2010. szeptember 17., péntek

FONTOS EMBER ÉS AZ EGÉSZSÉGÜGY
Solymosi Tamás 2003-ban megjelent cikke

A magyar egészségügy hosszú évek óta mélyülõ válságának okait és jelenségeit elemezni sokak számára lerágott csontnak tûnik. Jelen írás egy eddig alig említett, illetve néven nem nevezett körülményre szeretné a figyelmet ráirányítani. A magyar társadalom elitjének felelõsségére.

A magyar társadalom elitjének nincsen személyes tapasztalata az egészségügy valós állapotáról.

A magyar egészségügy infrastruktúrája rendkívül lepusztult. A kórházi-rendelõintézeti zsúfoltság, a felújításra váró épületek, a hajszolt orvosok, az ellátás embertelen körülményei a beteg ember számára testi-lelki szenvedése mellett külön megterhelést jelentenek. Aki megteheti, reflexszerûen különutas megoldást keres. Fontos ember megteheti. Fontos ember számára elképzelhetetlen, hogy 10 percnél többet várakozzon, hogy nyolcágyas kórteremben feküdjön, hogy ne az elérhetõ legjobbnak tartott orvos foglalkozzon vele. Fontos ember számára elfogadhatatlan, hogy a mezei állampolgár által is járható, szabványos úton gyógyuljon.

Fontos ember tudja, hogy milyen állapotban van a magyar egészségügy, de nem tapasztalja meg. A megkülönböztetõ elbánás következtében jobbat tapasztal, mint amirõl hall és olvas. Ez az optikai csalódás az élet más területeire nem vagy csak sokkal kisebb mértékben jellemzõ. Fontos ember ugyanannyit fizet a benzinért, villanyáramért, ma még többnyire "állami" általános iskolába íratja gyermekét, és ugyanabba a Balatonba lógatja a lábát (bokáját), mint a többiek, ha nem is a szabad strandról. De Fontos egészen más egészségügyi ellátásban részesül, mint Mezei.

A magyar társadalom elitje megcsapolja a közfinanszírozott egészségügy szolgáltatásait.

Fontosék számára egy külön kórházat mûködtetünk, közpénzbõl. Fontos embert nem a kezdõ szakorvos, hanem a nagy tapasztalatú, jó nevû orvos vizsgálja és operálja, aki a fontos ember banális problémájára - szakmailag indokolatlanul - fordított idõt a valóban az õ nagy tapasztalatát igénylõ, súlyosabb állapotban lévõ mezei polgártól veszi el. Fontos ember betegsége esetén a külön- szoba mellé nagyon sokszor külön nõvért is kap, de mindezekért a hazai viszonyokhoz képest kiemelt szolgáltatásokért Fontos nem fizet, a korlátos szolgáltatásokból csak a mezei állampolgár rovására nyerhet extra ellátást.

Az elitnek érdeke fûzõdik az egészségügybõl történõ forráskivonáshoz.

A magyar állam a GDP-bõl sokkal kevesebbet fordít az egészségügyre, mint amire a társadalom jövedelemtermelõ képessége alapján képes lenne. A WHO adatai alapján vásárlóerõ-paritáson számolva a cseh egészségügyi közkiadások 50 százalékkal, a szlovén pedig 80 százalékkal haladja meg a magyar értéket, miközben Csehországban az egy fõre jutó GDP értéke csak 16 százalékkal, Szlovákiában 39 százalékkal magasabb, mint nálunk. E két országgal összevetve 225, illetve 840 milliárd (vásárlóerõ-paritáson 675, illetve 1150 milliárd) forint hiányzik évente a magyar egészségügyi közkiadásból. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Európa egyik legbetegebb nemzete vagyunk, ez az aránytalanság még kirívóbb. A véges költségvetési forrásokért folyó kõkemény lobbiharcban ezt az évi több százmilliárd forintot oda lehet csoportosítani, ahol az elit közvetve vagy közvetlenül érdekelt. Az elit ezzel a mezei állampolgár egészségügyi ellátásától elvont közpénzzel is a maga, illetve az általa fémjelzett gazdasági-politikai erõcsoportok pozícióját javítja.

A politikai elit elszabotálja az egészségügy átalakítását.

Az egészségügy átalakítása rövid távon nagyon jól artikulálható, és valós érdeksérelmeket okoz. Egészen biztos, hogy az a kormányzat, amelyik elszánja magát erre, az azonnali bukását kockáztatja. Az egészségügy több éve ténylegesen az összeomlás állapotában van. A romeltakarító szerepe hálátlan szerep, miközben az új épület átadásának hálás feladata csak évekkel és ciklusokkal késõbb aktuális. Ezért a négyéves ciklusokban gondolkodó politikai hatalomnak komoly érdeke fûzõdik ahhoz, hogy a piszkos munkát ne neki kelljen elvégeznie. Ne legyenek kétségeink afelõl sem, hogy az orvosok egy szûk, havi 500000-2000000 forintnyi feketejövedelmet szerzõ csoportjának komoly egzisztenciális érdeke fûzõdik az átalakítás halogatásához. Igen nagy az õ felelõsségük az orvosokkal szembeni sokszor ellenséges társadalmi közhangulat kialakulásában. Az orvostársadalom nagy részével ellentétben ezek a kollégáink elemi módon ellenérdekeltek abban, hogy a bûnös hálapénzrendszer megszûnjön, azaz ellenérdekeltek az orvosi fizetések méltányos rendezésében és a paraszolvencia megszüntetésével szükségszerûen együtt járó egészségügyi reformban.

Van-e olyan, hogy "megoldás"?

Mielõtt megpróbálnánk válaszolni, talán érdemes egy kis kitérõt tenni. Az európai társadalmak egyik fontos összetartó eleme a társadalmi szolidaritás elve. Az egyes országok gazdasági helyzetétõl, sõt politikai rendszerétõl is függetlenül az jellemezte kontinensünk túlnyomó részét, hogy a társadalom gazdasági-politikai elitje adók és járulékok formájában nagyobb részt biztosított jövedelmébõl a mindenki által elérhetõ állami szolgáltatások biztosítására. Az elit nem önszántából tette ezt, a társadalom hosszú évtizedek harca árán kényszerítette rá elitjét erre a közteherviselésre. E társadalmi szolidaritás kialakításában nyilvánvalóan benne van a keresztény európai hagyomány és a XIX. században virágzásnak indult szociáldemokrácia részben egymást erõsítõ, részben egymástól független hatása. Az elit cserébe olyan nyugalmas közállapotokat nyert, melyek közepette addig sosem látott mértékben növelhette saját anyagi-hatalmi erejét.

Az egyik lehetséges út tehát az lehetne, ha a társadalom rákényszerítené az elitet a korábbi közmegegyezéshez való visszatérésre. Sajnos be kell látnunk, hogy a társadalom ehhez ma gyenge. Hiába élünk de jure demokráciában, ha a demokráciából annak éppen az esszenciája hiányzik, a polgár. Az öntudatos, önkéntes jogkövetõ, mások jogait is betartó és betartató állampolgár. Bármilyen kínos is, de a helyzet ma (még) az, hogy választott vezetõink majdnem olyan távol vannak az egyszerû néptõl, mint voltak 40 éven keresztül az elnyomóink. Mivel a véleményformáló újságírók egészségügyi ellátásukat tekintve az elithez tartoznak, nem érzékelik a probléma valódi súlyát. Így nem véletlen, hogy a tényleges helyzet bemutatásában, netán a felelõsség feltárásában jóval kevésbé számíthat a médiára a társadalom, mint más ügyekben.

Mondhatnánk: a politikai hatalom felismerve a föntieket, talán meg is próbálkozhatna azzal, hogy a közjót elõtérbe helyezi. Sajnos ez az út egyelõre (?) járhatatlannak tûnik. A Magyarországon is uralkodóvá vált magángazdaság képviselõi és a közjó ügyeit intézni hivatott politikusi réteg - vegyük észre - jóformán egybeesik. Aki egyik nap bankvezetõ, másnap miniszter, aki egyik nap egy gazdasági konglomerátum vezetõje, másnap miniszterelnök. És amint politikai súlyt szerzett egy parlamenti képviselõ, azonnal bekerül ilyen-olyan félállami vállalatok igazgatótanácsaiba, felügyelõbizottságaiba. A politikai elit akkor tenne lépéseket az egészségügy átalakítása érdekében, ha ezt hatékonyan politikai tõkévé konvertálhatná. A fent leírtak miatt ez nemigen következhet be, marad tehát az ellenérdekeltség.

Jelen írás az elit felelõsségét boncolgatta, de nem feledkezhetünk meg a társadalom egészének közállapotairól sem. Az állampolgárok nagy részébõl hiányzik a tevõleges szolidaritás. A család határain túl nagyon kevesen néznek. Azt szívesen venné mindenki, ha a nála gazdagabb többet fizetne a közösbe, de egyre kevesebben vallják a szolidaritási elv lényegét, miszerint a nálam szegényebb viszont kevesebbet fizet ugyanazért. A társadalom és az elitje közötti hasonlóság ugyanakkor nem menti a politikai döntéshozókat. Õket azért is fizetjük meg közpénzekbõl az átlagosnál sokkal jobban, hogy a társadalom számára hasznos módon vezessék az országot. Ha ehelyett saját önös érdekeik szerint tulajdonképpen kijátsszák a társadalom egyes csoportjait egymás ellen, az finoman szólva nem az a feladat, amivel õket megbíztuk.

Ha az elit logikáját követjük, akkor a valószínû megoldást (?) a kötelezõ magánbiztosítás elvén alapuló, amerikai típusú rendszer jelenti majd - a társadalom minden tagját védõ szolidaritáson és a társadalombiztosítás elvén alapuló valódi reform helyett. Ebben az esetben nem a társadalom egésze alkotja a kockázati közösséget, hanem a kockázati közösségek vagyoni helyzet szerint rétegzõdnek. Itt is szolidárisak a befizetõk a hozzájuk hasonló vagyoni helyzetben lévõ befizetõkkel. Értelemszerûen minél jobb valakinek a vagyoni helyzete, annál magasabb színvonalú szolgáltatásban részesül.

Egy bizonyos alapellátást, egy "nyomoregészségügyet" valószínûleg minden állampolgárának biztosít a hatalom a jövõben is. De a ma még - legalább papíron - ingyenes szolgáltatásokért fizetni fog az állampolgár. Ne legyenek illúzióink, maradnak emberek ellátatlanul. A társadalom legszegényebb harmadából még többen fognak gyógyítható betegségben meghalni.

Ha többé-kevésbé sikeres lesz az átalakulás, és a magánbiztosítók költségei (mûködtetés + profit) nem lesznek sokkal nagyobbak, mint a mai tb költségei, akkor a társadalom egy jelentõs része számára a szolgáltatás mai színvonala tartható lesz, a felsõ 10-20 százaléké érzékelhetõen javul majd. Ráadásul a rendelõk modernek lesznek, a falak tiszták, az elõjegyzési rendszer - ha egyre hoszszabb listákkal is, de - átlátható lesz; világosan lehet tudni, ki mikor kerül sorra - legyen az vizsgálat vagy mûtét. Aki fizetni tud, bejut, aki többet tud fizetni, hamarabb kerül sorra. Sokan, nagyon sokan azonban kívül rekednek majd.

Kérdés, képes-e a társadalom a szolidaritás évszázados intézményének megvédésére. Képes-e a XXI. század magyarja, fõként a derékhad belátni, hogy a nemzet jövõje érdekében többet kell a közösbe adnia a nála szegényebbnél? S ha igen, lesz-e ereje ezt a nemzetmegtartó akaratot az elitjére rákényszeríteni?

Solymosi Tamás és Szánthó András

orvosok