Az életminıség fogalma és jelentısége a modern társadalmak központi célkitőzéseként fogalmazódott meg a XX. század második felében, amikor felismerték, hogy a gazdasági, fogyasztói verseny, növekedés gyakran kifejezetten káros az emberi személyiség fejlıdése szempontjából. Az emberi agy, lélek, szervezet, az emberi társadalom saját evolúciós sikerének áldozatává vált. A tanulmány az egymástól gyakorlatilag függetlenül fejlıdı szociológiai, pszichológiai és egészségtudományi életminıség-kutatás fı célkitőzéseit tekinti át, és ennek alapján kísérletet tesz a mai magyar társadalom életminıségének vizsgálatára.
Az életminőség javítása szempontjából az anómiás, értékvesztett állapot csökkentése, a sokszínű nemzeti azonosságtudat erősítése meghatározó jelentőségü.
„A magyar népesség életminısége az ezredfordulón” c. kötetben az életminıség interdiszciplináris, magatartástudományi vizsgálatára tettünk kísérletet. (Kopp, Kovács, 2006)* A kötet alapvetı célja a magyar népesség életminıségének bemutatása, az életminıséget meghatározó tényezık elemzése, mind a szociológiai, mind a pszichológiai, mind az egészségtudományi életminıség kutatások eszköztárát felhasználva.
Az emberiség egyik legısibb kérdése, hogy mi teszi az életet értelmessé, boldoggá, mi
a jó, a teljes élet titka. Egészen a XX. század hatvanas éveiig ez a kérdéskör elsısorban a filozófusokat foglalkoztatta. Az orvosi, pszichológiai lexikonokban meg sem jelentek ezek a fogalmak. A mai életminıség-kutatások alapjaként mindenképpen hivatkoznunk kell Arisztotelész munkásságára, hiszen a mai pszichológiai életminıség-kutatás is innen eredezteti a gyökereit.
Lennart Nordenfelt, az egészség és életminıség összefüggéseinek kitőnı svéd kutatója Quality of Life, Health and Happiness (1993) címő kötetében áttekinti ezt a filozófiai irodalmat, különösen Arisztotelész tételeit. Arisztotelész szerint az élet alapvetı célja az eudaimonia, szó szerint az isteni kísérıvel való azonosulás, ami megfeleltethetı a boldogság mai fogalmának. A boldogság, ebben az értelemben nem állapotot jelent (amit az ember birtokolhat), nem is élményt, hanem aktivitást. Az emberi létezés alapvetı célja az ember funkcióinak lehetı legteljesebb gyakorlása. Arisztotelész szerint az emberi lény funkciói az erények, amelyek megkülönböztetik az állattól. Az az ember, aki aktívan és folyamatosan gyakorolja az erényeket, az eudaimoniát valósítja meg, azaz boldog. Megkülönbözteti az erények hierarchiáját is, ahol annál magasabb szintő egy erény, minél inkább megkülönböztet minket az állatoktól. (Arisztotelész: Nikomachosi etika)
Az Arisztotelész-féle megközelítés a mai pszichológiai elméletek közül közel áll a Maslow-féle (1968) szükséglet-hierarchia modellhez, Erikson (1959) pszichoszociális fejlıdéselméletéhez, vagy Allportnak (1961) a személyiség érettségével kapcsolatos elméletéhez. (Lásd részletesen Kopp, Berghammer 2004) Mindezekben az elméletekben közös, hogy az érett személyiség jellemzıje az, hogy mennyire tudja megvalósítani önmagát, ahol a szükségletek hierarchiájában a legmagasabb rendő szükségletek túlmutatnak az egyénen.
Az embert épp az különbözteti meg az állatvilágtól, hogy magasabb szintő erkölcsi igényeinek, életcéljainak alá tudja rendelni ösztönös késztetéseit, bár a kettı egyensúlya mind a lelki, mind a testi egészség, jól-lét alapja. Ezt a gondolatot legegyértelmőbben Victor Frankl (1996), az egzisztenciaanalízis megalapozója írta le. Szerinte a mai társadalomban egzisztenciális vákuum alakult ki, mert a társadalom éppen csak az anyagi szükségleteket 2 elégíti ki, ám az értelem akarását nem teljesíti ki. Frankl abból indul ki, hogy a Maslow által feltételezett hierarchia helyett, amely szerint az ember csak akkor elégíti ki magasabb szintő igényeit, ha az alacsonyabb szintőek egyensúlyban vannak, azt tapasztalta, hogy „az élet értelme iránti igény és kérdés gyakran éppen akkor lángol fel, amikor valakinek nagyon rosszul megy. Ezt haldokló pácienseink éppúgy bizonyítják, mint a koncentrációs és hadifogolytáborok túlélıi.” Azt a tényt akarom ezzel körülírni, hogy az emberi lét mindig is túlmutat önmagán, valamire, ami nem önmaga, valamire vagy valakire: egy értelemre, amit érdemes beteljesíteni, vagy egy másik emberi létre, amellyel szeretettel találkozunk.
Egy ügy iránti szolgálatban vagy egy személy iránti szeretetben az ember önmagát teljesíti ki. Minél inkább feloldódik a feladatában, minél odaadóbb a partnerével szemben, annál inkább ember, annál inkább lesz önmaga. Önmagát megvalósítani tehát igazán csak abban a mértékben képes, amennyire megfeledkezik önmagáról és túllép önmagán. „Ez volt a lecke, amit Auschwitzból és Dachauból magammal hozhattam: leginkább azok voltak képesek határszituációkat átélni, akik nyitottak voltak a jövıre, egy feladatra, amely várt rájuk, egy értelemre, amelyet be akartak tölteni.” (Frankl, 1996)
A jólét és „jól-lét” összefüggései a modern ipari társadalmakban
A felvilágosodás eszméinek hatására a tudományos, gazdasági fejlıdést önmagában célként tőzték ki, és azt feltételezték, hogy a fokozódó „jólét” a „jól-lét”, well-being jelentıs javulásával fog együtt járni. A XX. század során a gazdasági, ipari, anyagi fejlıdés soha nem látott eredményeket ért el, és ma már olyan anyagi helyzetet tesz lehetıvé az ún. „fejlett” társadalmak többsége számára, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.
A nemzetgazdaság egy bizonyos jóléti szintjéig valóban javult az emberek „jól-léte”, azonban afölött már egyáltalán nem javult sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Nyugat-Európa lakosainak elégedettsége, jól-léte, sıt az utóbbi évtizedekben az adaptáció zavaraiból eredı mentális tünetek és panaszok a civilizált világ országaiban egyre gyakoribbá váltak, és ez az életminıség rosszabbodását eredményezi, fıleg a társadalom viszonylag rosszabb helyzető rétegeiben.(Pikó, 2002) Gregg Easterbrook több könyvében, legutóbb a fejlıdési paradoxon („The Progress Paradox”) címő kötetben elemzi igen szellemesen azt a jelenséget, hogy miközben az életfeltételek folyamatosan javulnak a nyugati társadalmakban, az emberek egyre rosszabbul érzik magukat.
Mi lehet a magyarázata ennek az ellentmondásnak? Szervezetünk az ember megjelenése óta, de az általunk nagyjából ismert eddigi története során alakította ki azt az egyensúlyi állapotot, amely a nehézségekkel való megküzdésre, sıt folyamatos fejlıdésre tette alkalmassá. Ennek a hatalmas idıfolyamnak csupán elenyészı töredéke az az idıszak, amelyet a modern életforma jellemez.
Az evolúciós pszichológia adja a legvilágosabb választ erre az életminıség szempontjából alapvetı kérdésre. Míg az emberiség génjei évezredeken át a vadászó-halászó, illetve földmőves életformához alkalmazkodtak, szervezetünk megtanult gyorsan reagálni a fizikai veszélyekre. Ma génjeink igen nehezen tudnak megbirkózni az utóbbi évszázadban tapasztalt igen gyors, és elsısorban pszichológiai válaszokat igénylı kihívásokkal. A kihívás alatt teljes életformaváltást kell értenünk, a korai anya-gyermek kapcsolat megváltozását, a lakóhelyi és munkahelyi környezet urbanizálódását, a nagycsalád értékátadó szerepének jelentıs gyengülését, a tömegtájékoztatás norma- és értékközvetítı szerepének elıtérbe kerülését. Mindezek a jelenségek az emberi adaptációs képességeket rendkívül súlyos, és korábban nem tapasztalt szakítópróbának teszik ki, ami az adaptáció zavaraiból származó egyensúlyvesztés pszichológiai és élettani következményeit eredményezi. 3 A „Where psychology meets physiology: chronic stress and premature mortality – the Central-Eastern European health paradox” (A pszichológia és az élettan találkozási pontja: krónikus stressz és idı elıtti halálozás – a Közép-kelet európai egészség paradoxon, Kopp M, Réthelyi J: Research Bulletin, 62,351–367) címő cikkünkben olyan modellt javasoltunk, amely a különbözı tudományterületeken más és más elnevezésekkel megjelölt, az adaptáció tartós zavarának jeleként kialakuló krónikus stresszállapot lényegi jellemzıire koncentrál.
Ugyanazt a jelenséget a pszichiátria depressziónak, a pszichológia tanult tehetetlenségnek, vitális kimerültségnek vagy kontrollvesztésnek, a szociológia relatív deprivációnak nevezi. A lényeg azonban mindezen jelenségekben, hogy a modern életfeltételekhez való alkalmazkodás kudarca, elsısorban a lemaradó rétegekben az életminıség olyan fokú tartós romlásával jár együtt, amely nem csupán jelentıs szenvedést jelent számukra, hanem alapvetı szerepet játszik a korai egészségromlásban és az idı elıtti halálozásban, de az egyre több gondot okozó szenvedélybetegségekben is.
Az utóbbi idıben egyre több tanulmány emeli ki a krónikus stressz és depresszió közötti párhuzamot. A depresszió kialakulásában a gyermekkori, családi háttér, az egyén megbirkózási, coping képességei, szociális kompetenciája és az életesemények meghatározó szerepet játszanak. Mivel az önértékelés attól függ, hogy az ember milyen célokat tőz ki maga elé, mikor érzi magát sikeresnek, az én-ideál, a célok, értékek szerepe a depresszió megelızése szempontjából alapvetı.
Randolf Nesse (2004), az evolúciós pszichológia egyik legkiválóbb képviselıje a „füstdetektor” elv segítségével mutatja be a mai ember helyzetét. A füstdetektor célja, hogy a tőz legelsı jeleire felhívja a figyelmet, és akkor mőködik megfelelıen, ha már a legkisebb füstöt is jelzi, annak árán is, hogy számos esetben tévesen ad pozitív eredményt. Szervezetünk ugyanígy reagál alarmjelzéssel a várható veszély elsı jeleire, ebben azonban a korábbi élményeknek, a szubjektív minısítésnek alapvetı szerepe van. Az embert az állatvilágtól megkülönböztetı jelenség, hogy a jövıben bekövetkezı veszély elıjeleire ugyanúgy vészreakcióval válaszolhatunk, mintha a veszély jelenvaló lenne. A modern világ gyakran igen nehezen kiszámítható körülményei között, a tömegtájékoztatás negatív üzenetei hatására, vagy a kevés biztonságot adó gyermekkori fejlıdés eredményeként igen sokan reagálnak ilyen téves pánik-, veszélyreakciókkal a bizonytalanság, betegség, társadalmi lemaradás gondolatára.
A verseny, a valóban soha nem látott gazdasági fejlıdés eredményeképpen olyan társadalmak jöttek létre, amelyek csak nagyon korlátozottan felelnek meg az emberi személyiség, az önálló, környezetét alakító, kreatív alkotó ember fejlıdésének, sıt, a „fogyasztói” embertípus szinte nagyipari elıállításának kedveznek. Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. A fogyasztói társadalom ideálja az infantilis személyiség, akinek jellemzıi: bizalmatlanság, sıt ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés, erıszak, agresszivitás, mint szorongásoldás. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható.
Az életminıség változása Magyarországon 1988 és 2006 között
A tanult tehetetlenség lelkiállapota és élettani következményei magyarázzák, hogy különösen a gyorsan átalakuló társadalmakban, mint Magyarországon az elmúlt évtizedekben az életminıség romlásának rendkívül súlyos példáját láthatjuk. Az életminıség romlásában meghatározó szerepet játszik a krónikus stressz, amelyet legmegfelelıbben a depressziós tünetegyüttessel mérhetünk. Saját vizsgálataink eredményei szerint a Beck Depresszióskálával vizsgálva 1988-ban még csak a felnıtt magyar népesség 2,7%-a panaszkodott súlyos, 4 feltétlenül kezelésre szoruló, a Beck Depresszió-skála (BDI) szerint 25 pont feletti depressziós tünetegyüttesrıl. Ez az arány 1995-ben (ugyanezzel a skálával mérve) már 7,1%-ra emelkedett, és ugyanezt az arányt találtuk a 2002-es felmérésünk során is.
2002-ben a felnıtt magyar népesség 13%-a, tehát körülbelül minden tizedik ember szenvedett súlyos, a BDI szerint 18 pontnál magasabb pontszámmal jellemezhetı depressziós tünetegyüttestıl, amely már betegségnek tekinthetı, és alapvetıen akadályozza a munkavégzést és a családi élet egyensúlyát is. Valamennyi betegség közül az emberek a depressziós állapotot tartják saját maguk, családjuk, környezetük számára a leginkább megterhelınek; ez az állapot akadályozza legnagyobb mértékben a munkaképességünket, családi és más társas kapcsolatainkat, kikapcsolódásunkat. Ugyanakkor ebben a tekintetben legszembetőnıbb a társadalmi igazságosság hiánya, a nyolc osztálynál kevesebbet végzettek közel 40%-a, a nyolc osztályt végzettek 22%-a, tehát minden ötödik ember szenved ilyen lelkiállapottól, míg a diplomásoknak csak a 4%-a, az érettségizetteknek 6%-a. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy a magyarok általában depressziósabbak, mint más országok népei, viszont a leszakadó rétegekben, az állandó krónikus stressz, bizonytalanság állapotában élık között rendkívül magas a negatív hangulati állapot, és az ezzel együtt járó negatív életminıség.
A most befejezett követéses vizsgálatunk elsı eredményei szerint 2002 és 2006 között, ugyanazoknál az embereknél, rendkívül megnıtt a már kezelésre szoruló depressziós tünetegyüttes gyakorisága. Míg ez az érték 2002-ben 13,5% volt, mind a teljes népességet képviselı mintában, mind azok között, akik beleegyeztek az utánkövetésbe, 2006-ra ez az arány 18%-ra változott, 4,5%-kal emelkedett. Ennek megfelelıen, míg 2002 tavaszán a megkérdezettek 71%-ának egyáltalán nem voltak depressziós panaszai, a mostani kikérdezés során közülük már csak 67% volt lelkileg egészségesnek tekinthetı. Érdekes módon, a depressziós tünetegyüttes viszonylag nagyobb mértékben emelkedett a férfiak között. Míg a férfiak körében 2002-ben 11% volt a közepesen súlyos és súlyos depressziósok aránya, ez az arány 2006-ban, ugyanazok között a férfiak között 16%-ra emelkedett, a nık esetében ez az arány 2002-ben 15% volt, 2006-ban 19%.
Az, hogy a teljes népesség 67%-a nem depressziós, lelkileg egészséges, egyben azt is jelenti, hogy a mai magyar népesség mintegy egyharmada szenved olyan, az életminıséget jelentısen rontó tünetegyüttestıl, amely a korai halálozás szempontjából is igen jelentıs veszélyeztetı tényezı (Kopp, 2001, 2003). Igen fontos tehát, hogy mindent megtegyünk a mai magyar drámai egészségromlás hátterében kimutatható krónikus stressz, depressziós tünetegyüttes felismerése és minél korábbi megelızése, kezelése érdekében.
Az életminıség romlása és a krónikus stressz összefüggése
Ma a világon 450 millióra becsülik a lelki betegek számát, négy ember közül egy szenved élete során valamilyen, az életminıséget jelentısen rontó lelki betegségben. A
munkaképesség-csökkenés leggyakoribb oka a depresszió, ez a megbetegedés ma negyedik a tíz legnagyobb társadalmi terhet jelentı betegség közül, de az elırejelzések szerint 20 éven belül a második helyre fog kerülni a sorban. Az egész világon közel 70 millió ember és környezete szenved alkoholfüggıségben, 10-20 millió ember kísérel meg öngyilkosságot évente, közülük egymillióan – közöttük serdülık és fiatalok – halnak meg öngyilkosság miatt.
A WHO elırejelzések szerint a 2000 utáni évtizedben az egészségügy legsúlyosabb problémái a lelki betegségek, ezen belül is a depresszió és következményei lesznek (Murray, Lopez, 1996). A stressz – kihívás – alapvetı a fejlıdéshez, ha folyamatosan képesek vagyunk megbirkózni a nehézségekkel. Ezért a megbirkózás, „coping” a stressz ikerfogalma, a stresszelmélet egyik 5 legfontosabb összetevıje. A stressz akkor válik kórossá, ha nem vagyunk képesek megbirkózni az újszerő, veszélyeztetı helyzettel; illetve a krónikus stressz, a kimerülés fázisa egyértelmően károsító hatású. A modern stresszelmélet kulcsfogalma a kontrollvesztés. Az, hogy egy nehéz, újszerő élethelyzet milyen reakciókat vált ki, alapvetıen az egyén megbirkózási készségeitıl függ. Fontos hangsúlyozni, hogy az ember esetében nem egyszerően alkalmazkodásról van szó, hanem arról, hogy céljaink megvalósítása során hogyan tudunk megküzdeni a nehézségekkel – ezt nevezzük allostázisnak Ha kialakul a sikeres megküzdés, megbirkózás képessége, egyre nehezebb célokat tőzhetünk magunk elé: az eredményesség élménye fokozza énerınket, kompetencia élményünket, hatékonyságunkat.
Amennyiben az érzelmileg negatív helyzetet aktivitással kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak minısítjük, vagy azért, mert nem ismerjük a helyes megoldást, vagy mert az ehhez szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek magunkat, szorongással reagálunk. Ha ismételten nem vagyunk képesek a negatív helyzetek megoldására, a „tanult tehetetlenség” (Seligman, 2004) állapota alakulhat ki, amelyet a depresszió legjobb modelljének tekintenek.
A tartós, hosszan tartó kontrollvesztés élménye elkerülhetetlen, érzelmileg negatív helyzetekben, a reménytelenség, magárahagyottság érzése a késıbbi helyzetekre is áttevıdik, és kimutatható élettani változásokkal is jár.
A veszélyeztetettséget fokozza a kora gyermekkori szeparáció az anyától. A korai szülıvesztés, negatív családi légkör, gyermekkori bántalmazás fokozza a „tanult tehetetlenség”, a depressziónak megfelelı lelkiállapot kialakulását. A depresszió úgynevezett szociális stresszmodellje szerint a korai anya-gyermek kapcsolat zavara a depresszió iránti fokozott sérülékenységhez vezet. A kötıdéselmélet ezen a modellen keresztül bizonyítja a biológiai és pszichológiai tényezık igen szoros összefüggéseit. Ennek a jelenségnek a kitőnı áttekintését adja Keverne fejlıdésbiológiai és fejlıdés lélektani tanulmánya, amely azt elemzi, hogyan vált az emberi agy saját evolúciós sikerének áldozatává a modern társadalomban (Keverne, 2004).
A tanult tehetetlenség mellett egy másik fogalom az úgynevezett tanult leleményesség, sikeresség, eredményesség, tanult optimizmus vált a mai, pozitív pszichológia egyik központi fogalmává. (Pikó, 2004) Ennek a készségnek az elsajátítása szintén a nevelés, az önnevelés eredménye (Seligman, 2004). A pozitív pszichológia nemzetközileg elismert képviselıje a Chicagói Egyetem professzora, Csikszentmihályi Mihály (1997), akinek az optimális élménnyel, bevonódással kapcsolatos kitőnı könyvei gyakorlati eszközöket nyújtanak a tanult eredményesség, forrásgazdagság eléréséhez.
Az életminıség fogalmának megjelenése a modern „jóléti” államok alapvetı célkitőzéseként
Ezeknek a felismeréseknek a hatására fogalmazták újra a társadalom alapvetı céljait mind az USA-ban, mind Nyugat Európában azzal, hogy a fejlıdés célja nem a mindenáron való gazdasági növekedés, hanem az emberek jól-létének, életminıségének javítása. (Berger-Smitt, Noll, 2000) Ez a felismerés igen jelentıs fordulatot jelez, annak felismerését, hogy a társadalmi fejlıdés központjában az embernek kellene állnia, az emberi személyiség fejlıdése támogatásának, és ne a gazdasági erık játékszere legyen a fejlıdés. Míg a fizika, orvostudomány, biológia felismeréseit már sok szempontból sikerült az ember szolgálatába állítanunk, a társadalomtudományi kutatás a korábbiakban alapvetıen a jelenségek leírására korlátozódott. Így alakulhatott ki, hogy mintegy „kísérleti állattá” váltunk egy világmérető laboratóriumban, ahol a játékszabályokat a gazdasági, fogyasztói érdekek mozgatják és nem az ember alapvetı érdekei. Ma már számos elırejelzés, többek között a Római Klub figyelmeztetései jelzik, hogy az emberiség rövid idın belül elpusztíthatja önmagát, ha nem változtat a környezetszennyezés, fegyverkezés, urbanizáció jelenlegi trendjein.
6
A nyugati államokban a deklarációk szintjén az 1960-as évektıl megjelent az életminıség javításának célkitőzése, amit többen Johnson elnök 1964-es, az elnöki kampányban tett kijelentésétıl eredeztetnek, amely szerint „Céljaink elérését nem mérhetjük bankszámlánk nagyságával, csak az emberek életminıségének javulásával.” (Nordenfelt, 1993) Ez a célkitőzés azóta a jóléti államok alapvetı jelszavává vált, ami elsısorban a kutatókra gyakorolt jelentıs hatást. Egymással szinte párhuzamosan indult meg az „életminıség” – az ebben a formában új fogalom – kutatása a szociológia, pszichológia és az orvostudomány területén. Mindhárom területen könyvek és könyvtárnyi irodalom jelent meg azóta az életminıség vizsgálatáról, azonban megdöbbentı módon a három terület szinte teljesen elkülönülten fejlıdött, a kutatók gyakorlatilag nem idézik egymást, nem építenek egymás eredményeire, nem ismerik egymás munkáit.
A szociológiai életminıség-kutatás az egyes országok, régiók, társadalmi rétegek életminıségét vizsgálja. Erre a célra igen jelentıs nemzetközi központokat hoztak létre, amelyek azonos módszerekkel elemzik az egyes országok életminıségét, és elsısorban ennek összefüggéseit az értékekkel, anómiával, az utóbbi évtizedekben az úgynevezett társadalmi tıke jellemzıivel. (Berger-Schmitt, Noll, 2000, Helliwell, Putnam, 2004) Ezek a vizsgálatok, mivel igen széles körő populációs felméréseken alapulnak, viszonylag igen rövid, az élettel való elégedettségre, boldogságra vonatkozó kérdésekkel vizsgálják az életminıséget, és gyakorlatilag azonosítják a szubjektív jól-lét fogalmával. Ilyen folyamatos, rendszeres idıközönként ismétlıdı vizsgálatok a „General Social Survey” az Egyesült Államokban, az Eurobarométer http://www.eurobarometer.eu az Európai Unióban.
A szociológia kutatás alapmővei Campbell (1976):„The Quality of American Life”, Andrews és Withey (1976): „Social Indicators of Well-Being” címő kötetei. Az életminıség szociológiai kutatását összefogó nemzetközi társaság az International Society for the Study of Quality of Life (ISSQOL) (Szabó, 2004) Bár a szociológiai életminıség-vizsgálatok természetesen nagy hangsúlyt fektetnek az objektív tényezık vizsgálatára is, elsısorban az amerikai irányzat a szubjektív ítéletet tekinti valóban életminıség-mutatónak, míg az objektív társadalmi-gazdasági, demográfiamutatók háttértényezıként szerepelnek. Argyle (1996) a szubjektív jól-lét három komponensét különíti el, az elégedettséget, a pozitív érzelmeket és a negatív érzelmek hiányát.
Magyarországon Hankiss Elemér és Manchin Róbert igen korán bekapcsolódtak ezekbe a vizsgálatokba: elsısorban az értékek és az életminıség összefüggéseit vizsgálták és vizsgálják. (Hankiss és munkatársai, 1982, 1984, 1978, Hankiss, Manchin, 1976, 1977, Manchin, 1976. Andorka Rudolf (1990, 1992, 1996) kutatásainak folytatásaként a Közgazdasági Egyetem Szociológia Intézetében folynak ma is szociológiai életminıség-kutatások. (Lengyel, Hegedős, 2002, Lengyel, Janky, 2002, Utassy, 2000).
Az életminıség pszichológiai vizsgálatának háttere az úgynevezett pozitív pszichológiai irányzat, amelynek megalapozói Martin Seligman, Csíkszentmihályi Mihály, Ed Diener. (Diener és munkatársai, 1999, Seligman, 2002, 2004, Csíkszentmihályi, 1977) Az irányzat szakít a korábbi negatív, elsısorban a pszichopathológia vizsgálatára koncentráló szemlélettel és az emberi psziché erısségeinek feltérképezését, törvényszerőségeink vizsgálatát tartja alapvetınek. Így tehát a tünetek és panaszok helyett az életminıség, a pozitív életminıség fogalma került a középpontba. A pszichológiai életminıség-koncepció erısen épít az Arisztotelész-féle boldogság-koncepcióra. Seligman (2002) „Authentic happiness” címő kötete az életminıség vizsgálatának, amelyet a boldogsággal azonosít, három szintjét különíti el.
Az elsı szint a „pleasure”, gyönyör, élvezet szintje, a hedonikus boldogságelképzelés célkitőzése. Bár ez a szint is igen fontos a testi-lelki egyensúly fenntartásához, de ez önmagában még csupán az állati, ösztönös késztetések szintjének felel meg. A modern társadalom igen gyakran egyedül ennek a szintnek az elérését tekinti boldogságnak, ez magyarázza a drog, alkohol – átmeneti csúcsélményt, kellemes élményeket elıidızı –használatának járványszerő terjedését a modern társadalmakban, fıleg a fiatalok között. Ez a boldogságkeresés megegyezik Huxley Szép új világának szóma-boldogságával, a szerek hatására a vezetık totális diktatúrája valósítható meg, miközben a szómával boldogított tömegek a „fools paradise”, az ostobák paradicsomának elkábított hamis világában boldognak képzelik magukat. Ez a boldogság azonban nem felel meg az ember valódi lényének, nem a személyiség érettségének, hanem regressziójának az állapota.
A boldogság második szintje a bevonódás, elkötelezettség, amikor az ember teljesen feloldódik, a legmagasabb szintő élményt éli át egy feladat teljesítése közben. Ezt az állapotot nevezi a magyar nyelv ihletnek a mővészek esetében. Csíkszentmihályi Mihály azt vizsgálta, hogy a legkülönbözıbb, örömmel végzett feladat adhat ilyen boldogságélményt, ez a titka az eredményes tanulásnak, hatékony teljesítménynek. Ezt az optimális élményt nevezi Csíkszentmihályi flow-élménynek, áramlatnak, amelynek elektroenkefalográfiai korrelátumai is mérhetıek. (Csíkszentmihályi, 1997)
A boldogság harmadik szintje az értelmes élet, az élet értelmének keresése, ez felel meg az Arisztotelész-féle eudaimionnak, valódi boldogságnak, ami nem élmény, nem állapot, hanem aktivitás. A boldogságnak ezt a szintjét az önelfogadás, életcélok, a személyes növekedés, a másokkal való pozitív kapcsolatok és az autonómia jellemzik. Míg a hedonista boldogságélmény nem áll kimutatható kapcsolatban az 7 egészségi állapottal, az élet értelmével jellemezhetı boldogság nemtıl, életkortól és szociális helyzettıl függetlenül lényegesen jobb egészségi mutatókkal jár együtt. (Ryff és munkatársai, 2004) A pozitív érzelmi állapot nem azonos a negatív érzelmi állapot hiányával. Barbara Fredrickson (2004) a pozitív érzelmek „broaden and build”-elmélete szerint míg a negatív érzelmi állapot beszőkíti a gondolkozásunkat és csak az adott helyzet elkerülésére koncentrál, a pozitív érzelmek növelik az ember aktivitási repertoárját, érdeklıdését, nyitottságát, kreativitását. Míg a negatív érzelmek rombolnak, a pozitív érzelmekre építeni lehet új emberi kapcsolatokat, ideákat: az ember személyes forrásgazdagságát javítják. Saját kísérletei szerint a negatív érzelmekre is szükség van, de legalább 3:1 arányban több pozitív érzelmet kell átélnünk ahhoz, hogy életminıségünk pozitív legyen. (Fredrickson, 2004) Grastyán Endre professzor akadémiai székfoglalójában a játék alapvetı fontosságáról beszélt a lelki és testi egészség erısítése szempontjából. Ezzel a legmodernebb pozitív pszichológiai gondolatokat vetítette elıre.
A fentiek értelmében a pszichológiai életminıség-vizsgálatok a már jól bevált és széles körben alkalmazott pszichológiai kérdıíveket is alkalmazzák az életminıség vizsgálatára. Joseph Sirgy (2002) The Psychology of Quality of Life címő kötete az életminıség pszichológiájának kognitív és érzelmi mutatóit és szintjeit tekinti át.
Az egészséggel összefüggı életminıséget az alábbiak szerint definiálhatjuk:
Az egészséggel összefüggı életminıség azt vizsgálja, hogy a személy hogyan értékeli és
mennyire elégedett jelenlegi funkcióival (tevékenységeivel és életvezetésével), ahhoz
viszonyítva, hogy mit tart lehetségesnek vagy ideálisnak. Egy másik definíció – amely szorosan összefügg az adaptációval: Az egészséggel összefüggı életminıség azon fizikai és pszichológiai jellemzık összessége, amelyek meghatározzák, hogy a személy mennyire érzi képesnek magát és talál örömöt tevékenységeiben és életvezetésében.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1946-os meghatározása szerint az egészség a teljes testi, lelki és társadalmi jól-lét és nem egyszerően a betegségek vagy fogyatékosságok hiánya. Ez a megfogalmazás egyértelmővé teszi, hogy az egészségnek több dimenziója van: ezek a testi egészség, a lelki egészség és a társas, szociális, társadalmi egészség (Pikó 1996; Pikó, 1999). Az egészségnek ez a dimenzionalitása jól tükrözi a biopszichoszociális szemléletet is.
Az életminıség mutatók jól követik az egészségi állapot három fı dimenzióját: a biológiai (fiziológiai, testi) struktúrát, a pszichés/mentális állapotot és a szociális/társas funkcionálást (Bowling, 1996). E dimenziók alapján értelmezhetıvé és empirikusan megragadhatóvá válik az egészség, ami közelebb visz bennünket az életminıség fogalmához:
Testi egészség: a betegségtıl mentes testi állapotot jelenti, egészséges szív-érrendszeri, gyomor-bélrendszeri, izom- és csontrendszeri és más szervrendszeri mőködéssel, ellenálló immunrendszerrel, éles érzékszervekkel és gyors reagálóképességgel rendelkezünk a balesetek elkerülésére. Ide tartozik az egészségvédı életvezetés, amely a fizikális egészség megırzéséhez alapvetı: a rendszeres testmozgás, egészséges táplálkozás, megfelelı alvás, valamint az önkárosító magatartásformák, a dohányzás, kóros alkoholfogyasztás, más drogok elkerülése.
Pszichológiai egészség: általános jól-lét, önmagunk elfogadása, intelligencia, jó memóriamőködés, világos gondolkozási képesség. A lelki egészség feltételei: az eredményes megbirkózási készségek, érzelmi stabilitás, kreativitás, nyitottság, a személyiség és az azonosságtudat életkornak megfelelı érettsége.
A társas, társadalmi egészség: jó személyközi, interperszonális kommunikációs készségek, a bizalom képessége, tartalmas emberi kapcsolatok barátokkal és a családdal, az intimitás képessége, nehéz élethelyzetekben erıs szociális háló. Szorosan összefügg a kulturális8 társadalmi tényezıkkel, mint a társadalmi-gazdasági helyzet, végzettség, az etnikai, vallási hovatartozás, kulturális, nemi és hivatásbeli azonosságtudat.
Mint az eddigiekben láttuk, az életminıség vizsgálata és modelljei, amelyek eredetileg abból a célból indultak, hogy a népesség jól-létét fokozzák, optimalizálják, vagy legalábbis ehhez segítséget nyújtsanak, nagymértékben szétszakadtak tudományterületek szerint. Így éppen az alapvetı célt, a társadalom jól-létének egységes elvek szerinti megértését és a beavatkozás hatékony szintjeinek megtervezését csak korlátozottan, külön-külön tudományterületenként szolgálják.
A magyar népesség életminısége a rendszerváltás óta
Az emberiség történetében is rendkívüli az a kísérlet, amelynek átélıi, alakítói, bizonyos értelemben elszenvedıi vagyunk az utolsó tizenöt év során. Hiszen azzal, hogy a demokrácia politikai, jogi alapjai megteremtıdtek, még egyáltalán nem alakult ki a demokratikus társadalom, még kevésbé a demokratikus lelkiállapot. A demokráciának elsısorban és alapvetıen az emberek lelkében kell kiépülnie. Csak akkor beszélhetünk valódi demokráciáról egy társadalomban, ha a népesség meghatározó hányada lelkében demokrata.
Régiónkban a diktatúra vezetı rétege lépésrıl lépésre engedte ki – látszólag – a hatalmat a kezébıl, így természetszerően befolyásolhatta az események menetét. Látszólag bársonyosan, könnyő szüléssel jött világra a demokratikus Magyarország. Kérdés azonban, hogy mindez mit jelent az életminıség szempontjából, mi zajlott le a lelkünkben az elmúlt 19 év alatt?
Ha a demokrata lelkiállapotát próbáljuk meghatározni, Bibó István gondolatai alapvetıek. Bibó István szerint a demokrata nem fél. A félelem alapvetı ösztön, a túlélés feltétele. Veszély észlelésekor természetes az a reakciónk, hogy szembeszállunk vele, vagy elmenekülünk. Ha nem élnénk át félelmet veszélyek közeledtére, teljesen kiszolgáltatottá válnánk. Akinek hiányzik a hıérzete, könnyen megég a keze.
Mire gondolt Bibó? Az általa felhozott példák alapján nyilvánvaló, hogy az állítás lényege az, hogy a demokratát nem lehet megfélemlíteni. Ugyanennek az állításnak a másik oldala, hogy nem demokratikus az a társadalom, az a politika, amely a megfélemlítés eszközeivel próbálja hatalmát megtartani. A diktatúra a totális megfélemlítés rendszere.
A magyar társadalom jelentıs hányada ma is megfélemlítetten él. A megfélemlítettség görcse ott munkál szinte mindannyiunkban, legalábbis a 30 évnél idısebbek lelkében. Nézzünk erre egy ma aktuális, megdöbbentı példát. A történészek vizsgálatai szerint Budapest ostroma alatt a megerıszakolt nık száma, a nemibeteg-gondozók és a tisztiorvosok adatai alapján 50 ezer és 200 ezer között mozgott. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen aki tehette, nem fordult orvoshoz. A fegyveres önvédelmet a szovjet hatóság nem ismerte el mentı érvként, így a feleségüket, lányukat védı férfiakra halálbüntetés vagy jó esetben 30 évi börtön várt. A nemi erıszak háborús bőntett, ma Hágában vizsgálják a délszláv háború nemi erıszakkal vádolt elkövetıit. A tetteket az egész civilizált világ megvetése és elítélése övezi.
Nálunk a kérdés politikai tabu volt 45 éven át, és a megfélemlítés súlya alatt gyakorlatilag ma is az. A magyar értelmiség többsége 17 évvel a rendszerváltozás után még ma is tudatalattijába fojtja a megfélemlítés diktatúráinak iszonyatát. A nemi erıszak áldozatai közül egyedül Polcz Alaine vállalta az elviselhetetlen trauma feltárását Asszony a fronton címő könyvében. Pedig az ı útja lenne az egyetlen út az áldozatok, az áldozatok családjai, az ország lelki gyógyulása felé.
Buda Béla elemezte több kitőnı tanulmányában, hogy a magyar lelkiállapot nyomorúságainak mélyén a titkok szerepe meghatározó. A két egymást váltó diktatúra megfélemlítése olyan légkört teremtett, hogy „soha, sehol, senkinek”, legfeljebb a legszőkebb 9 családi körben beszéltek a kivégzettek gyermekei, a megerıszakoltak, kitelepítettek, a végletesen megalázottak, az egyetemekrıl kizártak, a vallásuk miatt üldözöttek. És akkor a határainkon kívül rekedtek sorsáról még nem is beszéltünk.
Saját közvetlen baráti, munkatársi körünkbıl kettınek végezték ki az édesapját ártatlanul. Megszámlálhatatlan azoknak a száma, akiket börtönbe zártak, kitelepítettek, kiváló teljesítményük ellenére évekig nem kerülhettek egyetemre, a 80-as évekig nem kaptak útlevelet, folyamatosan súlyos hátrányos megkülönböztetést szenvedtek. Nem panaszáradatra van szükség, hanem a jelenségek feltárására, a megfélemlítettség helyett a valóság kimondására, hogy ne erısödhessen meg újra a jogsértések és megfélemlítés láthatatlan hálója felettünk. Ha nem teszünk meg mindent, a legsúlyosabb jogsértések is bekövetkezhetnek és bekövetkeznek újra.
A megfélemlítéssel kialakult az értékvesztés, az anómia, a bizalmatlanság, a kisszerő versengés, a rivalizálás légköre. Az ellenséges, értékvesztett, senkiben sem bízó ember manipulálható a legkönnyebben. Minél depressziósabb, szorongóbb, agyonhajszoltabb, megfélemlítettebb, annál könnyebb a negatív érzelmek biztos csapdáiba keríteni. Aki negatív érzelmi állapotban van, ösztönösen elkerülı magatartást tanúsít, a „csak rosszabb ne jöjjön” az alapvetı motivációja. Így a tartós negatív érzelmi állapot, a szorongás és depresszió a megfélemlítés legbiztosabb alapja.
A negatív életminıség gyakorisága a magyar népesség körében
1988 és 1995 között, a társadalom rendkívül gyors átalakulása a lelki egészség mutatóinak jelentıs rosszabbodásával járt együtt, elsısorban a lemaradó rétegekben. A súlyos depressziósok aránya 2,9%-ról 7,6%-ra emelkedett. Különösen drámai volt a változás Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben, ahol az erıltetett nagyipar megszőnése a legnagyobb mértékő rosszabbodást eredményezte. Mindkét megyében a depressziós pontszám átlagértéke magasabb volt 10-nél, tehát a megye népességét depressziós lelkiállapot jellemezte.
1995 és 2002 között a negatív tendencia megfordult, különösen az ország régiói közötti különbségek mérséklıdtek és megnıtt azok aránya, akik egyáltalán nem tekinthetıek depressziósnak. Azonban még 2002-ben is jelentısen magasabb értékek jellemezték a depresszió átlagértékénél Nógrád, Szabolcs-Szatmár és Borsod-Abaúj-Zemplén népességét. A depresszióértékek legalacsonyabbak Fejér és Gyır-Moson-Sopron megyékben voltak. A reménytelenség ugyan a depresszió fontos összetevıje, de mégis bizonyos értelemben független a depressziótól. Míg a depresszió állapotfüggı, változó tünetegyüttes, a reménytelenség tartósabb lelkiállapot jellemzıje lehet. A reménytelenség szorosan összefügg a kimerültséggel, döntésképtelenséggel, elégedetlenséggel. A legmagasabb reménytelenségértékeket Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Békés, Baranya és Tolna megyékben tapasztaltuk, amíg a legalacsonyabb értékeket Gyır-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Vas és Fejér megyékben találtuk. Ez a sorrend ugyan igen hasonló a depressziós tünetegyüttes pontszámának sorrendjéhez, azonban vannak jelentıs eltérések is. Például Szabolcs-Szatmár megye kevésbé reménytelen, mint depressziós, míg a dél-dunántúli megyék reménytelenebb átlagértékeket mutatnak, mint amennyire depressziósak.
A legmagasabb szorongásértékeket Szabolcs-Szatmár-Bereg, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben, a legalacsonyabb értékeket Vas, Gyır-Moson-Sopron és Fejér megyékben találtuk.
A pozitív érzelmi állapot fontossága
A negatív érzelmekkel szemben a pozitív érzelmek nyitottságot, kezdeményezıkészséget, pozitív életcélokat, az élet értelmébe vetett hitet, mások megértésének és elfogadásának 10 igényét jelentik. Mivel az ilyen lelkiállapotú ember igen nehezen félemlíthetı meg, a demokrácia fejlesztésének alapja a pozitív, nyitott lelkiállapot megteremtése. Alexis de Tocqueville az amerikai demokráciáról írott meghatározó könyvében ezt az attitődöt mutatja be. Amerika egyedülálló helyzetét sok tekintetben magyarázhatja, hogy ide eleve a vállalkozó kedvő, a jövı érdekében komoly áldozatot és bizonytalanságot vállaló kivándorlók érkeztek, mint Matolcsy György kitőnıen elemzi Amerikai birodalom címő könyvében. Másrészt az államvezetés is mindent megtett egy új „amerikai nemzeti büszkeség” ápolására ebben az „etnikai olvasztótégelyben” (cf. Sollors W. ed., 1996, Theories of Ethnicity. Macmillan Press Ltd.). Az amerikaiak körében természetes a nemzeti színő alsónadrág vagy nyakkendı –Teller Ede is ezt viselte a Fehér Házban vagy a Science-ben közölt egyik legutolsó fényképén.
Míg a negatív érzelmek rombolnak, a pozitív érzelmekre építeni lehet, új emberi kapcsolatokat, ideákat, az ember személyes forrásgazdagságát, életminıségét javítják.
A WHO jól-lét életminıség-skálája szerint a 18 évnél idısebb magyar népesség 22%- át jellemzi teljes jól-lét, pozitív életminıség, minden második ember lelkileg egészségesnek mondta magát, további 23%-ot jellemez csökkent lelki jól-lét és csupán 5% minısítette életminıségét teljesen negatívnak. A megyék közül Vas és Gyır-Moson-Sopron megye lakói minısítik életminıségüket legpozitívabbnak.
Vizsgálataink eredményei alapján faktoranalízissel kimutattuk, hogy gyakorlatilag mindenkiben együtt megvan kétféle faktor, amelyek közül a pozitív oldalt önazonosság faktornak, a negatív oldalt értékvesztés faktornak nevezhetjük, csak az arányok igen különbözıek. Ennek az a rendkívüli jelentısége, hogy szinte mindenkiben ott van a lehetıség a pozitív irányú fejlıdésre is. Az önazonosság biztosítja a legfontosabb védelmet a megfélemlítés, a manipulációk ellen. Ez a demokraták alapvetı jellemzıje. Összetevıi a koherencia, az élet értelmébe vetett hit, erıs társas kapcsolatok, bizalom, együttmőködési készség, tolerancia, hatékony megküzdési készségek.
A koherencia, az élet értelmébe vetett hit meghatározó jelentısége a pozitív életminıség szempontjából
Antonovsky (1993) salutogenezis-modellje szerint a koherencia annak átélése, hogy az embernek van helye és szerepe a világban és a társadalomban, hogy a velünk történı események értelemteliek, kihívások, amelyeknek megoldására képesek vagyunk. A koherencia a személynek saját magával és a világgal szemben tanúsított és átélt beállítódása, annak a biztonsága, hogy a minket körülvevı és a bennünk megnyilvánuló világ kiszámítható, és az események nagy valószínőséggel befolyásolhatóak. Ebben a modellben a krízisek, nehézségek nem elkerülendı nehézségek, mert alkalmasak arra, hogy általuk a személyiségfejlıdés magasabb szintjére jussunk. Ez a lelkiállapot ellentéte a „tanult tehetetlenségnek”: a „tanult forrásgazdagság” állapota, ami az ún. pozitív pszichológia alapfogalmává vált. Az általunk használt kérdıívet Richárd Rahe „az élet értelme” kérdıívnek nevezi, amely a koherenciához igen hasonló koncepciót vizsgál (Rahe, 2002), azonban magában foglal az élet transzcendens értelmére vonatkozó kérdéseket is, mint pl. „Úgy érzem, életem egy nagyobb terv része”, „Az értékeim és hitem vezérelnek mindennapjaimban”. (Skrabski és munkatársai, 2004, 2005)
A koherencia-élmény magában foglalja a sikeres megküzdés, megbirkózás képességét, azonban ennél többet jelent. Azt a képességet és biztonságot jelenti, hogy a személy bízik benne, hogy változó körülmények között mindig képes lesz megfelelı erıforrásokat mobilizálni, adott esetben nem csupán saját erıforrásokat, hanem a külsı segítségben, a kölcsönösségben is bízhat, így erıs „társadalmi tıkével” rendelkezik. Érdekes módon, a koherencia mértéke nem tér el jelentısen az egyes magyarországi régiók között, magas koherencia-érték jellemzi a magyar társadalom egyharmadát, a nık 32%-át, a férfiak 28%-át. 11 (Skrabski, 2003) Az élet értelmébe vetett hitet életkortól, nemtıl és iskolázottságtól szinte független lelki és testi egészségi védıfaktornak találtuk. Ez azt jelenti, hogy azonos életkörülmények között a társadalmi átalakulás negatív hatásai sokkal kevésbé érintik azokat, akik úgy érzik, életüknek van értelme. Az ilyen ember lélekben valóban demokrata. Akire ez a lelkiállapot jellemzı, ugyanolyan egészséges marad alig iskolázott parasztemberként, mint a legmagasabb végzettségő egyetemi professzorként.
A magyar társadalom átalakulása során, miközben új gazdasági és politikai feltételekkel kell megbirkóznunk, vizsgálataink eredményei szerint rendkívül szoros összefüggés mutatható ki a koherencia-érzés és az életminıség-mutatók között. Az átlag feletti koherenciával rendelkezık, miután az adatokat életkor, nem és iskolázottság szerint kontrolláltuk, tízszer nagyobb valószínőséggel minısítették jónak egészségi állapotukat, nyolcszor nagyobb valószínőséggel állították, hogy nincs munkaképesség-csökkenésük.
Esetükben az átlagnál pozitívabb életminıség valószínősége ötszörös volt, és hétszer ritkább közöttük a súlyos depressziós tünetegyüttes. (Skrabski és munkatársai, 2004, 2005) Az élet értelmébe vetett bizalom ugyanakkor több további, a pozitív életminıség szempontjából meghatározó tényezıvel szoros kapcsolatot mutat, a személyiség fejlettségének, önazonosságának, kompetenciájának, sikeres megbirkózásának, a környezetével kialakított harmóniájának igen jó mérıeszköze. Pozitív kapcsolatot mutat a közösségi hatékonysággal, azaz a szomszédsági kapcsolatok erısségével, a vallásgyakorlással, a vallás fontosságával, a civil szervezeti tagsággal, amelyek számos vizsgálat tanúsága szerint jelentıs egészségvédı faktorok. Az élet értelmébe vetett hittel negatív kapcsolatban áll több nagy egészségi kockázatot jelentı mutató, mint a bizalmatlanság, a rivalizálás, az anómia (Skrabski és munkatársai 2004, 2005).
Az élet értelmébe vetett hit és a vallásosság között ugyan szoros kapcsolatot találtunk, de a két fogalom nem azonos. Vannak vallásos emberek, akik nem hisznek az élet értelmében, és koherens személyiségek, akik nem vallják vallásosnak saját magukat.
A nagy világvallások mind alapvetı céljuknak tekintik az érték-konszenzust, az értékek megvalósítását. Vizsgálataink eredményei szerint a vallásosság a mai magyar társdalomban is jelentıs életminıség-javító erıforrást jelent. Mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra célja a vallásosság, a vallási közösségek megsemmisítése volt. Az évtizedekre börtönbe zárt papok, vallásukért meghurcoltak példája mutatja, hogy a vallás milyen fontos szerepet játszhat a megfélemlítés erıi elleni ellenállásban, a valódi, külsı tényezıktıl nem függı életminıség kialakításában. A fogyasztói társadalom is ellenségének tekinti a vallást, amely komoly védettséget ad a fogyasztásra csábító manipulációk ellen.
Az anómia, értékvesztés jelentısége
Andorka Rudolf (1996) élete utolsó éveiben szinte minden írásában az anómia, értékvesztés, céltalanság jelentıségét hangsúlyozta a magyar népesség testi-lelki bajainak háttértényezıjeként. Saját országos reprezentatív vizsgálataink során az anómiát ilyen állításokkal vizsgáltuk: „Minden olyan gyorsan változik, hogy az ember azt sem tudja már miben higgyen”, „Az ember egyik napról a másikra él, nincs értelme elıre terveket szıni”, „Manapság alig tudok eligazodni az élet dolgaiban”. Az anómia azt a meggyızıdést jelenti, hogy egy adott társadalomban csak a szabályok és törvények megszegésével lehet eredményeket elérni, a céltalanság és irányvesztés érzése. Olyan helyzetekre utal, amikor a társadalmi normák elvesztik befolyásukat az emberek viselkedésére. Az anómiát úgy is meghatározhatjuk, mint a közösségi kötıdések, hagyomány és szabályrendszer szétesését.
A Hungarostudy2002 felmérés eredményei szerint az anómia megyei átlagértékei igen szoros kapcsolatot mutatnak valamennyi életminıség-mutatóval, valamint a középkorú férfi12 halálozás és a depresszió megyei átlagértékeivel. A legmagasabb anómia-értékeket Nógrád, Békés, és Somogy, a legalacsonyabb értékeket Gyır-Moson-Sopron, Vas megyékben és Budapesten találtuk.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a kistérségek között sok esetben jelentıs különbségek vannak, a legnegatívabb lelkiállapotú megyékben is vannak viszonylag sokkal egészségesebb, és a legegészségesebb megyékben is viszonylag betegebb kistérségek. Felvethetjük, hogy a negatívabb lelki és egészségi állapot szoros kapcsolatban áll a rosszabb gazdasági helyzettel. Ez valóban így van, de ez a jelenség önrontó körként mőködik, ahol rosszabb az emberek életminısége, nagyobb fokú az értékvesztés, ott kevésbé képesek a gazdasági fellendülésre, de a rosszabb anyagi helyzet szintén a negatív lelkiállapotot erısítheti, ha nem sikerül kilépni ebbıl a mókuskerékbıl.
Az European Social Survey szerint Európa országai közül a Baltikum kivételével a magyarok egészséggel kapcsolatos életminısége a legrosszabb. Mondhatnánk erre, hogy a magyarok talán inkább hajlamosak a panaszkodásra – egyébként ez is súlyos lelki torzulást jelezne –, de ha a középkorú népesség halálozási arányait vizsgáljuk, akkor is a mi mutatóink a legrosszabbak Európában, a Baltikum, Oroszország és Ukrajna után. A középkorú, aktív, alkotó népesség idı elıtti halálozása egy ország rossz életminıségének legsúlyosabb tükre. A 45 és 64 év közötti életkorban a krónikus stressz szerepe meghatározó mind az életminıség romlása, mind az ezzel összefüggı önkárosító magatartásformák, tanult tehetetlenség, kontrollvesztés miatt kialakuló civilizációs megbetegedésekkel összefüggésben.
A nemzeti azonosságtudat fontossága az életminıség szempontjából Mi magyarázza, hogy a csehek, lengyelek, szlovének életminısége jelentısen javult hozzánk képest az utóbbi évtizedben? A lengyelek, csehek, szlovének elınye velünk szemben, hogy ott a nemzeti összetartozás érzése kevésbé volt a megfélemlítés tárgya. 1956 a nemzeti azonosságtudat rendkívüli, világraszóló példája volt, az egész világ számára új utat nyitott, nálunk azonban ezután a nemzeti érzés „politikailag inkorrektté” vált. Egész generációk nıttek fel, saját hibájukon kívül ebben a légkörben, amely az anómiát, az értékvesztést sugallta a társadalmi kohézióval, az önálló civil szervezıdéssel szemben, és büntette a nemzeti érzés, összetartozás megnyilvánulásait.
1956 után rájött a politika, hogy a legnagyobb veszélyt számára a nemzeti identitástudat, vagyis az a fajta összetartozás-élmény jelenti, amit a forradalomban szinte az egész ország átélt. Ennek kivédésére kinyitottak néhány kiskaput, és valósággal sulykolták a fogyasztói társadalom értékrendjét. Az anyagi helyzet a magyar társadalomban értékmérıvé vált, ezért is hívták azt a rendszert fridzsider-szocializmusnak. Mindenkivel külön alkukat kötöttek, és aki „közelebb volt a tőzhöz”, kicsit többet kapott, kicsit többet utazhatott, kicsit hamarabb kapta meg a kocsikiutalást. Így a fogyasztói ideológia vált általánossá, különösen a társadalom alacsonyabb végzettségő rétegeiben, ahol ezek a viszonylagos elınyök váltak az önértékelés alapjává. Ugyanakkor a nemzeti érzés megélését a legszigorúbban elfojtották. A pszichológiából, pszichiátriából tudjuk, hogy az elfojtás neurózishoz vezet, így valóban országos szintő neurózis alakult ki. Beláthatatlan következményekkel jár, ha sikerül egy nép jelentıs hányadával elfogadtatni, hogy számára az összetartozás-élmény nem fontos. Ezért áll ma Magyarország az anómia, a közös érték és normarendszer tekintetében sokkal rosszabbul, mint szomszédai, akár a szlovének, a lengyelek, a csehek, még a szlovákok is.
A lélek számára a társadalmi-kulturális azonosságtudat olyan szükséglet, mint a testnek a kenyér. Michel Marmot vizsgálatai bizonyították, hogy az USA-ban élı japán férfiak közül azok, akik a japán közösséghez tartoznak, betartják a közös erkölcsi elveket, lényegesen kisebb arányban halnak meg szívinfarktusban, mint az amerikanizálódott japán férfiak.
13
Vizsgálataink eredményei szerint ma Magyarországon a teljes népesség 46%-a nem anómiás, ezzel szemben 54%-ot anómiás lelkiállapot jellemez. Ez az arány a nyolc általánosnál alacsonyabb végzettségő rétegben 74%, a nyolc általánost végzettek között 64%. A legmagasabb anómia érték 48-szor magasabb bizalmatlansággal, 21-szer magasabb rivalizálással, irigységgel jár együtt. Az anómiás, értékvesztett, demoralizált lelkiállapot az életminıség és egészségi állapot súlyos romlásával jár együtt.
Ezzel a súlyos örökséggel nem tudtunk szembenézni 1989 óta. És amit elfojtanak, az megpróbál kitörni mindenféle, akár torz módokon is, az elfojtásnak pontosan ez a következménye. Az ország egyik fele, teljes joggal, a végveszély jelének érzi a nemzeti
azonosságtudat, és az ezzel járó közös erkölcsi elvek, normák meggyengülését, míg az ország másik fele nem is érzékeli a veszélyt.
Ellenvetésként fontos figyelembe vennünk, hogy a nemzeti azonosságtudat torzulásai
éppen régiónkban tragikus következményekkel járhatnak. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Nedjeljko Fabrio Adriai trilógiáját, ahol bemutatja, hogyan változtathatták Dalmáciát pokollá a nemzeti azonosságtudat torzulásai. Ezt az ellentmondást fel kell oldanunk, ha együtt akarunk megoldást keresni az életminıség mai krízisére a magyar társadalom számára.
A magyar társadalom rendkívüli értéke a sokszínőség, az hogy észak-dél, kelet-nyugat találkozik a génjeinkben. Valószínőleg ez a sokszínőség magyarázza, hogy a Hofstede-féle kulturális dimenziók szerint az angolszász országok (USA, Anglia, Ausztrália) és Hollandia után a magyar társadalom a leginkább individualista, a szomszédaink, a csehek, lengyelek, németek mind sokkal kollektivistábbak. Az individualizmusnak vannak elınyei és hátrányai, egy kollektivista társadalom könnyebben irányítható hatalmi szóval, az individualista társadalomban demokratikus módszerekkel hihetetlen energiákat, alkotóképességet lehet felszabadítni. Egy ilyen társadalom alkalmas a valódi nemzeti liberális elvek megvalósítására, ehhez azonban mind a liberális szónak, mind a nemzeti azonosságtudatnak vissza kellene nyernie az eredeti értelmét.
Ma Magyarországon alapvetı volna a kettıs vagy többszörös identitás értékének erısítése a mai súlyos helyzet feloldása érdekében. Az a fajta többszörös identitás, amit Devecseri Gábor így fogalmazott meg:
„Én a legszerencsésebb ember vagyok. Mert egy labdarúgó mérkızésnél nem is tudom, kinek szurkoljak. Elsısorban a magyarnak bárkivel szemben. Másodsorban az európainak a nem európaival szemben, azután a zsidónak, a származásomra való tekintettel, katolikusnak a vallásra való tekintettel, amelyben felnövekedtem, a reformátusnak, mert református gimnáziumban nevelkedtem. Én jónak érzem ezt a sokféle kötöttségemet, hogy semmiféle szektás, semmiféle soviniszta vonás nincs bennem. De a szolidaritást és az együvé tartozást a legkülönbözıbb kategóriákkal, amelyekbe beletartozom így vagy úgy, átérzem nagyon is.”
A magyar azonosságtudatnak épp a sokszínőség a különlegessége, az, hogy már a hét törzs is azért kötött vérszerzıdést, mert annyira különbözıek voltak, etnikailag, vallásilag és sokféle szempontból. Errıl szólnak Szent Istvánnak a fiához, Szent Imréhez írt intelmei. Elsı királyunk a XI. században, amikor a világon még senki nem beszélt errıl, arról értekezett, hogy a soknemzetiségő ország gazdag. Ez különleges örökség, egyedülálló kincs, amely feloldhatná a nemzeti identitással kapcsolatos ellentmondásokat a mai magyar társadalomban. Nemeskürty István írta, hogy amikor a XX. század közepén a családok eredetét kellett vizsgálni, kiderült, hogy Magyarországon szinte minden család rendkívül gazdag, sokszínő örökséget hordoz. Büszkének kell lennünk családjaink német, szlovák, zsidó, délszláv, cigány és még sorolhatjuk hányféle örökségére, identitására, amely a genetikai gazdagság és a kreativitás alapja. Ennek a sokféle eredetnek az értékelésével kell azonosulnunk a magyar történelem és kultúra hagyományaival, értékrendjével, szeretnünk és ápolnunk ezt a közös örökséget.
