagy politikai háttérrel lefolytatott perek esetében - ha a politikai rendszer változik - a rehabilitációs eljárások rendszerint megindulnak. Erre - annak közismertsége miatt - teljesen szükségtelen példákat hozni, habár a politikai háttérrel folyó perekben is a politikai hatalom nagy súlyt helyez arra, hogy a pert ne politikainak, hanem "köztörvényi" minősítéssel folytassa le. Ez eddig minden politikai hatalomnak célja volt minden politikai tartalmú és hátterű "jogvitában" és ítélethozatal során.
Ennek a háttérnek részben az a következménye, hogy az állampolgárok és a sajtó a pereket "nagy" és "kis" ügyeknek minősíti, az előbbit nagy érdeklődéssel kísérve, az utóbbit irrelevánsnak "értékelve".
Minthogy jelen tanulmányom tárgya egy úgynevezett orvosi műhiba per, ezt a közvélemény - elsősorban azok, akiket orvosi műhiba per még nem érintett meg - "kis" (jelentéktelen) ügynek tekinti, amely komolyabb figyelmet nem érdemel.
A perek ilyen laikus "értékelése" nagyon sok veszélyt jelent. Az úgynevezett KIS ügyek törvénysértő pervezetése és ítélkezése az eljárást NAGY üggyé avatja.
Jelen tanulmányomban egy ilyen "kis" ügy részleteit és lényegét fogom elemezni az alábbiak előre bocsátásával. Egy vitában bármikor bárki elmondhatja észrevételeit, érveit, tételesen felsorolhatja bizonyítékait, cáfolatait. Vannak olyan viták, amelyeknél valaki elnököl, és a vitatkozó akkor mondhatja el mindezt, ha "szót kap". Ha a vita írásbeli (például folyóiratban publikált érvek esetén), amikor az írást átadta, azt átvették, a cikkét közölte a lap. Valamennyi vitának vannak bizonyos formai követelményei. Ezek azonban szignifikánsan lazábbak, mint a peres eljárásbeli jogvita alaki szabályai.
A perbeli vita rendszerint két fórumon folyik, az elsőfokú és a másodfokú eljárásban, esetleg felülvizsgálati eljárásban, amelyet - pontatlan kifejezéssel élve - harmadfokú eljárásnak is szoktak nevezni, főleg a laikusok, de néha szakemberek is.
Minthogy jelen tanulmányomban egy polgári jogi jogvitát fogok elemezni, a Pp. szabályait veszem alapul.
A polgári per keresetindítással veszi kezdetét (Pp. 121. § (1) bekezdése). A tárgyalást a bírósági tanács elnöke vezeti (pervezetés, Pp. 133. § (1) bekezdése). Ezt követi a "tárgyalás menete" (Pp. 138. § (1) bekezdése), illetőleg a folytatólagos tárgyalás (Pp. 142 - 144. §). A tárgyalás (folytatólagos tárgyalás) a berekesztésig tart, amit a bíróság elnöke rendel el. A tárgyalás berekesztését követően a felek nem szólalhatnak fel (laikus szóhasználattal nem szólalhatnak meg).
Ekkor a "szó" a bíróságé: határozatot hoz (Pp. 212. § (1) bekezdése). A bíróság a per érdemében ítélettel határoz, a bizonyítás eredményének mérlegelése alapján (Pp. 206. § (1) bekezdése), amelyet indokolni köteles (Pp. 221. § (1) bekezdése). Ennek során a bíróság érvelése - ha keresethez kötött is (Pp. 3. § (1) bekezdése), és hivatalból maga a bíróság nem bizonyíthat (Pp. 164. § (2) bekezdése) - maximális, míg a felek és jogi képviselőik abszolúte szóhoz sem jutnak. Ekkor a helyzet: bíróság szava abszolút, a felek és képviselőik szava nulla.
Az ítélet meghozatala után a felek és képviselői fellebbezhetnek, illetve fellebbezési ellenkérelmet vagy csatlakozó fellebbezést adhatnak elő, ha ezt a megszabott határidő alatt benyújtják (Pp. 233. § (1) bekezdése, 244. § (1) bekezdése). Az első fokon eljárt bíróságnak ehhez már - de jure - nincs joga hozzá tenni semmit, vagyis a felekkel (beavatkozóval, jogi képviselővel) nem vitatkozhat. Ebben az esetben a felek és jogi képviselőik szava abszolút, az első fokon eljárt bíróság szava nulla.
A másodfokú eljárásban mindez - lényegében ugyanígy - megismétlődik, minthogy a Pp. 239. §-a értelmében a másodfokú eljárásra az első fokú eljárásra vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell.
A felülvizsgálati eljárásban (Pp. 270. § (1) és (2) bekezdése) megint a fél és jogi képviselőjének érvelési lehetősége maximális, de a jogerős ítéletet hozott bírósági tanács érvelési előadásának lehetősége nulla.
Ha a felülvizsgálati eljárást a bírósági tanács berekesztette, a bíróság szava, előadása, bizonyítása, érvelése, indokolásának lehetősége maximális, míg a felek és jogi képviselőik szava nulla.
Ezzel a peres eljárás - egy esetleges perújítást (Pp. 260. §) nem említve - végleg befejeződött. A harmadik államhatalmi ág, a bíróság szava a továbbiakban - egy egészen szerény kis lehetőségtől eltekintve - de jure és de facto - nulla, míg a felek és jogi képviselőik - már nem peres eszközökkel, de ténybelileg - a jogerős ítéletet ízekre szaggatva vitathatják, míg a bíróság szava gyakorlatilag nulla. Ez abból következik, hogy a bírók jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény (Bj. tv.) II. fejezete (A bíró jogai és kötelezettségei) 28. § (2) bekezdése kimondja: "A bíró a szolgálati viszonyán kívül nyilvánosan nem fogalmazhat meg véleményt bíróság előtt folyamatban lévő vagy folyamatban volt ügyről, különösen az általa elbírált ügyekről" (kiemelés Á.Gy.)
Ez csak annyiban nem abszolút - a bíróság egészére nézve - hogy a Bj. tv. 29. (2) bekezdése szerint "a bíróság előtt folyamatban lévő vagy befejezett ügyről a sajtó, a rádió és a televízió részére a bíróság elnöke vagy az általa megbízott személy adhat tájékoztatást". Ez a lehetőség azonban már nem vitalehetőség, a bíróság elnökének nincs joga újabb érvelésre, a felekkel és jogi képviselőikkel vitatkozni, tehát az egész procedúra - a bíróságok számára a vita és érvelés, bizonyítás stb. szempontjából végleg lezárult, ítéleteiket tovább nem védelmezhetik, a felek és képviselőik lehetőségei azonban - most már csak de facto - maximálisak.
Véleményem szerint ezzel a rendkívül fontos - és jogilag teljesen szabályos - lehetőséggel az ügyvédeknek élniük kellene az igazság feltárása érdekében, törvénysértő jogerős ítéletek esetében. Ebben az újabb, most már nem peres vitában visszamenőleg de jure nem lehet jogi eredményt elérni, mégis ennek a lehetősége hatalmas erővel bír, minthogy az igazság olyan társadalmi, morális érték, amely az igazságszolgáltatás jövőjét is - reményeim szerint - determinálhatja. Tehát ennek a tanulmánynak - de jure - semmi jelentősége nincs, de annál nagyobb "de morale".
Én - a jelen tanulmány szerzője - egy olyan orvosi műhiba per ügyét tárom az olvasó elé, amely három perjogi fokon törvénysértő ítélettel zárult, és amelyet egy másik jogerős ítélet zavara tovább fokozott. Kérem az olvasót, legyen türelemmel.
Maga az ügy nem bonyolult, de az alperesek (három gyógyintézet volt alperes) orvosai, a kirendelt orvos-szakértők és a három fokon eljárt bíróságok annyira összezavarták - pontosabban indokolatlanul túlbonyolították -, hogy a peranyag (kereset, jegyzőkönyvek, szakértői vélemények, ítéletek, fellebbezések) nagy terjedelmű, és az olvasó számára nyilvánvalóan unalmas részeket is tartalmaz. Ennek ellenére - a jelen tanulmány függelékeként - a fontosabb iratokat, részben kivonatolva, de többségüket teljes terjedelmében közlöm.
III. A perbeli eset 2
A háromgyermekes anya - Rezes Katalin - 1993. július 30-án a Rókus Kórházban (I. rendű alperes) megszülte negyedik gyermekét, Krisztinát, a per V. rendű felperesét.
Rezes Katalin a szülés utáni napokban rosszul lett (szédült, zavart állapotban volt). Ez az állapota gyorsan fokozódott, és a szülés utáni negyedik napon (augusztus 3-án) olyan mértékig rosszul érezte magát, hogy a szülészek belgyógyászati konzíliumot hívtak össze, amelynek eredményeként - hemolysis gyanúja miatt - áthelyezték az Országos Haemathologiai Intézetbe (OVSZ).
Az OVSZ-nél ismét konzíliumot tartottak, amelynek során lepényrész visszamaradásának gyanúját vélelmezték, és áthelyezték a Szt. Imre Kórházba (II. r. alperes), ahol lepényrész visszamaradás (chotyledo retentio) miatt a méhét eltávolították. A műtét közben átvágták egy artériáját, amelynek következtében elvérzett, meghalt augusztus 6-án 0 óra 30 perckor, tehát a szülés után nem egész hat nappal. ( blogger : nem a műtét közben hanem altatás közben és nem átvágták hanem beleszúrtak)
A kórboncolást a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetében (SOTE IOI) végezték 1993. augusztus 11-én. A halál okaként a boncoló orvos műtét közbeni verőér-sérülést (elvérzés) és szeptikus shockot állapított meg. Külön kihangsúlyozták, hogy chotyledo retentio (lepényrész visszamaradás) nem volt észlelhető, tehát a szeptikus shock okára magyarázatot nem találtak. A függelékben 1. alatt csatolom Rezes Katalin boncjegyzőkönyvét.
Minthogy mind az I. r. alperesnél, mind a II. r. alperesnél orvosi műhiba gyanúja merült fel, amely Rezes Katalin halálakor jogellenes, felróható károkozásként értékelendő, élettársa, Bocskay Imre - a maga és négy gyermeke nevében - keresetet indított az I. r. és a II. r. alperes ellen.
A függelékben 2. alatt csatolom a keresetlevelet és mellékleteit, többek között az általunk felkért magánszakértő szülész, igazságügyi orvos-szakértő szakvéleményét.
A per a Pest Megyei Bíróságon 6. P. 21.237/1995. szám alatt indult. Az első tárgyalás 1995. június 28-án (szerdán) volt, ahol meghallgatták az I. r. felperest és az alperesek néhány orvosát. Ezt követően az első fokon eljárt bíróság több tárgyalást tartott, ahol meghallgatták az I. r. és a II. r. alperes több - Rezes Katalint kezelő - orvosát. Az alperesi tanúk vallomását rövidítve, összefoglalva közlöm a függelékben 3. szám alatt. Külön kiemelem dr. Szőnyi István - a II. r. alperes orvosának - előadását, amelyben határozottan állította, hogy a beteg méhében lepényrész visszamaradás jeleit észlelte. ( nem tapintott be a méhbe csak a méhszájat vizsgálta ! )
Az első fokon eljárt bíróság az ügyben igazságügyi szakértőként kirendelte dr. Gáti István ny. egyetemi tanár, szülész szakorvos igazságügyi orvos-szakértőt és dr. Illei György szülész szakközreműködőt. Szakvéleményüket a függelékbe 4. szám alatt vettem fel. A két - bíróság által kirendelt, egyébként akkor még szülészként praktizáló - szakorvos természetesen egyik alperesnél sem talált semmiféle jogellenes károkozást, Rezes Katalin halálát sorsszerű megbetegedésnek, az artéria átvágását és az elvérzést - amely a halál közvetlen oka volt - kockázatként állította be, lepényrész bentmaradását nem találta bizonyítottnak, minthogy a kórboncolás során ezek nem kerültek elő.
Azon is vita volt a szakértők (felperesi magánszakértő, alperesi orvosok és a két kirendelt szakértő) között, hogy a beteg lázas, shockos állapota HELLP-szindróma nevű betegség volt-e vagy sem. Az alperes orvosai és a kirendelt szakértők azt állították, hogy 1993-ban Magyarországon a HELLP-szindróma még nem volt ismert kórkép. Ez a kérdés végül úgy "oldódott meg", hogy a HELLP-szindróma név, még abban az időben nem, de maga a betegség már évek óta jól ismert volt. Végül is - ez nem lehetett vitás - nem a betegség nevét, hanem a betegséget kell gyógyítani.
A perbíróságon a jogvita leglényegesebb kérdésévé az vált, hogy végül is a szülést követően Rezes Katalin méhében maradt-e chotyledo retentio vagy nem. Ezt a fertőzés eredete tette alapvető problémává.
A pernek ebben a szakaszában - az I. r. felperessel megállapodva - úgy döntöttem, hogy újabb magánszakértőt veszünk igénybe, aki a méhlepény bentmaradása, vagy bent nem maradása kérdésében is szakvéleményt tud adni, megfelelő műszeres vizsgálati felszerelések birtokában. Felkértem a Debreceni Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének (DOTE IOI) igazgatóját, hogy ezt a problémát újabb vizsgálattal állapítsa meg. Az Orvosegyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének igazgatója szakközreműködőként igénybe vette a szülészeti klinika szülész igazgató egyetemi tanárának segítségét.
A két szakember 1996. július 17-én elkészítette orvos-szakértői véleményét, amelyhez kikérte a SOTE IOI-nál eltett - Rezes Katalin méhéből származó - szövettani mintákat, amelyeket mikroszkopikus vizsgálatnak vetett alá. A DOTE IOI V:2102/1996. számú orvos-szakértői véleményt a függelékbe 5. szám alatt helyeztem el.
A két szakember (igazságügyi orvos-szakértő egyetemi tanár és szülész szakértő klinikaigazgató egyetemi tanár) véleményében ez olvasható: "megkértem a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetében végzett boncoláskor félretett szövettani anyagot, 217/1993, ill. 1884/93. számú szövettani metszeteket kaptam meg". Ezekről a szakvélemény - a mikroszkopikus vizsgálat után - a következőket írja: "A nyakcsatorna területéből készült metszetben 2 mikroszkópos nagyságrendű chorionboholy átmetszete látható, melyek felszínét syncytiothrophoblast borítja, az állományban decidualis átalakulás figyelhető meg, és jelentős számú lymphocyta. Egyes területeken az állomány egyneműsödött, mérsékelten basophil festődésű. A nyakcsatorna hámja megtartott, itt közvetlenül a nyálkahártya alatt diffus lobsejtes beszűrődés látható, melyen belül leukocytából, macrophagokból álló beszűrődés helyezkedik el. Ez a gyulladásos beszűrődés csak a nyh. alatti részt érinti, itt aránylag diffusan jelenik meg, helyenként kevés vérzéssel övezve. A vérzés a nyakcsatorna mélyebb területeibe is beterjed, de gyulladásos elemeket ezeken a részeken már nem találunk.
A méhtestből készült metszet felszínén fibrinbe ágyazottan vvt-ek, leukocyták és egyneműsödött szövettörmeléknek tűnő részek fedezhetők fel, mely alatt a functionalis réteg megtartott területe látható, itt a mirigyátmetszetek között lényeges gyulladásos elem már nem látható. A méh izomzatában a nyálkahártya alatti részen enyhe vizenyő, elszórtan néhány leukocyta, de kifejezett gyulladásos reakció nincs. Hasonló szöveti kép látható a méhtestből készült másik metszetben is, ahol a felszínen ugyancsak szövettörmelékbe ágyazottan leukocytákból, vvt-ekből álló elemek ismerhetők fel. A gyulladásos sejtek csak a méh üregének felületes síkjában lelhetők fel igen elenyésző mennyiségben. A méhfal egyebütt gyulladásos sejtektől mentes. Jelentős vizenyőképződés sem látható a méh izomzatában."
Tehát a vita ezzel orvos-szakmailag eldőlt: a szülő nőnél a szülés után lepényrész - vagyis idegen test - maradt vissza, és ez okozhatta az egyébként is gyulladásos folyamat fokozódását (idegen test szükségszerűen gyulladásos folyamattal jár együtt). A két szakember mikroszkopikus méretekben ugyan, de megtalálta az idegen testet a szervezetben!
A jogvita azonban - sajnos - ezzel nem zárult le, minthogy a két szakember ezt írta: "A szakértői vélemények közül mi dr. Gáti István és dr. Illei György szakértők véleményét tartjuk elfogadhatónak. A HELLP-szindróma kiváltó okai között szeptikus állapot nem szerepelhet, erre utaló jeleket a szövettani vizsgálat során magunk sem észleltünk, tehát lepényrész bentmaradása és ezzel kapcsolatos gyermekágyi sepsis keletkezése orvos-szakértőileg és morfológiailag kizárt."
Ezzel a megjegyzéssel a két szakértő önmagának mondott ellent, ugyanis a közel három évvel később szövettanilag vizsgált mikroszkopikus idegen test maradvány - szerintük - nem utalhatott szeptikus állapotra.
Mindebből csak arra tudok következtetni, hogy a két igazságügyi orvos-szakértő 1996-ban nem volt olyan bölcs és logikusan gondolkodó, mint Albert Einstein 1908-ban a napfogyatkozáskor a csillagok állásának megfigyelésénél, vagyis egészen apró jelenségek megfigyelésekor. Einstein megfigyelése: "a Nap közelében látható állócsillagok szögtávolsága látszólag szinte egy ívmásodperccel megnő", amiből egyenesen következtetett arra, hogy a fény nem egyenesen terjed, és ebből a speciális relativitás létezésére.
A két szakember viszont két mikroszkopikus idegen test méhben látható jelenlétéből nem következtettek tovább arra, hogy az "apró jelentés" chotyledo retentio biztos jele, tehát megvan a sepsis kialakulásának háttere.
Ennek pontos magyarázata: "A chorionboholy csak lepényrész maradványban található meg. Ezért tekintjük bizonyítottnak a chotyledo retentio tényét. Tehát a DOTE IOI szakvélemény cáfolja a SOTE IOI szakvéleményét, amely chorionbolyhokat nem írt le ugyan a szövettani leletben, viszont megállapította a méhbelhártya gyulladását. Ezzel szemben a DOTE IOI szakvéleményében leírták a chorionbolyhokat, és mégis kizárták az ezzel kapcsolatos gyermekágyi sepsis keletkezését mind orvos-szakértőileg, mind morphológiailag.
Mindkét igazságügyi orvos-szakértői vélemény önmagával is ellentmondásban van, de a két szakértői vélemény is ellentmondásban áll egymással. A SOTE IOI szakvélemény a nyálkahártya gennyes gyulladását észlelte anatómiai substratum nélkül, míg a DOTE IOI chorionbolyhokat látott a szövettani leletben, és mégsem talált kapcsolatot a gyermekágyi sepsissel. A chorionboholy szövet magyarázatot ad a méhnyálkahártya gyulladására, a gyulladás pedig a szeptikus állapot kialakulására."
Mindezen tényekhez a felperesek által felkért igazságügyi orvos-szakértő - dr. Farkas Márton - részletes szakvéleményt adott, amely a függelékben 6. szám alatt található.
E szerint az I. rendű alperes Rókus Kórház a fertőzéses állapotot (a HELLP-szindrómát) nem ismerte fel, és Rezes Katalint átszállíttatta az Országos Vértranszfúziós Intézetbe (OVSZ). Ott konzíliumon megállapították, hogy a fertőzés a méhből indult ki, tehát másfél nappal odaszállítása után átszállították a Szent Imre Kórházba, ahol a méhet műtétileg eltávolították, minthogy dr. Szőnyi István szülészorvos a méhben lepény-visszamaradást észlelt, és ennek tulajdonította a fertőzést. A műtét közben azonban Rezes Katalin nyaki artériáját (altatás közben) átszúrták, aminek következtében elvérzett és meghalt.
Mindezek alapján a felperesek a keresetet kiterjesztették a Szent Imre Kórház II. rendű alperesre. A keresetváltoztatásról szóló beadványt 7. szám alatt vettem fel a függelékbe. Az első fokon eljárt bíróság ezek után meghallgatta tanúként a II. r. alperes - méheltávolító műtétet végző - orvosát, dr. Szőnyi Istvánt. A függelékbe a szóban lévő orvos meghallgatásáról készült jegyzőkönyvet 8. szám alatt vettem fel.
A műtét okáról dr. Szőnyi István elmondotta: "A nyakcsatorna nyitottságát is észleltem, ami ugyancsak ebben az időszakban már nem jellemző. A méhszáj vizsgálatánál pedig, ujjal végzett vizsgálatnál véralvadékot találtam. Minthogy a beteg öntudatlan állapotban volt, felmerült a magzatvíz embólia is. Kértem, hogy ezt röntgen vizsgálattal zárják ki. Ez megtörtént. Ekkor felvetettem, hogy az akkor már szeptikus állapotban lévő betegnél chotyledo retentio-ra lehet következtetni.
A vizsgálat után nem tudom, hogy mennyi idővel került átszállításra a beteg. További vizsgálatát ott, az OVSZ-ben végezték el, és egy vagy öt óra elteltével került hozzánk, kórházunk intenzív osztályára. Az intenzív osztály elsődleges feladata az volt, hogy a vérvesztéses állapotot, illetve ezt az eszméletvesztéses állapotot megszüntessék, és ekkor hívtak engem. Én a vizsgálatot megismételve hasonló eredményre jutottam. Én is észleltem a nyakcsatornában a véralvadékkal vegyes szövetmaradványt, és a háromujjnyi nyitott méhszájat. Ezt követően műtéti előkészítés után a műtétre, a méhkiirtásos műtétre került sor." (kiemelés: Á.Gy.) Ez egyértelmű bizonyítéka a méh nyakcsatornájában a MAKROSZKOPIKUS idegen test-maradvány bennmaradásának, amit a vizsgálatot végző orvos - expressis verbis - elmondott a tárgyaláson is.
IV. A per kiterjesztésének következményei
A II. rendű alperes a kereset kiterjesztése után haladéktalanul megküldte az összes orvosi dokumentációt a Szegedi Tudományegyetem Orvostudományi Kar Igazságügyi Orvostani Intézetének, amely a megküldött orvosi dokumentumokból magánszakvéleményt készített 1997. június 19-i keltezéssel Sz.I. 1025/1997. szakv. számon. A 12 oldalas szakvéleményt dr. Szabó Árpád egyetemi tanársegéd írta alá. A szóban lévő véleményt a függelékbe 9. számon vettem fel.
A Szegedi Tudományegyetemen a II. r. alperes megrendelésére készült igazságügyi orvos-szakértői vélemény 3. oldalán ez olvasható: "A beteget 1993. augusztus 5-én a Szent Imre Kórház vette át, és az Anaesthesiológiai és Intenzív Terápiás Osztályra helyezték át... 17h-kor nőgyógyászati konzílium történt: vérrel szennyezett vulva, jókora csecsemőfejnyi puha, de körültapintható méh. A Douglas-üreg szabad, tátongó körülbelül 3 cm-es méhszáj, benne nagy mennyiségű, valószínűleg szövettel vegyes coagulum. A beteg állapota alapján valószínűleg chotyledo retentio van..."
Az igazságügyi orvostani magánszakvélemény 10. oldalán ez olvasható: "A kórszövettani metszetek dr. Buris László által történt átértékelését figyelembe véve nem tekinthető helytállónak az a megfogalmazás, hogy a betegnél a méh, mint szeptikus góc nem szerepelt. Legalább mikroszkopikus nagyságrendű retentio a nyakcsatornában mindenképpen megvolt, amelynek a környezetében gyulladásos sejtes beszűrődés alakult ki, és ez a beszűrődés a nyakcsatornán kívül az izomzat állományába is beterjedt. Gyulladásos sejtes beszűrődést lehetett megfigyelni, ha kisebb mértékben is, de a méh állományának egyéb területein, illetve a szívizomzatban. Mindezek alátámasztották azt, hogy a méhnyak csatornájának megfelelően egy gyulladásos folyamat állott fenn, és a szeptikus tünetekért ezen gyulladásos folyamat lehetett felelős. Indirekt módon ugyanezt támasztja alá az is, hogy sem a makroszkópos, sem a mikroszkópos patológiai lelet nem tartalmaz a szervezet más területén olyan elváltozásokat, amely a kialakult szeptikus állapotot magyarázta volna." A II. rendű alperes magánszakértője tehát megállapította, hogy az I. r. alperes a kezelés során jogellenes, felróható kárt okozott a felpereseknek.
Minthogy a II. r. alperes nem kérte a felperesek hozzájárulását az orvosi titoktartás alól és az egész orvosi dokumentációt kiadta a Szegedi Tudományegyetem Igazságtani Orvostani Intézetének, a szakvéleményt készítő Egyetemet - mint adatkezelő jogi személyt - III. rendű alperesként bepereltük, teljesen függetlenül attól, hogy a magánszakértői vélemény - végül is - a felperesek igazát félreérthetetlenül megállapította. Az erről szóló keresetváltoztatást a függelékbe 10. szám alatt felvettem. A II. r. és a III. r. alperesek azt állították, hogy valamennyi irat anonimizálva volt, ami nem felel meg a valóságnak. Az irat "anonimizálásának" problémájáról az előző fejezetekben részletesen volt szó, a per alapját képező jogvitát nem kívánom ezzel megszakítani.
A Pest Megyei Bíróság a per kiterjesztése, dr. Buris László és dr. Lampé László véleménye (mikroszkopikus nagyságú chotyledo retentiot találtak a méh nyakcsatornában két helyen), továbbá a magánszakvélemény értékelése alapján ismételten kirendelte dr. Gáti István orvos-szakértőt kiegészítő szakvélemény elkészítésére. A kiegészítő szakvélemény szövege: "A Bíróság által feltett kérdésekre az alábbi választ adhatom:
1.) A dr. Buris László egyetemi tanár szakvéleményében kifejtettek szerint a kórszövettani anyagok vizsgálata alapján chotyledo retentio nem nyert igazolást. Ebben a kérdésben az előzetesen adott hasonló véleményemet fenntartom.
2.) Néhai Rezes Katalin halálának közvetlen oka a méheltávolítás műtéte után, a shockellenes kezelés során bekövetkezett artéria subclavia sérüléséből eredő vérzés volt.
3.) Tekintettel a szülés után kialakult súlyos állapotra, orvosilag nem kifogásolható a méh eltávolítása." A kiegészítő szakvéleményt a függelékbe 11. szám alatt vettem fel.
A kiegészítő szakvélemény elfogadhatatlan, a felperesek felkérésére dr. Farkas Márton 1998. májusában Válasz címen teljes egészében meg is cáfolta. A felperesi beadványt és a szakértői cáfolatot 12. szám alatt vettem fel a függelékbe.
A Pest Megyei Bíróság az elsőfokú eljárást 1998. májusában - ilyen tényállás mellett - berekesztette, és 1998. május 11-én meghozta az ítéletet, amelyben a felperesek keresetét mind a Rezes Katalin halálához vezető orvosi műhiba tárgyában, mind a személyiségi jog megsértése vonatkozásában elutasította. Az ítéletet a függelékbe 13. sorszám alatt vettem fel.
Az ítélet súlyosan törvénysértő és részben érthetetlen bírói önkényességen alapuló "érvelés" volt. Az ítélet lényege az volt, hogy a bíró prekoncepcióját (nem történt I. és II. r. alperesek részéről orvosi műhiba) alátámasztó "bizonyítékokra" épült, míg az ezt cáfoló bizonyítékokat - úgymond - "figyelmen kívül hagyta" (az ítélet indokolásának szóhasználata a 4. oldal 8. bekezdésében).
A törvénysértő ítéletet természetesen megfellebbeztük, amelynek szövegét a függelékbe 14. sorszám alatt vettem fel. A fellebbezéshez dr. Farkas Márton fűzött megjegyzéseket, amelyeket a fellebbezés kiegészítéshez csatoltam, és amely a függelékben 15. sorszám alatt található.
Legegyszerűbbnek azt látom az olvasó tájékoztatására, ha a fellebbezésnek e részét szó szerint idézem: "Az első fokú ítélet jogellenesen - perjogilag elfogadhatatlanul - önkényesen válogat a bizonyítási eljárás során keletkezett bizonyítékok között. Tételesen felsorolja, hogy mely bizonyítékokat fogadott el ítélkezése alapjául és mely - a per során keletkezett - bizonyítékokat nem. Az első fokú ítélet szerint: "A bíróság ítélkezése alapjául dr. Bíró Lothár, dr. Barabás Gábor, dr. Halmos László, dr. Pallér Anna tanúk vallomását és dr. Gáti István és dr. Illei György igazságügyi szakértői véleményét, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének 1884/1993. sorszámú boncjegyzőkönyvének adatait, valamint a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézete részéről elvégzett szövettani vizsgálat adatait, továbbmenően az ETT IB 10-140/ETT IB/1996. sorszámú szakértői véleményét fogadta el alapul. A megyei bíróság a bizonyítékok köréből, az ezen orvosi adatokkal ellentétes és a felperes által csatolt dr. Farkas Márton szülész-nőgyógyász igazságügyi szakértő által jegyzett magánszakértői vélemény adatait, illetve részben dr. Szőnyi István tanú vallomását, továbbmenően dr. Buris László és dr. Lampé László által adott (DOTE IOI) szakértői véleményét a végső tényállás kialakításakor figyelmen kívül hagyta" (4. oldal 7. és 8. bekezdése).
Törvényt sértett az első fokú bíróság az ítélet meghozatalakor, amikor a bizonyítékok mérlegelése során "a végső tényállás kialakításakor" figyelmen kívül hagyta négy orvos (dr. Farkas Márton, dr. Szőnyi István, dr. Buris László és dr. Lampé László) által elmondottakat és leírtakat, minthogy a bíró véleménye szerint azok állításai ellentétesek az orvosi adatokkal. Kétségtelen azonban, hogy ezeket is - mint perbeli bizonyítékokat - figyelembe kellett volna vennie.
Annak indokolása, hogy a négy orvos állítása miért ellentétes az "orvosi adatokkal", az ítélet indokolásának 8. oldalán olvasható. Az indokolás hiányossága egyértelmű. Ezt írja: "Mindezek ellenére a felperesek által felkért magánszakértő, a szakértői vélemények ellenére is fenntartotta azt az álláspontját - dr. Szőnyi István átiratára és részben a Debreceni Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének szakvéleményére utalva -, hogy a chotyledo retentió megállapítható. Ezt a tényt azonban a megyei bíróság megállapítása szerint az elvégzett kórszövettani vizsgálat és a boncjegyzőkönyv megállapításai kizárják.
Olyan jellegű szakmai szabályszegést, mely szerint dr. Szőnyi István megállapította volna a chotyledo retentiót, és ez esetben ilyen jellegű készítményt a boncoló orvos részére nem bocsátott volna rendelkezésre, egyetlen adat sem igazol. Dr. Szőnyi István tanúkénti vallomásában azt adta elő, hogy a megállapítás - melyet dr. Papp Zoltán főorvos úrral közölt - arra utal, hogy gyakorlati tapasztalata és álláspontja szerint a beteg állapotát a chotyledo retentió okozhatja.
Az a tény, hogy a Debreceni Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetének szakértői véleménye 9. oldalán rögzítésre került, hogy a méh-nyakcsatorna területéről készült metszetben két mikroszkópos nagyságrendű chorionboholy átmetszete látható, a bíróság megítélése szerint a per egyéb anyagával összehasonlítva, nem jelenti és nem igazolja azt az orvosi feltételezést, mely szerint a betegnél a chotyledo retentió megállapítható" (ítélet 8. oldal 4,5,6. bekezdése).
Amennyire érthetetlen volt a négy orvos perbeli előadásának "kizárása", ugyanannyira érthetetlen volt dr. Barabás Gábornak, az I. r. alperes szülészorvosának vallomását elfogadva ítélkezni. Dr. Barabás Gábor István szülész - aki Rezes Katalint megvizsgálta - az 1995. augusztus 30-án megtartott tárgyaláson ezt vallotta: "Én egyetlen alkalommal láttam és vizsgáltam Rezes Katalint, a gyermekágyi időszak 4. napján. A kórlap 2. oldalának lapalján a bejegyzés tőlem származik. Álláspontom szerint a szülést követő időszakban elvégzett ultrahangos vizsgálattal csak nagyobb mérvű lepény-visszamaradást lehet kimutatni, mert a szülés utáni állapot különböző véralvadékok visszamaradását, esetleges szövetmaradványok visszamaradását indokolja, és ebben az időszakban még teljes bizonyossággal, nagy bizonyossággal lepény-visszamaradásra utaló adatokat kimutatni nem lehet. Szerintem legalább féltenyérnyinek kell lennie a lepény-visszamaradásnak, hogy kimutatható legyen. A műtét időszakában Kontron típusú ultrahangvizsgáló készülék volt, amely 5 éves. A vérzés mennyisége, minősége és a méhszájstátusz alapján lehet következtetni a véralvadékból a lepény-visszamaradásra. Az általam végzett vizsgálat hüvelyi vizsgálat volt. Valóban elkerülte a figyelmemet, hogy a belgyógyászati lelet már tartalmaz vérképre utaló adatokat, ez az animia azonban nem veti fel a sepsis jelenlétét. Én egyetlen egy dolgot tudok kijelenteni - amelyet az osztály rendelkezésére bocsátottak, - a SOTE Orvos-Szakértői Intézet boncjegyzőkönyve nem utal sepsis jelenlétére" (jegyzőkönyv: 5-7. oldal, felvéve a függelékbe 3. szám alatt). Mindebből az következik, hogy az I. r. alperes szülészorvosának állítása szerint akár "féltenyérnyi" chotyledo retentio is maradhatott Rezes Katalin méhében, azt sem vették volna észre az UH készülék elavult volta és a "véralvadék-visszamaradás" miatt. Azt is állította, hogy a lepényrész visszamaradást akkor kimutatni nem lehetett. Dr. Barabás Gábor "bizonyítása" tehát nem saját vizsgálatára, hanem a SOTE IOI boncolási adatira épült: nem találtak lepénymaradványt. Tehát Szőnyi Istvánnak, Buris Lászlónak és Lampé Lászlónak volt igaza. Ezért "kellett" az igazat előadó négy orvos állítását "figyelmen kívül hagyni", de a lényegében a lepényrész visszamaradásának lehetőségét burkoltan állító orvos vallomására ítéletet építeni. Egyébként minden I. r. alperesnél alkalmazott szülész a lepényrész visszamaradásának "bizonyítékául" a SOTE IOI boncjegyzőkönyvére hivatkozott, amelynek állítása megdőlt.
Ilyenformán nem lehet ítéletet építeni Gáti István kirendelt szakértő kétmondatos - de iratellenes - kijelentésére, amely szerint az "elvégzett szövettani diagnózis perdöntő. Ez egyértelműen kizárta a chotyledo retentiora való utalást" (1996. március 29-én felvett jegyzőkönyv 3. oldal 5. bekezdése). A bizonyított tények ennek expressis verbis ellentmondanak.
A szövegből és a tényekből tehát egyértelműen kitűnik, hogy az I. r. alperes és a SOTE IOI szövettani vizsgálata volt téves, minthogy dr. Buris László és dr. Lampé László megtalálták (!) a méh metszetében a chotyledo retentio-t, és ezt egyértelműen le is írták. Ennek a nyilvánvaló ténynek - az ítéletet hozó bíró részéről - a mellőzése teljesen érthetetlen, iratellenes. Ebből kitűnik, hogy a bíró az I. r. alperes irányában elfogult.
A tények újabb feltárása adta a lehetőséget dr. Farkas Mártonnak is arra, hogy a véleményét fenntartsa. Nem a felperesek és a szakértők hibája, hogy az orvosi dokumentáció hiányos volta miatt I. r. alperes a chotyledo retentió megállapításának elmulasztása folytán diagnosztikai tévedésben volt, és a SOTE IOI felületes kórszövettani vizsgálata miatt a történeti tényállás felderítése a per során változott. Ezeket a bizonyításbeli változásokat követte dr. Farkas Márton szakvéleményében. Nem lehet negligálni kiváló szakemberek véleményét pusztán azért, mert azok nem illenek bele valamilyen prekoncepcióba.
Az orvosi műhiba perekben mindennapos, hogy a bizonyítási eljárás során a tényállás ismerete módosul. Ha a szakértők ezt követik, az nem a véleményük hibája, hanem erénye. A bíró önkényesen válogatott a bizonyítékok között: az I. r. alperes orvosainak "tanúvallomását", az általa kirendelt orvos-szakértő sokszor ellentmondásos és egy-egy mondatból álló szakvéleményét, a SOTE IOI - tévesnek, felületesnek bizonyult - szövettani vizsgálatát és az ezekre épülő ETT IB véleményt fogadta el ítélkezése alapjául, míg az igazat állító tényeket előadó orvosok vallomását "figyelmen kívül hagyta", ami az egész ítéletet hiteltelenné teszi.
Az ítélet indokolása külön kitér arra, hogy a perbeli események (1993. július 30-tól augusztus 4-ig) idején a HELLP-szindróma gyermekágyi szakban még nem volt ismert, tehát ez a súlyos - életmentést lehetetlenné tevő - diagnosztikus tévedés az I. r. alperesnek nem róható fel. Ennek az állításnak gyökeresen ellentmond magának az ítélet indokolásának a következő mondata: "Tényként rögzíti a bíróság, hogy az 1986-os, éppen a bíróság által felkért szakértő által írt tankönyv utal a terhességi időszak esetén a HELLP-szindróma esetleges meglétére, azonban irodalmi leírására 1992-ben került sor első esetben gyermekágyi szakban, és ennek magyarországi érdemi megismerésére csak az 1990-es évek közepén került sor. Így az I. rendű alperes vagy akár a II. rendű alperes terhén ez felróhatónak nem minősül, és nem minősül a szakma szabályai megsértésének" (ítélet 8. oldal utolsó bekezdés).
Ha - úgymond - már 1986-ban egyetemi tankönyv utalt a terhességi időszak esetén a HELLP- szindrómára, akkor csak szofisztikával lehet azt állítani, hogy "ennek magyarországi érdemi megismerésére csak az 1990-es évek közepén került sor."
Az ítélet indokolásának egyetlen mondatában található egy állítás és annak tagadása is. Ilyenképpen magának az ítélet indokolásának a szövegéből is nyilvánvaló, hogy az I. r. alperesnek felróható az a jogellenes károkozás, miszerint nem ismerte fel Rezes Katalin állapotában a HELLP-szindrómát. A bíróság következtetése iratellenes. A II. r. alperes felelősségének megállapítása során is tévedett az I. fokon eljáró bíróság. Az ítélet indokolásának 6. oldalán ez olvasható: "E szakvélemény szerint a Szent Imre Kórházban (II. rendű alperes) a rossz általános állapotban lévő betegnél elfogadható, hogy vitális indikáció alapján végezték el a méheltávolítást, majd a műtét után az intenzív osztályon a shocktalanítás céljából a jobb kulcscsont alatti visszér punctiót, ami megszokott szövődményeként jött létre a verőér-sérülés, melyből a halálhoz vezető fokozatos mellűri elvérzés kialakult.
A sokkos állapotban lévő betegnél ezt nem vették észre, csak a légmellet, ennek elhárítására az állapot rendezésére azonnal beavatkoztak, majd élesztési kísérleteket is folytattak. Mindent megtettek az állapot rendezése céljából, így orvosi mulasztás, szabályszegés a II. rendű alperes részéről sem merül fel.
Az említett érsérülés létrejötte, a beavatkozás kockázatának minősül. Ez technikai hiba" (6. oldal 1. bekezdés második része és 2. bekezdés). Ha a II. r. alperes - ahogy az indokolás írja - technikai hibát vétett, ez jogilag azonos fogalom a jogellenes, felróható károkozással, tehát II. r. alperes is felelős Rezes Katalin haláláért. Az ítélet indokolása a következőket írja az I. r. és a II. r. alperes ténykedését összefoglalóan értékelve: "Ez legföljebb arra magyarázat, hogy az I. és II. rendű alperesnél diagnosztikus bizonytalanság volt megállapítható, ezért nem volt következetes a beteg kezelése mindvégig. Ez azonban a beszerzett szakértői vélemények szerint az I. és II. rendű alperesnek nem róható fel" (9. oldal 1. bekezdése).
Érthetetlen, hogy a markáns diagnosztikus tévedés-sorozatot a bíróság miért minősíti diagnosztikus "bizonytalanság"-nak, és miért állítja, hogy alpereseknek nem róható fel. Erre más "magyarázatot" a bíró nem ad, mint azt, hogy ez "szakértői vélemények szerint" készült minősítés. Csakhogy a bíróság jogi szakkérdésben nem hagyatkozhat jogban laikus orvos-szakértők "jogi" minősítésére". Eddig tartott fellebbezésünk ismertetése.
Az első fokon eljárt bíróság ítéletének indokolására dr. Farkas Márton igazságügyi orvos-szakértő "Válasz a Pest Megyei Bíróság ítéletére" címmel orvosi magánszakvéleményt készített, melyet fellebbezés kiegészítésünkhöz A.) alatt csatoltunk. A kilenc oldalas orvosi szakvélemény tételesen cáfolja az I. fokon eljárt bíróság ítéletének minden állítását (fellebbezés-kiegészítés indokolása I. után 1-4. oldal II.-ig).
Ebből egyértelműen kitűnik az ítélet jogellenessége, és az, hogy mind az I. r., mind a II. r. alperes jogellenes, felróható károkozása miatt halt meg Rezes Katalin. Az elsőfokú ítélet jogellenesen hagyott "figyelmen kívül" egyes bizonyítékokat. Erre a Pp. a bírót nem hatalmazza fel. A Pp. 206. § (1) bekezdése azt írja elő, hogy a bíróság "a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékok egybevetése alapján állapítja meg" a tényállást. Ha viszont egyes bizonyítékokat - ahogyan az ítélet indokolása fogalmaz - "figyelmen kívül hagy", nem tudja azokat "a maguk összességében értékelni", amint ezt a Pp. kötelezően előírja.
Az orvosi műhiba perekben a 90-es években elterjedt a gyógyintézet alperesek körében az a törvénysértő gyakorlat, amely szerint az "érdekelt" - vagy más jogi kifejezéssel: "érintett" - személy hozzájárulása nélkül kiadták a felperesek orvosi titkait (magántitkait) képező dokumentációt arra illetéktelen, a perben nem szereplő igazságügyi orvos-szakértőknek. Ezeket a személyhez fűződő jogellenes magatartásokat perben a felperesek rendszeresen megnyerték.
A bíróságok a Ptk. 84. § (1) bekezdés a.) pontja alapján megállapították a jogsértést és a b.) pont alapján az alpereseket eltiltották a jogsértéstől. Egy esetben azonban a Fővárosi Bíróság 41. Pf. 22.833/1995/6. számú ítéletében a felperesek - személyhez fűződő jog megsértését megállapítani kérő - keresetét jogerősen elutasította. Kiss Istvánné I. r. és Kiss István II. r. felperes ezért felülvizsgálati kérelemmel fordult a Legfelsőbb Bírósághoz. A felülvizsgálati kérelmet a LB Pfv. IV. tanács tárgyalta, amely megállapította az I. r. és a II. r. alperes jogsértését. A felülvizsgálati ítéletet a Bírósági Határozatok Tára 1997. 5. számában 218. szám alatt leközölte. A LB Pfv. IV. 21.235/1996. számú BH ítéletet (342-344. oldal) a függelékbe 16. szám alatt vettem fel. A felülvizsgálati ítélet megállapította a felperesek személyhez fűződő jogának megsértését az alperesek részéről, de az ítélet tartalmaz egy súlyosan törvénysértő részletet, amely így szól: "A polgári jogok (Ptk. 4. § (1) bek.) és a perbeli jogok (Pp. 5. § (1) bek.) jóhiszemű gyakorlásának követelménye azt is jelenti, hogy a jogokat nem lehet visszaélésszerűen gyakorolni. A polgári perben megnyilvánuló esélyegyenlőség sérelmét jelentheti, ha az eljárást kezdeményező fél a titokvédelemmel kapcsolatos jogait visszaélésszerűen gyakorolja: megalapozott indok nélkül nem járul hozzá, hogy az alperes magánszakértői vélemény beszerzése érdekében harmadik személy rendelkezésére bocsássa a kérdéses orvosi adatokat.
Ezért ilyenkor lehetőség van arra, hogy az orvosi adatokat a személyes adat jellegüktől megfosztva, az azonosításra való alkalmasság kizárásával bocsássa az alperes az általa megbízott szakértő rendelkezésére, aki az anonimizált adatok alapján készítheti el a szakértői véleményét. Az így elkészült magánszakértői véleménynek a bíróság rendelkezésére bocsátásával a kiszolgáltatott adatoknak az érintett személlyel való kapcsolata ugyan helyreáll, és visszanyeri személyes adat jellegét, ettől kezdve azonban az adatok felhasználása a bírósági eljárás keretei között történik, tehát az érintett személy vonatkozásában a jogsérelem nem következik be (Atv. 2. § (1) pont), az alperes pedig a védekezéshez való jog gyakorlásában nincs korlátozva. Miután azonban a perbeli esetben az alperesek a felperesek hozzájárulását nem kérték meg, ugyanakkor az érintett személy adatait nem is anonimizálták, ezért a jogsértés mellőzésének megállapítására ez okból sem volt lehetőség." (BH 1997. évi 5. szám 344. oldal).
Ebben a jogvitában a Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. tanácsa a felülvizsgálati ítéletbe olyan részt épített bele, amelyre nem volt joga, minthogy a bíróság kérelemhez kötött. A szóban lévő felülvizsgálati kérelemben és az alperesi ellenkérelemben egyik fél sem kérte, hogy a Legfelsőbb Bíróság az indokolásban arra is térjen ki, hogy mi lenne a teendője az alperesnek, ha a felperestől kérné a hozzájárulást, az orvosi titoktartás alól a felmentést az orvosi dokumentáció kiadásához - szakvélemény készítése céljából -, és azt a felperes érintett személy jogait visszaélésszerűen gyakorolva, indokolatlanul megtagadná.
Az adott ügyben a felülvizsgálati kérelem petituma a következő volt: "A jogerős ítéletnek a jogsértés megállapítására irányuló keresetet elutasító rendelkezése ellen a felperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel. Álláspontjuk szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 81. §-ának és az egészségügyről szóló 1972. évi II. tv 77., 78. és 90/A. §-ának a rendelkezéseit. A felperesek perindítása ugyanis önmagában nem jelentette azt, hogy az I. r. alperes az orvosi titoktartás kötelezettsége alól mentesült, és a polgári per keretein kívül az orvosi adatokat más számára is hozzáférhetővé tehette, különösen akkor, amikor a felperesek a per első tárgyalásán a titoktartási kötelezettség szabályaira az I. r. alperes és a beavatkozó figyelmét külön is felhívták. A II. r. alperessel szemben is törvénysértőnek találták a kereset elutasítását, mert a II. r. alperes a felperesek engedélye nélkül dolgozta fel a meghalt hozzátartozójuk gyógykezelésére vonatkozó adatokat. Az alperesek a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérték" (ítélet indokolási része).
Mint az közismert, a Pp. XI. fejezet 215. §-a kimondja az érdemi döntés korlátai címen: "a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg az ellenkérelmen". Minthogy ezt az indokolási részt egyik fél sem kérte, azt a bíróság mégis beépítette indokolásába - mintegy "tippet adva" az alperesi gyógyintézeteknek a törvény kijátszására (a dokumentáció "anonimizált" kiadása útján) -, az indokolás e része a Pp. 215. § értelmében de jure semmis, azt egyetlen gyógyintézet sem jogosult alkalmazni, annak ellenére sem, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyik felülvizsgálati ítéletének indokolása tartalmazza. Nyilvánvaló ugyanis: a törvényellenesen keletkezett ítélet-rész akkor is semmis, ha ezt a legmagasabb bírósági fórum hozta. Ez a semmisség az ítélet kihirdetésétől végérvényesen semmis, elévüléséről ezért szó sem lehet.
A Pp. 221. § (1) bekezdése taxative felsorolja, hogy az ítélet rendelkező része indokolásának mit kell tartalmaznia. Ezek:
- a bíróság által megállapított tényállás,
- az azokra vonatkozó bizonyítékok,
- a jogszabályok, amelyeken az ítélet alapszik,
- a bíróság mérlegelésénél irányadó bizonyítékok,
- azok az okok, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte.
Amennyiben az indokolás ezeken túlmenően bármit állít, "indokol" (az indokolás bármi mást is tartalmaz), az- de jure - nem része az "indokolásnak", még akkor sem, ha az ítélet indokolás című részébe bele van írva.
Azt az álláspontunkat, miszerint a LB Pfv. IV.21.235/1996/3. ítélet indokolásának "anonimizálásra" vonatkozó része semmis, tehát úgy tekintendő, hogy ez a szöveg nem tartozik az indokoláshoz, tehát senki, soha, semmiféle vonatkozásban nem járhat el "anonimizált" orvosi dokumentáció kiadásával más orvosi grémium számára - a bíróságok a későbbi gyakorlatban nem fogadták el, mondván: ítélet indokolása ezt a megállapítást expressis verbis tartalmazza, tehát az a jövőben, más jogesetek során alkalmazható. Ebben a jogkérdésben - LÁTSZÓLAG - a bíróságoknak igazuk van, mondván: a szöveget egy bíróság (éppen a Legfelsőbb Bíróság) beépítette az ítélete indokolásába, erre is res judicata van, tehát már megtámadhatatlan.
Minthogy az egységes joggyakorlat érdekében a bíróságok a BH-ban leközölt ítéleteket és indokolásaikat más ügyek ítélkezése során felhasználhatják, ez az "anonimizálásról" szóló indokolás-rész is a jövőben, más ügyekben alkalmas eligazítás a bíróságok ítélkezése számára. Az kétségtelen, hogy van némi kis hibája, például az, hogy kéretlenül hozta a bíróság, de ez még elnézhető - folytathatja a bíróság az érvelést -, mert a jogvita tárgyához tartozik. Valóban, az ítélkezés "kis" hibája. Kérdés azonban: meddig mehet el a követendő ítélkezés a "kis hibák" terén?
Felmerül a kérdés: egy jogi hiba meddig "kicsi", és mikortól kezdve "nagy", ami az ítélkezési gyakorlatban már nem követhető? Ebben a bírói gyakorlat még nem foglalt állást, jogegységi döntés ebben a tárgykörben nincs. Véleményem szerint a bírósági ítélkezésben - de jure - éppen ezért nincs "kis" illetve "nagy" hiba! A bírósági ítélkezésben minden hiba olyan, hogy más ítéletekben nem alkalmazható, ha akár milyen "kicsi" is látszólag. Ha ugyanis a "kis" hiba elkövethető a bírósági ítélkezésben, akkor nincs határ: elszabadul a pokol. Például ítéletben kimondhatja a bíróság, hogy a bírónő nevében és helyette a nem bíró leánya is vezethet pert és ítélkezhet, illetve felperes lehet egy polgári perben az anya méhében élő magzat, és alperes lehet e perben a terhes anya - amint mindezekre volt is már példa a közelmúltban.
Mindezeket figyelembe véve, az a véleményem, hogy amely bíróságok ezt az anonimizálásra" vonatkozó ítélet-indokolási részt alkalmazzák, és nem tartják kifejezetten törvénysértőnek, azok a bíróságok - kivétel nélkül mind - törvénysértően ítélkeznek. Ítéleteik e része éppen úgy semmis, mint az "alapítélet", a LB Pfv. IV. 21.235/1996/3. ezen része a bírók jogállásáról és a javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény VI. fejezetét (a bíró fegyelmi felelőssége) is figyelembe véve. Ennek jogkövetkezményeit az OIT-nek és a bíróságoknak kell levonniuk. Ezek a bíróságok - messze túllépve a harmadik államhatalmi ág független demokratikus jogállamokban biztosított jogosultságát - jogalkalmazóból jogalkotóvá léptették elő önmagukat. Ez bíróságok részéről az egyik legsúlyosabb justizmord egy demokratikus jogállamban. Arra, hogy miként orvosolandó, én - könyvemnek ebben a részében - indítványt (érthető okokból) nem teszek, csak még egyszer nyomatékosan kijelentem: ezen ítéleti részek SEMMISEK.
A Legfelsőbb Bíróság - már idézett - felülvizsgálati ítélete más szempontból is törvénysértő volt. A felülvizsgálati tárgyalást a Pfv. IV. tanács 1997. január 8-ára tűzte ki a Pfv. IV. 21.235/1996/3. számú - 1996. október 15-én kelt - végzésével, amelyet a Pfv. IV. tanács elnöke, dr. Völgyesi Lászlóné írt alá (az erről szóló végzést a függelékbe 17. szám alatt vettem fel). A tárgyalás a megadott napon le is folyt, dr. Völgyesi Lászlóné tanácselnök tárgyalás-vezetése mellett. A szóbeli ítéletet is dr. Völgyesiné - a tanács elnöke - hirdette ki szóban. Az ítéletet írásban 1997. március végén kaptam kézhez írásban, amelyet - legnagyobb meglepetésemre - dr. Horeczky Károly írt alá tanácselnökként, és dr. Völgyesiné ott "előadó bíró"-ként szerepelt (az írásbeli ítéletet a függelékbe 18. szám alatt vettem fel). Ezen különlegesség miatt megkértem a tárgyalás jegyzőkönyvét, amelyben ugyanúgy szerepel a két személy: tanácselnök: dr. Horeczky, előadó bíró: dr. Völgyesiné (a jegyzőkönyvet a függelékbe 19. szám alatt vettem fel).
Nyilvánvaló, hogy dr. Horeczky Károly nem volt jogosult az ítéletet "tanácselnök"-ként aláírni, minthogy a felülvizsgálati eljárásban nem vett részt, a bírósági tanácsnak sem elnöke, sem tagja nem volt, nem is volt jelen. Szó sem volt a tárgyaláson arról, hogy a tárgyalást vezető dr. Völgyesi Lászlóné nem a tanács elnöke, hanem előadó bíró. Ez a később felvett jegyzőkönyvben valótlan állítás. Az a bíró, aki a szóbeli tárgyaláson részt sem vesz, az az ítéletet sem írhatja alá, sem elnökként, sem a tanács tagjaként (ezt valamikor az 1911. évi I. tc, a Pp. elődje 392. § ki is mondotta: "az ítéletnek, valamint a szóbeli tárgyalás alapján más határozatnak a hozatalában csak az a bíró vehet részt, aki az alapul szolgáló szóbeli tárgyaláson jelen volt".
A hatályos Pp. ezt a szakaszt már - evidens, vagyis nyilvánvaló volta miatt - ki sem mondja, de az egész Pp. rendszeréből egyértelműen következik. Tehát a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága Pfv. IV. tanácsa, továbbá dr. Völgyesi Lászlóné tanácselnök, később már előadó bíró és dr. Horeczky Károly, a Pfv. X. tanács elnöke súlyos törvénysértést valósított meg. A bíróság ítélete és a tárgyalási jegyzőkönyv közokirat. Dr. Horeczky Károly és dr. Völgyesi Lászlónmé bírók ezért a Btk. 275. §-ban írt közokirat hamisítást követtek el. A Pfv. IV. 21.235/1996. felülvizsgálati ítélet már ezen okból is törvénysértő. A Pp. 218. § (2) bekezdése szerint "a határozat rendelkező részét a határozat kihirdetése előtt írásba kell foglalni, és azt a tanács tagjainak alá kell írniuk". Aki viszont nem vett részt a tárgyaláson, az nem lehetett a "tanács tagja", tehát az ítélet aláírására nem volt jogosult. Ennek folytán a LB Pfv. 21.235/1996/3. ítélet - minthogy arra jogosulatlan személyek írták alá - nem bírósági ítélet: nem létezőnek tekintendő. Az ügynek később lett súlyos következménye, amelyre a megfelelő helyen majd kitérek.
A Pest Megyei Bíróság - a törvénysértés ellenére - nem állapította meg a II. r. és a III. r. alperes magatartásának jogellenességét, a következő indokolással: "A felpereseknek a II. és III. rendű alperessel szemben előterjesztett, és a Ptk. 85. § (3) bekezdésére, 81. §-ára alapított kereseti kérelme kapcsán a bíróság az alábbiakat rögzíti: Tényként helytálló az a felperesi észrevétel, mely szerint a II. rendű alperes az elhunyt hozzátartozójának engedélye nélkül, annak megkérdezése nélkül adta át a kórelőzményi adatokat érdemi vizsgálatra a III. rendű alperesnek. Tényként rögzíti ugyanakkor a bíróság, hogy az iratok átadását megelőzően teljeskörűen megtörtént az anonimizálás, azaz az iratokból minden olyan adat törlésére sor került, amely az azonnali és közvetlen beazonosításra alkalmassá tenné a kórlapot. Ezen történeti tények előrebocsátása mellett a bíróság a II. és III. rendű alperessel szemben előterjesztett ezen kereseti kérelmeket sem találta alaposnak az alábbi jogi indokból. Nem vitás tény, hogy a II. rendű alperes magánszakértő részére adott megbízást azzal, hogy felkérte a III. rendű alperest a szakvélemény elkészítésére. Ez a felkérés nem bíróságtól származik, így kívül esik a polgári per keretein. Olyan jellegű adat-továbbításról van szó, amely az 1992. évi LXIII. tv. 2. § (5) bekezdésében van megfogalmazva. Jelen esetben az érintett hozzájárulásának hiánya a titokvédelem szabályainak megsértését jelentené, anonimitás hiányában. Tényként rögzíthető az 1992. évi LXIII. tv. 10. § (1) bekezdés értelmében, hogy a törvényben meghatározott kivételektől eltekintve, személyes adatával mindenki maga rendelkezhet. Az egészségi állapotra vonatkozó személyes adat, az Átv. 2. §-ának b.) pontja értelmében különleges adatnak minősül, mely az egészségügyről szóló 1972. évi II. tv. által is védelemben részesül. Az 1972. évi II. tv. 77. § (1) bekezdése és 78. § (2) bekezdése szerint az orvos az általa vizsgált vagy gyógykezelt személy egészségi állapotáról adatot csak a beteggel és annak hozzátartozójával közölhet. Másnak a gyógykezelésre vonatkozó feljegyzés másolatát csak abban az esetben adhatja ki, ha erre jogszabály kötelezi, illetőleg jogszabály ezt lehetővé teszi. Meghalt személy esetén a nyilatkozat megtételére az a hozzátartozó jogosult, aki a Ptk. 85. § (3) bekezdés szerint kegyeleti jog jogosultja. Jelen esetben az I. rendű felperes. Ezen tények előrebocsátása mellett a megyei bíróság mégsem látott okot a jogsértés megállapítására, mert egyértelműen tényként rögzíthető, hogy a kórlap és egyéb orvosi adatok anonimizálása megtörtént és így személyiségi jogsértés nem következett be. A megyei bíróság egyetért azon II - III. rendű alperesi jogi okfejtéssel, hogy a Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 21. 235/1996. számú ügyében hozott eseti döntés kiterjesztően nem értelmezhető. Azon ügyben a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, mint felülvizsgálati bíróság azért marasztalta el az ügyben érintett egészségügyi intézményt, mert a felperesek hozzájárulását azon ügyben nem kérték meg, és ugyanakkor az anonimizálási kötelezettségnek sem tettek eleget. Az a tény, hogy jelen esetben az anonimizálás megtörtént, a bíróság megítélése szerint utóbb nem ad okot a személyiség jog megsértésének megállapítására. Ezért ezt az alaptalan keresetet is a megyei bíróság elutasította. Felhívja azonban a megyei bíróság a II. - III. rendű alperes figyelmét, hogy a jövőre nézve még nagyobb körültekintéssel, elsődlegesen kísérelje meg beszerezni a másik fél hozzájáruló nyilatkozatát, és amennyiben ezen hozzájáruló nyilatkozat megadására nem kerül sor, úgy az adatok anonimizálása mellett szerezzen be a jövőre nézve szakértői véleményt, hogy a perbeli esélyegyenlőség megvalósítható legyen." (Pest Megyei Bíróság 6. P. 21. 237/1995/45. ítélet 9. oldal 4. bekezdéstől 10. oldal első 4 bekezdése).
Erre fellebbezésünkben a következőket írtuk: Az I. fokon eljárt bíróság ítéletében elutasította a II. r. és a III. r. alperes ellen indított keresetünket, amelyben annak bírósági megállapítását kértük, hogy a II. r. és a III. r. alperes a Ptk. 81. §-ban írt magántitkainkat - figyelemmel a Ptk. 85. § (3) bekezdésére - megsértette, amikor a II. r. alperes meghalt Rezes Katalin orvosi dokumentációját kiadta a III. r. alperesnek. Kereseti kérelmünk ezen elutasítása is jogellenes. Az ítélet indokolása két vonatkozásban is téves.
1.) A magyar bírói gyakorlatban eddig szokatlan ítéletre építette II. r. alperes a meghalt Rezes Katalin orvosi dokumentációjának - az érdekelt (érintett) személy felhatalmazása nélküli - adattovábbítását III. r. alperes részére. Ezt a magatartást II. r. és III. r. alperes sorozatosan tanúsította. Eddig a két alperes egy eset kivételével a személyhez fűződő jog ilyen módon való megsértéséért indult pereket elveszítette. A szóban lévő egy esetben a Fővárosi Bíróság a felperesek keresetét - azonos tényállás mellett - elutasította. A jogerősen elutasított kereseti kérelem miatt a felperesek felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő, amely alapján a pert megnyerték. A Legfelsőbb Bíróság megállapította: "a jogerős ítéletnek a jogsértés megállapítására irányuló keresetet elutasító és felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése jogszabályt sért" (Legf. Bír. Pfv. IV. 21.235/1996. sz. megjelent a BH 1997. évi 5. számában 218. jogesetként). Az idézett ítélet indokolásának utolsó két bekezdésében olvasható, hogy akkor jogosult az alperes gyógyintézet az orvosi dokumentációt magánszakértő részére továbbítani, ha az érdekelt (érintett) személy személyhez fűződő "jogait visszaélésszerűen gyakorolja: megalapozott indok nélkül nem járul hozzá, hogy az alperes magánszakértői vélemény beszerzése érdekében harmadik személy rendelkezésére bocsássa a kérdéses orvosi adatokat" (BH I. rész 344. oldal 3. bekezdése). A II. r. alperes azonban meg sem kísérelte az érdekelt (érintett) személytől az adattovábbításhoz a felhatalmazás beszerzését, ezért önkényes eljárása a BH eseti döntése szerint is jogellenes. Ezt tudta is a Pest Megyei Bíróság a keresetünket elutasító ítélete meghozatalakor. A következőt írta: "Felhívja azonban a megyei bíróság a II. - III. rendű alperes figyelmét, hogy a jövőre nézve még nagyobb körültekintéssel, elsődlegesen kísérelje meg beszerezni a másik fél hozzájáruló nyilatkozatát, és amennyiben ezen hozzájáruló nyilatkozat megadására nem kerül sor, úgy az adatok anonimizálása mellett szerezzen be a jövőre nézve szakértői véleményt, hogy a perbeli esélyegyenlőség megvalósítható legyen" (ítélet indokolás 10. oldal 4. bekezdése). Az indokolás ezen része érthetetlen! A Megyei Bíróság - ezek szerint - észlelte a törvénysértést, a keresetet mégis elutasította, de felhívta "II. - III. rendű alperes figyelmét, hogy a jövőre nézve még nagyobb körültekintéssel... kísérelje meg beszerezni a másik fél hozzájáruló nyilatkozatát..." Szó sincs azonban arról, hogy II. r. és III. r. alperesek "nem eléggé körültekintően" jártak el, hanem tudatosan megszegve törvényes kötelességüket, számtalan vesztett - ilyen típusú - perük dacára, nem voltak hajlandók az ellenérdekű fél hozzájárulását megszerezni.
Nyomatékosan kihangsúlyozzuk, hogy a Megyei Bíróság ítélete azért nyilvánvalóan törvénysértő, mert a felperesek petituma ebben az esetben a Ptk. 84. § (1) bekezdés a.) pont szerint annak a bírósági megállapítására irányult, miszerint a II. r. és a III. r. alperesek személyhez fűződő jogaikat megsértették. Közismert, hogy a Ptk. 84. § (1) bekezdés a.) pontja objektív szankció, vagyis ha akármilyen okból - például nem elég körültekintően jártak el - a törvényt megsértették, a bírósági megállapítás törvényes. Ezt maga a Megyei Bíróság is megállapította, amire nem "megoldás" a kereset elutasítása mellett az alperesek figyelmeztetése. Az objektív szankció kötelezi a bíróságot a törvénysértés ítéletben való megállapítására.
2.) Nem felel meg a valóságnak, hogy a II. r. alperes az orvosi dokumentációt "anonimizálta". A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (Atv.) 2. § 1. pontja értelmében személyes adat, amely "a meghatározott természetes személlyel... kapcsolatba hozható adat, az adatból az érintettre vonatkozó következtetés. A személyes adat az adatkezelés során mindaddig megőrzi e minőségét, amíg kapcsolata az érintettel helyreállítható."
Az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény (Eü. atv.) 3. § megkülönbözteti az "egészségügyi adat"-ot (a./ pont) és a "személyazonosító adat"-ot (b./ pont).
Megtekintve azokat az orvosi dokumentumokat, amelyeket a II. r. alperes továbbított a III. r. alperesnek (Atv. 2. §. 5. pontja) az derül ki, hogy azokból a "személyazonosító adat"- okat kitörölték, de az "egészségügyi adat"-okat minden változtatás nélkül, érintetlenül, továbbították a III. r. alperesnek. Ezzel megszegték az Atv. és az Eü. atv. törvényi előírásait. Nem felel meg a valóságnak a megyei bíróság ítélete indokolásának 9. oldalán olvasható állítás: "Tényként rögzíti ugyanakkor a bíróság, hogy az iratok átadását megelőzően teljes körűen megtörtént az anonimizálás, azaz az iratokból minden olyan adat törlésre sor került, amely az azonnali és közvetlen beazonosításra alkalmassá tenné a kórlapot" (6. bekezdés, kiemelés a felperesektől). A bíróság ugyanis azt tekintette "anonimizálásnak" amely a beazonosításra azonnal és közvetlenül alkalmas adat eltüntetése. Ez két olyan törvényi tényállási elemmel "bővítette" a hatályos törvényt, amelyben ezek a feltételek nincsenek benne. Ezzel a személyes adatok védelméről szóló törvényi előírásokat szélsőségesen jogellenesen beszűkítette. Nem a felperesek értelmezték a törvényeket "kiterjesztően", hanem a bíróság, törvénysértően leszűkítve. Az lehetséges, hogy a kórlapok, műtéti leírás, egyéb orvosi iratok azonnal és közvetlenül nem beazonosíthatók, de ez - mint írtuk - nem is feltétele az "anonimizálásnak". Az érdekelt (érintett) személy beazonosítása már az orvosok közötti legkisebb utánjárással is megtörténhet, vagyis az Atv. 2. §. 1. pontja szerint az érintett személlyel kapcsolatba hozható. Szó sincs arról, hogy feltétel lenne az azonnali és közvetlen kapcsolatba hozás lehetősége, sőt ellenkezőleg, az Atv. 2. §. 1. pont második mondata szerint "az adat mindaddig megőrzi e minőségét, amíg kapcsolata az érintettel helyreállítható." Az nem lehet kétséges, hogy a II. r. alperes részéről a III. r. alperesnek megküldött egészségügyi adatok még jelenleg is kapcsolatba hozhatók az érintett személlyel. A II. r. és a III. r. alperes tehát megsértette a Ptk. 81. §-át és a 85. § (3) bekezdését, az Atv. és az Eü. atv. törvényes rendelkezéseit (fellebbezés kiegészítés II. rész, 4. oldaltól 6. oldal első bekezdéséig).
Nem kétséges, hogy a III. r. alperesnek kiadott orvosi dokumentáció nem lehetett "anonimizált" a kifejezés de jure értelmében, minthogy az adatokat az 1992. évi LXIII. adatvédelmi törvény 10. § (2) bekezdése az illegális hozzáféréstől expressis verbis védi, viszont a III. r. alperes részéről a függelékbe 9. sorszám alatt felvett "szakvéleményt" elolvasva, mindenki számára nyilvánvaló, hogy az érintett személyek tulajdonát képező - Rezes Katalin halálára vonatkozó - "különleges adatok" egyetlen telefonnal kideríthetőek (mármint az, hogy kinek az adatairól van szó).
A másodfokú tárgyalás 2000. május 4-én folyt le a Legfelsőbb Bíróság Pf. III. tanácsánál (a másodfokon eljáró bíróság Pf. III. 23.352/1998/6. számú jogerős ítéletét 20. szám alatt vettem fel a függelékbe).
A jogerős ítélet mindkét vonatkozásban elutasította a felperesek keresetét: 1.) nem "orvosi műhiba" okozta I. r. és II. r. alperes részéről Rezes Katalin halálát, illetve 2.) az "anonimizált" orvosi dokumentáció kiadása II. r. alperesnek, nem volt személyhez fűződő jog megsértése.
ad.1.) A jogerős ítélet is törvényellenesen - önkényesen - válogatott a rendelkezésre álló bizonyítékok között. Az általunk benyújtott DOTE-IOI szakvéleményből önkényesen kihagyta azt az alapvető, PERDÖNTŐ - dr. Buris és dr. Lampé által leírt - megállapítást, amely szerint a két szakember elkérte a SOTE - IOI-tól a félretett két szövettani metszetet, és azokban "a nyakcsatora területéről készült metszetben 2 mikroszkópos nagyságrendű chorionboholy átmetszete látható" (szakvélemény 9. oldal). Ezt a szakértői megállapítást, amely az egész bizonyítási eljárást megfordította, minthogy az idegen anyag meglétét - mint a fertőzés forrását - megtalálták, egyszerűen kihagyták az értékelésből. Ilyen formán kifejezetten megszegték a Pp. 206. § (1) bekezdésben írt értékelési kötelezettségüket, amely szerint "a bizonyítékokat a maguk ÖSSZESSÉGÉBEN" kellett volna értékelni. Összességében értékelésről pedig szó sem lehet, ha egy alapvető bizonyítékot egyszerűen fel sem vettek a bizonyítékok közé, és a Pp. 221. § (1) bekezdése szerint nem is indokolták, hogy ezt a perdöntő bizonyítékot miért nem értékelték. Az nem értékelés, hogy a két szakértő később - teljesen logikátlanul, sőt kifejezetten érthetetlenül, önmaguknak ellentmondva - azt állította, hogy "lepényrész bentmaradása és ezzel kapcsolatos gyermekágyi sepsis keletkezése orvos-szakértőileg és morfológiailag kizárható" (ítélet indokolása 7. oldal első bekezdés vége).
A jogerős ítélet indokolását dr. Farkas Márton szülész igazságügyi orvos-szakértő 2001. április 5-én kelt "Válasz a Legfelsőbb Bíróság ítéletére" című véleményében (a függelékbe 21. sorszám alatt vettem fel) részletesen és sokoldalúan elemzi, kimutatva: a jogerős ítélet teljesen tévesen értékelte a bizonyítékokat, és "mérlegelése" egyoldalú volt az I. r. és a II. r. alperes javára.
ad 2.) A II. r. és a III. r. alperesnek a személyhez fűződő jog megsértéséről kialakított ítéleti fejtegetése a következő: "A II - III. r. alperesekkel szemben a személyhez fűződő jogok megsértésének megállapítására alapított keresetet elutasító ítéleti rendelkezés helyes. Az Atv. 2/b. pontja az egészségi állapotra vonatkozó személyes adatot különleges adatnak minősíti, amely a perben még alkalmazandó Eü. tv. 77. §-ának (1) és 78. §-ának (2) bekezdése szerint is védelemben részesül, amennyiben az orvost e körben titoktartásra kötelezi. Mivel a III. r. alperest nem a bíróság, hanem a II. r. alperes kérte fel szakértői vélemény elkészítésére, a jogszabály (11/1972. (VI.30.) EüM. rendelet 27. §-ának (1) bekezdése) titoktartási kötelezettség alóli felmentése nem kerülhetett szóba, és az I. r. felperes nyilatkozatára -minthogy meghalt személy esetében arra a Ptk. 85. §-ának (3) bekezdéséből következően hozzátartozóként ő jogosult - szükség lett volna. A II - III. r. alperesek nem kérték ugyan az I. r. felperes hozzájárulását elhalt hozzátartozója gyógykezelésére vonatkozó orvosi iratok rendelkezésre bocsátásához, illetőleg feldolgozásához, de a II. r. alperes az orvosi iratokból a személyazonosító adatokat kitörölte, és a III. r. alperes ennek ismerete hiányában csak az egészségügyi adatok alapján adott szakvéleményt. Az Atv. 2. §-ának 1. pontja értelmében személyes adat: a meghatározott természetes személlyel (érintett) kapcsolatba hozható adat, az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. A személyes adat az adatkezelés során mindaddig megőrzi e minőségét, amíg kapcsolata az érintettel helyreállítható. A II. r. alperes azonban a lényeges személyazonosító adatok kitörölésével az adatokat a személyes adatjellegüktől megfosztotta, és az azonosításra való alkalmasságot kizárta abban a körben és olyan mértékben, amelyben a jogszabály a védelmet megadni kívánta. E körön túlesik az a többlettényállásként értékelhető körülmény, hogy valaki a társadalomban szokásostól és elfogadottól eltérő magatartással teremti meg a személy és az adat összekapcsolásának lehetőségét. A jogszabály ugyan nem kívánja meg az azonosítás, az összekapcsolás, mint eredmény bekövetkezését, de tény, hogy erre nem került sor, és a felperesek maguk is úgy nyilatkoztak, hogy kérés esetén hozzájárultak volna az iratok kiadásához. Ezen túlmenően, az adatok felhasználása bírósági eljárás keretében történt, ahol perjogi garanciák állnak rendelkezésre a jogsérelem elhárítására. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság - egyezően az elsőfokú bírósággal - úgy látta, hogy az Atv. 2. §-ának (1) bekezdése szerinti személyes adat továbbítása és feldolgozása nem állapítható meg, így nem következett be a Ptk. 81. §-a szerinti jogsértés sem. Az Eü. atv. a II - III. r. alperesek vitatott tevékenységének időpontjában még nem volt hatályban, alkalmazására a perben nem kerülhetett sor" (jogerős ítélet 9. oldal utolsó bekezdése, 10. oldal).
A következő fejezetben - a felülvizsgálati kérelmet ismertetve - az ítélet ezen indokolására majd részletesen kitérek.
VIII. A felülvizsgálati kérelem
A jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére felülvizsgálati kérelmet adtam be, amelyet 2000. december 27-én és 2001. január 3-án kiegészítettem. Minthogy a három kérelmet szó szerint ismertetem, azoknak a függelékbe felvételét szükségtelennek látom.
1.) Lepényrész visszamaradása a méhben, illetve chorionboholy maradvány feltárása a méh nyakcsatornában. Ezzel kapcsolatban a jogerős ítélet ezt állítja: "Az I. r. alperes esetében a lepényrész visszamaradását és az ennek folytán kialakult méhen belüli fertőzés lehetőségét a szakértői vélemények közül dr. Gáti István és dr. Illei György, valamint az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága (ETT IB) által készített szakvélemények a boncjegyzőkönyv és a kórszövettani vizsgálat ténymegállapításait is figyelembe véve zárták ki.
A felperesek által felkért magánszakértő - dr. Farkas Márton - azonban ennek ellenkezőjét állította, és véleményét megerősíteni vélte a II. r. alperes főorvosának, dr. Szőnyi Istvánnak a megállapításával, valamint a felperesek felkérésére a Debreceni Orvostudományi Egyetem Igazságügyi Orvostani Intézete (DOTE IOI) részéről dr. Buris László és dr. Lampé László által készített szakvélemény tartalmával. Dr. Szőnyi István azonban tanúvallomásában (34. sorszámú jegyzőkönyv) maga adta elő, hogy a méh feltárását és a lepényrész visszamaradására vonatkozó feltételezés tényleges igazolását nem végezték el, ő maga csupán a vizsgálati leletekből, illetőleg a tapasztalatából szűrte le azt a következtetését, hogy a lepényrész visszamaradása igazolódott. Ilyen megállapítást azonban a műtéti leírás sem tartalmaz.
A DOTE-IOI pedig amellett, hogy a boncoláskor félretett szövettani anyagot megvizsgálta és újra értékelte, egyértelműen véleményezte: "lepényrész bennmaradása és ezzel kapcsolatos gyermekágyi sepsis keletkezése orvos-szakértőileg és morfológiailag kizárható". Nem igazolódott tehát dr. Farkas Márton szakértőnek az a tényállítása, hogy a boncjegyzőkönyv és a kórszövettani vizsgálat volt téves, a nyakcsatorna területéből készült metszetben látható két mikroszkópos nagyságú chorionboholy a lepényrész visszamaradását és az ebből eredő spesist igazolja (6. oldal utolsó bekezdése, 7. oldal 1.-3. bekezdése).
A jogerős ítélet az elsőfokú bíróság ítéletének ismertetése során ezt írja: "Az ítélet indokolásában kifejtette, hogy az általa megállapított tényállást dr. Bíró Lothár, dr. Barabás Gábor, dr. Halmos László, dr. Pallér Anna tanúk vallomása és dr. Gáti István, valamint dr. Illei György igazságügyi szakértők véleménye, továbbá a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetének boncjegyzőkönyve, valamint az elvégzett szövettani vizsgálat adatai, illetőleg az ETT IB szakvéleménye alapján állapította meg. A bizonyítékok köréből kirekesztette az előzőekkel ellentétes és a felperesek által csatolt dr. Farkas Márton magánszakértő véleményét, illetőleg részben dr. Szőnyi István tanú vallomását, valamint dr. Buris László és dr. Lampé László által adott szakértői véleményt" (4. oldal első bekezdés második és harmadik mondata, kiemelés a felperesektől).
A jogerős ítélet az elsőfokú bíróságnak azt az ítéleti állásfoglalását, amely szerint "a bizonyítékok köréből KIREKESZTETTE az előzőekkel ellentétes véleményt" helyeslőleg elfogadta, magáévá tette, az első fokú eljárás és ítélet minden részletével egyetértett, és ezt a másodfokú ítéletben többszörösen hangsúlyozta.
Ezzel kapcsolatos felperesi álláspont: mind az elsőfokú, mind a másodfokú bíróság önkényesen válogatott a bizonyítékok között. A másodfokú ítélet helyesnek tartotta az elsőfokú bíróság azon - meg nem indokolt - álláspontját, amely szerint a tényállást a következő orvosok vallomásaira, illetve szakvéleményére alapozta: dr. Bíró Lothár tanú, dr. Barabás Gábor tanú, dr. Halmos László tanú, dr. Pallér Anna tanú, dr. Gáti István kirendelt szakértő, dr. Illei György kirendelt szakértő, SOTE IOI dr. Szabó László boncoló orvos, SOTE. IOI dr. Jegesi Leontin szövettani vizsgálata, ETT IB felülvizsgálati véleménye.
Az első fokon eljárt bíróság - a másodfokon eljárt bíróság indoklása szerint helyesen - "a bizonyítékok köréből kirekesztette az előzőekkel ellentétes és a felperesek által csatolt dr. Farkas Márton igazságügyi szakértő, dr. Szőnyi István tanú vallomását részben, dr. Buris László és dr. Lampé László orvos-szakértői véleményét."
Sem az első fokon eljárt bíróság, sem a jogerős ítéletet hozó bíróság, még csak meg sem említi a III. r. alperes alkalmazottja, dr. Szabó Árpád tanársegédnek a peranyagban szintén elfekvő, 1997. június 19-én kelt SzI. 1025/1977. szakv. "Orvos-szakértői vélemény"-ét, pedig ez is tartalmaz az I. r. alperes felelősségét taglaló részeket.
A valóság azonban az, hogy ha a felsorolt igazságügyi orvos-szakértői véleményeket és bírósági előadásaikat a két bíróság nem rekesztette volna ki egyoldalúan a bizonyítékok köréből, hanem figyelmesen tanulmányozta volna azokat, egészen más eredményre jutott volna.
Az első fokú tárgyalás menetében ugyanis perdöntő fordulatot hozott dr. Buris László és dr. Lampé László 1996. december 27-én V: 3102/1996. számú "Orvos-szakértői vélemény"-e. Dr. Buris László megkereste a SOTE IOI-t és bekérette a félretett szövettani anyagot, a 217/93., illetve 1884/93. számú szövettani metszeteket. Ezekből dr. Lampé Lászlóval közösen a következőket állapították meg: "A nyakcsatorna területéből készült metszetben 2 mikroszkópos nagyságrendű chorionboholy átmetszete látható, melyek felszínét syncytiothrophoblast borítja, az állományban decidualis átalakulás figyelhető meg, és jelentős számú lymphocyta. Egyes területeken az állomány egyneműsödött, mérsékelten basophil festődésű. A nyakcsatorna hámja megtartott, itt közvetlenül a nyálkahártya alatt diffus lobsejtes beszűrődés látható, melyen belül leukocytából, macrophagokból álló beszűrődés helyezkedik el. Ez a gyulladásos beszűrődés csak a nyh. alatti részt érinti, itt aránylag diffusan jelenik meg, helyenként kevés vérzéssel övezve. A vérzés a nyakcsatorna mélyebb területeibe is beterjed, de gyulladásos elemeket ezeken a részeken már nem találunk" (orvos-szakértői vélemény 9. oldal 3. bekezdése).
Az idézett szövegrészből kitűnik, hogy a meghalt személy méhének nyakcsatornájában 2 mikroszkopikus nagyságú chorionboholy átmetszete látható!
Ez az adat vitathatatlanul (!) bizonyítja, hogy Rezes Katalin méhében a szülés után visszamaradás (!) volt, orvosi szaknyelven: corpus aliendum (idegen test), ami mint köztudott, fertőző góc! Ehhez nem kell a méhlepény egészének szabad szemmel látható hiánya. A mikroszkopikusan észlelt idegen test - oda egyébként anatómiailag nem tartozó anyag - csak I. r. alperesnél, a szüléskor kerülhetett oda. A szülést követően viszont a méhet kötelezően "ki kell takarítani", ott chorionboholy vagy bármilyen más corpus aliendum nem maradhat.
Ezt sem az első fokon, sem a másodfokon eljárt bíróság nem vette tudomásul, nem lehet tudni, miért. Az nem indokolás, amit a jogerős ítélet ír: "A Pp. 206. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a tényállást a felek előadásainak és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítja meg; a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el. A bizonyítékok szabad mérlegelésének elvét kifejező eljárási szabályból következően a bíróság mérlegelése kiterjed egyrészt az egyes bizonyítékok bizonyító erejének megállapítására, másrészt a bizonyítékoknak a felek, valamint a per egyéb résztvevői magatartásával való egybevetésére és a maguk összességében való értékelésére. Mindezekből következtetés útján alakul ki a bíróság benső meggyőződése arról, hogy az ügyre vonatkozó tények valósak, illetőleg bizonyítottak-e. Az adott esetben a bizonyítékok mérlegelése alapján nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a lepényrész visszamaradását és az ebből kiinduló fertőzés lehetőséget nem állapította meg. Az I. r. alperesnek azt a tényállítását, amely szerint Rezes Katalin esetében normális terhesség és panaszmentes szülés zajlott le, ennek során ép lepény távozott hiánytalan burkaival, a felperesek ellenkező bizonyítása hiányában el kellett fogadni" (7. oldal 4.-6. bekezdése).
A másodfokon eljárt bíróság - mint látható - hosszasan indokolja, hogy a bizonyítékokat a maguk összességében (!) értékeli, és meggyőződése szerint bírálja el, de arra egyáltalán nem utal, hogy az "összesség"-ből miért maradt ki a fent ismertetett egzakt bizonyíték! Ez nem "szabad", hanem "önkényes" mérlegelés. A Pp. 221. § (1) bekezdése értelmében a bíróságnak pontosan meg kellett volna indokolnia, hogy a szövettani metszetek szakértői felülbírálását - amely a korábbival ellentétes eredményt hozott - miért rekesztette ki a bizonyítékok köréből.
Úgy látszik azonban az ítélet - már idézett - része alapján, hogy dr. Buris és dr. Lampé szakvéleményét mégsem rekesztette ki teljesen a bizonyítékok közül, mert ahol ez megfelelt a bíróság prekoncepciójának, ott mégis bizonyítékként idézi (a DOTE-IOI véleményezte "lepényrész bennmaradása és ezzel kapcsolatban gyermekágyi sepsis keletkezése orvos-szakértőileg és morfológiailag kizárható)". A zárójelben idézett rész a DOTE szakvélemény 12. oldalának utolsó előtti bekezdésében olvasható.
Csakhogy az ítélet indokolásában írt Buris-Lampé idézet kifejezetten megtévesztő. A szakvélemény ebben a részben csak azt állítja, hogy "a HELLP-szindróma kiváltó okai között szeptikus állapot nem szerepelhet, erre utaló jelet a szövettani vizsgálat során magunk sem észleltünk..." Mit állít tehát a DOTE szakvélemény? Azt, hogy a HELLP-szindróma kiváltó okai között nem szerepelhet a szeptikus állapot, továbbá azt, hogy lepényrész bennmaradása... kizárható.
Mi - felperesek - a tárgyalás során soha nem állítottuk, hogy a HELLP-szindrómát a szeptikus állapot váltotta ki. Fordítva áll a helyzet: a HELLP-szindróma okozta a szeptikus állapotot. Ahhoz viszont, hogy mikroszkopikus chorionboholy maradjon a méh-nyakcsatornában, nem kell, hogy lepényrész tartósan is visszamaradjon. A mikroszkopikus chorionboholy szülést követően idegen test a méhben, és ez okozhat gyulladásos állapotot. A felperesi álláspont az egész per folyamán az volt, hogy a halálos kimenetelt két - de egymással korreláló - tényező párhuzamosan okozta:
a.) chorionboholy bentmaradás a szülés után a méh - nyakcsatornájában,
b.) a fel nem ismert HELLP-szindróma.
Tehát az indokolás ebben a vonatkozásban kifejezetten téves. Ehhez még csak annyit kell hozzátennünk, hogy a DOTE szakvélemény sajnos a 9. és a 12. oldalon idézett részben önmagának is ellentmond, amiről mi - felperesek - nem tehetünk. Ettől még a 9. oldalon található egzakt megállapítás - a per tényállása alapján - súlyából nem veszít. Mindezek alapján törvénysértő az ítélet indokolásának az a része, amely a DOTE szövettani megállapításait és dr. Farkas Márton szakvéleményét "kizárta".
2.) A HELLP-szindróma I. r. alperesnél való diagnosztizálásáról a jogerős ítélet indokolása írja: "Az I. r. alperes orvosai a klinikai és laboratóriumi tüneteknek megfelelő okot keresték, és ehhez helyesen vettek igénybe belgyógyászati és haematológiai szakvizsgálatot. Annak a ténynek, hogy az I. r. alperesnél a HELLP-szindróma felismeréséhez szükséges adatok - még ha a tünetek nem is a szokásos módon jelentkeztek - már rendelkezésre álltak, a diagnózis felállítása és a kór nevesítése mégis elmaradt, az I. r. alperes kártérítési felelőssége szempontjából azért nincs jelentősége, mert a rendelkezésre álló bizonyítékok, elsősorban a szakértői vélemények mérlegelése alapján megállapítható, hogy e diagnosztikai hiányosság ellenére az I. r. alperes orvosai az akkori klinikai és laboratóriumi tüneteknek megfelelően jártak el.
Transzfúziót alkalmaztak, és az állapotrosszabbodást követően a beteget az adott kórkép eredetétől függetlenül szükséges és helyes további gyógykezelés céljából azonnal áthelyezték a Haematológiai Intézetbe, ahol a plazmaferesises beavatkozás elvégzésére lehetőség van. Nincs tehát jelentősége annak a ténynek, hogy az adott időszakban a HELLP-szindróma ismert kór volt-e, mert az I. r. alperes orvosai a valós diagnózis megállapításának hiányában is az Eü. tv. 43. §-ának (1) bekezdése szerinti legnagyobb gondossággal és körültekintéssel jártak el, így felróható magatartást nem tanúsítottak (8. oldal első és második bekezdése).
Az indokolásnak e része a tényeknek kifejezetten ellentmond. Az I. r. alperesnél a HELLP-szindróma tünetei a szülés után rövidesen jelentkeztek, de az orvosok az augusztus 3-i napon egyáltalán nem dokumentálták (például a betétlapon), hogy Rezes Katalin "rosszullétről panaszkodott." Azt a vérkép, süllyedés és laboratóriumi eredményt írták be augusztus 3-án, amelyeket augusztus 1-én elrendeltek, de csak másnap - augusztus 4-én - értékeltek (hibásan). Ez a késedelem végzetessé vált a folyamat irreverzibilitása miatt. A laboratóriumi eredmények egyértelműen a HELLP-szindrómára utaltak. Iratellenes a jogerős ítélet indokolásának az a megállapítása, miszerint a betegséget ugyan nem ismerték fel (diagnosztikai hiányosságok), de a laboratóriumi eredményeknek megfelelően jártak el. Ez már csak a három nap késés miatt is jogellenes, felróható károkozás, de még akkor sem jártak el helyesen, amikor - a laboratóriumuktól késve kapott, és még ahhoz mérten is késve értékelt - információk birtokába jutottak. A HELLP-szindróma kezelésének - akkor már évek óta jól ismert - szabályai:
véradás (ez megtörtént, de ezt minden vérszegény megkapja),
antibiotikum adása az esetleges fertőzés elkerülésére,
cortico steroid (mellékvese kéreg kivonat) adása, gyulladás-gátlás céljából,
trombocita-suspensio (vérlemezke pótlás), ugyanis a betegség a vörösvér-sejtek szétesésével jár, amit transzfúzióval kell pótolni, a szervezet oxigénellátása szenved kárt a vörösvérsejt - vérlemezkék szétesése miatt (hameoglobin megfogyatkozás),
plasmapheresis, minthogy májkárosodás miatt hiányt szenved a véralvadási faktorok képződése,
fehérje készítmények beadása.
Megjegyezzük, hogy a HELLP-szindróma kötelező terápiáját a két kirendelt igazságügyi szakértő is leírta 1996. január 8-i szakvéleménye 13. pontjában, ahol ez olvasható: "A kórbonctani és kórszövettani eredmény ismeretében, utólagos értékelés szerint a műtét nem volt indokolt, ehelyett plazmaferezis, mellékvese kéreg hormon adása, transzfúzió lett volna célszerű, antibiotikus kezeléssel kiegészítve" (4. oldal 3. bekezdése). Tehát maguk a kirendelt szakértők is leírták, hogy mi lett volna I. r. alperesnél Rezes Katalin kötelező gyógykezelése, csakhogy ezt sem az első fokon eljárt bíróság, sem a jogerős ítéletet kimondó bíróság "nem vette figyelembe", illetve másodfokon "kirekesztették" saját kirendelt igazságügyi orvos-szakértőik véleményét is, ha az nem illett a bíróságok prekoncepciójába.
Az I. r. alperes az általunk fentebb felsorolt hat (!) terápiás eljárás közül csak az a.)-val jelzett műveletet végezte el, a további öt terápiás eljárást elmulasztotta, tehát szó sem lehet arról, hogy "az I. r. alperes orvosai az akkori klinikai és laboratóriumi tüneteknek MEGFELELŐEN jártak el". Ezt a perbíróság - mint írja - "elsősorban a szakértői vélemények"-ben írottak "mérlegelése alapján" állítja. Csakhogy a kirendelt szakértők ennek az ellenkezőjét állították, mint idéztük. Továbbá nem elég csak a szakvéleményekre hagyatkozni: meg kell nézni az orvosi dokumentációt is, amelyből kitűnik, hogy az I. r. alperesnél három nap késéssel (!) helyezték át a beteget a Haematológiai Intézetbe. A tény tehát az, hogy az I. r. alperes, figyelmetlenségével, nemtörődömségével, hanyagságával alapvető gyógyító kötelezettségeit mulasztotta el, és ezzel megindult Rezes Katalinnál a visszafordíthatatlan, halálhoz vezető folyamat.
Erről az első fokú bíróság által kirendelt dr. Gáti István igazságügyi orvos-szakértő kiegészítő véleményében - szakértőnk 1996. április 17-én kelt beadványára válaszolva - a következőket írja: "A HELLP-szindróma és a DIC a laboratóriumi leletek szerint fennállott. Okai mai ismereteink szerint a gyermekágyas szervezetében, a véralvadásban, a különböző prosztaglandin frakciók arányaiban kialakuló kóros eltérés és az érrendszer belső rétegében lezajló kóros működésváltozás.
Az alperesi ellátás közben és azt követően ezen elváltozások progressziója, a betegség lényegét jelentő eltérések fokozódása állhatott a beteg állapotának akut és egyre progrediáló rosszabbodásának hátterében. A kórbonctani és kórszövettani eredmény ismeretében, utólagos értékelés szerint a műtét nem volt indokolt, ehelyett plazmaferezis, mellékvese kéreg hormon adása, transzfúzió lett volna célszerű, antibiotikus kezeléssel kiegészítve" (vélemény 1. oldal utolsó előtti és utolsó bekezdése).
A kirendelt szakértő tehát expressis verbis leírta, hogy mi lett volna az I. r. alperes teendője, amit nem végzett el. Azt írja ugyan, hogy az I. r. alperes "szülészeti teendőt nem mulasztott", ez igaz, de a "gyermekágyas" anya szülés utáni kezelésének elmulasztásával halálos jogellenes felróható kárt okozott. A "szülészeti teendő" és a "gyermekágyas" orvoslás két különböző eljárás. A méh "kitakarítása" már az utóbbiba tartozik, amelyet az I. r. alperes elmulasztott.
Az irreleváns az ügyben, hogy az I. r. alperes ismerte-e a betegség új nevét (HELLP- szindróma), vagy a Magyarországon már 1986 óta tankönyvi anyagban is megtalálható betegséget. Az orvosnak ugyanis nem a betegség nevét, hanem a betegséget kell gyógyítania.
Erről az ETT IB véleményében ezt írja: "Az, hogy a 3. napon végzett vérképvizsgálat eredményeiből az alperes orvosai nem ismerték fel HELLP-szindróma lehetőségét, az diagnosztikus tévedés. A tévedés ismerethiányból adódott, amit az is igazol, hogy alperesi észrevételeikben megfogalmazottak szerint ez a kórkép gyermekágyban nem létezik" (vélemény 13. oldal 5. bekezdése). Ha viszont az I. r. alperesnél nem csak a betegség nevét nem ismerték, hanem a diagnosztikus tévedésük "ismerethiányból adódott" (ETT IB kifejezése), akkor jogellenesen végezték a szülés levezetést, tehát ez a diagnosztikus tévedés jogellenes, felróható károkozás. Azt a tényt, hogy I. r. alperes orvosai ismeretek hiányában szenvedtek - mint az ETT IB írja - abból nyilvánvaló, hogy azt az észrevételeikben megfogalmazták, "ez a kórkép gyermekágyban nem létezik", holott éppen "gyermekágyban" tipikus. Ez olyan súlyos orvos-szakmai tévedés, amely az I. r. alperes felelősségét Rezes Katalin halálában egyértelművé teszi. A Ptk. 4. § (4) bekezdés 2. mondata értelmében: "saját felróható magatartására, előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat."
3.) A jogerős ítéletben olvasható: "A HELLP-szindróma diagnosztizálása és nevesítése a II. r. alperesnél is elmaradt, de a rendelkezésre álló bizonyítékokból következően akkor már a szeptikus tünetek kerültek előtérbe, és az ennek megfelelő kezelést - például vért, antibiotikumokat - a beteg megkapta. A tünetek alapján akkor okkal gondoltak a II. r. alperes orvosai arra, hogy a méh a szeptikus góc, és a rendkívül súlyos állapotban levő betegnél életmentés céljából alappal döntöttek a méh mihamarabb történő eltávolítása mellett" (8. oldal 3. bekezdése).
Ehhez a felperesek megjegyzései: Az valóban igaz, hogy a II. r. alperesnél is "elmaradt" a HELLP-szindróma nevesítése, de az nem felel meg a valóságnak, hogy "diagnosztizálása" is elmaradt. II. r. alperes orvosa, dr. Szőnyi István elvégezte mindazokat a terápiás feladatokat, amelyeket az I. r. alperesnél nem kapott meg Rezes Katalin, de ekkor már - mint az ítélet indokolása írja - "a szeptikus tünetek kerültek előtérbe." Kérdésünk: miért? Ez két - egymástól független, de megjelenésük után, három nappal később összekapcsolódó - okra vezethető vissza: a méh nyakcsatornájában - dr. Szőnyi István szülés orvos által észlelt, és a DOTE IOI által megtalált - két chorionboholy és az I. r. alperesnél manifesztálódott, de fel nem ismert és nem kezelt HELLP-szindróma együttesen okozta. A beteg még ekkor is megmenthető volt, de a II. r. alperes olyan sérülést okozott a betegnek, ami a közvetlen halálhoz vezetett. Dr. Gáti István írja kiegészítő szakvéleményében, aláhúzva: "Amennyiben ptx és az art. subclavia sérülése miatti mellüreg felé elvérzés nem lép fel, célzott kezelés esetében a beteg életben tartására lett volna remény" (vélemény 2. oldal első bekezdése).
Ezért elfogadhatatlan az ítélet következő állítása: "az orvosi iratokra alapítottan elfogadható, hogy a műtétet követő sokkos állapotban levő betegnél a centrális véna biztosításának kísérlete szükséges volt (ETT IB), az adott esetben ennek során bekövetkezett artériasérülés olyan, a beteget terhelő kockázat, amely az orvosnak felróható felelősségi körön kívül esik. Az adott helyzetben és az adott körülmények között a II. r. alperes orvosai a beteg ellátása során az Eü. tv. 43. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint jártak el, felróható magatartást nem tanúsítottak" (9. oldal 2. bekezdése).
Meglepő, hogy a jogerős ítélet 10 oldalas indokolásában mindössze egyszer írja le, hogy valakit terhel kockázat a sorozatos - halálhoz vezető - eseményekért. Ez a személy: Rezes Katalin. Mint írja, "a bekövetkezett artériasérülés olyan, a beteget terhelő kockázat, amely az orvosoknak felróható felelősségén kívül esik." Miért? Az I. r. alperesnél kezdődött és részben okozott (chorionboholy méh-nyakcsatornában maradása), ismerethiány miatt fel nem ismert, gyógyítható betegségért (HELLP-szindróma), a késői kezelésért és áthelyezésért a Hematológiai Intézetbe, a méh indokolatlan kioperálásáért a II. r. alperesnél, a hibás anasthesiaért senki nem felelős, csak a halottat terheli az orvosi iatrogen ártalom? Ezt bírósági ítéletben leírni - hihetetlen!
Mi, felperesek, tisztában vagyunk azzal, hogy a felülvizsgálati kérelemmel támadható jogerős határozat felülvizsgálatát az arra jogosult jogszabálysértésre hivatkozva kérheti a Legfelsőbb Bíróságtól. A kérelem alapja tehát jogszabálysértés. A törvény nem határozza meg, mely jogszabálysértés ad alapot felülvizsgálatra, ezért bármely jogszabályi rendelkezés - legyen az anyagi jogi vagy eljárásjogi - megsértése alapja lehet a felülvizsgálati kérelemnek. Az ítélet jogszabálysértő volta megállapítható abban az esetben is, ha az nem tekinthető megalapozottnak (Petrik Ferenc: Polgári eljárásjog, kommentár a gyakorlat számára, HVG-Orac Lap és Könyvkiadó 54. oldal 6. pótlap). Azzal is tisztában vagyunk, hogy a Legfelsőbb Bíróság azonban nem egy felülvizsgálati ügyben hozott határozatában hangsúlyozta, hogy az ítélet megalapozatlansága csak akkor lehet a felülvizsgálati kérelem alapja, ha a másodfokú bíróság ítéletében megállapított tényállás iratellenes, hiányos, logikai ellentmondást tartalmazó, okszerűtlen (például BH 1993/12. 768. Kfv. III. 25. 140/1993.). A felek a felülvizsgálati kérelmük alapjaként gyakran hivatkoznak a Pp. 206. §-ában foglalt eljárási szabályok megsértésére. A Legfelsőbb Bíróság több határozatában mutatott rá arra, hogy a felülvizsgálati eljárás keretében a bíróság mérlegelése körébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható, és nincs lehetőség a bizonyítás adatainak újabb egybevetésére és értékelésére sem. A Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálhatja, hogy a mérlegelés körébe vont adatok értékelésénél nincs-e nyilvánvalóan helytelen következtetés (például BH 1994/4. 195. Pfv. III. 20.708/1993.). Ugyanakkor nem egy esetben döntött úgy a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felülvizsgálati kérelem azért alaptalan, mert az valójában a bizonyítékok okszerű mérlegelését támadja (például BH 1994/4. 221., Kfv. III. 25.729/1993.) (u.ott 54 - 55. oldal).
Mi azonban jelen felülvizsgálati kérelmünkben kifejezetten jogszabálysértésekre hivatkozunk, amelyeket a jogerős ítéletet hozó bíróság az ítélkezés során követett el. Nem kétséges, hogy a jogerős ítélet megalapozatlan, minthogy a jogerős ítélet több helyen iratellenes, hiányos (például nem indokol a Pp. 221. § (1) bekezdése alapján), logikai ellentmondásokat tartalmaz (például a mérlegelésből "kizárt" szakvéleményeket, egzakt bizonyítékokat stb.) és okszerűtlen. Mindezeket az előbbiekben bizonyítottuk.
A bíróságok nem indokolták, hogy miért válogattak önkényesen a bizonyítékok között. A bíróság szabad "értékelési" (Pp. 206. § (1) bekezdése), illetve szabad "mérlegelési" (Pp. 206. § (2) bekezdése) joga - abban az értelemben, ahogyan ezt az első fokon, illetve második fokon eljárt bíróság értelmezte - contradictio in adiecto. Ebben a bírói "értelmezésben"
- a szabad és
- a mérlegelés (értékelés)
egymásnak ellentmondó fogalmak, olyanok, mint a fából vaskarika vagy a négyszögletes kör. A "szabad" jelzője az értékelésnek (mérlegelésnek) nem az értékelés szigorú szabályaitól való mentességet jelenti, hanem a mérlegelés (értékelés) béklyóitól való "szabadságot" (megszabadulást): nem köti a bírót istenítélet, eskü, a bizonyítékok rangsora (a földesúr vallomása nagyobb súlyú, mint a "jött-ment" jobbágyé, stb.), a bizonyítékok súlyára nincs eleve "garancia" (például kirendelt szakértő állította és nem magánszakértő). Az e kötöttségektől szabad mérlegelés, (értékelés) már a bíróság számára a lehető legegyértelműbben kötött: a mérlegelés, illetve értékelés csak a lehető legpontosabb, legszigorúbb szabályok alapján történhet: a bizonyítékok bizonyító súlya (értéke) szerint. Ez már inkább "patika"-mérleg, ahol minden súly serpenyőbe helyezése indokolásra szorul, minden értékítélet alkalmazása a lehető legpontosabban értékelendő. Ez a "meggyőződés" alapján értelmezés (mérlegelés) egzakt perjogi szabálya. Ebben az értelemben a "szabad" és az "értékelés" (mérlegelés) két oldalról támasztja alá a bíró belső (az ítélet szerint: "benső") meggyőződését. Ez az egzakt perjogi szabály a Pp. 221. § (1) bekezdés szerint az értékelés (mérlegelés) indokolása. Az ítéletnek olyan tartalmat kell adni, hogy az ne csak a bíróság számára legyen - végső formájában - belső meggyőződés, hanem másokat (külsőket) is meggyőzzön. Ezt a kötelezettségét mind az első, mind a második fokon eljárt bíróság elmulasztotta, ítéletük tehát törvénysértő.
4.) A jogerős ítélet indokolásában olvasható: "A felperesek alappal hivatkoztak arra a másodfokú eljárásban, hogy az elsőfokú bíróságnak a Pp. 177. §-ának (2) bekezdése értelmében elsősorban az igazságügyi szakértők, vagy a külön jogszabályban feljogosított intézmények közül kellett volna szakértőt kirendelnie, de más szakértő - dr. Gáti István és dr. Illei György - kirendelése nem alap arra, hogy szakvéleményüket a bíróság a bizonyítékok köréből kirekessze. Az adott esetben e szakvélemény is a bizonyítékok szabad mérlegelése körébe esett" (9. oldal 3. bekezdése). Kétségtelenül "alappal" hivatkoztunk arra, hogy az első fokon eljárt bíróság jogellenesen rendelte ki dr. Gáti Istvánt és dr. Illei Györgyöt orvos-szakértőnek a perben. Azt viszont egyáltalán nem indítványoztuk, hogy a bíróság "szakvéleményüket a bizonyítékok köréből kirekessze". Azt is állítja a másodfokon eljárt bíróság, hogy azért nem rekesztette ki a két szakvéleményt a bizonyítékok köréből, mert "az adott esetben e szakvélemények is a bizonyítékok szabad mérlegelési körébe esnek. Ezzel - közvetve - megmagyarázta, (minthogy eddig nem értettük, ügyvédünk sem értette), hogy mit jelent a másodfokon eljárt bíróság sajátos megfogalmazásában az a - Pp. egész rendszerében ismeretlen - kifejezés, miszerint a bíróság valamely okiratot vagy tárgyalási előadást a bizonyítékok köréből kirekesztette, illetve az első fokon eljárt bíróság kifejezése szerint "a végső tényállás kialakításakor figyelmen kívül hagyta" (első fokú ítélet indokolás 4. oldal 8. bekezdés utolsó sora). Ez tehát a bíróság logikája szerint azt jelenti, hogy amelyik adatot (szakvélemény, tanúvallomás stb.) "kirekesztettek" ("figyelmen kívül hagytak"), azt nem is mérlegelték, minthogy az - az indokolás szóhasználata szerint - nem esett "a szabad mérlegelés körébe". Ez a bírósági álláspont - latensen - mindkét (első és másodfokú) ítéletből kiderült. Ebben a bírósági ítélkezésben nem világos, hogy a két bíróság a Pp. melyik szakaszát alapul véve érezte magát feljogosítva arra, hogy egyes - a perben előadott - tényt, szakvéleményt, tanúvallomást stb. kirekesszen a bizonyítékok közül és miért? Úgy tűnik, ennek indokolásával egyik bíróság sem tartotta fontosnak, hogy foglalkozzon. Az - ezek után - vitathatatlan és kétségbe sem vonható, hogy mindkét bíróság, a per során és az ítélkezésében prekoncepcióval "dolgozott", minthogy másként nem "válogathatott" a peradatok között. Az is kétséget kizáró tény, hogy mindkét bíróság az alperesek érdekében válogatott az adatok között, minthogy a mérlegelendő bizonyítékok közül is minden olyan adatot "kirekesztett" (figyelmen kívül hagyott), ami a felperesek álláspontját bizonyította volna és mindent bizonyítéknak minősített, ami az alperesek érdekét szolgálta. Ilyen formán egyszerű volt a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján "mérlegelni", minthogy csakis alperesek érdekeit "bizonyító" adatokat, tanúvallomásokat, szakértői véleményeket kellett minősíteni, azokat is csak abban a részükben, amelyben az alperesek érdekében nyilatkoztak. Ezzel a módszerrel történt mindkét bíróságon a felperesek keresete minden részletének a totális elutasítása. Ez a Pp. bizonyításra vonatkozó rendelkezéseinek (volt 6. § (1) bekezdése, jelenleg hatályos 3. § (5) bekezdése, 164. § (1) bekezdése, 166. § (1) bekezdése, 167. § (1) bekezdése, 177. § (1) bekezdése, 182. § (1) bekezdése, 206. § (1) bekezdése, 221. § (1) bekezdése, súlyos megsértése. Ezek miatt az elsőfokú és a másodfokú bíróság ítélete (Pp. 213. § (1) bekezdése) csak formailag felel meg az "ítélet" fogalmának, a Pp. rendelkezései értelmében a sorozatosan az ítélkezés törvényes rendelkezéseinek figyelmen kívül hagyása miatt - tartalmilag - nem ítéletek.
Ezek után, bár nem kardinális kérdés, de megemlítjük, hogy mi dr. Gáti István és dr. Illei György orvos-szakértői kirendelését nem a perjogi forma (Pp. 177. § (2) bekezdése) figyelmen kívül hagyása miatt kifogásoltuk, hanem azért, mert mindkettő aktívan praktizáló szülész. Dr. Gáti akkor még az Országos Szülészeti és Nőgyógyászati Intézet igazgatója volt, gyakorlatilag minden Magyarországon működő szülész felettese, így a két alperes szülészeinek is elöljárója volt. Nem lehet várni egy ilyen vezető beosztásban működő igazgatótól, hogy tárgyilagos véleményt adjon alárendelt szülészek tevékenységéről. Az orvos-szakértői gárda minimális - de mégis létező - garanciája, hogy a praktizáló orvosoktól független a beosztásuk, és egzisztenciálisan (legalábbis formálisan) nem függenek azoktól, akiknek tevékenységéről a szakvéleményt adják. Mindkét eljáró bíróságnak - a fentiek alapján - éppen ezért felelt meg, mint kirendelt szakértő, legjobban éppen dr. Gáti István és kollégája, dr. Illei György. Az is kétségtelen azonban, hogy dr. Gáti István és dr. Illei György a körülményekhez képest tisztességesen jártak el: mind a két alperes jogellenes, felróható károkozását - ha mentségükre írt mondatrészekkel vegyítve is, de - leírták. Ha a két bíróság a szakértői véleményeket nem felületesen, hanem mélyen, a tartalmuk szerint mérlegelte volna, az ítéletek ellentétesek lettek volna azzal, amit fellebbezéssel támadtunk, illetve amelynek felülvizsgálatát kérjük.
Jelen felülvizsgálati kérelmünkhöz A.) alatt csatoltuk dr. Farkas Márton szülész-nőgyógyász igazságügyi orvos-szakértő 2000. augusztus 7-én kelt "Észrevételek a másodfokú ítélettel kapcsolatban" című orvos-szakértői véleményét, amelyben kitér a másodfokú ítéletben olvasható orvos-szakmai tévedésekre, illetve azon indokolásban található állításaira, amelyek - a perben bizonyított tények alapján - elfogadhatatlanok.
A jogerős ítélet helyben hagyta az első fokon eljárt bíróság ítélete rendelkező részét abban a vonatkozásban is, amelyben elutasította a felperesek személyhez fűződő joga megsértésének bírósági megállapítására vonatkozó kérelmet a II. r. és a III. r. alperes tekintetében. Az indokolás írja: "A II - III. r. alperesekkel szemben a személyhez fűződő jogok megsértésének megállapítására alapozott keresetet elutasító ítéleti rendelkezés helyes" (9. oldal utolsó bekezdése).
Ezzel kapcsolatban az indokolás ezt írja: "A II - III. r. alperesek nem kérték ugyan az I. r. felperes hozzájárulását elhalt hozzátartozója gyógykezelésére vonatkozó orvosi iratok rendelkezésre bocsátásához, illetőleg feldolgozásához, de a II. r. alperes az orvosi iratokból a személyazonosító adatokat kitörölte, és a III. r. alperes ennek ismerete hiányában csak az egészségügyi adatok alapján adott szakvéleményt. A II. r. alperes azonban a lényeges személyazonosító adatok kitörölésével az adatokat a személyes adatjellegüktől megfosztotta, és az azonosításra való alkalmasságot kizárta abban a körben, és olyan mértékben, amelyben a jogszabály a védelmet megadni kívánta (10. oldal első bekezdés második része, kiemelés a felperestől).
A törvényi tényállást a másodfokon eljárt bíróság - hasonlóan az első fokon eljárt bírósághoz - oda nem kodifikált tényállási elemmel, a LÉNYEGES kifejezéssel bővítette. Közismert jogalkalmazási szabály, miszerint a törvényi tényállási elemek számának növelése, a rendelkezések alá tartozó esetek számát csökkenti, vagyis a tényállási elemek számának növelése a rendelkezést szabályozó esetekkel, a reciprocitás viszonyában van. Egyetlen - a törvényben nem kodifikált - tényállási elemnek a jogalkalmazó részéről való "bevonása" szignifikánsan csökkenti a szabályozás alá tartozó történeti tényállások mennyiségét. Ez történt a másodfokú bíróság ítélete nyomán is. Azzal, hogy a tényállási elemek közé besorolta a lényeges szót, a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (Atv.) 2. § a.) pontja alá tartozó - védeni kívánt - személyes adatok fogalmát alapvetően és törvénytelenül szűkítette. Az Atv. 2. § a.) pontja ugyanis nem azt állítja, hogy személyes adat a meghatározott természetes személlyel (érintett) kapcsolatba hozható - lényeges - adat. Idetartoznak - a jogalkotó akarata szerint - a természetes személlyel kapcsolatba hozható "lényegtelen" adatok is, és a "lényegtelen" adatokból levonható, az érintettre vonatkozó következtetések.
Azt egyébként - éppen az Atv. szelleméből - képtelenség kikövetkeztetni, miszerint az érintettre vonatkozó adatok közül melyek "lényegesek", és melyek "lényegtelenek". Ezt az elemet a másodfokú bíróság önkényesen - tehát törvénytelenül - építette bele a törvényi tényállásba, ezért annak elemzése teljesen felesleges. Ilyen formán szó sem lehet arról, hogy a II. r. alperes az "anonimizálással" az adatokat "személyes adatjellegüktől megfosztotta és az azonosításra való alkalmasságot kizárta abban a körben, és olyan mértékben, amelyben a jogszabály a védelmet megadni kívánta volna.
Az indokolás - ebben a vonatkozásban is - törvénysértően szűken értelmezi az Atv.-t. A törvény egyértelmű: minden személyes adat védett, amely az érintettel kapcsolatba hozható, az adatból levonható, az érintettre vonatkozó következtetés. Az nem lehet kétséges, hogy nem csak a név (amit, úgymond "anonimizáltak"), hanem minden adat, amely az érintettel kapcsolatba hozható!
A III. r. alperes által 1997. június 19-én készült SzI. 1025/1997. szakv. számú orvos-szakértői vélemény tizenkét oldalon tárgyalja Rezes Katalin halálos orvosi eseményeit. Pontosan felsorolja:
- melyik gyógyintézetekben kezelték Rezes Katalint,
- mettől meddig (dátumokkal),
- hány éves volt (tehát születési éve is ismert),
- mikor szült, hol és hogyan,
- mikor halt meg, milyen körülmények között és hol.
Nem kívánjuk a III. r. alperes által felsorolt adatokat ismertetni, minthogy azt a szakvélemény maga megteszi.
Csak az "előzményi adatok" és az "orvosi adatok" köre (a boncolási adatokat is beleszámítva), az 1-től 5. oldalig terjed, és 147 adatot tartalmaz. Ezt követi nyolc szakértői vélemény részletes ismertetése, amelyek ismét - összességében - száznál több adatot közölnek. A III. r. alperes - szakértői véleménye alapján bizonyítottan - minden orvosi dokumentumot megkapott. A II. r. és a III. r. alperes a per során nem bizonyította (!), hogy minden dokumentumból minden személyes adatot II. r. alperes törölt. Ennek bizonyítására mi - felperesek - a per során nem is törekedtünk, minthogy az volt a véleményünk - és az továbbra is -, hogy II. r. és III. r. alperesek bizonyítottan megsértették meghalt Rezes Katalin és a perben V. r. felperes személyhez főződő jogait. Nem bizonyosodott be tehát még az sem, ami az ítéletnek - ebben az összefüggésben - perdöntő állítása, hogy a II. r. alperes a lényeges személyazonosító adatok kitörlésével az adatokat személyes adatjellegüktől megfosztotta.
Ha és amennyiben ezt a bíróság - ebben a vonatkozásban - perdöntőnek tartotta, fel kellett volna hívni a II. r. és a III. r. alperest, hogy e tényállításukat bizonyítsák. A per során II. r. és III. r. alperesek nem mutatták be a személyazonosító adatoktól megfosztott dokumentációt, holott - ebben a vonatkozásban - az onus probandi az alpereseket terhelte.
Az Atv. teljes félreértelmezéséből származik a jogerős ítélet azon állítása, amely szerint a törvény csupán az alperesek által vélelmezett értelemben kívánta a személyes adatok védelmét megadni. Az Atv. 2. §. a.) pontjának szövegéből kitűnően, a személyes adatok védelmét teljes körűen kívánta megadni, és nem csak a bíróság által önkényesen (!) megjelölt "körben". Ez egyértelműen kitűnik a 2. § indokolásából: "a személyes adatok körébe mindaz beletartozik, ami... az érintettel kapcsolatos bárminemű információt hordoz, vagyis ami alapján egy adott személy azonosítható" (értelmező rendelkezések indokolása, 2. mondat). Az Atv. 10. § (2) bekezdése az adatbiztonságról kimondja: "az adatokat védeni kell különösen a jogosulatlan hozzáférés ellen". Ezt a II. r. alperes - mint adatkezelő - elmulasztotta, ezért felelősséggel tartozik, a III. r. alperessel együtt. Ezért nem felel meg a törvény értelmezésének a jogerős ítélet indokolásának e része: "e körön túlesik az a többlettényállásként értékelhető körülmény, hogy valaki a társadalomban szokásostól és elfogadottól eltérő magatartással teremti meg a személy és az adat összekapcsolásának lehetőségét" (10. oldal 2. bekezdés első mondata). Az Atv. helyes értelmezése alapján egyáltalán nem esik túl e körön "az a többlettényállásként értékelhető körülmény, hogy valaki a társadalomban szokástól és elfogadottól eltérő magatartással szerezte meg a személy és az adat összekapcsolását". Ha ez a bírói értelmezés lett volna a jogalkotó célja, nem is kodifikálta volna meg az Atv.-t. Ezt megelőzően is az, aki személyes adatot az elfogadottól eltérő magatartással szerezte meg az érintett személyes adatait, jogellenesen járt el. Ilyen értelmezés mellett az Atv. felesleges kodifikáció volt.
Nem hallgatható el, hogy ezt a bizonyos orvosi adat harmadik személy részére - az érintett hozzájárulása nélkül - anonimizáltan továbbítást éppen a Legfelsőbb Bíróság egyik felülvizsgálati tanácsa "találta ki", mégpedig a felek kérelme nélkül, amelyhez egyébként kötve lett volna. Az orvosi adatok anonimizált kiadásáról a Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 21.235/1996. ítélete szólt (BH. 1997. évi 5. szám 342.-344. oldal). Az ítélet indokolásának szóban lévő része: "A polgári jogok (Ptk. 4. § (1) bek.) és a perbeli jogok (Pp. 5. § (1) bek.) jóhiszemű gyakorlásának követelménye azt is jelenti, hogy a jogokat nem lehet visszaélésszerűen gyakorolni. A polgári perben megnyilvánuló esélyegyenlőség sérelmét jelentheti, ha az eljárást kezdeményező fél a titokvédelemmel kapcsolatos jogait visszaélésszerűen gyakorolja: megalapozott indok nélkül nem járul hozzá, hogy az alperes magánszakértői vélemény beszerzése érdekében harmadik személy rendelkezésére bocsássa a kérdéses orvosi adatokat. Ezért ilyenkor lehetőség van arra, hogy az orvosi adatokat a személyes adat jellegüktől megfosztva, az azonosításra való alkalmasság kizárásával bocsássa az alperes az általa megbízott szakértő rendelkezésére, aki az anonimizált adatok alapján készítheti el a szakértői véleményét. Az így elkészült magánszakértői véleménynek a bíróság rendelkezésére bocsátásával a kiszolgáltatott adatoknak az érintett személlyel való kapcsolata ugyan helyreáll, és visszanyeri személyes adat jellegét, ettől kezdve azonban az adatok felhasználása a bírósági eljárás keretei között történik, tehát az érintett személy vonatkozásában a jogsérelem nem következik be (Atv. 2. § (1) pont), az alperes pedig a védekezéshez való jog gyakorlásában nincs korlátozva. Miután azonban a perbeli esetben az alperesek a felperesek hozzájárulását nem kérték meg, ugyanakkor az érintett személy adatait nem is anonimizálták, ezért a jogsértés mellőzésének megállapítására ez okból sem volt lehetőség (344. oldal). Az idézett ítéleti indokolás több okból is törvénysértő (contra legem).
a.) A bíróság kéretlenül írta le, hogy miként lehet kiadni harmadik személynek az orvosi dokumentációt, ha az érintett személy nem ad hozzájárulást. Ezt egyik fél sem kérte (az ügyben ügyvédünk járt el a BKKB-n és másodfokon a Fővárosi Bíróságon, a felülvizsgálati kérelmet is ügyvédünk adta be, a két alperes jogi személy is azonos volt a jelen per II. r. és III. r. alperesével, tehát tudjuk, hogy a felek ilyen állásfoglalást nem kértek).
b.) Ha az érintett személy, aki egyben felperes, nem adja meg az orvosi titoktartás alól a felmentést, tehát az orvosi titoktartáshoz való jogát "visszaélésszerűen gyakorolja", akkor nem az az alperesi eljárás, hogy az adatokat "anonimizálja", hanem az, hogy bejelenti, miszerint a felperes jogait visszaélésszerűen gyakorolja. Ennek a jogi szankcióit a Ptk. és a Pp. pontosan körülírja, végső soron az ilyen jog visszaélésszerű gyakorlása pervesztést idéz elő és nem "anonimizált" adattovábbítást.
c.) Az orvosi dokumentáció "anonimizálása" egyébként lehetetlen. Aki látott már orvosi dokumentációt, az tudja, hogy "az orvosi adatokat a személyes adat jellegüktől" megfosztani - úgy, hogy még igazságügyi orvos-szakértésre alkalmas dokumentáció maradjon - képtelenség. Ez csakis - a már jelen perben is tapasztalt - törvénysértő módon lehetséges.
A Legfelsőbb Bíróság 1997-es - már idézett - ítéletét a Bírósági Határozatok 1997-ben leközölte (nem tudni miért, minthogy nyilvánvalóan törvénysértő). Ezzel tippet adott az alperes gyógyintézeteknek, hogy miként lehet kijátszani az Atv.-t. Azóta, hogy erről (a BH-ból) a gyógyintézetek tudomást szereztek, se szeri se száma az - orvosi titoktartás alóli felmentés nélkül - érintett személy személyes adatai kiadásának más intézmények orvosai számára, "anonimizálva". A gyógyintézetek - így a II. és III. r. alperes is - "jó tanítványoknak" bizonyultak. A Legfelsőbb Bíróság már idézett felülvizsgálati ítélete törvénysértő magatartások lavináját indította el. Azóta nagyon sok hasonló per indult személyhez fűződő jog megsértése miatt, amit ahány bíróság, annyiféleképpen ítél meg. Egyes bíróságok megállapítják - a látszólagos "anonimizálás" dacára is - a személyhez fűződő jog megsértését, más bíróságok (például a jelen perben eljáró első fokú bíróság) nem állapítják meg a személyhez fűződő jog megsértését, de figyelmeztetik az alpereseket, hogy máskor mielőtt kiadják az orvosi dokumentációt a másik intézménynek, kérjenek előbb az érintett személytől hozzájárulást, és csak akkor adják ki "anonimizálva", ha ezt a felhatalmazást nem kapták meg. Ez az "ejnye-ejnye" szankció. A jelen perben a másodfokú bíróság ítéletében még a: "no-no" szankciót sem alkalmazta, annak ellenére, hogy - ha latens módon is - nagyon súlyos személyiségi jogokat érint ez a törvénysértő LB "ötlet" alapján kialakult gyakorlat.
A jogerős ítélet indokolásában olvasható: "a jogszabály ugyan nem kívánja meg az azonosítás, az összekapcsolás, mint eredmény bekövetkezését, de tény, hogy erre nem került sor, és a felperesek maguk is úgy nyilatkoztak, hogy kérés esetén hozzájárultak volna az iratok kiadásához" (10. oldal 2. bekezdés második mondata).
Való igaz, hogy az Atv. nem követeli meg "az azonosítást, az összekapcsolást, mint eredmény bekövetkezését", amelyhez már nem kapcsolható hozzá a bíróság által megállapított "tény".
A törvény úgy rendelkezik: nincs a továbbiakban mit elemezni abban az értelemben, hogy mi történt a törvénysértést követően. Az Atv. szabályai nem eredménykötelmek.
A megfogalmazásból azonban nem lehet másra következtetni, mint arra, hogy a másodfokú ítéletet hozó bírók nem értik a törvény lényegét! A személyes adatok védelméről szóló törvény, de az ítéletben felhívott - már hatályon kívül helyezett - egészségügyi törvény (Eü. tv.) 77. § (1) bekezdése és 78. §-a sem eredménykötelemként kodifikáltatott. A személyes adatok védelméről szóló jogszabályok azt a célt szolgálják, hogy az érintett (Eü. tv. szerint: érdekelt) személy (minthogy önrendelkezési joga van), mindig tudjon arról hogy személyéhez fűződő adatai kinél vannak, illetve azokat ki (esetleg melyik jogi személy) ismeri, vagy ismerheti meg. Ezért és nem másért rendelkezik úgy az Atv., hogy az érintett személy számára biztosítani kell, hogy tudja: ki kezeli a személyi adatait. Ha ugyanis tud arról, kik ismerik a szóban lévő adatait, annak sorsát képes követni. Az egész magyar jogrendszer - a személyhez fűződő adatok védelmében - így működik. Az érintett személy, ha például gyógyító-megelőző vizsgálatra megy, tudja az orvos, ápoló személyzet nevét (legalábbis, ha jogszerűen járnak el), ha más intézménybe helyezik át, követheti orvosi dokumentációjának sorsát, ha befejeződött a kezelése, még mindig tudja, kik kezelik a dokumentációt. Ha például orvosi műhiba pert indít, tudja, ki az ügyvéd, akihez fordul, ha az ügyvéd a dokumentációt magánszakértőnek akarja kiadni, ehhez az érintett (ügyfél) hozzájárulása kell. Ha az ügyvéd benyújtja a keresetet, az ügyfél megtudja, hogy név szerint ki az a bíró (bírósági tanács), ahova a dokumentációja került, ha a bíróság igazságügyi szakértőt rendel ki, tudja előre, hogy ki lesz az, ha a bíróság intézetet rendel ki, a 2/1988. (V. 19.) IM rendelet 14. § (3) bekezdés c.) pontja értelmében az intézet igazgatója köteles előre értesíteni arról, ki lesz a szakértő és a szakközreműködő, ha a bíróság az ETT IB-t rendeli ki, tudja az Egészségügyi Közlönyből az ETT IB tagjainak és póttagjainak névsorát, ha az ETT IB szakközreműködőt jelöl ki, a jogszabály értelmében a bizottság köteles közölni előre a szakközreműködő nevét. Az egész rendszer arra van felépítve (gondosan, szakszerűen és minden részletében), hogy az érintett személy tisztában legyen azzal, kik kezelik személyes adatait. A rendszer lényege: ha az érintett személy tudomást szerez arról, hogy olyan személy kezeli (fogja kezelni) az adatait, aki az adatkezelésből kizárandó, azonnal intézkedni tudjon a kizárás érdekében. Ha viszont éppen a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata olyan, hogy ettől a jogától az érintett személyt (például látszat-anonimizálással) megfosztják, a jól kiépített jogi rendszer halomra dől. Ha elharapódzik (sajnos a legjobb úton van ehhez a mai gyógyintézeti gyakorlat, bírói segítséggel) az a helyzet, hogy nem kell az érintett személy hozzájárulását kérni, hanem "anonimizálják" az orvosi dokumentációt, és máris továbbíthatják "boldog-boldogtalannak", ez semmissé teszi a személyhez fűződő jogok biztonságának egész rendszerét. Ilyen körülmények között egy alperes gyógyintézet húsz helyre is elküldheti orvosi szakvélemény készítése céljából az "anonimizált" dokumentációt, kiválasztja a számára legmegfelelőbbet, és azt adja be a bírósághoz, a számára nem kedvezőket nem nyújtja be, és az érintett személynek fogalma sincs arról, kiknél van "anonimizált" orvosi dokumentációja, akik ezzel úgy élnek vissza, ahogyan akarnak. A visszaélés egy orvos részéről egyetlen telefonhívással megtörténhet. Ezért ragaszkodnak az érintett személyek ahhoz, hogy az alperes - ha magánszakértőt vesz igénybe - kérjen ehhez előzetesen hozzájárulást. Az tehát, hogy mi, felperesek úgy nyilatkoztunk, hogy ha az alperes hozzájárulást kért volna, megadtuk volna, a perben irreleváns, minthogy nem kértek, mi nem adtuk meg, és mindaddig nem is tudtuk, hogy Rezes Katalin és az V. r. felperes iratai hol vannak, amíg ezt a II. r. alperes be nem nyújtotta a bíróságnak.
A jogerős ítéletben olvasható: "ezen túlmenően, az adatok felhasználása bírósági eljárás keretében történt, ahol perjogi garanciák állnak rendelkezésre a jogsérelem elhárítására. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság - egyezően az elsőfokú bírósággal - úgy látta, hogy az Atv. 2. §-ának (1) bekezdése szerinti személyes adat továbbítása és feldolgozása nem állapítható meg, így nem következett be a Ptk. 81.§-a szerinti jogsértés sem" (10. oldal 2. bekezdés 3. mondata és 3. bekezdése). Az igaz, hogy az adatok felhasználása bírósági eljárásban történt, de az már tévedés, hogy itt "perjogi garanciák állnak rendelkezésére a jogsérelem elhárítására". Ennek éppen az ellenkezője az igaz.
A bírósági eljárás nagyon is alkalmas arra, hogy az - egyébként titkot képező - iratokat illetéktelen is megszerezze. Maga az LB 1997-es ítélete is hivatkozik arra, hogy "az így elkészült magánszakértői véleménynek a bíróság rendelkezésre bocsátásával a kiszolgáltatott adatoknak az érintett személlyel való kapcsolata ugyan helyreáll, és visszanyeri személyes adat jellegét, ettől kezdve azonban az adatok felhasználása bírósági eljárás keretei között történik, tehát az érintett személy vonatkozásában jogsérelem nem következik be." Ez utóbbi állítás teljesen téves. A bírósági eljárás, legalábbis a tárgyalás - köztudottan - nyilvános. A bírósági eljárás során - ahogyan ezt az 1997 évi LB ítélet is írja - "a kiszolgáltatott adatoknak az érintett személlyel való kapcsolata... helyreáll, és visszanyeri személyes adat jellegét". A bírósági eljárás éppen ezért a legkevésbé sem alkalmas a személyes adatok védelmére. A jogsérelem elsősorban éppen bírósági eljárás keretei között a legsúlyosabb: a bírósági eljárás ugyanis éppen az a procedúra, amelyben az "anonimizált" személyes adatok egészen biztosan összekapcsolódnak az érintett személlyel. A valóságos helyzet tehát éppen a fordítottja annak, mint ahogyan azt a LB 1997 évi ítélet és a másodfokon eljárt bíróság megítéli. A bíróságokon semmi garancia nincs arra, hogy az érintett személlyel ne azonosítsák az illegálisan készült magánszakvéleményt. A bírósági eljárás kifejezetten arra alkalmas, hogy "az érintett személy vonatkozásában" a jogsérelem bekövetkezzen, minthogy éppen az érintett személy és az "anonim" személyes adatok összekapcsolása céljából történik a "szakvélemény" készítése és benyújtása a bírósághoz.
Ha ezek után a bíróság úgy látja (egyezően az elsőfokú bírósággal), hogy az Atv. 2. § (1) bekezdése szerinti személyes adat továbbítás és feldolgozás nem állapítható meg, ezt a Legfelsőbb Bíróság nagyon rosszul látja, a törvényt teljesen tévesen értelmezi, abba olyan tényállási elemeket "épít be", amelyek oda nem tartoznak, vagyis II. r. és III. r. alperesek az I. r. és V. r. felperesek személyhez fűződő jogait súlyosan megsértették.
Az Eü. atv.-re a fellebbezésben csak az értelmezés miatt hivatkoztunk, minthogy ott van markánsan különválasztva az egészségi adat és a személyes adat.
Kértük a felülvizsgálati ítélet meghozatalakor figyelembe venni azt a körülményt - amit egyébként az egész per anyaga tükröz, beleértve jelen kérelmünket is -, miszerint a mai magyar ítélkezési gyakorlatban az az állampolgár, akit orvosi műhiba következtében jogsérelem ér, akarata ellenére reménytelen helyzetbe kerül. A magyar polgári anyagi és perjog nem a "műhiba perekre" készült. Itt nem érvényesülnek azok a - jogalkotó által feltételezett - lehetőségek a kiszolgáltatott felperesek részére, amelyek más perekben (például adás-vétel, bankügyletek stb.) a felek rendelkezésére állnak. Az onus probandi a felperest terheli, éppen azt, aki nem lehetett jelen semmiféle orvosi beavatkozásnál, orvosi dokumentációval nem rendelkezik. Másik nagy hátránya a gyógyintézet alperessel szemben, hogy nagyon nehezen tud orvos-szakértőt szerezni, minthogy az orvosok között - érthető okokból - nagy az összetartás, és a "műhiba" okozójával nem kívánnak konfrontálódni. További probléma, ha nem független szakértői intézményt rendel ki a bíróság, hanem praktizáló orvost. Az orvosok a Magyar Orvosi Kamara (MOK) tagjai, amely érdekvédelmi szervezet, és tagjai (etikai kódexükben előírtan) kötelesek a többi orvost "védeni". Mindezt szignifikánsan nehezíti, ha a bíróságnak az a prekoncepciója, hogy az alperesek jogellenes, felróható kárt nem okoznak, és ennek az előfeltételezésnek az értelmében csoportosítja az adatokat, szakvéleményeket és minden olyan egyéb peranyagot, amely a felperes igazát támasztja alá, a bizonyítékok közül kizár. Jelen perben - sajnos - ez mind az első, mind a másodfokú eljárásban megtörtént. Mi, felperesek, emberfeletti erővel szereztük be azokat a bizonyítékokat, amelyeket azután a bíróságok egyszerűen - az ítélkezés során - annulláltak.
Az a tragikus helyzet kezd kialakulni, hogy a kiszolgáltatott állampolgár - néha bírói segédlettel - olyan helyzetbe kerül, amelyben a felsorolt okok miatt képtelen a megtörténteket bizonyítani. Az nem lehet kétséges, hogy a polgári per háromszemélyes: felperes, alperes, bíróság. A bíróság is tulajdonképpen "fél" a perben, ha semleges is. Az igazságszolgáltatás lényege, hogy a harmadik "felet", a bíróságot nem teheti érdekeltté a per kimenetelében. Éppen ezért a jogállamokban a bíróság nem veszi át a "főszerepet", minthogy a "per ura" a felperes. A bíróság a felek részére igazságot szolgáltat. A bíró akkor látja el feladatát perrendszerűen, ha a háttérben marad, és engedi a feleket élni a bizonyítási teherrel. A perből senkit és semmit nem "rekeszt ki", főleg a per ura, a felperes bizonyítékait nem. A bíróság érdektelen a perben - helyesen -, de tudomásul kell vennie, hogy a feleknek nagyon nagy érdekei forognak kockán a perben, ezek szerint kell az igazságot szolgáltatni.
A jelen per tényállása - ha megfosztjuk az orvosok által reá rakott nehézségektől - egészen egyszerű (nyugati államokban res ipsa loquiturnak nevezik). Egy egészséges asszony bemegy megszülni negyedik gyermekét. Közben olyan betegséget kap, amely gyermekágyban orvosi szakkörökben már közismert. Az orvosok napokig nem tesznek semmit, majd áthelyezik - nagyon súlyos, életveszélyes állapotban - másik, illetve harmadik gyógyintézetbe. Itt is orvosi műhibákat követnek el, és végül artéria-sérülésébe belehal (elvérzik). A bíróság ítélete szerint "a beteget terhelő kockázat"-ba halt bele.
Úgy látjuk, a "műhiba perekben" szemléletváltásra van szükség. Ez nem várható az orvosoktól, amíg a bíróságokon - a harmadik államhatalmi ágban -, az igazságszolgáltatásban nem következik be szemléletváltás. A bíróságnak meg kell találnia a perben a "harmadik" helyet, mert különben a per "bírócentrikussá" válik, és ez a harmadik államhatalmi ág, az igazságszolgáltatás jusztizmordjához vezet.
Nagyon reméljük, hogy a t. felülvizsgálati tanács eljárásában és ítéletében tapasztalható lesz ez a - jogállamokban természetes - szemlélet.
Eddig tartott felülvizsgálati kérelmünk, amelyet - fontossága miatt - szó szerint közöltem. A felülvizsgálati kérelmünket 2000. december 27-én az alábbiakkal egészítettük ki:
ad. 1. A KIREKESZTÉS
A 2000. augusztus 28-án benyújtott felülvizsgálati kérelmünk I. rész 3. pont második felében és a 4. pontjában előadtuk, hogy a jogerős ítélet - hasonlóan az első fokon eljárt bíróságéhoz - a felperesek által előadott bizonyítékok közül három igazságügyi orvos-szakértő véleményét és egy tanú előadását a bizonyítékok köréből "kirekesztette" (az első fokon eljárt bíróság megfogalmazása szerint "figyelmen kívül hagyta"). Előadjuk, hogy az ítélkezésben ez a jogellenes ítélkezési gyakorlat nem elszigetelt jelenség. Jelen felülvizsgálati kérelem kiegészítésünkhöz A.) alatt csatoljuk a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, mint másodfokú bíróság 1995. április 4-én kelt Pf. VI. 20.434/1994/4. számú jogerős ítéletének fénymásolatát, amelyben a bíróság egzakt módon leírja, miszerint ez a bírósági ítélkezés törvénysértő. A jogerős ítéletet az egységes bírói gyakorlat kialakítása érdekében csatoljuk (a fellebbezésben csatolt ítélet fénymásolatát jelen tanulmányunkhoz már - rövidítés céljából - nem vettem fel a függelékbe).
ad. II. AZ AZONIMIZÁLÁS
Felülvizsgálati kérelmünkben azt is előadtuk, hogy az orvosi dokumentáció "anonimizált" kiadása - olyan orvos-szakértői intézménynek, amelynek a perbe bevonásához az érintett személy nem adta hozzájárulását - törvénysértő. Előadtuk, hogy a dokumentáció "anonimizálása" - úgy, hogy ebből még orvos-szakértői véleményt lehessen készíteni - lehetetlen. Előadtuk továbbá, hogy e felülvizsgálati ítélet (kelt 1997. január 8-án, száma: Pfv. IV. 21. 235/1996/6.) az "anonimizált" orvosi dokumentum hozzájárulás nélkül való kiadását - bizonyos feltételek fennállása esetén - lehetővé teszi. Jelen felülvizsgálati kérelem kiegészítésünkhöz B.) alatt csatoljuk a szóban lévő felülvizsgálati ítéletet, amelynek 5. oldal utolsó bekezdése és a 6. oldal első második bekezdése foglalkozik ezzel a lehetőséggel. Nem értjük, miért került a felülvizsgálati ítéletbe ez a rész, amely azóta nagyon sok törvénysértés kiindulópontja lett.
Az előadott problémának különös jelentőséget az ad - a jelen jogvitában -, hogy végül is a felülvizsgálati tárgyalás napján éppen öt éve befejezett jogvitáról van szó, amelynek hivatkozott indokolási része azóta tovább gyűrűző anomáliákhoz vezetett. Mindezt csakis ezért említjük - minden jogi következmény igénylése nélkül -, mert ez a felülvizsgálati ítélet-indokolás nem várt káros folyamatot indított el, amelynek egyik "terméke" a jelen jogvita arról, hogy az orvosi dokumentáció törvénysértő magatartás folytán az érintett hozzájárulása nélkül adattovábbításra került.
Azt reméljük - minthogy a probléma a felülvizsgálati ítélet ismertetett részének kihirdetése óta a felperes érintett személyek részére komoly joghátrányt okoz -, a t. Legfelsőbb Bíróság ítélete indokolásában kitér az "anonimizálás" jogi problémájára is.
Véleményünk szerint, ha a felperes - érintett személy - a személyes adatai védelméről szóló törvényt a polgári perben "visszaélésszerűen" gyakorolja, ennek a Ptk-ban és a Pp-ben megfelelő szankciói vannak: a Ptk. 5. § (1) bekezdése: "a törvény tiltja a joggal való visszaélést". A szakasz (2) bekezdése explitíve felsorolja a joggal való visszaélés főbb eseteit, amelyek között szerepel:
- személyek jogainak és törvényes érdekeik csorbítására irányul, vagy
- illetéktelen előnyök szerzésére vezetne.
Nem kétséges, hogy a felperes, érintett személy a dokumentumoknak más szakértő részére kiadását "visszaélésszerűen" gyakorolja a per során, ezzel a magatartásával kimeríti a felsorolt törvényileg tiltott magatartást. Ez kétféle következményt is maga után vonhat. Az egyik: a Ptk. 5.§ (3) bekezdése szerint "ha a joggal való visszaélés jogszabály által megkívánt nyilatkozat megtagadásában áll, és az a magatartás... különös méltánylást érdemlő magánérdeket sért, a bíróság a fél nyilatkozatát ítéletével pótolhatja, feltéve, hogy az érdeksérelem másképpen nem hárítható el" (rövidítés a felperesektől).
Nem kétséges, hogy ha a felperes fél törvényes jogával visszaél, olyan módon, hogy megakadályozza a polgári perben az ellenérdekű fél védekezését, törvényes érdeket csorbít, minthogy a perben a felek egyenlőek, tehát amíg a felperes beszerezhet magánszakértői véleményt, ugyanebben - "visszaélésszerűen" - az ellenérdekű felet megakadályozza. A perbíróság esetleges részítélete ezt a törvénysértő felperesi akadályt elháríthatja, ehhez nem kell a dokumentáció "anonimizált" kiadását alkalmazni.
A másik megoldás perjogi. A Pp. 8. § (1) bekezdése: "a bíróság köteles biztosítani, hogy a felek... jogaikat rendeltetésszerűen gyakorolják, és perbeli kötelezettségeiknek eleget tegyenek" (rövidítés a felperesektől). Tehát a bíróság - a perjogi rendelkezések értelmében is - élhet a Ptk. 5. §-ban foglaltakkal.
A Pp. 8. § (2) bekezdése szerint: "a bíróság köteles megakadályozni minden olyan eljárást, cselekményt vagy egyéb magatartást, amely a jóhiszemű joggyakorlás követelményeivel ellentétes... A bíróság a feleket a perbeli jogok jóhiszemű gyakorlására figyelmeztetni köteles. A figyelmeztetésnek ki kell terjednie a rosszhiszemű pervitel következményeire is" (rövidítés a felperesektől).
Nem kétséges, hogy a perben a jogok "visszaélésszerű" gyakorlása: rosszhiszemű pervitel. Ennek mind a Ptk-ban, mind a Pp.-ben meg vannak a szankciói. Végül is a rosszhiszemű pervitel a per elveszítéséhez is vezethet. A felperes érintett személy "visszaélésszerű" pervitelének törvényes szankcióit köteles a bíróság alkalmazni, és ennek nem perbeli adekvát szankciója - a jogvitában felmerült esetben - az orvosi dokumentáció "anonimizálása".
Azt reméljük, hogy - mivel az orvosi dokumentáció úgymond "anonimizálása", és harmadik személy részére ilyen formában hozzájárulás nélküli kiadása a gyógyintézet alperesek bevett gyakorlatává vált - a t. Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság, ítélete indokolásában megjelöli a törvényes megoldást.
A "visszaélésszerű" felperesi joggyakorlás esetén "anonimizált" orvosi dokumentum kiadása harmadik személynek hozzájárulás nélkül, a Legfelsőbb Bíróság 1997. január 8-i ítélete indokolásának koncepcióját a bírói gyakorlat - mint ezt a jelen jogvita elsőfokú és másodfokú ítélete is egyértelműen megmutatja - nem tette magáévá. Nem vizsgálta ugyanis egyik bíróság sem, hogy a felperesek "visszaélésszerűen" nem járultak-e hozzá a dokumentáció harmadik személynek kiadásához, hanem tudomásul vették, hogy az alperes nem kért - és ezért értelemszerűen nem kaphatott - hozzájárulást az orvosi dokumentáció kiadásához. A személyhez fűződő jog megsértésének bírósági megállapítását mindkét bíróság - felperesek kereseti petituma ellenére - elutasította. Érthetetlen, hogy ugyanazon a bíróságon két bírósági tanács - gyakorlatilag azonos tényállás mellett - ellentétes koncepció szerint hoz ítéletet! A bírósági ítélkezés kiszámíthatósága az igazságszolgáltatás funkciójának alapproblémája. Kiszámíthatóság nélkül nincs igazságszolgáltatás.
Felülvizsgálati kérelmünket 2001. január 3-án a következőkkel egészítettük még ki:
Annak érzékeltetésére, hogy a t. Legfelsőbb Bíróság 1996. január 8-án kelt Pfv. IV. 21.235/1996/6. felülvizsgálati ítéletének indokolása - az "anonimizálás" tárgyában - milyen nagy, csitulni nem akaró hullámokat vert, A.) alatt csatoljuk a Fővárosi Bíróságon folyó 6. P. 24.OO9/1998. ügyben a felperesek 1998. július 16-án kelt keresetváltoztatását és mellékletét. A keresetváltoztatásból kitűnik, hogy ugyanazok az - "anonimizáltan" egészségügyi dokumentáció kiadása miatti - alperesek, mint az 1996-os felülvizsgálati eljárás és a jelen felülvizsgálati eljárás II. r. és III. r. alperesei. Jelen beadványunkhoz B.) alatt csatoljuk a Fővárosi Bíróságon folyó perben ügyvédünk leírását az e tárgyban folyamatos perekről. C.) alatt csatoljuk a Fővárosi Bíróságon II. r. (a jelen felülvizsgálati jogvitában III. r.) alperes ügyvédünkhöz 2000. november 21-én érkezett nyilatkozat elnevezésű beadványát.
Megjegyezzük, hogy azóta más alperes gyógyintézetek is éltek ezzel a "jogukkal", és harmadik személynek "anonimizálva" kiadták az érintett személy orvosi dokumentációját. Ezen iratokat egyelőre nem csatoljuk, de kívánságra benyújtjuk.
Tisztelettel kérjük a jelen felülvizsgálati eljárásban a dokumentáció - "anonimizálással" történő, felperesek szerint jogellenes - kiadásának a felülvizsgálati ítéletben való megoldását, hivatkozással az Alkotmány 47. § (2) bekezdésére, amely szerint a Legfelsőbb Bíróság biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét.
IX. A felülvizsgálati ítélet meghozatala
A felülvizsgálati tárgyalást 2001. január 8-án tartotta a Legfelsőbb Bíróság, dr. Horeczky Károly tanácselnök elnökletével. Már a tárgyalás is nagyon feszült légkörben folyt le, egyértelműen érezni lehetett, hogy dr. Horeczky Károly tanácselnök neheztel a felperesekre azért, mert "remek találmányát", az "anonimizálva" kiadható orvosi dokumentációt én - mint a felperesek ügyvédje - több oldalról törvénysértőnek tartom, és mindezt pontosan, sokoldalúan, anyagi és perjogi oldalról részletesen kifejtettem. Megítélésem szerint ezt a Legfelsőbb Bíróság egyik legbefolyásosabb bírója magára nézve olyan mértékig sértőnek tartotta, hogy úgyszólván semmi más nem érdekelte. Ezt a - számára "súlyos sértést" meggyőződése szerint - csak felperesek teljes keresetének, vagyis azok minden részletének elutasításával látta megtorolhatónak.
Ennek szellemében is "ítélkezett". Úgy tűnik - hatalmánál fogva - másik négy bírótársát is meg tudta győzni arról, hogy ez a "Legfelsőbb Bíróságot ért sérelem" csak így "hozható részben helyre". Ennek érdekében az ítélet úgyszólván semmiféle mértéket, korlátot nem ismert. Feltehetően az a "meggyőződés" vezérelte, hogy ez az "utolsó felvonás": a RES JUDICATA, tehát akármilyen ítélet születik: NINCS TOVÁBB! A jogvita végérvényesen befejeződik Abban nem tévedett, hogy a JOGVITA valóban befejeződött, azonban a VITA távolról sem. A vitát - nem tehetek egyebet, észlelve a szélsőségesen súlyos jogsértések sorozatát - folytatom, már nem a JOG-vita, hanem a józan ész, a logika keretei között. Biztos vagyok benne, hogy ez a később kialakult jog-vitákra is hatással lesz, de attól függetlenül is, egy független demokratikus jogállamban a vita eredménye általában messze túlmutat a jogvitán! A "jogvitáról" szóló második fejezetben már idéztem a Bj. tv. 28. § (2) bekezdését, amely szerint "a bíró a szolgálati viszonyán kívül nyilvánosan nem fogalmazhat meg véleményt bíróság előtt folyamatban lévő vagy folyamatban volt ügyről, különös tekintettel az általa elbírált ügyekre" (kiemelés: Á.Gy.). Sajátosan alakul tehát a független, demokratikus jogállamokban a vita és a jogvita egymáshoz való viszonya. A jogvitában az utolsó szó mindig a bíróságé, a feleknek és ügyvédeinek azt követően egyetlen szava sem lehet, minthogy beállt a RES JUDICATA. Ám a vita ezzel nem zárult le, ott az érvek - nem jogi eszközökkel - tovább folytathatók, amiben az ítéletet hozó bírónak már nem lehet szava, csak a többi vitatkozó félnek. A feleknek és ügyvédeiknek nem lehet megtiltani, hogy tovább vitatkozzanak, de a bírónak igen!
Nagyon remélem, hogy jelen tanulmányom - mint vitaanyag - érdemben vissza fog hatni a további jogvitákra, sőt az egész magyar igazságszolgáltatásra is. Éppen ez e vitaírásom célja, és egyáltalán nem az, hogy igazamat - minden áron - kimutassam. Ez utóbbi nem érne meg egy könyvet, és fényévnyi távolságra van célomtól.
A felülvizsgálati eljárást befejező ítélet érdemi értékelése három előkérdést igényel:
ad. 1. Meddig terjedhet a "jog"-vita?
A Pp. 1. § szerint: "Ennek a törvénynek az a célja, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban FELMERÜLT jogviták bíróság előtti eljárásban való pártatlan eldöntését az e fejezetben meghatározott alapelvek érvényesítésével biztosítsa" (kiemelés Á.Gy.).
Az idézett szakasz - a "törvény célja" - egyértelművé teszi, hogy a bíróságnak csakis olyan "jogviták" eldöntéséhez van joga, amely a felek között felmerült, és éppen e jogvita eldöntése céljából fordultak a bírósághoz. A kérdés most már az: mi történjék akkor, ha a bíróság az ítéletében (annak indokolásában) olyan "jogvita eldöntésére" is vállalkozott, amely a felek között nem merült fel? Erre logikusan véleményem szerint csak egy válasz adható: az ilyen része az ítéletnek (indokolásának) - a meghozatal pillanatától - semmis. Ez abból a természetes jogelvből következik, miszerint az állam egyetlen hatalmi ága sem terjeszkedhet túl alkotmányosan biztosított jogain. Ahhoz, hogy ez a semmisség bekövetkezzen, nem kell semmiféle további jogi aktus, ez magából a történésből egyenesen következik. A bíróság az igazságszolgáltatás egyetlen szervezete: igazságszolgáltatás és bíráskodás a magyar jogrendszerben szinonimák. 3
Mindebből logikusan következik a kérdés: hogyan kell értelmezni a Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 21. 235/1996. számú ítéletének - már idézett - azon két bekezdését, amely az "anonimizálásról" rendelkezik, minthogy ez az indokolási rész olyan kérdést tárgyal, amely jogvita a felek között nem merült fel, annak eldöntését a felek nem kérték, a bíróság tehát - megszegve a Pp. 215. § korlátait - túlterjeszkedett a kereseti kérelmeken? Erre a kérdésre csakis az lehet a jogszerű válasz: az ítélet ezen indokolási része törvénysértő, senkire nem kötelező, az nem létezőnek tekintendő!
Ebből adódó további - perjogilag logikus - következtetés: azok az ítéletek, amelyek ezt a de jure nem létező bírósági ítéleti részt más perekben is alkalmazták - már pusztán az alkalmazás ténye miatt is - törvénysértő módon jártak el. Így törvényt sértett az "anonimizálást" elfogadó Pest Megyei Bíróság a 6. P. 21.237/1995/45. számú első fokú ítéletével, a Legfelsőbb Bíróság a Pf. III. 23.352/1998/6. számú ítéletével és a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a Pfv. X. 22.548/2000/4. számú ítéletével, minthogy semmis "ítéleti részletet" alkalmaztak ítéletben. Ez önmagában is súlyosan jogellenes, alaki jogilag is, de különösen törvénysértő anyagi jogi szempontból (erről a korábbiakban már részletesen szóltam).
ad. 2. A másik előkérdés: milyen a mai magyar ítélkezés elmélete és gyakorlata?
Az ítélkezés egyik legfontosabb - de kevésbé hangsúlyozott - részjelensége a "tárgyalás berekesztése" (Pp. 145. §). Ez azért nagyon problematikus, mert minden per - még az eredetileg legegyszerűbbnek látszó is - a tárgyalási szakaszban bonyolódik. Különösen vonatkozik ez az "orvosi műhiba" okozta kártérítési perekre, amelyeket az alperesek és a szakértők úgy össze tudnak zavarni, hogy a végkifejlet szinte átláthatatlan. Az a jogvita is, amelyet jelenleg elemzek - Rezes Katalin szülés közben kialakult szepszise, majd ebből következő halála - eredetileg olyan egyszerű tényállás volt, amelyet tőlünk nyugatra lévő független demokratikus jogállamokban "res ipsa loquitur"-nak (dolog, ami önmagáért beszél) neveznek, és amelyben a per kimenetele (a felperes pernyerése) nem lehet kétséges. Magyarországon ez távolról sincs így. Amikor ugyanis a bíróság a tárgyalást (egyoldalú bírói aktussal) berekeszti, nem lehet még sejteni sem, hogy miért látja a bíróság a pert "határozatra megérett"-nek. Ez még a nagyon sokat látott, hallott gyakorlott - ilyen perekre szakosodott - ügyvéd számára is ismeretlen. Ennek alapvető oka, hogy a bizonyítási eljárás nagyon sok szálon fut, bonyolódik, ellentmondásoktól terhes, és nem lehet tudni, miért értékeli a bíróság a bizonyítási eljárást éppen az adott stádiumban "határozathozatalra megérett"-nek. Ezt természetesen az ítélet rendelkező részének és indokolásának a kihirdetése után - többé-kevésbé pontosan - már tudom, de akkor már késő: a per vagy első fokon, vagy jogerősen, illetve felülvizsgálattal befejeződött, és a feleknek és jogi képviselőinek ehhez már - de jure - nem lehet egyetlen szava sem.
ad. 3. A MEGGYŐZŐDÉS
Az olvasóban - ezt olvasva - felmerülhet a kérdés: miért nem lehet tudni, hogy mikor "érett meg" a peres eljárás határozathozatalra? Erre a válaszom: az ügyvéd (én, mint ezen írás szerzője általában orvosi műhiba perben a felperes jogi képviselője) ismeri részletesen a történeti tényállást (többnyire a dokumentumokból, a felek előadásából, a szakértők szakvéleményeiből stb.), a törvényi tényállást (a per tárgyát képező anyagi és eljárási törvényeket, a kormányrendeleteket, a végrehajtási rendeleteket, az irányelveket, az állásfoglalásokat, a jogegységi döntéseket, a bírói gyakorlatot stb.), azonban a bírói ítélkezés előzetes kalkulálásához mindez KEVÉS! Ismerni kellene mindezekhez még a bíró MEGGYŐZŐDÉSÉT IS. A Pp. 206. § (1) és (2) bekezdése alapján, ugyanis a bíróság a tényállást mindezen bizonyítékok egybevetése alapján állapítja meg, a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, ÉS (!) meggyőződése szerint bírálja el! (Kiemelések: Á.Gy.)
A történeti és törvényi tényállás pontos ismerete tehát nagyon kevés ahhoz, hogy számítsak a várható ítélet lényegére. Nem tudhatom előre - "a tárgyalás berekesztése" előtt -, hogy mi a bíróság álláspontja például a magánszakértő szakvéleményéről (némely bíró egyáltalán nem veszi figyelembe, más bírók lényegesen kevesebb bizonyító erőt tulajdonítanak neki, mint a kirendelt szakértőnek, megint más bírók semmiféle különbséget nem tesznek a magán, illetve a kirendelt szakértő álláspontja között). Nem tudhatom, hogy a bíróság a bizonyítékok közül egyeseket "figyelmen kívül hagy" (jelen tanulmányban ismertetett elsőfokú ítéletet hozó bíróság), vagy egyes bizonyítékokat "kirekeszt" a bizonyítékok közül (mint a jelenleg ismertetés alatt álló ügyben a másodfokon eljáró bíróság). Nem tudhatom a tárgyalás berekesztése előtt, hogy a majd ítélkező bíróság "elhiszi-e" az előzőekben eljárt bíróságoknak, hogy egyes bizonyítékokat "figyelmen kívül hagytak", illetve "figyelembe sem vettek" és bírótársait "megcáfolva" annak a "meggyőződésének" ad hangot, miszerint ez nem így volt, de mégis helyesen járt el az első és másodfokon eljárt bíróság a bizonyítékok értékelésénél (mint ezt a felülvizsgálatot ítélettel befejező bíróság ítéletében kimondotta). Ilyen "bírói meggyőződéseken" emberek, egész családok jövője, élete dőlhet el. Ez tehát nem akármilyen jelentőséggel bír!
Bírói meggyőződés annyi van, ahány bíró, minthogy minden bíró ember, és az emberi meggyőződések - ez az ember személyiségének lényeges eleme - különböznek egymástól.
Feltűnő és sajátos, hogy erről a tényezőről a bíróság megítélése és az ítélkezés tudományos értékelése során alig esik szó, holott ez a bírósági ítélkezés kardinális része, nélküle a bírósági ítélkezés nem is értékelhető. 4 Jelen könyvem egyik tanulmánya (A bíróság ítélete és a jogerős ítélet utóélete, a III. fejezetben) is részletesen foglalkozik az itt elemzett problémával.
Sajátos tény, hogy A bizonyítás elmélete című szakkönyv (írta Zlinszky Imre 1875-ben) 5 erről részletesen ír, vitatkozva a "kötött bizonyítás" elméletével (lásd erről a függelékben 24-es számú könyvrészletét).
Amennyiben manapság a bírói meggyőződésről - mint az ítélkezés elengedhetetlen eleméről - mégis szó esik, ez csak a bírói szerep mértéken túl való titkolódzásáról szól, nehogy a felek valamit is megtudjanak a bíró meggyőződéséről! Soltész Judit bíró erről a Jogtudományi Közlöny 2002. júniusi számában így ír: "Az interakciókban, vagyis a peres eljárás során a bíró az ügyfél irányában gyakorlatilag csak a bírói szerepelőírásokat valósíthatja meg, egyéniségének az ügyfél előtt rejtve kell maradnia, szinte személytelenné kell válnia ahhoz, hogy a feladatát a szerep előírásainak megfelelően oldja meg. Az ügyfél az eljárás során nem ismerheti meg a bíró személyiségét, nem láthatja meg a bírót foglalkoztató egyéni problémákat, nem tudhatja a bíró családi, anyagi körülményeit stb. A személytelenséget külsőségekben is hangsúlyozni kell, tehát nem mindegy, milyen a bíró öltözködése. A talár bevezetése e követelménynek megfelelően az arctalanságot biztosítja. A bíró pozíciójához kapcsolódó szerep elsősorban a jogalkalmazó bírói tevékenységben jelenik meg, a peres, vagy peren kívüli eljárás során felmerült jogi probléma jogszabályoknak megfelelő megoldását követeli meg. Az e szerepelvárásnak megfelelő bírói magatartást nehezítheti egyrészt az, hogy a jog nem szabályozza aprólékosan, vagy nem mindig egyértelműen az életviszonyok összességét, és a bírónak a szerep elvárása szerint, de személyisége, egyéni bölcsessége, tudása alapján kell dönteni, méghozzá úgy, hogy döntése megfeleljen az ún. bírói gyakorlatnak, másrészt a bíró, mint magánember nem feltétlenül ért egyet az alkalmazandó jogszabállyal és így, ezt az ellenállást, egyet nem értést legyőzve kell a jogszabályoknak megfelelően eljárnia.... A jogalkalmazó bírói szerepen kívül, attól elkülönülve van a bírónak döntnöki szerepe, melyben a bíró, mint a tudás letéteményese oldja meg, dönti el az ügyfelek által már nem megoldható problémákat. A döntnöki szerepben dominál a bíró hatalmi helyzete, hiszen az ügyfél és a bíró között alá-fölérendeltségi kapcsolat van." 6
A most idézett - Jogtudományi Közlönyben megjelent - tanulmányra még 2002. augusztusban válaszoltam Emberi lények-e a bírók? című tanulmányomban, amelyet jelen könyvem első írásaként közlök.
A tanulmány gondolatmenete jellegzetesen a mai magyar bírói mentalitás terméke: a bíró totális felsőbbsége a felekkel szemen, akik a bírói fölény alávetettségében csak szolgai, engedelmes eszközei lehetnek a bírói pervezetésnek, döntéseinek és ítélkezésének.
Sajátos - és számomra megfejthetetlen - tény, hogy a tanulmány szerzője a "szerepelméleti aspektusok" között, meg sem említi a bíró "meggyőződését", amely az ítélkezésnél PERDÖNTŐ elem!
A bíró "meggyőződés" szerint való döntését előírja a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (Bsz. tv.) 3.§-a: "a bírók függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók" (kiemelés: Á.Gy.), továbbá a Pp. 206.§ (1) bekezdése: "a bizonyítékokat... meggyőződés szerint bírálja el" (kiemelés Á.Gy.), és (2) bekezdése: "a bíróság azt is meggyőződése szerint ítéli meg, hogy milyen jelentséget tulajdonít annak, ha a személyes megjelenésre idézett fél nem jelenik meg"(kiemelés Á.Gy.).
A bírói "meggyőződés" mint az ítélkezés (a Bsz. tv. szerint "döntés") törvényi tényállási elemként való beépítése, mint a bíró joga és kötelezettsége, értelmezhetetlen fogalom. Ennek több - egymástól részben független, részben összekapcsolódó - oka van.
A "meggyőződés" - mint fogalom - homonímia (azonos kifejezés, két, értelmezéssel, mint például nap és nap, óra és óra stb.).
A meggyőződés egyik értelme: "a meggyőződik igével kifejezett cselekvés, folyamat, az a tény, hogy valaki meggyőződik valamiről bizonyságot szerez". 7 A meggyőződés másik értelmezése: "valamely szilárd, megalapozott nézet, eszme, hit, világszemlélet és ebből eredő magatartás". 8 A magyar nyelv értelmező kéziszótára 9 szerint: első értelem: "az a folyamat vagy tény, hogy valaki meggyőződik valamiről, illetve annak eredménye". A második értelem: "szilárd, megalapozott nézet és az ebből eredő magatartás."
Nem tudható, hogy a törvényalkotó melyik értelmezést vette alapul a kettő közül, amikor a törvény szövegébe a "meggyőződés" bírói kötelmet törvényi tényállási elemmé tette. Csak feltételezni lehet - valószínűség alapján -, hogy az elsőt. Ez is az egész polgári jogi ítélkezést kétségessé, ellenőrizhetetlenné, a bíróság önkénye alapján kiszámíthatatlanná teszi, aminek az igazságos ítélkezéshez semmi köze sincs. A bíró "meggyőződése" már az első értelmezésben is teljesen kiszámíthatatlan a felek - sőt más bíróságok - számára is, de az első értelmezés fokozatosan átmegy a második értelmezésbe, minthogy aki folyamatosan, rendszeresen, újra és újra ugyanarról győződik meg, szubjektív gondolatai, sőt érzései alapján, annak az az "alkalmi" meggyőződése megszilárdul, megcsontosodik, és átmegy szilárd eszmerendszerébe, világszemléletébe és ebből eredő magatartásába: gyakran sorozatosan igazságtalan ítélkezésbe!
A "meggyőződés" az ember szubjektív folyamatának eredménye. Alapja a "győz" ige igekötős (meg...) és főnévképzős alakja. Az, hogy az ember szubjektumában milyen érvek, állítások, tényezők "győznek le" más érveket stb. az emberi szubjektum belső, megközelíthetetlen folyamata, amit befolyásolnak tudatos, féltudatos és tudatalatti érvek, érzések, tudati, vagy tudatalatti "elfojtások". A tudatalatti primer szerepe a meggyőződésben - Sigmund Freud szerint - "a visszaidézés megzavarása a megkezdett téma magvából indul ki, mert tudattalan ellentmondás támad az idézet kifejezte vagy eszméje ellen." 10
A bíró meggyőződésének beépítése - a jogalkotó által - az ítélkezés kialakításába, az egész ítélkezést céljai ellen fordítja: kiszámíthatóból, előre tervezhetőből teljesen szubjektívvé teszi. Ehhez járul még az emberi meggyőződés - egyébként nagyon helyes, törvényes - alkotmányos védelme is.
Az Alkotmány 60.§ (1) bekezdése kimondja: "a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára." A (2) bekezdés ezt írja elő: "ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását..." (kiemelés és rövidítés Á.Gy.). A "meggyőződés" tehát minden ember alapvető joga gyakorlásának egyik olyan alkotmányos jogosítványa, amely alkotmányosan védett, azt firtatni, kutatni, feltárni, számon kérni törvényileg tilos. Ennek ellenére a "meggyőződés" szabadsága a jogtudományos elemzés számára mind a mai napig - számomra érthetetlen módon - elhanyagolt tényező maradt. A már említett, Kukorelli István által szerkesztett Alkotmánytan is csak egyetlen helyen említi, az 5.4.3. pontban, a lelkiismereti és vallásszabadság címszó alatt (154. oldal). Az ember "meggyőződése" azonban semmi körülmények között sem köthető össze csakis a vallásos meggyőződéssel. A meggyőződés ennél sokkal tágabb, magában foglalja a világnézettől (nem csak a vallásoktól) kezdve az egész emberi gondolkodás rendszerét, annak minden ágát a tudományos meggyőződéstől az élet milliónyi egyéb tudatos és tudatalatti részéig, így az igazságról, jogi és nem jogi értelemben is. Ezt a teljesen ellenőrizhetetlen "meggyőződést" a bírói ítélkezés törvényi tényállási elemévé tenni szélsőségesen igazságtalan, és utólag jóvátehetetlen igazságtalanságok, törvénysértések bekövetkezéséhez vezet a bíráskodásban.
Kétségtelen, hogy a Pp. 1976-ban kiadott "magyarázata" 11 a X. fejezetben ("bizonyítékok") dr. Farkas József megpróbál magyarázatot adnia Pp. 206.§ (1) és (2) bekezdésében törvényi tényállási elemmé nyilvánított bírói "meggyőződés" - mint az ítélkezés alapja - kifejezésre. Ezt írja: "a bíróság e kétféle és lényegében összefonódó bizonyításmérlegelési tevékenységen kívül a bizonyítás körében még más kérdéseket is szabad mérlegelés útján meggyőződés szerint állapít meg, így például a bizonyítékok relevanciáját, azaz ügyre tartozását, azok megengedhetőségét" 12
Majd később: "Az egyes bizonyító eszközökben rejlő bizonyítékok mérlegelésénél a bíróság az összes körülményt veszi figyelembe és a mérlegelés eredményénél egyetlen irányító szempont a bíróság belső meggyőződése (kiemelés Farkas József szerzőtől). Azt, hogy miért ez a BELSŐ MEGGYŐZŐDÉS az egyetlen irányító szempont (!), arra nem ad magyarázatot, de a "meggyőződést" külön - a törvényben egyáltalán nem található jelzővel is erősíti, ez: a belső. Nem derül ki, hogy ezt a törvényben nem szereplő tényállási elemet honnan "vette elő"!
Majd ismét később írja: "a szabad mérlegelés gondos bírálatot tételez fel, nem lehet a szabad meggyőződés a bírói önkény megnyilvánulása, homályos érzelmi folyamatnak, vagy általánosságban mozgó sejtésnek az eredménye, a logika és a gyakorlati tapasztalat szabályai szerint kell a konkrét tényállást vizsgálni, a szabad mérlegelés tehát csak annyira terjedhet, amennyire a helyes gondolkodás szabályai megengedik" (kiemelés Farkas Józseftől). 13
Kétségtelen, hogy ez az okfejtés helyes, megtalálhatók benne a logika (!) és a helyes gondolkodás szabályai, kifejti, hogy milyen nem lehet a belső meggyőződés az ítélkezésben. Ezt azonban nem fejti ki, a meggyőződést hol a "belső", hol a "szabad" - oda nem kodifikált - jelzővel látja el, tehát helyes érvelését mindez lerontja. mindez Másutt sem kerül kifejtésre.
Véleményem szerint - ahogyan ezt fentebb bizonyítottam - a bírói "meggyőződés" helyett a logika szabályai szerint való levezetést kellett volna a törvényalkotónak kodifikálnia, és nem ezt a teljesen logikátlan bírói "meggyőződést", ami számtalan misztikus értelmezésre ad lehetőséget, de egyre biztosan nem: a polgári peres eljárás előzetes kiszámíthatóságára, ami egyébként minden bírósági eljárás legelemibb követelménye kellene legyen! Mindezek után részletesen elemezhető maga a Pfv. X. 22.548/2000/4. felülvizsgálati ítélet (amelyet a függelékbe 22. szám alatt vettem fel, míg dr. Farkas Márton igazságügyi orvos-szakértő véleményét a 23. szám alatt).
X. A felülvizsgálati bíróság ítélete
A felülvizsgálati ítélet bevezetőben ismerteti a felperesek felülvizsgálati kérelmeit Rezes Katalin fertőzése és halála vonatkozásában a következőképpen: "A felperesek felülvizsgálati álláspontja szerint a jogerős ítélet eljárási és anyagi jogszabálysértéssel utasította el a felperesek keresetét. Elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy az I. és II. r. alperesek kártérítő felelősségét megalapozó, a felperesek által szolgáltatott bizonyítékokat, illetve dr. Szőnyi István tanúvallomását a jogerős ítélet "kirekesztette" a bizonyítékok köréből, ami az eljárási jognak a szabad bizonyítási rendszerével ellentétes eljárás volt. Ennek következtében az értékelt bizonyítékok mérlegelése a Pp. 206. §-ába ütközött. Érdemben tévesen állapította meg a jogerős ítélet, hogy a HELLP-szindróma kezelése az alpereseknél megfelelő volt, mert ez kifejezetten iratellenes. Bizonyítottnak találták a felperesek a méhben visszamaradt idegen test okozta (chorionboholy maradványok) szeptikus állapot miatti megbetegedést azzal, hogy ez az időben fel nem ismert és megfelelően nem kezelt HELLP-szindrómával szimbiózisban okozta a néhai halálát. Mindezek olyan jogellenes magatartások voltak, amelyek megalapozták a kárfelelősséget. Azt is vitatták a felperesek, hogy a II. r. alperesnek a műtéti technikai hibája a néhait terhelő kockázat körébe tartozott."
Az "ismertetés" iratellenes. Mi a felülvizsgálati kérelemben egészen részletesen leírtuk azt a perdöntő fordulatot, amely során Buris László igazságügyi orvos-szakértő és Lampé László szülész, egyetemi tanár két helyen a szövettani anyagban megtalálták a mikroszkopikus chorionboholy átmetszetet. Ez - ahogyan bebizonyítottuk - vitathatatlanul (!) bizonyítja, hogy Rezes Katalin méhében corpus aliendum (idegen test) maradt vissza, és ez volt a fertőző góc! Ezt az alpereseknek is fel kellett volna ismerni, és így megakadályozható lett volna a HELLP-szindróma kialakulása, illetve a HELLP-fertőzés továbbterjedése. Ezt mi egészen részletesen elemeztük, de a felülvizsgálati bíróság a felülvizsgálati kérelmünk ismertetésénél szóra sem találta méltónak azt, hogy mi ezt gyökeres fordulatnak tartjuk a per lefolyása során. Ez a nyomatékos és részletes elemzésünk az ismertetés során egy semmitmondó fél sorral "elintézettnek találtatott". Ez a felülvizsgálati eljárás már fényt derít a bírók "meggyőződésére".
Az okok, amelyek miatt a LB Pfv. X. bíróság nem találta indokoltnak felülvizsgálati kérelmünket:
1.) A felülvizsgálati ítélet írja: "Tévesen állítják a felperesek, hogy az eljáró bíróságok egyes bizonyítékokat a bizonyítás köréből kirekesztettek, függetlenül az első fokú ítélet és a másodfokú ítélet kiragadott szóhasználatától. Valójában megállapítható, hogy a bíróságok a perben beszerzett valamennyi bizonyítékot értékelték, és a bizonyítékok egybevetése alapján hozták meg döntésüket. Mind az első fokú ítélet, mind a másodfokú ítélet foglalkozott azokkal a bizonyítékokkal, amelyek az ügy eldöntése szempontjából relevánsak voltak. Téves tehát a felpereseknek az az állítása, hogy a bíróságok az alpereseket mentő bizonyítékokat vették csak figyelembe, és a keresetet megalapozó bizonyítékokat "kirekesztették". Ebből következően a Pp. 206. §-a (1) bekezdésének megfelelően a rendelkezésre álló valamennyi bizonyíték egybevetése alapján, mérlegeléssel állapította meg a jogerős ítélet a tényállást. A felperesek valójában azt kifogásolják, hogy a kereseti tényállításaikat megalapozni látszó bizonyítékokat a bíróságok a mérlegelés során nem fogadták el. Ez azonban nem a bizonyítékok kirekesztését jelenti, hanem a bizonyítékok mérlegelését. A lepényrész maradvány vagy chorionboholy maradvány miatti szeptikus állapot kialakulása, mint a halált eredményező betegség fő oka a perben nem nyert bizonyítást. Ezt a tényt a szakértői vélemények okszerű és helyes mérlegelésével állapította meg a jogerős ítélet. A felpereseknek az az álláspontja, hogy ebben a kérdésben a DOTE IOI szakértői véleménye a döntő, valójában igaz, csak nem abban az értelemben, amint azt a felperesek állítják. Egyrészt e szakértői vélemény nem vont le a megtalált mikroszkopikus méretű chorionboholy maradványokból olyan következtetést, hogy a méhben visszamaradt toxikus anyag miatt betegedett meg a néhai. Sőt, és ez a kifejezetten döntő megállapítása e véleménynek, egyértelműen állította azt - és nem csak a HELLP-szindróma eredőjeként -, hogy a néhainál a lepényrész maradvány miatti gyermekágyi sepsis keletkezése kizárható. Ezt a megállapítást a kirendelt szakértők is megerősítették. Mindezeket egybevetve okszerűen jutott a jogerős ítélet arra következtetésre, hogy a méhben visszamaradt idegen anyag nem volt eredője a megbetegedésnek, ennek fel nem ismerése és megfelelő kezelés elmaradása miatt az I. r. alperes kártérítő felelőssége nem állapítható meg. Ebben a körben lényegében a mérlegelést támadják a felperesek, azonban a mérlegelés csak akkor jogszabálysértő, ha az kifejezetten megalapozatlan vagy iratellenes. Utaltak a felperesek arra is, hogy a HELLP-szindróma korábban felismerhető lett volna, ha az I. r. alperes kezelőorvosai rögtön a szülést követően megfelelően vizsgálják a néhait. Ebben a körben azonban olyan mulasztást a kezelőorvosok terhére, amely a jogellenes magatartást megalapozta volna, nem bizonyítottak. Azt ugyanis, amit a felperesek állítanak, hogy a szülést követő 4. napig a kezelőorvos "még a szokásos rutinviziteket" sem végezte el, megállapítani nem lehetett. Az I. r. alperes kártérítő felelőssége tekintetében tehát jogszabálysértés hiányában a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére nem volt indok."
Mindezen megállapításokra a válaszom:
A.) Úgy tűnik, hogy a LB Pfv. X. felülvizsgálati bíróság nem hisz saját bíró kollégáinak. Első fokon az ügyet három bíró (egy hivatásos és két ülnök) bírálta el, és expressis verbis állították, hogy egyes bizonyítékokat - így nevezetesen dr. Farkas Márton szakvéleményeit, Szőnyi István tanú (II. r. alperes orvosa) és a DOTE IOI-tól Buris-Lampé szakértői véleményét - "a végső tényállás kialakításakor FIGYELMEN KÍVÜL HAGYTA!" (kiemelés Á.Gy.) Ez tehát azt jelenti, hogy még az ítéletek félreérthetetlen egzakt bírósági állításait sem lehet elfogadni, mert egy "magasabb fokú" bíróság határozott állítását visszavonja! Ez a bírói ítélkezés teljes zűrzavarát jelenti! Végső soron NEM BÍRÓI ÍTÉLKEZÉS!
Ugyanez vonatkozik a jogerős ítélet felülvizsgálati "értékelésére" is. Ha a Legfelsőbb Bíróságon három hivatásos bíró (közülük legalább kettő, mert a szavazási arányt nem ismerhetem meg) az állítja, hogy "KIREKESZTETTEK" egyes bizonyítékokat, de ezt a felülvizsgálati bíróság nem hiszi el, azt állítva, hogy - habár a jogerős ítéletet hozó bíróság ezt állította - ez nem felel meg a valóságnak, mert állításuk ellenére NEM REKESZTETTÉK KI, akkor egy független demokratikus jogállam polgára, ezt olvasva egyszerűen nem hisz a szemének. Amikor egy független demokratikus jogállam polgára - ügyvédi képviselettel - pert indít, feltételezi, hogy ügyében olyan szakemberek (bírók, orvos-szakértők stb.) járnak el, akik ismerik a logika legelemibb szabályait. Legalább azt tudják az arisztotelészi formális logika alapelveiből, hogy "A" és "nonA" egyszerre nem lehet igaz. Ez vonatkozik a három bírósági ítéletre (kirekesztették, tehát nem rekesztették ki) és az igazságügyi orvos-szakértői véleményekre is. Többek között annak a szakértő párosnak a szakvéleményére is, amelyet a felperesek szereztek be. Dr. Buris és dr. Lampé azt állítják, hogy Rezes Katalin halála után évekkel megtaláltak két chorionboholyt a méh nyakcsatornában - ami fertőző forrás -, de néhány oldallal később azt állítják, hogy ez a fertőző góc nem okozott fertőzést. A felülvizsgálati ítélet azt állítja, hogy a DOTE - IOI szakértői véleménye döntő, de nem abban az értelemben, amit mi állítunk, vagyis Buris és Lampé nem vonták le azt a megállapítást, hogy a megtalált mikroszkopikus anyag - amely a szüléskor feltétlenül makroszkopikus volt - toxikus lett volna. Ez logikai rabulisztika. A méhben visszamaradt chorionboholy szülés után szepszist okoz - ez közismert -, akár levontak belőle ilyen állítást a felkért szakértők, akár nem.
Egyébként nem felel meg a valóságnak, hogy ezt az állítást nem vonták le, csak el kell olvasni szakvéleményüket! Viszont később önmagukat cáfolják meg, nem lehet tudni, miért. Mi indítványoztuk a szakértők meghallgatását, de ettől a bíróság - jogellenes pervezetéssel - elzárkózott. Így a totális logikai ellentmondás rejtve maradt. Azt hittük, hogy a három bíróság és a kirendelt szakértők közül valaki felfigyel arra, hogy "A" és "nonA" egyszerre nem lehet igaz. Különösen akkor fel kellett volna rá figyelni, ha a felperes szakértője és ügyvédje oldalakon keresztül nyomatékosan állítják azt! Ennek ellenére - semmibe véve a logika elemi szabályát - nem a totális logikai ellentmondásra figyelnek fel, hanem a meggyőződésük "logikájába" nem illeszkedő állításokat "figyelmen kívül hagyják", illetve "kirekesztik", majd egy öt hivatalos bíróból álló testület azt állítja, hogy a "kirekesztés", vagyis az "A" egyenértékű a "nonA"-val, mert nem rekesztették ki. Ilyen elképesztően logikátlan orvos-szakértés és ítélkezés egyszerűen elképesztő. Ez a helyzet azt eredményezi, hogy ebben az országban a harmadik államhatalmi ág nem működik, ami az állam egészének működését teszi lehetetlenné.
Ennyit az elsőfokú bíróság bizonyítékok "figyelmen kívül" hagyásáról, a másodfokon eljárt bíróság bizonyíték "kirekesztéséről" és a felülvizsgálati bíróság bírótársai - a logika semmibe vételével - "kirekesztést" kirekesztő! (!) ítéletéről.
Ezek után az is tény, hogy amikor a fellebbezésekben a "figyelmen kívül hagyás"-ra vagy a "kirekesztés"-re utaltunk, az nem "kiragadott szóhasználat" volt, hanem az elsőfokú és másodfokú ítélet lényege! Az a tény, hogy a "figyelmen kívül hagyott" vagy "kirekesztett" bizonyítékokból néhány kisebb részt - ami az alperesekre kedvező volt - mégis idézett a két ítéleti indokolás, a "figyelmen kívül hagyást" vagy "kirekesztést" nem annullálja, hanem FOKOZZA!
Nyilván az a LB Pfv. X felülvizsgálati bíróságnak a MEGGYŐZŐDÉSE (Pp. 206. § (1) bekezdés utolsó fordulata), hogy joga van "figyelmen kívül hagyni", illetve "kirekeszteni" az ítélkezésből az alacsonyabb szintű bíróságok "figyelmen kívül hagyását," illetve "kirekesztését" de csak szavakban, a valóságban a "figyelmen kívül hagyást," illetve a "kirekesztést" is helyben kell hagyni. Meggyőződésük vizsgálhatatlan. Felfogásuk szerint a Pp. 206. § (1) bekezdése egy nagy fekete lepel, amivel letakarható minden törvénysértő ítélkezés. Ez az igazi KIREKESZTÉS a bírósági ítélkezésből - "meggyőződés" alapján. A felülvizsgálati ítélet - mindezek szerint - sokkal rosszabb, pontosabban: még inkább törvénysértő, mint az elsőfokú és a jogerős ítélet, minthogy azok expressis verbis megfogalmazták - a felek számára is egyszerű és érthető módon -, hogy mit is ítéltek meg és mit "hagytak figyelmen kívül", illetve milyen bizonyítékokat "rekesztettek ki". A felülvizsgálati ítélet viszont teljesen összezavarja a fogalmakat, azokat abszolúte logikátlanul "értelmezi", tehát nem képes, illetve nem hajlandó az ítélet rendelkező részét megindokolni.
B.) A felülvizsgálati ítélet orvos-szakértői álláspontjáról. A felülvizsgálati ítélet indokolásában olvasható: "Érdemben helyesen utasította el a jogerős ítélet az I. r. alperessel szemben előterjesztett keresetet, jóllehet annak indokát a Legfelsőbb Bíróság részben nem osztja. Helyesen hivatkoznak arra a felperesek, hogy az I. r. alperes részéről jogellenes magatartásnak minősül az, hogy a HELLP-szindrómát nem ismerte fel, és nem a betegségnek megfelelő gyógykezelést alkalmazta. A kirendelt szakértők véleményéből megállapíthatóan nem minősíthető megfelelő gyógykezelésnek önmagában az, hogy az I. r. alperesnél a néhai vértranszfúziót kapott. A HELLP-szindróma fel nem ismerése miatt tehát az I. r. alperes jogellenes magatartása megállapítható.
A szakértői vélemények azonban aggálytalanok a tekintetben, hogy 1993-ban e diagnosztikus bizonytalanságot, illetve tévedést a menthető ismerethiány okozta. Nem rontja le e szakértői megállapításokat dr. Farkas Márton magánszakértőnek az ezzel ellentétes álláspontja, mely szerint a perbeli esetben a HELLP-szindróma olyan nyilvánvaló volt, hogy azt az I. r. alperesnek is fel kellett ismernie. Ezzel kapcsolatban a mérlegelés alapjaként elég utalni arra, hogy a HELLP-szindrómát nem csak az I. r. alperes kezelőorvosai nem ismerték fel, azt nem diagnosztizálták az Országos Hematológiai Intézetben és a II. r. alperesnél sem. Meg kell jegyezni, hogy a felperesek szakértője is csak a per során állította, hogy a néhainál a HELLP-szindróma eredményezte, legalább részben a halálhoz vezető megbetegedést. Azt, hogy a néhainál ez a súlyos betegség kialakult és progrediált, maga dr. Farkas Márton is csak a harmadik szakértői véleményében állította, függetlenül attól, hogy a betegség tényére utalt korábban is" (felülvizsgálati ítélet 5. oldal utolsó bekezdése, 6. oldal első bekezdése).
A felülvizsgálati ítélet tehát az I. r. alperes magatartását JOGELLENESNEK minősíti, minthogy "a HELLP-szindrómát NEM ISMERTÉK FEL, és nem a betegségnek megfelelő gyógykezelést alkalmaztak". Az indokolás azt is megállapítja, hogy a kirendelt orvos-szakértők véleményéből megállapíthatóan nem minősíthető megfelelő gyógykezelésnek önmagában az, hogy az I. r. alperesnél a néhai vértranszfúziót kapott. A HELLP-szindróma fel nem ismerése miatt tehát az I. r. alperes jogellenes magatartása megállapítható! A felülvizsgálati ítélet tehát az I. r. alperes részéről a jogellenes károkozást megállapította! Ennek ellenére nem ítélte meg a jogellenes károkozást. Ennek indoka: 1993-ban a "diagnosztikus bizonytalanságot, illetve tévedést a menthető ismerethiány okozta"! Az indokolás úgyszólván hihetetlen.
A felülvizsgálati ítélet mindezt azzal indokolja, hogy a felperesi szakértő - dr. Farkas Márton - ezzel ellentétes álláspontját, mely szerint a perbeli esetben a HELLP-szindróma nyilvánvaló volt, csak a harmadik szakértői véleményében állította, függetlenül attól, hogy a betegség tényére korábban is utalt. A felülvizsgálati ítéletnek ez az állítása valótlan: dr. Farkas Márton magánszakértő az első szakvéleményt 1995. március 15-én adta (25 oldalas vélemény, a függelékbe a 2. sorszám alatt - a keresetlevél mellékleteként - felvéve), amelyben pontosan megírta, hogy HELLP-szindrómáról volt szó (22. oldal) és a 25. oldalon részletesen leírta a "HELLP" értelmét is. A Pfv. X. perbíróság tehát azt a peranyagot sem ismerte, amelyből ítélkezett.
Hogyan is állt tehát a történeti tényállás az I. r. alperes magatartásának megítélésénél az elsőfokú eljárás során? A jogellenes károkozást (Ptk. 339. § (1) bekezdés első fordulat) a bíróságok megállapították, csak különbözőképpen fogalmazták meg, az - itt elemzés alatt álló - felülvizsgálati ítélet expressis verbis, félreérthetetlenül! Ahhoz, hogy az ítélet az I. r. alperes felelősségét Rezes Katalin haláláért az ítélet - ennek ellenére - ne állapítsa meg, az lett volna szükséges, hogy az I. r. alperes - a Ptk. 339. § (1) bekezdés második fordulata alapján - magát a felróhatóság alól kimentse, vagyis bizonyítsa, "hogy úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható." Az I. r. alperes ezt az egész eljárás során nem bizonyította - habár őket terhelte az onus probandi -, ezt "helyettük" a kirendelt igazságügyi szakértők (dr. Gáti és dr. Illei) és a három ítélkező bíróság igyekeztek elvégezni. Mit is állít például - ebben a vonatkozásban - a felülvizsgálati ítélet? A következőket: "A szakértői vélemények azonban aggálytalanok (sic) a tekintetben, hogy 1993-ban a diagnosztikus bizonytalanságot, illetve TÉVEDÉST A MENTHETŐ ISMERETHIÁNY okozta". Arról nincs szó az ítéletben, hogy miért "menthető", ha egy fővárosi, nagy gyógyintézeti szülészeti osztály és több magasan kvalifikált szülész 1993-ban, a szülést követően az anyánál a "nagy hamleti kérdésben" ismeret-hiányban szenvednek és tévednek, ezzel a szülő nő halálát okozva. 1993-ban a HELLP-szindróma már több mint egy évtizede ismert volt, csak nem HELLP elnevezéssel illették. Ez azonban semmit sem enyhít felróható magatartásukon. Nem a betegség nevét, hanem a betegséget kell gyógyítani, aminek - megfelelő diagnózis esetén - már akkor is megvolt a pontos terápiája. Rezes Katalin élete tehát - ezt a felülvizsgálati ítélet is állítja - megmenthető lett volna, ha az orvosok nem "rendelkeznek" ismerethiánnyal, és nem tévednek.
A felülvizsgálati ítélet - ebben a vonatkozásban - olyan érveket hoz fel, amelyeket olvasva az ember nem hisz a szemének. Az indokolás azt tekinti "aggálytalan"-nak, hogy dr. Farkas Márton is csak a harmadik szakvéleményében állította, hogy Rezes Katalin HELLP-szindrómában szenvedett, amely állításról már néhány oldallal korábban bebizonyítottam, hogy iratellenes, más szóval: valótlan állítás. A továbbiakban az indokolás alperest mentő érvelése: "a mérlegelés alapjaként elég utalni arra, hogy a HELLP-szindrómát nem csak (!) az I. r. alperesnél nem ismerték fel, azt nem diagnosztizálták az Országos Haematológiai Intézetben és a II. r. alperesnél sem."
Csakhogy a Ptk. 339. § (1) bekezdésének második fordulata (felróhatóság alól kimentő) bizonyítandó tényállási elem: "úgy jártak el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható", vagyis nem az a törvényi tényállás, miszerint "úgy jártak el, ahogyan mások is eljártak", vagyis ismerethiányban tévedtek.
A Ptk. 339. § (1) bekezdés második fordulata nem "statisztikai" tényállás, amit úgy kell megítélni, hogy amennyiben mások sem úgy jártak el, ahogy az az adott helyzetben elvárható (ha sokan jártak el jogellenesen, hasonlóan az alpereshez), akkor a jogellenes károkozó ezzel kimentette magát a felróhatóság alól. Az az ítéletben hangoztatott tény, hogy a HELLP-szindrómát másik két gyógyintézetben sem ismerték fel - nemhogy a mérlegelés alapjaként (!) hanem az I. r. alperest kimentő indokolásként egyáltalán nem fogadható el. Ez az indokolás kétségtelenül a bíróság alperes irányában való szélsőséges elfogultságának kétségtelen bizonyítéka.
Vagyis - az eddigieket összefoglalva - a felülvizsgálati ítéletet hozó Pfv. X. bíróság - indokolása szerint - az I. r. alperes jogellenes károkozását bizonyítottnak ismeri el. Mi menti ki a felróhatóság alól?
- "menthető" ismerethiány,
- a diagnosztikus bizonytalanság,
- a magánszakértő csak a harmadik véleményében írta le a HELLP-szindrómát,
- más gyógyintézetek is tévedtek és diagnózisuk hibás volt.
A felsorolt okok "aggálytalanok" voltak a Pfv. X. bíróság számára annak meggyőződésük szerint való megállapítására, hogy az I. r. alperes - habár jogellenes kárt (halált) okozott, az nem róható számára fel, mert úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben elvárható, vagyis tévedett, diagnosztikai hibát követett el, és ezért nem gyógyította a terápia nélküli halálos kórt. A felülvizsgálati bíróság szerint ez a szülész orvosoktól elvárható magatartás. Ezt az ítélet a következőkkel indokolja: "Utaltak a felperesek arra is, hogy a HELLP-szindróma korábban felismerhető lett volna, ha az I. r. alperes kezelőorvosai rögtön a szülést követően megfelelően vizsgálják a néhait. Ebben a körben azonban olyan mulasztást a kezelőorvosok terhére, amely a jogellenes magatartást megalapozta volna, nem bizonyítottak. Azt ugyanis, amit a felperesek állítanak, hogy a szülést követő 4. napig a kezelőorvosok még a szokásos rutin viziteket sem végezték el, megállapítani nem lehetett" (7. oldal 2. bekezdése). Az indokolás ellentmond a tényeknek.
Dr. Farkas Márton igazságügyi orvos-szakértő ezzel kapcsolatos véleménye: "Az I. r. alperes orvosai az akkori klinikai és laboratóriumi tüneteknek nem megfelelően jártak el, amikor csak transzfúziót alkalmaztak, hiszen a vérveszteségen kívül akár friss vérrel és thrombocyta suspensioval pótolni kellett volna a vérlemezke hiányát. A magas süllyedés, növekedett fehérvérsejtszám és balra tolt vérkép gyulladás-jelzése miatt antibiotikus kezelésre lett volna szükség" (függelékbe 21. szám alatt felvett szakvélemény 2. oldal vége 3. oldal eleje).
Tehát szó sem lehetett arról, hogy a diagnosztikus tévedésnek a terápiára nem volt kihatása. Ha nem tévednek - vagyis nem követik el a diagnosztikus tévedést -, megfelelő terápiát kellett volna alkalmazni, és ezzel Rezes Katalin élete megmenthető lett volna. Az I. r. alperes felróhatóságát tehát mi, felperesek, bizonyítottuk! Mindezeket semmibe véve a felülvizsgálatot végző bíróság indokolásában a következőket írja: "Összefoglalóan tehát nem róható az I. r. alperes terhére az, hogy a HELLP-szindrómát nem ismerte fel, azaz megállapítható a Ptk. 339.§-a (1) bekezdésének második mondata alapján az I. r. alperes vétlensége" (6. oldal 2. bekezdése) Ehhez nem szükséges kommentár.
C.) Az I. r. alperes jogellenes, felróható károkozásának további bizonyítéka, hogy nem ismerték fel közvetlenül a szülés után a chorionboholy méhben való bennmaradását. Erről - mint már idéztük - a felülvizsgálati ítélet ezt írja: "a lepényrész maradvány vagy chorionboholy maradvány miatti szeptikus állapot, mint a halált eredményező betegség fő oka a perben nem nyert bizonyítást." A felperesek soha nem állították, hogy ez a körülmény volt a halál "fő oka", de azt állítottuk, hogy szimbiózisban volt a HELLP-szindróma kialakulásával.
A "figyelembe nem vett", illetőleg "kirekesztett", vagy "mérlegeléssel" bizonyítás - valamilyen okból - alkalmatlan volt (a három ítélet "indokolásai"), beleértve dr. Szőnyi Istvánnak, a II. r. alperes főorvosának bírósági előadását is. Maga dr. Szőnyi bírósági vallomása így szólt: "Én a vizsgálatot megismételve hasonló eredményre jutottam. Én is észleltem a nyakcsatornában a méhalvadékkal vegyes szövetmaradványt, és a három ujjnyi nyitott méhszájat. Ezt követően műtéti előkészítés után a műtétre, a méhkiirtásos műtétre sor került" (1995. június 25-én első fokon felvett jegyzőkönyv 3. oldal 1. bekezdés 11 - 15. oldal). Majd a továbbiakban: "Ismételt bírói kérdésre úgy nyilatkozom, hogy a Gáti - Illei féle egyesített szakvélemény 9. pontjára utalva, hogy az egész méh egyszerre történő tárolására került sor, hogy az igazságügyi orvos-szakértői vizsgálat utóbb elvégezhető legyen. A magunk részéről nem végeztük el külön a méh feltárását és esetlegesen a chotyledo retentióra feltételezés tényleges igazolását. Ezt én a vizsgálati leletekből szűrtem le, mármint azt a következtetést, hogy a chotyledo retentio igazolt. Az a kijelentő mondat, amely a chotyledo retentio igazolt voltára utalt, a tapasztalatból, illetve az előző vizsgálatból adódott" (jkv. 7. oldal 5. bekezdés első része, a jegyzőkönyv a függelékbe a 8. számon került be). Meglepő, hogy mind a három ítélet csakis dr. Szőnyi bírósági előadásának a második részét vette figyelembe, azt, hogy mit adott elő bírói kérdésre.
Az expressis verbis állítását, miszerint a méhnyakban saját szemmel látta és kézzel tapintotta a MAKROSZKÓPOS (!) chotyledo retenciót, egyik bíróság sem méltatta figyelemre, kizárták a bizonyítékok közül, vagy mérlegelésnél nem tekintett bizonyítéknak - hogy miért, ez mind a mai napig rejtély!
Dr. Szőnyi főorvos - azután, hogy a tárgyaláson ezt a tényt félreérthetetlenül elmondta - a boncolási bizonyításról mondta azt, amit később vallomása ellen az indokolások felhoznak, nem említve, hogy maga látta és tapintotta Rezes Katalin méhnyakában az idegen testet.
Erről az első fokon eljárt bíróság indokolásában ezt írja: "Mindezek ellenére a felperesek által felkért magánszakértő a szakértői vélemények ellenére is fenntartotta azt az álláspontját - dr. Szőnyire és részben a DOTE IOI szakvéleményére utalva -, hogy a chotyledo retentio megállapítható. Ezt a tényt azonban a megyei bíróság megállapítása szerint az elvégzett kórszövettani vizsgálat és a boncjegyzőkönyv megállapításai kizárják. Olyan jellegű szakmai szabályszegést, mely szerint dr. Szőnyi István megállapította volna a chotyledo retentiót, és ez esetben ilyen jellegű készítményt a boncoló orvos részére nem bocsátott volna rendelkezésre, egyetlen adat sem igazol. dr. Szőnyi István tanúkénti vallomásában azt adta elő, hogy a megállapítás - melyet dr. Papp Zoltán főorvos úrral közölt - arra utal, hogy gyakorlati tapasztalata és álláspontja szerint a beteg állapotát a chotyledo retentió okozhatja" (elsőfokú ítélet 8. oldal 4. és 5. bekezdése, függelékbe 13. alatt felvéve). Az ítélet tehát nem a dr. Szőnyi által előadott tapasztalati tényt veszi bizonyítékul, hanem összekeveri a kétségtelen tényként való állítását a boncoló orvosnak átadott anyaggal (amelyről egyébként kiderült, hogy korrekt volt, mert abban még évek múlva is felismerhető volt a chotyledo retentió). Az ítélet kifejezetten érthetetlen és IRATELLENES!
A másodfokon eljárt bíróság ezt írja indokolásában: "a SOTE IOI kórszövettani vizsgálata, valamint a boncjegyzőkönyvvel és szakvéleménnyel megegyező dr. Gáti István és dr. Illei György szakértők véleménye alapján megállapította, hogy a fertőzés okaként a méhlepény visszamaradása kizárható" (4. oldal 2. bekezdése). Majd később: "Dr. Szőnyi István azonban tanúvallomásában (34. sorszámú jegyzőkönyv) maga adta elő, hogy a méh feltárását és a lepényrész visszamaradására vonatkozó feltételezés tényleges igazolását nem végezték el, ő maga csupán a vizsgálati leletekből, illetőleg a tapasztalatából szűrte le azt a következtetését, hogy a lepényrész visszamaradása igazolódott. Ilyen megállapítást azonban a műtéti leírás sem tartalmaz (ítélet 7. oldal 1. és a 2. bekezdése, a függelékbe felvéve a 22. számon). Tehát kétségtelen, hogy a jogerős ítélet sem vette figyelembe dr. Szőnyi főorvos tényként előadott állítását, miszerint maga látta és tapintotta Rezes Katalin méhnyakában a makroszkopikus idegen anyagot. Megismételte az elsőfokú ítélet teljesen zavaros állítását arról, hogy a kórboncoláshoz mit adtak át. Az indokolásnak az az állítása valótlan, amely szerint "a méh feltárását és a lepényrész visszamaradására vonatkozó feltételezés tényleges igazolását nem végezték el". Ebben az indokolási részben - feltehetően szándékosan - összekeveri a bíróság a ténylegesen tapasztalt valóságot a boncvizsgálati művelettel. Dr. Szőnyi indokolásban idézett vallomása csak ezen utóbbira vonatkozott, és nem arra, hogy a méhkivétel műtétkor maga mit tapasztalt! Ezért kizárni (figyelmen kívül hagyni, nem mérlegelni) a perben a "koronatanú" vallomását - hihetetlen törvénysértés!
Hogy az olvasó ebben a kérdésben világosan lásson, a következőket kell figyelembe venni: dr. Szőnyi István főorvos tanúvallomásában két - egymástól független - tényről nyilatkozott:
- saját maga látta és tapintotta Rezes Katalin méhcsatornájában a makroszkopikus chotyledo retenciót (idegen anyag ottlétét), és
- az idegen anyag meglétét utólag a már kioperált méhben igazolták-e (ez utóbbit bírói kérdésre adta elő).
Az előbbire a tanúvallomása félreérthetetlenül egyértelmű: látta és tapintotta a méh nyakcsatornájában a chotyledo retenciót!
A második (bírói) kérdésre válaszolta, hogy utóbb a kioperált méhben nem ellenőrizték az idegen anyagot, aminek oka az volt, hogy az úgyis hatósági boncolásra került, amit helytelen megelőzni és a boncoló orvosokat ezzel megzavarni, de az esetet - mint ahogyan ez kötelező - jelentette az OSZNI igazgatójának, dr. Papp Zoltánnak.
Mi - ezek után - a három bírósági ítéletet megfogalmazó bírók törvénysértése? Az, hogy - szándékosan - a tanúvallomás első megállapítását olyan mértékben "figyelmen kívül hagyták", hogy meg sem említették egyik ítéletben sem. Ezt tette összesen tizenegy bíró! Csak az utólagos "igazolás" jogszerű elmaradását idézték úgy, mintha az lett volna dr. Szőnyi István tanú szerint az "idegen test" észleléséről szóló - a bíróságok szerint valótlan - állítása az "észlelés"-ről.
A bírók eljárása iratellenes, tehát súlyosan törvénysértő! Az itt leírtakról a felperesek által felkért, dr. Farkas Márton szülész igazságügyi orvos-szakértő már az első (a keresetlevélhez a függelékbe 2. szám alatt csatolt B. melléklet, készült 1995. március 15-én), a keresetlevélhez is csatolt, tehát nem az ítélet indokolása szerinti harmadik szakvéleményében ezt írta: "A haematológiai konzílium valószínűsítette, hogy a laboratóriumi eltérések a terhességgel voltak kapcsolatban (praeclampsia). Annak ellenére, hogy a praeclampsia tünetei hiányoztak - ami miatt HELLP-szindróma alakulhat ki - gondolni kell arra, hogy a bekövetkezett klinikai állapot és a kóros laboratóriumi eltérések a szüléssel kapcsolatosak. A rövidítés magyarázata: HELLP-szindróma: H = haemolysis, EL = elevated liver function, vagyis emelkedett májfunkciós paraméterek, LP = lowwplatelet counts, vagyis alacsony vérlemezke szám.
Az augusztus 3-án 19 óra 30 perckor végzett szülészeti lelet alapján augusztus 4-én 10 óra bejegyzéssel kijelentették, hogy "jelenleg nőgyógyászati tennivaló nincs". A Szent Rókus Kórház Szülészeti Osztálya a beteg kóros állapota és a szülés közötti kapcsolatra nem gondolt, ezért az OVSZ-be helyezték át Rezes Katalint.
Augusztus 5-én 3 órakor helyszíni nőgyógyász konzíliumot kértek a Tétényi úti Kórház Szülészet - Nőgyógyászati Osztályától, chotyledo retentio gyanúja miatt. A betegnek ezen a napon 38,9 C volt a testhőmérséklete. A szülész konzíliárius 13 órakor felvetette a chotyledo retentio lehetőségét, a méhűr revízióját, szükség esetén a gócként szereplő méh eltávolítását.
A beteget 16 óra 10 perckor átszállították a Tétényi úti kórházba. Dr. Szőnyi főorvos augusztus 5-én 17 órakor tekintettel a beteg állapotára, a valószínű chotyledora és a négy élő gyermekre teljes méhkiirtás műtétet rendel el. A műtét szabályos elvégzése után a beteget 22 óra 20 perckor az Intenzív Osztályra szállították, ahol augusztus 6-án 0 óra 30 perckor meghalt. A dr. Szőnyi István főorvos aláírásával ellátott 1993. augusztus 19-én kelt jelentés szerint "vitalis indikatio alapján uterus exstirpatiot végeztünk, aminek során a chotyledo retentio igazolódott".
A boncjegyzőkönyv szerint "a holttesttel együtt beszállításra került formalinban fixált állapotban az elülső felszínen felmetszett terhes méh". A leírtak szerint a műtétet végző, vagy annak utasítására más a műtéti készítményt (méh és a két petevezeték) az elülső felszínén felmetszette annak érdekében, hogy a méh űrét megtekintse. Az említett jelentésben Szőnyi főorvos a chotyledo retentio tényét igazolta. A chotyledo retentio fel nem ismerése kellő időben, és a betegnél kialakult súlyos klinikai állapot között ok - okozati összefüggés van.
A Szent Rókus Kórház Szülészeti Osztályán a szülés másnapján nem néztek vérképet és süllyedést, egy orvos, egy alkalommal vizsgálta meg a beteget. Nem merült fel benne a chotyledo retentio és a méhen belüli fertőzés gyanúja, noha a klinikai kép és a kóros laboratóriumi értékek is arra utaltak. Az osztályvezető főorvos vagy helyettese nem vizsgálta meg a beteget, annak ellenére sem, hogy szokatlan módon súlyos klinikai állapotba került. A mulasztások és a téves szülészeti lelet, valamint a téves diagnózis miatt a chotyledo retentio időben való felismerésére nem került sor. Amikor a chotyledo retentio lehetősége először felmerült, a beteg már irreverzibilis szeptikus állapotban volt. A műtétet vitalis javallat alapján kellett volna elvégezni. Mivel a chotyledo retentio gyanúja a Szent Rókus Kórház Szülészeti Osztályán fel sem merült, ezért a méhűri revízió is elmaradt, pedig ebben az esetben csak a feltételezett góc eltávolításától volt várható a kóros állapot megszüntetése.
"A mulasztás és diagnosztikus tévedés azzal járt, hogy a beteget az első ellátó kórházban nem megfelelően gyógykezelték" (a keresetlevélhez csatolt szakvélemény egy részlete).
A hosszan idézett szakvéleményből egyértelmű, hogy dr. Farkas Márton igazságügyi orvos-szakértő már az első szakvéleményében pontosan leírta az I. r. alperes jogellenes, felróható károkozását Rezes Katalin halálában, de a három bírósági ítélet mindezt "kirekesztette", holott a per végéig bizonyított maradt minden megállapítása!
A per bizonyítási eljárásában ezek után döntő fordulatot hozott a DOTE IOI szakvéleménye, amely a mikroszkopikus chorionboholy nyakcsatornában megtalálását jelentette.
A jogvitában elemzett esetben a dátumok:
- Rezes Katalin szülése: 1993. július 30.
- Rezes Katalin rosszulléte: 1993. augusztus 5.
- Rezes Katalin halála: 1993. augusztus 6-án 0,30 órakor
- boncolás: 1993. augusztus 11. SOTE IOI
- DOTE IOI szakvélemény kelte: 1996. december 27.
A boncjegyzőkönyv (függelék 1. szám) írja, hogy méh-szövetet félre tettek, de annak vizsgálatáról nem ír. A DOTE IOI véleménye - amelyben megtalálta a két mikroszkopikus chorionboholy maradványt - 1996. december 27-én történt, tehát a halál és a boncolás után három és fél évvel, félre tett szövetmintákból. Ilyen körülmények között csakis mikroszkopikus idegen testet lehet látni, makroszkopikusat már lehetetlen.
Ha viszont a beteg vizsgálata, halála és boncolása idején lelkiismeretesen vizsgálták volna Rezes Katalint, feltétlenül megtalálták volna a méhlepény maradványt makroszkopikusan is! Az ugyanis szülészeti tudományos evidencia, hogy a három és fél évvel később - mikroszkopikusan két helyen kimutatott - idegen anyag, az adott időben (szülés után) feltétlenül MAKROSZKÓPOS! Ezt minden szakember tudja. Tehát mindezekből a következtetés: a fertőzést okozó halálhoz vezető makroszkópos idegen anyag Rezes Katalin méhében a szülés után feltétlenül megtalálható lett volna, nem csak dr. Szőnyi István főorvos által a III. r. alperesnél, hanem az I. r. alperes szülészeinél is. Ez tehát a perbeli eljárás során BIZONYÍTÁST NYERT! Arról már a felperesek végképpen nem tehetnek, hogy ezt az evidenciát - ismeretlen okokból - még a DOTE IOI sem mondta ki.
Mindkezek alapján képtelenség a felülvizsgálati ítélet azon megállapítása, amely a DOTE IOI véleményét így értékelte: "Egyrészt e szakértői vélemény nem vont le a megtalált mikroszkopikus méretű chorionboholy maradványokból olyan következtetést, hogy a méhben visszamaradt toxikus anyag miatt betegedett meg a néhai. Sőt, és ez a kifejezetten döntő megállapítása e véleménynek, egyértelműen állították azt - és nem csak a HELLP-szindróma eredőjeként -, hogy a néhainál a lepényrész maradvány miatti gyermekágyi sepsis keletkezése kizárható.
Ezt a megállapítást a kirendelt szakértők is megerősítették. Mindezeket egybevetve okszerűen jutott a jogerős ítélet arra a következtetésre, hogy a méhben visszamaradt idegen anyag nem volt eredője a megbetegedésnek, ennek fel nem ismerése és a megfelelő kezelés elmaradása miatt az I. r. alperes kártérítő felelőssége nem állapítható meg. Ebben a körben lényegében a mérlegelést támadják a felperesek, azonban a mérlegelés csak akkor jogszabálysértő, ha az kifejezetten megalapozatlan vagy iratellenes" (indokolás 6. oldal utolsó bekezdése, 7. oldal első bekezdése).
Ehhez csak annyit fűzök hozzá: valóban a "mérlegelést" támadta a felperes, mert jogszabálysértő volt, vagyis "kifejezetten megalapozatlan és iratellenes", mint ahogyan ezt már fentebb bebizonyítottam!
D.) A II. r. alperes felelősségére vonatkozóan a felülvizsgálati ítélet a következőkkel indokolja, hogy azt nem állapította meg: "A II. r. alperes tekintetében a szakértői vélemények alapján ugyancsak helytálló mérlegelés eredményeként jutott arra a következtetésre a jogerős ítélet, hogy a halál bekövetkezése a kezelőorvosoknak nem róható fel, azaz vétlenek, függetlenül attól, hogy lényegében feleslegesen végezték el a méheltávolító műtétet, és ezt követően az artériát megsértették, amely a halál közvetlen kiváltó oka volt.
Az orvosi beavatkozás elvégzése során kifejezett szabályszegés nem állapítható meg, menti a kezelőorvos felelősségét, azaz az ilyen kockázat valóban a "beteget terheli". Ebben a körben a mérlegelés helytállóságának megállapítása szempontjából csak arra utal a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperesek magánszakértője is úgy nyilatkozott, hogy a méheltávolítás miatt, illetve az aneszteziológus technikai hibája miatt a felelősséget nem látja megállapíthatónak (22. sorsz. jegyzőkönyv). A II. r. alperes tekintetében tehát jogszabálysértést megállapítani ugyancsak nem lehetett" (7. old. 4. bekezdés).
Ehhez a következőket kell hozzátennem: Az ítélet a II. r. alperes kezelésének következő hibáit állapítja meg:
a.) feleslegesen végezték el a méheltávolítást, és
b.) érzéstelenítés során átvágták Rezes Katalin nyaki artériáját, amelynek következtében elvérzett, és halálának ez volt a KÖZVETLEN okozója.
ad. a.) A felesleges méheltávolításra az indokolás semmi más indokot nem talál, mint azt, hogy a felperes által felkért magánszakértő sem látta emiatt az alperes felelősségének megállapítását.
Ezt azonban a felperesi magánszakértő soha sem állította ebben a formában (a 22. sorszámú jegyzőkönyvben sem). A magánszakértő azt állította, hogy méhlepény bentmaradása esetén - ami bizonyított - a méh eltávolítása nem felesleges. Ha viszont nincs chotyledo retentio, akkor felelős a II. r. alperes az ebben az esetben felesleges méheltávolításért. Az indokolás tehát ismét össze-vissza keveri a peranyagban található bizonyítékokat.
ad b.) Ebben a részben olvasható először az indokolásban, hogy valakit valami TERHEL! Ez - a bíróság indokolása szerint - nem lehet más, mint az orvosok kezei között meghalt Rezes Katalin.
Az lehetséges, hogy a felperes által felkért igazságügyi orvos-szakértő - meghallgatása során - utalt arra, hogy a nyaki artéria megsértése anesztézia során a kockázat körébe tartozik. Ez a magánszakértő jogban való járatlanságát jelzi és azt, hogy ebben az egy jogi szakkérdésben tévedett. Erre az orvosi tévedésre nem lehet felülvizsgálati ítéletet alapozni. Ez az igazi "kiragadott szóhasználat", amit a felülvizsgálatot végző bíróság ítélete indokolásában a felperesek magatartásáról állít. Dr. Farkas Márton magánszakértő számtalan - bizonyított - állítását visszautasították, egyetlen egyet fogadtak el és hivatkoztak rá, sőt arra építették a felülvizsgálati indokolás egy kardinális megállapítását, nevezetesen arra, miszerint az anesztéziában a nyaki artéria átvágása "a kockázat körébe tartozik".
Ez a - kifejezetten önkényes, rosszhiszemű - válogatás különböző vélemények között, mind a három jelen perben ítéletet hozó bíróságra jellemző, de ebben "vezető szerepet játszott" az öttagú felülvizsgálati bíróság ítéletében.
Szó sem lehet arról, hogy a nyaki artéria átszúrása egy méhkivétel anesztéziájánál a kockázat körébe tartozna. Ha ez így lenne, soha sem lehetne senkinél műtétkor nyaki anesztéziát alkalmazni.
A II. r. alperesnél a nyaki artéria átszúrása azonban nem önállóan okozta a közvetlen halált, hanem az, hogy a nyaki artéria-sérülést hosszú ideig NEM VETTÉK ÉSZRE, és ebbe halt bele Rezes Katalin. Ha ugyanis a nyaki artéria átszúrását azonnal észreveszik - ami anesztézia lelkiismeretes alkalmazása során természetes -, akkor azonnal elhárítják, és ez nem okoz halált, hanem jelentéktelen sérülés. A nyaki artéria átszúrását viszont csak akkor vették észre a II. r. alperesnél, amikor Rezes Katalin már nem csak vérzett, hanem EL(!)vérzett. Ez az orvosi felelőtlenség már szóba sem jöhet, mint a beavatkozás kockázata, kivéve akkor, ha olyan bíróságok ítélkezési körébe esik, amelyeknek az a MEGGYŐZŐDÉSE, hogy bármi is történt, az a gyógyintézeteknek nem felróható, minden a meghalt személyt, a "beteget terheli". Ehhez már nincs mit hozzátenni.
E.) A felülvizsgálati ítélet írja az "anonimizálásról": "A jogerős ítélet a Pfv. IV. 21.235/1996/6. számú ítéletnek megfelelően helytálló indokok alapján utasította el az I. és V. r. felpereseknek a személyhez fűződő jog megsértésének megállapítására irányuló keresetét is. A II. alperes a személy beazonosítására szolgáló adatok nélkül adta át az iratokat a III. r. alperesnek, amivel önmagában a valóságos anonimizálás nem történt meg. Az orvosi adatok valóban személyes, különleges adatok, amelyek azonban mindaddig, amíg közvetlenül egy meghatározott személlyel kapcsolatba nem hozhatók, e jellegüket elvesztik. Kétségtelen, hogy az ilyen anonimizált adatok felhasználása akkor lehetséges, ha az eljárást kezdeményező fél a titokvédelemmel kapcsolatos jogait visszaélésszerűen gyakorolja, azaz megalapozott indok nélkül nem járul hozzá, hogy az alperes magánszakértői vélemény beszerzése érdekében harmadik személy rendelkezésére bocsássa a kérdéses orvosi adatokat (Pfv. IV. 21. 235/1996/6. sz. ítélet), és a perbeli esetben a II. r. alperes előzetesen nem kérte a felperesek hozzájárulását. Ilyen módon azonban a II. r. alperes akkor is kiadhatta volna a személyes jellegüktől megfosztott orvosi adatokat, ha a felperesek megtagadják a hozzájárulásukat, és egyébként is a felperesek úgy nyilatkoztak, hogy azt nem tagadták volna meg. Ehhez képest a jogerős ítélet a kereseti kérelem tekintetében is jogszabálysértés nélkül határozott (7. oldal utolsó, 8. oldal 1. bekezdése).
Az megfelel a valóságnak, hogy a jogerős ítélet a Pfv. IV. 21.235/1996/6. számú ítélet alapján utasította el a felperesek személyhez fűződő jog megsértésének megállapítására irányuló keresetet, de az már nem igaz, hogy "megfelelően helytálló indokok alapján".
Ennek okai:
a.) Maga a hivatkozott LB Pfv. 1996-ban hozott ítélet is súlyosan törvénysértő, amint azt jelen írásom VI. fejezetében az "anonimizálás" címszó alatt kifejtettem. A mai napig nem tudom, hogy a szóban lévő ítéletet dr. Völgyesi Lászlóné, a LB IV. bírósági tanács elnöke, vagy dr. Horeczky Károly, a LB Pfv. X. tanács elnöke hozta, minthogy annak idején a tárgyalást dr. Völgyesiné vezette, és személyesen hirdette ki az ítéletet. Dr. Horeczky Károly ott sem volt, míg az írásbeli ítéletet dr. Horeczky Károly írta alá, dr. Völgyesiné előadó bíróként szerepel az aláírók között. Dr. Horeczky Károly a felperesi bírálat nyomán mélyen sértve érzi magát, ami a jelenleg vita alatt álló perben félreérthetetlen volt, mind a szóbeli kihirdetéskor, mind az írásbeli ítéletben. A kérdés azonban távolról sem közömbös, ez a Legfelsőbb Bíróság súlyos törvénysértéssel hozott ítéletei alapján bizonyított.
b.) Az sem felel meg a valóságnak, hogy a II. r. alperes a "személy beazonosítására szolgáló adatok nélkül adta át az iratokat a III. r. alperesnek, aki önmagában az orvosi adatok mögött lévő valóságos személyt beazonosítani nem tudta". A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény (Atv.) 2. § 2. pont b.) alpontja szerint az "egészségi állapotra... vonatkozó személyes adat" úgynevezett különleges adat, amit a törvény fokozottan véd. Az Atv. 10.§. (2) bekezdése szerint: "az adatokat védeni kell, különösen a jogosulatlan hozzáférés... ellen" (rövidítés Á.GY.). Itt egyetlen jogellenes telefonhívással meg lehetett tudni a személyes adatokat is, tehát az "adatok mögött lévő valóságos személyt minden további nélkül be tudták azonosítani, ha akarták. Rabulisztikus az ítélet azon "indokolása", amely szerint "az orvosi adatok... mindaddig, amíg közvetlenül egy meghatározott személlyel kapcsolatba nem hozhatók, e jellegüket elveszítik". Ezt a felfogást az Atv. kifejezetten visszautasítja a már idézett 10.§ (2) bekezdésében. Valójában a III. r. alperesnek átadott különleges adatok egyetlen pillanatra sem veszítették el az érintett személlyel kapcsolatos jellegüket.
c.) Maga az ítélet indokolása mondja, hogy az "anonimizálás" akkor alkalmazható, ha az eljárást kezdeményező fél a titokvédelemmel kapcsolatos jogait visszaélésszerűen gyakorolja. Ezt követi a felülvizsgálati ítélet indokolása szofisztikus logikai okoskodásának egyik gyöngyszeme: "a perbeli esetben a II. r. alperes előzetesen nem kérte a felperesek hozzájárulását". Ez azonban az ítélet szerint mégsem jogellenes! Miért? Azért, mert: "ilyen módon azonban a II. r. alperes akkor is kiadhatta volna a személyes jellegüktől megfosztott orvosi adatokat, ha a felperesek megtagadják a hozzájárulásukat". Ez az "okfejtés" nem más, mint a LB Pfv. X. tanácsának az anonimizálást ajánló 1996-os ítéleti indokolásának egyszerű kigúnyolása! A LB Pfv. X. tanácsa gyakorlatilag viccet csinált a LB IV. tanács ítéletének e részéből, mondván: azt nem kell komolyan venni. A Legfelsőbb Bíróság azonban nem játszhat kabarét, erre az Alkotmány nem jogosítja fel.
d.) Az indokolás szerint a felperesek úgy nyilatkoztak, hogy " azt - mármint a titoktartás alól a felmentést a II. r. alperes számára - nem tagadták volna meg", csakhogy egészen más a helyzete az érintett személynek, ha tudja, kinél vannak "különleges adatai", de megadja a felmentést, mint ha arról fogalma sincs. Ezért - ha már kihirdették 1996-ban a súlyosan törvénysértő eseti jogi döntést - legalább megkövetelné a bíróság "azoknak az előírásoknak" a betartását! Ilyen bírósági álláspont szerint megszűnik az orvosi titoktartás egy törvénytelen ítélet újabb törvénytelen indokolása folytán. Hipotézisre egyébként nem lehet ítéletet hozni. Az, hogy mit tett volna a felperes, ha szabályosan kérik az orvosi titoktartás alól a felmentést, a perben irreleváns. A II. r. alperes ezt nem kérte, a felperes a felmentést nem adta meg, a Ptk. 84.§ (1) bekezdés a.) pontja objektív szankció, meg kellett volna állapítani a bíróságoknak a személyhez fűződő jog megsértését.
e.) További törvénysértés volt - ha már elfogadjuk, feltéve, de meg nem engedve - az "anonimizált" orvosi dokumentáció szétosztását boldog-boldogtalannak, legalább a felperesek azt megtudhatták volna, hogy a szóban lévő orvosi dokumentáció tényleg "anonimizálva" volt-e. Ezt a felperesek és nevükben én - a jogi képviselőjük - állandóan követeltük, de egyik bíróság sem kötelezte a II. r. és a III. r. alperest arra, hogy bemutassák a felpereseknek az "anonimizált" iratokat. Így szó sem lehet arról, miszerint a LB Pfv. IV. bíróság szerint való "anonimizálást" elvégezték.
Egyébként a leghatározottabban állítom, hogy ténylegesen "anonimizált" orvosi dokumentációból lehetetlen orvosi szakvéleményt készíteni!
Röviden tehát az ítéletek lényege összefoglalva:
elsőfokú ítélet 4. oldal 8. bekezdése: "a bíróság ítélkezése alapjául dr. Bíró Lothár, dr. Barabás László, dr. Halmos László, dr. Pallér Anna, dr. Gáti István iü. szakértő, dr. Illei György iü. szakértő, SOTE 1884/1993. boncjkv., SOTE IOI részéről szövettani vizsgálat, ETT IB 10-140/ET/IB/1996. szakvéleményt FOGADTA EL ALAPUL".
"A megyei bíróság a bizonyítékok köréből az ezen orvosi adatokkal ellentétes és a felperes által csatolt dr. Farkas Márton iü. szakértő magánszakvéleményét, illetve részben dr. Szőnyi István tanú vallomását, Buris László és Lampé László DOTE IOI szakvéleményét A VÉGSŐ TÉNYÁLLÁS KIALAKÍTÁSAKOR FIGYELMEN KÍVÜL HAGYTA."
A másodfokú ítélet a 4. oldal 13. sorban és az utána olvasható részben megismétli az elsőfokú ítélet 4. oldal 8. bekezdését azzal, hogy a bizonyítékok köréből KIREKESZTETTE az előzőekkel ellentétes véleményeket:
- dr. Farkas Márton magánszakértőét,
- dr. Szőnyi István tanúét,
- Buris és Lampé DOTE szakvéleményét, amely szerint megállapítható a méhlepény visszamaradása.
Mit is kellett elfogadni? Jogerős ítélet 7. oldal 5.-6. bekezdése: "A bizonyítékok szabad mérlegelésének elvét kifejező eljárási szabályokból következően a bíróság mérlegelése kiterjed egyrészt az egyes bizonyítékok bizonyító erejének megállapítására, másrészt a bizonyítékoknak a felek valamint a per egyéb résztvevőinek magatartásával való egybevetésére és a maguk összességében való értékelésére.
Mindezekből következtetés útján alakul ki a bíróság BENSŐ meggyőződése arról, hogy az ügyre vonatkozó tények valósak, illetve bizonyítottak-e. Az adott esetben a bizonyítékok mérlegelése alapján nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a lepényrész visszamaradását és az ebből kiinduló fertőzés lehetőségét nem állapította meg. Az I. r. alperesnek azt a tényállítását, amely szerint Rezes Katalin esetében normális terhesség és panaszmentes szülés zajlott le, ennek során lepényrész távozott hiánytalan burkával, a felperesek ellenkező bizonyítása hiányában el kellett fogadni."
9. oldal 3-5. sor: "a jobb kulcscsont alatt véna "punkciót kíséreltek meg, de visszér helyett ÜTŐERET találtak".
Majd a 9. oldal második bekezdésében: a bekövetkezett artériasérülés olyan, A BETEGET TERHELŐ KOCKÁZAT, amely az orvosoknak felróható felelősségi körön kívül esik".
Megjegyzem, hogy dr. Farkas Márton iü. szakértő a perben összesen hat szakvéleményt készített (körülbelül 50 oldalon), amelyből az ítélkező bíróságok egyetlen mondat felét "vették figyelembe", azt, hogy a nyaki verőér átszúrása kockázat (a mondat második felét, mely szerint az átszúrást észre kellett volna venni, és megakadályozni, hogy elvérezzen, már nem). A többit figyelmen kívül hagyták, illetve kirekesztették, vagy arról voltak "meggyőződve", hogy nem kell mérlegelni. Tehát dr. Farkas Márton szakvéleményeiből (körülbelül 750 mondat) egy felet (körülbelül 0.035 ezreléket) "vettek figyelembe".
Felülvizsgálati ítélet 7. oldal 1. bekezdés utolsó mondat: "Ebben a körben lényegében a mérlegelést támadják a felperesek, AZONBAN a mérlegelés csak akkor jogszabálysértő ha:
- kifejezetten megalapozatlan vagy
- iratellenes.
Ezek elolvasása után kérdezem: fellebbezésben vagy felülvizsgálati kérelemben mit is "támadhat" a felperes? Minthogy a bíróságok az ítélkezésben korlátlanul "mindenhatónak" tekintik, pontosabban HISZIK a "mérlegelést", és - semmi mást figyelembe nem véve - kizárólag a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján "mérlegelési jogkörben" ítélkeznek, ha valaki bármilyen ítéletet "támad" (hibás bírósági szóhasználat), csakis a MÉRLEGELÉST támadhatja és semmi mást, hiszen az ítéletek - a bíróságok fennen hangoztatott jogosítványa alapján - a bírók saját mérlegelését veszik alapul. Fellebbezésnél, felülvizsgálati kérelemnél mást nem is lehet "támadni", mert nincs más indokolás az ítéletben, elvégre kizárólag erre hivatkozva ítélkeznek.
Az kétségtelen viszont, hogy ha az ítéletben a bíróság rosszul mérlegel, az feltétlenül "kifejezetten megalapozatlan" és "iratellenes". Mindezt a szóban lévő peranyagot részletesen indokolva bebizonyítottam. A Legfelsőbb Bíróság részéről ennek kifogásolása rabulisztika. Ez az adott három eljárásban így történt!
XI. Az ítéletek elemzéséből levonható logikus következtetések
A három ítélet:
- a Pest Megyei Bíróság 1998. május 11-én hozott 6. P 21. 237/1995/45. számú,
- a Legfelsőbb Bíróság által 2000. május 4-én kelt Pf. III. 23.352/1998/6. számú és
- a 2001. január 8-án hozott Pfv. X. 22.548/2000/4. számú felülvizsgálati ítélet egymásra épül annyiban is, hogy az első fokú ítélet nyilvánvalóan törvénysértő minden részletében.
A legfontosabbak:
- a HELLP-szindróma fel nem ismerése I. r. alperesnél, de ez nem felróható, "menthető" tévedés,
- chotyledo retentio nem bizonyított volta Rezes Katalinnál ,
- nyaki artéria miatti elvérzés okozta halál Rezes Katalinnál, amit nem vettek észre, ám "kockázat",
- "anonimizálás" miatt felelősség eltusolása II. r. és III. r. alperesnél.
Mindezen jogellenes, felróható károkozások és személyiségi jogok megsértésének meg nem ítélése első fokon - mint láttuk - azzal a sajátos módszerrel, hogy a bíróság tételesen felsorolta, mely bizonyítékokat (személyek vallomásait és becsatolt okiratait) "nem vett figyelembe".
A másodfokon eljárt bíróság tovább ment a törvénysértésben, amikor ugyanezen - figyelembe nem vett - bizonyítékokat az ítélkezésből "kirekesztette".
A felülvizsgálatot végző bíróság a törvénysértésben még tovább ment. Annak megállapítása mellett, hogy I. r. alperes jogellenes károkozását bizonyítottnak ítélte meg, "helyreigazította" az első és másodfokon eljárt bíróságokat, miszerint azok - ugyan azt állították, hogy egyes bizonyítékokat "nem vettek figyelembe", illetve azokat az ítélkezés során "kirekesztették" - ezt mégsem tették meg, hanem a Pp. 206.§ (1) bekezdés alkalmazásával a bizonyítékokat szabadon mérlegelték, és meggyőződésük szerint ítélték meg azokat. A felülvizsgálati bíróság - ezek szerint - belelátott az előzetesen ítélkező hat (!) bíró lelkébe, és ott "búvárkodva" utólag megismerte a "meggyőződésüket". Egyszerűen nem hitte el, hogy valamit is figyelmen kívül hagytak, illetve kirekesztettek, habár azt az első fokú és a másodfokú bíróság ítéletében határozottan állította.
A "szabad bizonyítás" - amely Magyarországon közel százötven éves - az ilyen ítéletekkel (a bíróságok ma már sorozatosan hoznak hasonló törvénytelen határozatokat) lényegében csődbe ment! Az állampolgár nem tudhatja, hogy egzakt bizonyítékai a bíróságok szabad mérlegelésén, majd a titkok-titkán átszűrődve mivé fajulnak "ítélet" formájában. Hogyan alakul át igenből - vagyis tételesen bizonyított tényből - zavaros, úgyszólván követhetetlen bírói "meggyőződéssé". Bebizonyítottam az előzőekben: a mérlegelésen alapuló szabad értékelésnek semmi köze nincs a "meggyőződésen" alapuló ítélkezéshez. A két fogalom egymással kontradiktórikusan ellentétes! Az ítéleteknek ez a "pokoli" szűrője a bíróságok ítélkezését teljesen önkényessé, követhetetlenné, tehát az állampolgár és jogi képviselője számára totálisan kiszámíthatatlanná teszi! Független demokratikus jogállamban - ilyen formán - a harmadik államhatalmi ág nem működik! Ezek az "ítéletek" a középkori inkvizitórius eljárások "egy késő sugárai."
Eddig a konkrét ügy - Bocskai Imre és társai pere három alperes ellen - de lege lata.
Mi következik ebből de lege ferenda?
A Pp. 206. § (1) és (2) bekezdéséből a törvényhozásnak el kell törölni a bírónak azt a jogtalan "jogát", hogy "meggyőződése" szerint ítéljen. Érvényesíteni kellene az Alkotmány 60.§ (2) bekezdését, amely szerint a személy "meggyőződése" szabad választás eredménye, de más személyek által megközelíthetetlen, a magánszféra egyik alapeleme. Ezért a bíró sem ítélhet "meggyőződése" szerint, amelyről nem tartozik számot adni senkinek.
Az Alkotmány 50. §-ában rögzíteni kellene, hogy a bíróságok csakis a logika szabályainak vannak alávetve, amit a törvények is diktálnak. A Pp. 206. § (1) bekezdését is úgy kell módosítani: "a bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékok alapján állapítja meg; a bizonyítékokat a maguk összességében értékeli, és a LOGIKA SZABÁLYAI szerint bírálja el."
Meggyőződésem (én, Á.Gy. itt és ebben a vonatkozásban jogosan használom ezt a kifejezést), hogy az Alkotmány és a Pp. ilyen módosítása gyökeres fordulatot hoz a törvényhozásban. Természetesen - ezek után - a logika szabályait el kell kezdeni egzakt módon oktatni a bíróknak (a LB legmagasabb posztjain ülő tanácselnököknek is).
"A vita és a jogvita" című tanulmány függeléke
1.) A SOTE IOI boncjegyzőkönyve (1993. augusztus 11.) 1-5
2.) Bocskai Imre és társai keresetlevele dr. Farkas Márton szakvélemény 6-18
3.) Az első fokú tárgyalás három jegyzőkönyve (1996. március29.,
1997. május 28., 1995. augusztus 30.) 19-37
4.) Dr. Gáti István és dr. Illés György szakvéleménye (1996. január 8.) 38-41
5.) DOTE IOI szakvéleménye (1996. július 17.) 42-54
6.) Dr. Farkas Márton szakvéleménye a DOTE IOI szakvéleményére
(1997. július 2.) 55-57
7.) Felperes keresetváltoztatása (1997. május 26.) 58-60
8.) Tárgyalási jegyzőkönyv (dr. Szőnyi István vallomása (1997. június 25.) 61-65
9.) Szegedi Egyetem magánszakvéleménye (1997. június 19.) 66-77
10.) Felperes keresetváltoztatása (1997. október 6.) 78-81
11.) Dr. Gáti István szakvélemény kiegészítése (1998. március 10.) 82
12.) Felperes és dr. Farkas Márton észrevétele Gáti István szakvélemény-
kiegészítésére 1998. május 15. és 1998. április 16.) 83-88
13.) A Pest Megyei Bíróság ítélete (1998. május 11.) 89-98
14.) Fellebbezés és annak kiegészítése (1998. július 28.) 99-106
15.) Dr. Farkas Márton szakvéleménye az első fokú ítéletről (1998. július 16.) 107-115
16.) A BH 1997. évi 5. szám 218. ítélet közlése 116-117
17.) A Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV.21.235/1996/3. végzése (1996. október 15.) 118-119
18.) A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati ítélete Pfv. IV.21.235/1996/6.
(1997. január 8.) 120-125
19.) A Legfelsőbb Bíróság tárgyalási jegyzőkönyve (1997. január 8.) 126-127
20.) A Legfelsőbb Bíróság jogerős ítélete Bocskai Imre és társai ügyében
(2000. május 4.) 128-138
21.) Dr. Farkas Márton szakvéleménye a másodfokú ítéletről (2001. április 5.) 139-145
22.) A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati ítélete (Pfv. X.22.548/2000/4.
2001. január 8.) 146-153
23.) Dr. Farkas Márton: Válasz a felülvizsgálati ítéletre (2001. június 15.) 154-157
24.) dr. Zlinszky Imre: A bizonyítás elmélete 1875. könyvrészlet 158-163
Jegyzetek
1 . Albert Einstein: A gravitáció befolyása a fény terjedésére, Prága 1911, Annalen dr. Phyzik 35. k.
2 . A perben I. r. felperes volt Bocskai Imre (a meghalt Rezes Katalin élettársa), II. r. felperes kk. Bocskai Imre, III. r. felperes kk. Bocskai Katalin, IV. r. felperes kk. Bocskai Zsolt, V. r. felperes kk. Bocskai Krisztina, valamennyien az I. r. felperes és az elhunyt Rezes Katalin (Bocskai Imre élettársa) gyermekei. A perben I. r. alperes volt a Szent Rókus Kórház, II. r. alperes a Szt. Imre Kórház és III. r. alperes a Szegedi Tudományegyetem.
3. Lásd erről részletesen Alkotmánytan, szerkesztette Kukorelli István (Osiris, Budapest, negyedik, átdolgozott kiadás 1998. Az igazságszolgáltatás című fejezet szerzője: Fűrész Klára, 373. oldal)
4 . A már idézett Alkotmánytan szakkönyv 15. fejezete, Az igazságszolgáltatás (373-412. oldal) egyetlen szót sem szól a bíró "meggyőződésének" elemzéséről
5 . A bizonyítás elmélete a polgári peres eljárásban (Atheneum R. Társulat) 1875.
6 . Soltész Judit (címzetes megyei bíró PKKB): A bíráskodás szerepelméleti aspektusai, 299. oldal
7 . A magyar nyelv értelmező szótára, IV. kötet 1050. oldal, Akadémiai Kiadó, Budapest 1961. első értelem
8 . ugyanott, második értelem
9 . A magyar nyelv értelmező kéziszótára, Akadémiai Kiadó, Budapest 1987. évi II. kötet 909. oldal
10 . Prof. dr. Sigmund Freud: A mindennapi élet pszichopathologiája (fordította dr. Takács Mária, Budapest, Világirodalom Könyvkiadó 1923. évi kiadás) 13. oldal
11 . A polgári perrendtartás magyarázata, szerkesztette Szilbereki Jenő és Névai László (KJK Budapest 1976.) I. kötet
12 . Idézett mű 1014. oldal "bírói mérlegelés fogalma" címszó alatt
13. Idézett könyv 1015. oldala "mérlegelési szempontok" címszó
Blogger komment:
http://www.iranyelvek.hu/iranyelvek/old/all/Nogyogyaszat/Kesoi%20terhessegi%20toxaemia.pdf
1 megjegyzés:
a függelékek nem elérhetők a megadott linkekről, frissítés kellene.
Megjegyzés küldése