A méhben fulladt meg a magzat - műhibaperek a szülészeteken
Bár pontosan nem tudni, mennyi műhibaper indul Magyarországon évente, annyi biztos, hogy az erre szakosodott ügyvédek szerint ezek túlnyomó többsége a szülészeti osztályokat érinti. Összeállításunkban két esetet mutatunk be, az ország két pontjáról. A felelősséget egyik helyen sem ismerték el.
Orvosi műhibapereknél általában nem teszik közzé a hibázó orvos nevét, miközben az otthonszülést és az e körüli vitát mindenki Geréb Ágnessel azonosítja, Magyarországon – állítja egy tavaly márciusi cikk . Magyarországon évente négy-ötszáz kórházi körülmények közötti orvosi műhibaper ügyét tárgyalják a bíróságok. A megítélt kártérítés összege nagyjából 1-2 milliárd forintra rúg.
Kovácsy Zsombor ügyvéd, az Egészségbiztosítási Felügylet korábbi vezetője korábban lapunknak azt mondta: bár pontos számok az indított perek nagyságáról nincsenek, becslések szerint ha már per van, azt általában meg is nyerik a betegek. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a bíróság a teljes összeget megítéli nekik, sok esetben a biztosító által fizetett 5 millió helyett a felét hagyják jóvá.
A műhibaperek túlnyomó többségben a szülészet- nőgyógyászat területén indulnak, de nagyon gyakoriak a sebészeten is. Ábrahám László műhibaperekre szakosodott ügyvéd azt mondta a hvg.hu-nak: azért, amiért Geréb Ágnest letöltendő szabadságvesztésre ítélték, sok helyen még csak belső vizsgálat sem indul. „Az eseteim közel 80 százaléka szülészettel kapcsolatos, 11 olyan ügyem van, amikor az anya szülés közben meghalt. Ezek közül egyszer sem kértek elnézést a családtól, és be sem vallották, hogy tévedtek volna.”
Az alább bemutatott két eset csak annyiban hasonlít, hogy a felelősséget nem ismeri el egyik intézmény sem, és állítják: megtettek mindent.
Egészséges tüdővel
„A Marcali Kórházba jártam terhesgondozásra, a 12. héten derült ki, hogy a méhlepény lecsúszott a méhszájra. Egy hétre befektettek, amikor kiengedtek, még egy darabig hetente kellett visszajárnom ultrahangra” - mondja Anita, aki az ügy kényessége miatt nem vállalta teljes nevét. A 19. hétre úgy tűnt, minden helyre állt, ezután már csak a 30. héten hívták be újra ultrahangra. „Közben egyszer, a 25. héten elmentem 4D-s ultrahangra, akkor derült ki, hogy kislányom lesz.” Anitának a 30. hétig volt egy kis nyugalma: ekkor állapította meg a kezelőorvosa, hogy a babájának agykamratágulata van, „ami ugyan csak nyolc millis, és azt mondta az orvos, tíz milliméterig nem probléma, de a biztonság kedvéért elküldtek Pécsre. 32 hetes terhes voltam, mikor időpontot kaptam. Alaposan megvizsgáltak, és azt mondták: az agykamrával semmi gond, viszont a méhlepény első fokon elmeszesedett.”
Anita így visszament saját orvosához és megmutatta a pécsi leleteket. Mivel a kislánya fogyni kezdett a méhen belül, a kezelőorvosa azt mondta, hetente kell visszajárnia: a 36. hétig gyakorlatilag minden héten az derült ki, hogy két héttel el van maradva a kislány a korához képest. „Egyetlen egyszer sem nézték meg a méhlepény állapotát, holott feketén-fehéren rajta volt azon a papíron, amit Pécsen állítottak ki. Utoljára a 37. héten éreztem a lányom mozgását.”
Anita fél napig bírta, majd bement a kórházba. „Két gépen is megpróbálták megtalálni a szívhangját, sikertelenül. Az ultrahang mutatta ki végül, hogy már nem él. Ezután mondták nekem és a férjemnek, hogy üljünk be a kocsinkba, vezessünk át Kaposvárra, mert ott kell megszülnöm a kislányt. A boncolási jegyzőkönyv kézhez vétele előtt azt gondoltuk a férjemmel, ha kiderül, hogy valami fejlődési rendellenessége volt, nem fordulunk senkihez. De ebben az állt: teljesen egészséges magzat, aki a lepény meszesedése következtében fellépett oxigénhiányban halt meg. A 37. héten, amikor még mozgott, már teljesen érett volt a tüdeje.” Anita azt mondja: peren kívül próbáltak megegyezni, nem sikerült. Most tehát beperelték a kórházat.
Nem kértek bocsánatot
Ahogyan Renáta is beperelte a Szegedi Gyermekklinikát, miután két és fél éves kislányának comközéptől amputálni kellett a lábát. Ott arra hivatkozva mondták a nőnek, hogy nem történt a klinika részéről mulasztás, hogy a kislánynak van egy alapbetegsége. „A lányom koraszülött volt és az első levegővételnél nem záródott be az úgynevezett Botalli-vezetéke. Akkor azt mondták, ez sok babával előfordul, nem kell aggódnom. Aztán félévesen megkapta a gyermekbénulás elleni védőoltást. Senki nem tudja, hogy attól vagy mástól, de szellemileg megállt a fejlődésben, most is, két és fél évesen egy féléves gyerek szintjén van.”
Renátáék ezután közel fél évet töltöttek kórházban, utána is folyton rehabilitációra jártak. „Egy megfázással kezdődött a tragédiánk. A lányom irtózatosan elkezdett köhögni, fulladt is. A háziorvos elküldött minket a kalocsai kórházba, ahonnan végül a Szegedi Gyerekklinikára kerültünk. A nátha miatt a fülészetre kerültünk, fel kellett szúrni a fülét. A lányom, ha fél vagy ha fázik, átlátszóvá, márványossá válik a bőre. A klinikán emiatt a tünete miatt intenzív osztályra került, és egy branült akartak betenni a lábába. (A karjába nem lehetett, eredeti betegsége miatt.) Én, tudtommal, egy tanársegédnek adtam oda a lányomat, de amikor a branül felhelyezésével próbálkoztak, rengetegen álltak körülötte. Egy biztos: mikor legközelebb láttam őt, azt mondta ez az orvos: nem sikerült betenni a branült, ne ijedjek meg, mert csúnya lett a jobb lába emiatt, de ez majd néhány héten belül elmúlik.”
Másnap az ultrahangvizsgálaton kiderült: megsérült az artériája. „Az ezt követő öt napon semmi nem történt. Én végig mellette voltam, mert az intenzív osztályról kikerült a gyerekosztályra, kapott rá krémet, meg valami injekciót, de ennyi. Amikor kitették a lányom az intenzívről, örültem, mert vele lehettem, de nem értettem, mi történt mégis, mert nagyon erősek voltak a fájdalmai. Hétfőn vitték újra ultrahangra, akkor látta először érsebész. Amikor átvittem ehhez a specialistához, megnéztem a papírt, és láttam, hogy azon más dolgok szerepelnek, mint ami valójában történt: más napra írták a branül-cécót, és más napra azt is, mikor belilult a lába.” Renáta azt mondja, ezeket el is mondta az érsebésznek, aki rettenetesen felháborodott azon, hogy nem látta hamarabb a lányt.
„Nem volt pulzusa a lábában, akkor tudtam meg, hogy életmentő beavatkozásra volt szükség, mert a vérmérgezés elindulhatott volna felfelé. Akkor mondta ki először az érsebész, hogy lehet, amputálni kell a lábát.” Az ezt követő artériaműtét jól sikerült, de a lábát végül nem lehetett megmenteni. „Az intézményben olyan mondatok hangzottak el vezető beosztású emberek szájából, mint hogy egy vidéki kórházban már rég meghalt volna, meg hogy örüljek, hogy ennyivel megúsztuk. Aztán az én kezembe tették a döntést, miután tíz napja folyamatosan szenvedett a lányom, hogy akkor én most akarom-e, hogy amputálják a lábát? Mondtam, hogy ezek után már igen.”
Renáta amiatt perel, mert ha az osztályra kerülésük és az érműtét között is megnézik ultrahanggal a lányát, megmenthető lett volna a lába. „Már az első UH is kimutatta, hogy baj van, de akkor még azt mondták, hetek alatt elmúlik ez a lilaság. Amiből később hólyagok, iszonytató fájdalmak, és a végén amputáció lett.” Renátáék ismeretlen tettes ellen büntető-feljelentést tettek, és az etikai bizottsághoz is panasszal fordultak.
A Szegedi Gyermekklinika vezetője lapunknak azt mondta: indult belső vizsgálat, és az is, valamint az igazságügyi orvostani szakértő véleménye is az volt: nem történt szakmai mulasztás az ügyben. „A kislánynak van egy veleszületett érfejlődési rendellenéssege, rengeteget feküdt a klinikánkon már korábban is, most is itt fekszik. Ez a fejlődési rendellenesség, az úgynevezetett Moya-moya betegség. Ez egy generalizált érszűkület, aminek egyik sajátossága, hogy infúziós kezelést borzasztóan nehéz adni a betegnek: a szokásos vénák szóba sem jöhetnek, egy agyérszűkületnél ugyanis nem lehet a nyaki vénát megszúrni. Mindent megtettünk és ezen túl is megteszünk a kislányért, nem érezzük, hogy hibát vétettünk volna.” A marcali eset kapcsán kerestük a kórházat, ám ők egy hete nem reagálnak megkeresésünkre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése