Ante finem
Míg a diákok
az utcán vívták harcukat a diplomaszerzés lehetőségéért, zajlott egy
sokkal csendesebb harc is: a rákbetegeké. A kormányzat őket érintő, a
gyógyszerkiadást visszafogó tervezete ellen tiltakoztak. Elegendő
távolságból nézve a két küzdelem sokban hasonlít: egy csoport küzd olyan
összegekért, amit döntően kívülállók adnak össze, végső soron őket kell
meggyőzniük, hogy érdemes kifizetni a számlájukat.
Közvetlenül azonban a közkasszát felügyelő kormányzattal ütköznek –
amely legtöbbször nagyon is hasonló rutinokkal igyekszik letörni,
hitelteleníteni a különféle igényeket. Emlékezzünk csak, mennyit beszélt
az elmúlt hetekben a kormányoldal évekig bukdácsoló, fantomtudományokat
művelő, végső soron hasznavehetetlen diplomásokról! Hasonló volt a
retorika a betegeknél is, amikor éppen a cukorbetegek korszerűbb és
egyúttal drágább inzulinjának korlátozása volt napirenden.
Akkor a nem diétázó, nem mozgó, nemtörődöm, a maga ellen dolgozó beteg volt a propagandahorror aktuális főszereplője. Nevezhetnénk ezt karakter-tömeggyilkosságnak is. Ez a mentalitás egyfelől mérgezi a világot, másfelől az értelmes tisztázástól veszi el a teret, az időt. Mert ahogy az oktatásban, úgy az egészségügyben is van jó néhány kérdés, amit húsz-harminc éve a legtöbben csak kerülgetnek. Ha értik egyáltalán: nincs, s láthatóan sosem lesz annyi pénz (se a közkasszában, se a magánszámlákon), hogy minden orvosilag rendbe hozhatót rendbe hozzunk magunkon.
A kiadások küszöbértékeként emlegetett, javasolt, igényelt „szükséges” önmagában értelmezhetetlen az egészségügyben. Azt mondja az orvos, kegyetlenül nehéz a gyerekonkológián áthúzni a meghalt beteg ágyát, összerakni a játékait, aztán arra várni, hogy jöjjön valaki, aki végül mindent elvisz. Közben az embernek kattog az agya: mikor, hogyan döntött rosszul, orvosilag mi romlott el, hogy így kellett végződnie?
Meg hogy muszáj valami megoldást találni, amivel mindez elkerülhető. De ha még időben ki is derülne, hogy van, vagy lenne megoldás, az gyakran túl drága, és engedély kell a beszerzéséhez. Mire a bürokrácián végigmegy a kérvény, ráütik a pecsétet, már nincs kinek beadni a drága gyógyszert. A szülőknek azt mondják: mindent megtettünk érte, ami emberileg lehetséges volt.
Történhet másképp is: amikor a vég előtt egy héttel még beletöltik a betegbe a többmilliós gyógyszert, csak a reményért, miközben tudható, orvosilag nincs tovább. S persze ugyanez a helyzet a felnőtteknél is. S megint itt a kérdés: mit képviseljen az orvos? Például egy agykárosodott, szinte csak vegetáló kisgyerek gerincferdületének korrekciójára ki kell-e fizetni 300-400 ezer svájci frankot a hazai egészségbiztosítónak, ha a szülő azt esedezve kéri?
Szabad-e föltenni a kérdést: mit várunk a műtéttől? Nem túl nagy ár-e az eredményért az altatással, a beavatkozással járó kockázat, melynek része a bénulás is? Szabad-e ezt a kisfiút újabb fájdalmaknak kitenni? Vagy helyesebb ezt az összeget az egészségjavulásra nagyobb reményt adó sok más beavatkozásra költeni? Általában nincsen az ehhez hasonló döntésekben eligazító egyértelmű orvosi eljárásrend, a hazai protokollok nagy része vagy lejárt, vagy egymásnak ellentmondó döntésekre is módot ad. A biztosító oldaláról ugyancsak nincs támasz e döntésekhez, nincs rögzítve, hogy kinek mi és meddig jár, hol a határ. A döntés az orvosé meg a körülményeké. A teher túl nagy, ha valakinek minduntalan magának kell meghatároznia: ki az, akinek már fölösleges milliókba kerülő gyógyszereket adni? Ritka a teljes bizonyosság.
S bár az orvosi döntést elvben kizárólag a beteg szükségletei határozhatnák meg, a valóságban – ha nem is mindig tudatosan – nagyon is része a döntésnek az orvos meggyőződése. Úgy is kérdezhetjük: könnyebb-e annak a tudatában elveszteni egy beteget, hogy mindent megtettünk, mindent odaadtunk, ami elérhető volt, vagy amiatt hagyni a sorsára, mert az ország gazdasági érdeke ezt kívánja?
Akármi is egy orvos személyes válasza, a külvilágtól nem kap támogatást. A klíma nem kedvez az őszinte beszédnek. Pedig a képlet elég egyszerű: ha van egy költségkorlát, és a másik oldalon kell húzni egy határt, annak vannak, lesznek vesztesei. Amíg ezt tagadom, a veszteséget sem tudom méltányosan elosztani, a kárt sem tudom csökkenteni. Meg kéne mondani, ki mit nyer és a vesztes mit veszít. Lehet, hogy ezt a társadalom, a befizetők elfogadják, akkor jó.
Ha nem, akkor lehet új javaslatot tenni. Enélkül viszont csak tehetetlenség van és félrebeszélés, amúgy pártsemlegesen. A rákrendelet vitájában sem akarta senki kimondani a döntő szót. Sem a forrásokat felügyelő kormányzat, sem a szakma, de még a betegszervezet sem. A jóhírhozás-kórban szenvedő államtitkár például azzal próbált érvelni, hogy a rendelet nem engedi többé olyanoknak rendelni a drága terápiát, akik rosszabbul lesznek tőle. Ez persze jó hír, de miért nem törték le eddig a két kezét annak, aki ezt tette, aki szándékosan rontott a beteg állapotán?
Nem volt kalapácsuk? Honnan tudják majd, hogy nem használ valami, ha ki sem próbálhatják? De még a betegek érdekében fellépő szervezet is nagyon pozitívan fogalmaz: „Ma Magyarországon minden vastagbélrákos beteg bízhat abban, hogy a kórházban vagy a klinikán megadják neki a hosszabb túlélés esélyét.” Persze bízhat. Ha a szerencséje, a kapcsolatai úgy hozzák, ha az orvosa úgy látja…
Senki nem mondta ki, hogy a kormányzat szerint bizonyos állapotokban azért nem kellene adni bizonyos szereket, mert a várható életévnyereség nincsen arányban a ráfordítás költségeivel. Pontosabban volt, aki kimondta: az ombudsman úgy reagál, hogy elfogadhatatlan, ha kizárólag költséghatékonysági szempontok miatt korlátozzák az egyes betegségtípusok esetén igénybe vehető terápiás lehetőségeket.
Nehéz ezzel nem egyetérteni, a szívünk az ombudsmané. Csakhogy látjuk, az egészségügyben a világon mindenütt sorolnak, hiszen nem kaphat meg minden beteg minden olyan ellátást, ami valami javulást hozhat az állapotában. A pénzből mindig jóval kevesebb van, mint a terápiás lehetőségből. Ma már a haldoklás folyamata szinte korlátlanul elnyújtható. Orvosi döntés és legfőképp megint csak pénz kérdése, hogy kinek hány szervét pótolják géppel, és hogy a mesterséges lélegeztetést vagy a táplálást mikor állítják le. E lehetőség lassan megteremtette annak jogi és egyezményes kereteit is, hogy az emberek ebben a fázisban se legyenek feltétlenül teljesen kiszolgáltatva a környezetüknek.
Talán egyszer a vállalható költségeket illetően is lesznek társadalmi egyezmények. Talán ha egyszer nyíltan is tudunk beszélni erről. Az ombudsman fellépése után a tárca meghátrált, visszavonta a rendelettervezetet. Bár kommunikációja pozitivitásából semmit sem veszített, közleményében így fogalmaz: „a rendelettervezeten a szakmai szervezetektől érkezett vélemények alapján tovább pontosíthatnak, az egyeztetési folyamat januárban zárul le”.
Ettől sem fogjuk jobban érteni egymást. Pedig lenne megoldás.
(Danó Anna, NOL)
 |
| Fotó: Teknős Miklós |
Akkor a nem diétázó, nem mozgó, nemtörődöm, a maga ellen dolgozó beteg volt a propagandahorror aktuális főszereplője. Nevezhetnénk ezt karakter-tömeggyilkosságnak is. Ez a mentalitás egyfelől mérgezi a világot, másfelől az értelmes tisztázástól veszi el a teret, az időt. Mert ahogy az oktatásban, úgy az egészségügyben is van jó néhány kérdés, amit húsz-harminc éve a legtöbben csak kerülgetnek. Ha értik egyáltalán: nincs, s láthatóan sosem lesz annyi pénz (se a közkasszában, se a magánszámlákon), hogy minden orvosilag rendbe hozhatót rendbe hozzunk magunkon.
A kiadások küszöbértékeként emlegetett, javasolt, igényelt „szükséges” önmagában értelmezhetetlen az egészségügyben. Azt mondja az orvos, kegyetlenül nehéz a gyerekonkológián áthúzni a meghalt beteg ágyát, összerakni a játékait, aztán arra várni, hogy jöjjön valaki, aki végül mindent elvisz. Közben az embernek kattog az agya: mikor, hogyan döntött rosszul, orvosilag mi romlott el, hogy így kellett végződnie?
Meg hogy muszáj valami megoldást találni, amivel mindez elkerülhető. De ha még időben ki is derülne, hogy van, vagy lenne megoldás, az gyakran túl drága, és engedély kell a beszerzéséhez. Mire a bürokrácián végigmegy a kérvény, ráütik a pecsétet, már nincs kinek beadni a drága gyógyszert. A szülőknek azt mondják: mindent megtettünk érte, ami emberileg lehetséges volt.
Történhet másképp is: amikor a vég előtt egy héttel még beletöltik a betegbe a többmilliós gyógyszert, csak a reményért, miközben tudható, orvosilag nincs tovább. S persze ugyanez a helyzet a felnőtteknél is. S megint itt a kérdés: mit képviseljen az orvos? Például egy agykárosodott, szinte csak vegetáló kisgyerek gerincferdületének korrekciójára ki kell-e fizetni 300-400 ezer svájci frankot a hazai egészségbiztosítónak, ha a szülő azt esedezve kéri?
Szabad-e föltenni a kérdést: mit várunk a műtéttől? Nem túl nagy ár-e az eredményért az altatással, a beavatkozással járó kockázat, melynek része a bénulás is? Szabad-e ezt a kisfiút újabb fájdalmaknak kitenni? Vagy helyesebb ezt az összeget az egészségjavulásra nagyobb reményt adó sok más beavatkozásra költeni? Általában nincsen az ehhez hasonló döntésekben eligazító egyértelmű orvosi eljárásrend, a hazai protokollok nagy része vagy lejárt, vagy egymásnak ellentmondó döntésekre is módot ad. A biztosító oldaláról ugyancsak nincs támasz e döntésekhez, nincs rögzítve, hogy kinek mi és meddig jár, hol a határ. A döntés az orvosé meg a körülményeké. A teher túl nagy, ha valakinek minduntalan magának kell meghatároznia: ki az, akinek már fölösleges milliókba kerülő gyógyszereket adni? Ritka a teljes bizonyosság.
S bár az orvosi döntést elvben kizárólag a beteg szükségletei határozhatnák meg, a valóságban – ha nem is mindig tudatosan – nagyon is része a döntésnek az orvos meggyőződése. Úgy is kérdezhetjük: könnyebb-e annak a tudatában elveszteni egy beteget, hogy mindent megtettünk, mindent odaadtunk, ami elérhető volt, vagy amiatt hagyni a sorsára, mert az ország gazdasági érdeke ezt kívánja?
Akármi is egy orvos személyes válasza, a külvilágtól nem kap támogatást. A klíma nem kedvez az őszinte beszédnek. Pedig a képlet elég egyszerű: ha van egy költségkorlát, és a másik oldalon kell húzni egy határt, annak vannak, lesznek vesztesei. Amíg ezt tagadom, a veszteséget sem tudom méltányosan elosztani, a kárt sem tudom csökkenteni. Meg kéne mondani, ki mit nyer és a vesztes mit veszít. Lehet, hogy ezt a társadalom, a befizetők elfogadják, akkor jó.
Ha nem, akkor lehet új javaslatot tenni. Enélkül viszont csak tehetetlenség van és félrebeszélés, amúgy pártsemlegesen. A rákrendelet vitájában sem akarta senki kimondani a döntő szót. Sem a forrásokat felügyelő kormányzat, sem a szakma, de még a betegszervezet sem. A jóhírhozás-kórban szenvedő államtitkár például azzal próbált érvelni, hogy a rendelet nem engedi többé olyanoknak rendelni a drága terápiát, akik rosszabbul lesznek tőle. Ez persze jó hír, de miért nem törték le eddig a két kezét annak, aki ezt tette, aki szándékosan rontott a beteg állapotán?
Nem volt kalapácsuk? Honnan tudják majd, hogy nem használ valami, ha ki sem próbálhatják? De még a betegek érdekében fellépő szervezet is nagyon pozitívan fogalmaz: „Ma Magyarországon minden vastagbélrákos beteg bízhat abban, hogy a kórházban vagy a klinikán megadják neki a hosszabb túlélés esélyét.” Persze bízhat. Ha a szerencséje, a kapcsolatai úgy hozzák, ha az orvosa úgy látja…
Senki nem mondta ki, hogy a kormányzat szerint bizonyos állapotokban azért nem kellene adni bizonyos szereket, mert a várható életévnyereség nincsen arányban a ráfordítás költségeivel. Pontosabban volt, aki kimondta: az ombudsman úgy reagál, hogy elfogadhatatlan, ha kizárólag költséghatékonysági szempontok miatt korlátozzák az egyes betegségtípusok esetén igénybe vehető terápiás lehetőségeket.
Nehéz ezzel nem egyetérteni, a szívünk az ombudsmané. Csakhogy látjuk, az egészségügyben a világon mindenütt sorolnak, hiszen nem kaphat meg minden beteg minden olyan ellátást, ami valami javulást hozhat az állapotában. A pénzből mindig jóval kevesebb van, mint a terápiás lehetőségből. Ma már a haldoklás folyamata szinte korlátlanul elnyújtható. Orvosi döntés és legfőképp megint csak pénz kérdése, hogy kinek hány szervét pótolják géppel, és hogy a mesterséges lélegeztetést vagy a táplálást mikor állítják le. E lehetőség lassan megteremtette annak jogi és egyezményes kereteit is, hogy az emberek ebben a fázisban se legyenek feltétlenül teljesen kiszolgáltatva a környezetüknek.
Talán egyszer a vállalható költségeket illetően is lesznek társadalmi egyezmények. Talán ha egyszer nyíltan is tudunk beszélni erről. Az ombudsman fellépése után a tárca meghátrált, visszavonta a rendelettervezetet. Bár kommunikációja pozitivitásából semmit sem veszített, közleményében így fogalmaz: „a rendelettervezeten a szakmai szervezetektől érkezett vélemények alapján tovább pontosíthatnak, az egyeztetési folyamat januárban zárul le”.
Ettől sem fogjuk jobban érteni egymást. Pedig lenne megoldás.
(Danó Anna, NOL)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése