IGNORANCIA BLOG: december 2013

Erasmus Roterodamus

Az orvostudomány dicsérete

Fordította és a jegyzeteket írta Magyar László András

Ponticulus Hungaricus • V. évfolyam 3. szám • 2001. március

"Utálom az orvosokat." — jegyezte meg a 84 éves Vera néni. "Sok időt töltöttem közöttük ( kollégaként és feleségként — A szerk.), jól ismerem őket". E sarkos vélemény után nézzük, hogyan vélekedett az orvostudomány néven emlegetett "lágy" alkalmazott természettudományról és annak művelőiről egy humanista író, filozófus és pedagógus: Rotterdami Erasmus.

Mivel az orvostudományt e helyről, [2] tisztelt hallgatóim, gondolatgazdag és remekbe szabott szónoklatokkal, többségtek előtt már gyakran dicsérték, mégpedig egyedülállóan ékesen szóló férfiak, érthető, ha kevéssé bízom benne, hogy akár e jelentőségteljes témának, akár pedig a ti várakozástoknak megfelelhetek. Hiszen egyrészt ügyetlen beszédem sem lehet méltó e, mondhatni szent tárgyhoz, másrészt hétköznapi szónoklatom sem kerülheti el, hogy számtalanszor hallott témájával unalmat ne keltsen. Ám mivel nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy eltérek elődeink üdvös szokásától, kik szerint az ifjúság lelkét ünnepi magasztalással kell e dicső tudomány tanulására, csodálatára, imádatára ösztönözni és gyújtani, képességem szerint magam is megkísérlem — ha beszédem közben figyelmetek, humanitásotok [3] támogat majd, s ha sugárzó jóindulattal fordultok afelé, kit tekintélyetek szorított e föladat vállalására — megkísérlem tehát az orvoskar súlyát, tekintélyét, hasznát és szükségességét, ha nem is teljességében bemutatni, ami szinte megoldhatatlan föladat lenne, hanem csak főbb vonalaiban áttekinteni, olyasformán, mintha valamilyen drágasággal zsúfolt és dús királyi kincstárat ablakrácson át mutatnék meg a kíváncsiaknak.
Legfőbb dicsőségére pedig e tudománynak a következők válnak: Először is, hogy nem szorul kommendálásra, hiszen mind hasznos mind szükséges mivolta elégséges ajánlólevél számára e világban. Másodszor, hogy jóllehet már oly sokszor zengték kiváló tehetségek a dicséretét, [4] magasztalásához mégis pusztán önmagától s még a kevésbé ékesen szólók számára is mindig új és új anyaggal szolgál, arra tehát egyáltalán nem szorul, hogy — mint az egyéb, gyűlölködő vitákon elterjedt szokás — a többi tudomány csepülése árán magasztaltassék. Sőt inkább attól kell tartanunk, hogy előnyeit, melyek sajátjai, reá jellemző s vele egybeforrott méltóságát, emberi mértéket meghaladó fenségét emberi szó nem lesz képes visszaadni. Arra pedig gondolni sem gondolhatunk, hogy egyebek csepülése árán, kimódolt retorikai cirkalmakkal vagy szemfényvesztő szóáradattal lássunk dicséretéhez. Középszerű dolgokhoz illő az oly ajánlás, mely csúfságokkal való összehasonlításon, vagy céda külsőségeken alapul. A valódi értékeket elegendő akár a maguk mezítelenségében is fölmutatni.
Hiszen a többi mesterséget is — hogy mielőbb a tárgyra térjünk — ősidőktől a legnagyobb becsben tartották, nem lévén egy sem köztük, amelyik ne hajtott volna valamilyen szempontból nagy hasznot az emberiségnek. Az orvoslás találmánya viszont oly csodálatosnak, gyakorlata pedig az emberi nem számára oly jótékonynak bizonyult, hogy megalapítóit vagy egyenest istennek hitték, mint például Apollónt, [5] vagy fiát Aszklépioszt (Plinius szerint még az is megesett, hogy egyenest bizonyos orvosi fölfedezések emeltek egyeseket az istenek közé), vagy pedig ugyanolyan tiszteletre méltatták őket, mint az isteneket, ahogyan pl. Aszklepiadésszel [6] cselekedték, akit mint valami illír eredetű kisistent tartottak számon s Héraklésszel emlegettek egy sorban. S bár én nem helyeslem ezt az antik szokást, a mögötte rejlő szándékot és ítéletet mégis helyénvalónak vélem, hiszen helyesen érzékelteti és hirdeti, hogy a tudós és becsületes orvost lehetetlen elégségesen s valóban méltóan megjutalmazni.
Ha ugyanis meghányjuk-vetjük magunkban, mily összetetten sokfélék az emberi testek, mily nagy a változatosság kor, nem, vidék, klíma, neveltetés, tanulás, életmód tekintetében, mily végtelen különbözőség tapasztalható a sok-sok ezernyi növény közt (a többi gyógyszert nem is említve), amelyek mindegyike más- és másutt terem, továbbá hogy hányféle betegség létezik — Plinius háromszáz név szerint ismertet említ — nem is beszélve az egyes betegségváltozatokról, amelyek megszámlálhatatlansága már abból is könnyen kiviláglik, ha csak a "láz" címszó alatti változatokat fölsoroljuk (ebből az egyből aztán következtethetünk a többire), s nem említve azokat a betegségeket sem, amelyek nap mint nap újonnan keletkeznek, s egyenest úgy keletkeznek, mintha szándékosan indulnának háborúba mesterségünk ellen, nem említve továbbá a több ezernyi mérgezésveszélyt, amelyeknek minden egyes válfaja más-más halálnemmel jár együtt s más-más gyógymódot követel, valamint nem sorolva föl a balesetek, katasztrófák, törések, égések, ficamok, sebesülések és hasonlók mindennapi eseteit sem, amelyek szinte vállvetve küzdenek együtt a betegségek csapataival, végül pedig meggondolva, milyen nehéz megfigyelni az égitesteket — hiszen ha ebben járatlan vagy, gyakran méreggé lesz az szer, mit orvosságként adsz a betegnek, hogy ne is szóljak közben a betegségek oly gyakran csalóka tüneteiről, akár a bőrszint vizsgálod, akár a vizelet jellemzőit fürkészed, akár pedig az érverés összhangjára figyelsz — be kell látnunk: e kórok mintha csak egyenest arra törekednének, hogy ellenségüket az orvost becsapják és félrevezessék! Mindenfelől csak úgy özönlenek a gondok, még beszédbe foglalni is nehéz számomra valamennyit!
Hanem amint az előbb említettem e hihetetlen változatosságot mind áttanulmányozni, a homályt tehetséggel eloszlatni, az akadályokat szorgalommal legyőzni, s a föld mély zsigereibe hatolva, a természet titkait mindenünnen kibányászva, valamennyi fűből, gyümölcsből, fából, állatból, drágakőből s végül magukból a mérgekből is az emberi életre zúduló valamennyi kórság orvosságát kikutatni, megfelelő használatuk titkát a számtalan szerzőből, tudományos műből sőt magukból a csillagokból is kilesni, s mindeme, mondom, oly rejtett dolgot gonddal kifürkészni, oly bonyolult dolgot a szellem erejével megkaparintani, oly számos dolgot emlékezetben tartani, oly szükséges dolgot a teljes emberi nem közös hasznára fordítani — vajon nem tényleg emberi erőt meghaladó, s valóban isteni tettnek tűnik-e mindez?

Ne vegye senki rossz néven szavaim. Ami napnál világosabb, hadd mondjam ki nyíltan, hisz nem magamat dicsérem, hanem egy tudományt magasztalok. Ha ugyanis életet adni Isten kiváltsága, a megadottat megvédeni a már hanyatlót megtartani, beláthatjuk, szükségképp szinte isteni tett. Bár korábban az éppoly hiszékeny, mint hálás antikvitás nem tagadta meg az orvosi mesterségtől még azt sem, amit mi immár egyedül Isten kiváltságának tartunk. Hiszen úgy hitte, hogy Aszklépiosz segítségével Tündaridész [7] és utána többen mások is visszatértek az Alvilágból a napvilágra. Olvashatunk arról is, hogy Aszklepiadész egy már halott, kiterített s elsiratott embert hozott haza a halotti máglyáról az életbe. Xanthosz,[8] a történetíró meg arról tudósít, hogy egy elpusztult oroszlánkölykt, továbbá egy sárkánykígyó által megölt embert is föltámasztottak egy bizonyos "halisz" nevű növény [9] seg��tségével. Iuba [10] pedig tanúsítja, hogy Africa-ban is valamilyen fűvel támasztottak föl valakit. Nem csodálkoznék viszont, ha akadnának, akik nem adnának hitelt e szavaknak. Persze annál hihetetlenebb valami, minél nagyobb csodálatot kelt egy mesterség iránt — mert erre törekszünk — s nyilván kénytelenek leszünk túlzásnak tartani azt, ami túl van a valón. Bár, ami a föltámasztott embert illeti, vajon lényeges-e, hogy a lélek isteni segédlettel kerül-e vissza a már elhagyott testrészekbe, vagy pedig a mélyen a testbe temetett, s a felülkerekedő betegség ereje által elnyomott lelket az orvos tudománya és gyógymódja ébreszti-e föl, téríti-e magához s tartja-e vissza, holott kiröppenése egyébként már bizonyos lett volna? Vajon nem szinte azonos teljesítmény-e halottat támasztani, illetve a már-már elhunytat magához téríteni? Hiszen többeket is név szerint említ Plinius "Világleírás"-ának hetedik könyvében, akik részint a temetőben, részint már a halotti máglyán, részint pedig napokkal haláluk után támadtak föl. Csoda ez és a csoda bizony csak keveseknek jut osztályrészül. De nem csodálatosabb-e még ennél is, amit manapság nyújt mesterségünk sokaknak? Ha pedig e mesterséget valóban a Legjobb s a Legnagyobb Istennek köszönhetjük — akinek mindent köszönhetünk — nem vélheti senki, hogy állításaim túlzások, nem pedig igazságok.
Számos betegség ereje oly nagy, hogy bizonyosan halálhoz vezetne, ha az orvos nem segítene rajtunk: ilyen például az idegbénulás (stupor), ami főként asszonyoknál gyakori, a szívroham (syncope profunda), a bénulás (paralysis) vagy a szélütés (apoplexia). Egyetlen korban vagy népnél sem hiányoznak e tekintetben a példák. Az pedig, aki ilyenkor a támadó halált tudományával elűzi, aki a rohamosan elhanyatló életerőt helyreállítja, vajon nem tekinthető-e joggal valamilyen jóságos és kegyes istenségnek?
Mit gondolsz, hány ember került sírba időnap előtt, míg az orvosi tudomány a betegségek jellegét és az orvosságok természetét kiismerte volna? Mit gondolsz, manapság hány ezer halandó él és virul, ki meg sem született volna, ha ugyane mesterség a születés veszedelmeinek megannyi ellenszerét s a szülészet alapelveit föl nem találta volna? Ezért könyörög kétségbeesetten az orvos segítő kezéért már az élet kapujában szülő és szülött egyaránt. E tudománynak köszönheti életét az is, aki meg sem született még, hiszen az orvos akadályozza meg a vetélést, ha az asszonyban egyébként van elég erő befogadni s megtartani a magot, s ha egyébként képes a szülésre. Ha tehát igaz a szólás: "Isten az ember oltalma", akkor, véleményem szerint vagy egyáltalán nincs helye annak a nemes görög mondásnak, hogy "Ember embernek jó szelleme", vagy ha mégis van, éppen a megbízható, derék orvosra illik leginkább, aki nem csupán megoltalmaz, hanem egyenest megment bennünket a vészben.
Vajon nem látszik-e tehát magánál a Hálátlanságnál is hálátlanabbnak, s még az életre is méltatlannak az, aki az orvostudományt, Isten mögött a második életadót, életvédőt, életmegtartót és életóvót nem szereti, nem méltányolja, nem becsüli s nem is tiszteli? Őt, akinek védelmét soha senki nem nélkülözheti? A többi tudományra ugyanis nincs mindig, mindannyiunknak szüksége. Az orvostudomány viszont valamennyi halandó életében szerepet játszik. Hiszen tegyük föl: nincsenek betegségek, s mindannyian jó egészségnek örvendünk — ám hogyan óvhatnánk meg ezt az állapotot, ha az orvos nem tanítana ki bennünket a hasznos és az ártó táplálékok különbségeire s a teljes életvitel helyes módjára, mit a görögök diétának neveznek?

Súlyos teher az emberek vállán az öregkor, amint éppúgy nem kerülhetünk el, mint magát a halált. De még maga az öregség is sokak számára később köszönt be s könnyebben is viselhető — hála a doktoroknak. Nem mese ugyanis, hogy az úgynevezett "kvintesszencia" [11] segítségével elűzhető az öregség s hogy általa az ember, mintegy levetve régi bőrét, megfiatalodik — hiszen akad erre jó néhány tanú.
De a medicina nem csak a testnek viseli gondját (amely az ember hitványabb fele), hanem a teljes emberre is ügyel, még ha a lélekkel a theológus, az orvos pedig a testtel kezdi is. Merthogy test és lélek szoros rokonsága és kapcsolata miatt a lélek bűnei éppúgy megterhelhetik a testet, mint ahogy a testi bajok is akadályozhatják, sőt ki is olthatják a lélek életerejét. Hisz ki oly makacs hirdetője az absztinenciának, a józanságnak, a düh mérséklésének, a bánat és a részegség kerülésének, a szerelem elvetésének, a testi vágyak megzabolázásának, mint éppen az orvos? Ugyan ki győzi meg hathatósabban a beteget arról, hogy ha életben akar maradni s az orvos gyógyító segítségét kívánja igénybe venni, legelőbb lelkét tisztítsa meg a bűnök mocskától. Vagy tán nem ugyanő-e az, aki, míg akár diététikus módon, akár gyógyszerek segítségével csökkenti a fekete epe mennyiségét, növeli a szív gyöngülő erejét, segíti az agyműködést, tisztítja az értelem szerveit, élesíti az elmét, tatarozza az emlékezet lakóhelyét s megjobbítja a teljes lélekállapotot, nyilvánvalóan az úgynevezett "külső emberen" át a "belső embert" is megmenti? Vajon nem segít-e a teljes emberen az, aki az elmeháborodottat, a búskomort, a mániákust, a holdkórost és a gyöngeelméjűt bajából kigyógyítja? A theológus azt éri el, hogy az ember bűneiből észre térjen, az orvos viszont azt, hogy legyen még, aki észre térhessen. Hiába léteznék a léleknek ama orvosa, ha a lélek, amelyet orvosolni kíván, már nem lenne helyén. Ha egy istentelent hirtelen bénulás, szélütés vagy valami egyéb kórság sújt, amely előbb rabolja el tőle az életét, mintsem annak megtisztítására csupán gondolhatna is, vajon nem hihetjük-e, hogy az, aki őt, ki egyébként nyomorult bűnösként kerülne sírba, bajából kigyógyítja, testileg s lelkileg egyaránt úgyszólván a pokoltól menti meg? Hiszen olyan helyzetbe juttatja az illetőt, hol módja lesz elkerülni az örök halált. S ugyan mit tanácsolhat a búskomornak a theológus, ha nincs aki hallja a tanácsát? Mi indíthatja meg az eszementet, ha elébb az orvos nem szabadítja meg fekete epéjétől [12] az illetőt?
Az istenesség s a többi erény, amely a keresztényi boldogság alapja, leginkább a lélektől függ, ez vitán felül áll. Másrészt viszont a lélek a testhez kötött, és akár akarja, akár nem, a testi szervekre szorul, józan értelmünk állapota tehát jórészt nyilván a test állapotától függ. Számtalan embert éppen testének szerencsétlen nedvalkata (ezt nevezik a görögök kraszisz-nak [13] vagy szüsztémá-nak), von akarata és szándéka ellenére a bűnbe, s míg lelke, derék lovasként, hiába rángatja a zablát, [14] hiába döfköd a sarkantyúval, a megvadult ló őt is magával rántja a mélybe. A lélek lát, a lélek hall, de ha a szemet hályog vonja be, ha a füljáratot sűrű nedv tömíti, a lélek hiába erős. Gyűlölhet a lélek, utálhat a lélek, ám mégis az értelem szerveire telepedett káros nedv okozza, ha gyűlölöd, kit szeretetre méltónak találsz, s utálod, kit utálni nem kívánsz. [15]
Platón szerint a filozófia lényege abban áll, hogy az érzelmek az értelemnek engedelmeskedjenek — a segítő orvos éppen erre törekszik, azért munkálkodva, hogy az embernek az a fele viruljon s döntsön, amelynek ítéletén alapul minden dicséretes cselekvés. Ha tehát az "ember" névre méltatlannak találjuk azt, akit vágyai állat gyanánt irányítanak, az "ember" név méltóságát nagyrészt az orvosoknak köszönhetjük.

S mivel mindez a köz- s magánemberek esetében is igen fontos, még mennyivel fontosabb, ha fejedelemről van szó. Az efféle ártalmak senkinek inkább nem árthatnak, mint éppen a leghatalmasabb királyoknak. Hisz még egyetlen kisember zavart elméje is mekkora fölfordulást képes okozni! A tanácsosok hiába jajgatnak ilyenkor: "Ne őrjöngj, Fejedelem, térj magadhoz!", ha az orvos tudományával magához nem tudja téríteni az akaratát és ítélőképességét vesztett királyt. Ha Caligulának megbízható orvosa lett volna, nem folyamodott volna őrültségében az emberi nem vesztére fegyver- és méregtárakhoz. Nyilván ez okból általános szokás a világ valamennyi népénél, hogy a fejedelem, orvosa nélkül, sehová sem mehet. A belátó fejedelmek ezért nem becsültek soha többre egyetlen tudományt sem, mint az orvosit. Eraszisztratosznak, [16] Arisztotelész vejének például — hogy a többieket ne is említsem — Ptolemaiosz, Antiokhosz király fia, apja meggyógyításáért száz talentumot ajándékozott. Ráadásul még a Biblia is kimondja, hogy az orvosnak meg kell adni a fizetséget, mégpedig nem csak azért, mert hasznos, hanem azért, mert egyenest nélkülözhetetlen, így hát, ami más derekakkal szemben csupán hálátlanság, az az orvossal szemben istentelenségnek számít, hiszen az orvos Isten segedelmének eszközeként tudományával azt védelmezi, ami Isten legjobb s legkedvesebb ajándéka számunkra, vagyis az életünket.
Szüleinknek sok mindent köszönhetünk, mert nyilvánvalóan őtőlük kapjuk az élet ajándékát. Szerintem viszont még ennél is többel tartozunk az orvosnak, hiszen neki többszörösét köszönhetjük annak, amit csak egy ízben köszönhettünk szüleinknek — már ha valóban nékik köszönhetjük az életet. Mély tisztelettel tartozunk ugyanis annak, aki kiment ellenségeink keze közül, s vajon nem kell e még jobban tisztelnünk az orvost, aki megmentésünk érdekében naponta küzd meg életünk megannyi halálos ellenségével? A királyokat istennek tekintjük, mert állítólag joguk van életünk s halálunk felől dönteni, ám míg ők gyilkolni ugyan valóban képesek, életet bizony csak olymódon adhatnak, ha nem veszik el tőlünk a meglévőt — ahogy a rabló menti meg az embert, ha agyon nem üti — ráadásul ekkor sem adhatnak mást, mint pusztán testi életet. Mennyivel közelebb áll hát az isteni jósághoz az a jócselekedet, amit az orvos visz végbe, aki a már-már pokolra szánt embert tudományával, tehetségével, gondoskodásával és hitével, szinte a halál torkából rángatja vissza? Egyéb dolgokban segíteni kötelesség, ám test és lélek biztos veszedelmében védelmezni az embert több, mint csupán nemes tett. Számítsd ehhez, hogy mindazt, ami az emberben jelentős, műveltséget, erényt, adottságot s minden egyebet az orvostudomány adományának kell tartanunk, hiszen ő azt óvja meg, ami nélkül semmi más nem létezhetnék. Ha pedig mindazt, ami az emberért van s magát az embert is az orvos menti meg, nyilvánvalóan mindennek nevében az orvost illeti a hála. Ha valójában nem is élhet az, aki a kórok fenyegetésében él, s nem élhet az sem, akinek nem óvja meg, vagy adja vissza egészséges életét az orvos, nem illő-e elismernünk, hogy ez utóbbi szinte életre szülője a betegnek? Ha pedig a halhatatlanság valóban kívánatos dolog, hát éppen az orvosok életet meghosszabbító tevékenysége az, amely, amennyire csak lehetséges, e kívánságunkat valóra váltja.
Érdemes-e mármost itt a közismert péld��kat fölhozni, Püthagoraszt, [17] Khrüszipposzt, [18] Platónt, a cenzor Catot, [19] Antoniust, [20] Castort, [21] azzal a számtalan emberrel egyetemben, akik közül többen orvosi megfigyelések alapján életüket, betegségektől menten, anélkül hosszabbították meg száz évnél is tovább, hogy képességeik hanyatlottak, emlékezetük megzavarodott, érzékeik pedig eltompultak vagy meggyöngültek volna? Vajon nem jeleníti-e meg immár itt és most mindez a remélt halhatatlanságot? Maga Krisztus a halhatatlanság forrása és egyedüli birtokosa halandó, ám betegségektől ment testet öltött egykor. A kereszttől nem borzadt, de a betegségektől igen. Vajon nem lenne-e csodálatos, ha Fejedelmünket erőnk szerint ebben is követhetnénk? Az apostolokról is olvashatjuk ugyan — akik közt pedig alig akadt, aki ne élt volna hosszú életet —, hogy megölték, legyilkolták őket, ám betegségeikről nincsen szó soha. S akárhogyan is történhetett ez — amit nekik áldott mivoltuk biztosított, azt adhatja meg nekünk az orvostudomány. Úgy vélem ugyanis, nem kell hallgatnunk azokra, akik éppoly tudatlan mint szemtelen módon azzal szoktak előhozakodni, hogy az erény végső próbája a betegség, mert abban a tévhitben élnek, hogy Pált súlyos fejfájás gyötörte volt, noha ő csupán a lelki kísértést, vagy ami még valószínűbb, a gonoszok nehezen elviselhető áskálódását nevezte betegségnek. Pál ráadásul az apostoli adottságok közt a gyógyítás adottságát is megemlíti.
Már az is jelentős mértékben növeli az orvoslás dicsőségét, hogy a császári törvények felsége és a pápai határozatok tekintélye is önként veti alá magát az orvosok ítéletének, például a nemi érettség, a születés és a mérgezések kérdéseiben, továbbá a házassággal kapcsolatos néhány kérdésben is. [22] Újfajta fölmagasztalása ez az orvostudománynak! Emberi életekről dönt a bíró, ítélete mégis az orvos véleményétől függ. Ha például a pápai kegy kedvez valakinek, csak akkor kedvez, ha az orvosi szakvélemény is támogatja ebben. A római pápa pedig, a törvény szerint, orvosi szakvélemény alapján dönti el, hogy a püspököt, akit bűnös és rettentő betegsége miatt váltottak le, el kell-e mozdítani püspöki székéből vagy vissza kell-e helyezni oda. Szent Ágoston meg teljesen az orvosok döntésére bízza mit kell tenni, esetleg még a beteg akarata ellenére is. Ugyancsak ő írja, hogy az orvost megillető honoráriumot, vagyis tudománya és fáradsága bérét, jogos erőszakkal is elvenni attól, aki visszatartja azt, éppúgy, mint a jogtalan tulajdonostól, vagy attól, aki rosszhiszeműen kaparintja meg a másét.
De azoknak is gyakran adnak az orvosok tanácsot, akik engedélyezett ráolvasásokkal űzik ki a gonosz démonokat az emberek testéből, például olyan betegségek esetében, amelyek rejtett okokból károsítják meg az egyes érzékszerveket vagy a szellemet s olyannyira démoni eredetű kóroknak tűnnek, hogy csak a legtapasztaltabb orvosok képesek eldönteni, vajon afféle "testesebb" démonokról van-e szó (a démonok ugyanis sokfélék lehetnek), akik orvosi beavatkozásra is reagálnak, vagy pedig valamilyen betegség hatolt-e be olyannyira a lélek legmélyebb rejtekeibe is, hogy szinte már a testtől függetlennek látszik. Kérlek titeket, hallgassatok türelemmel, míg az ennek igazolására szolgáló számtalan példa közül egyet, amelynek magam voltam tanúja, elbeszélek.

A hírneves orvost, Panaceust [23] ifjúkoromban jól ismertem. Ő a jelenlétemben gyógyított meg egy Phylarius nevezetű, spoletói származású embert, aki bélférgei miatt újfajta őrületbe esett, úgyhogy ha épp rohama volt, tökéletesen beszélt németül, amire egészségesen — köztudomásúlag — soha nem volt képes. Akadt-e az orvostudományban járatlanok közt olyan, aki ne hitte volna, hogy ezt az embert démon szállta meg? Ám Panaceus egy egyszerű és könnyedén elkészíthető orvossággal mégis kigyógyította őt elmebajából. A beteg persze, miután meggyógyult se nem beszélt, se nem értett többé németül. Ha viszont valaki az illetőt ennek ellenére, továbbra is megszállottnak tartaná, az azután a lehető legnagyobb dicsőséget szerezné az orvostudománynak, hiszen ezek szerint még a gonosz démonok is engedelmeskednek neki, s amint az életmentésben, ugyanúgy az ördögűzésben is szolgálója és vetélytársa az istenerőnek.

Akadtak persze akik Panaceus e cselekedetét a mágia művének tartották, hanem én még e vádaskodásukat is úgy fordítom, hogy mesterségünk dicsőségére és becsületére váljék: hiszen Panaceus ezek szerint olyasmit tett, amit az átlagember puszta emberi erővel nem hisz végbevihetőnek.
A régi időkben tehát, mikor a mocskos haszonlesés és a szennyes vágy még nem rontott meg mindent, joggal állott — egyedül valamennyi között — az orvosi mesterség különös becsben szent és magasztos férfiak, hatalmas királyok és híres szenátorok előtt, s joggal nem volt az emberi nem számára egyetlen mesterség sem értékesebb. Hiszen még a nagy Mózes sem egyéb, hanem — mint mondják — orvosi elvek alapján osztályozta az étkeket. Az ősi görögök Orpheusza [24] is állítólag írt a növények gyógyhatásairól. Homérosz pedig, aki kétségkívül egyedülálló forrása az ismereteknek, növényismertetésekben és az orvoslás dicséretében ugyancsak gazdag. Ő írta le számunkra a "mólü"-t [25] is, amely Homérosz szerint a legértékesebb, mérgek ellenében leghatásosabb növény. Felfedezését a költő Hermésznek tulajdonítja: az istenség evvel védte meg az ő Odüsszeuszát Kirké mérgével szemben. Ugyancsak Homérosz ajánlja lakomák alkalmával a "nephentesz"-t, [26] amely a bút és bánatot űzi el. Továbbá gyakran emlegeti tisztelettudóan Makhaónt, Paiónt, Kheirónt, Podalirioszt, [27] mint az orvostudomány nagyjait, kiknek tudása őszerinte nem csak egyes hősökön, hanem magukon az isteneken is segített. Evvel nyilván arra akart utalni, hogy még a legfelsőbb uraknak, fejedelmeknek is szükségük van az orvosok védelmére, illetve hogy felismerjük: még azoknak a sorsa is az orvosok kezében van, akik mindenki más élete s halála felől dönthetnek.
Soroljuk-e még, hogy ugyane költő, az Iliász 11. könyvében az orvosi hivatást a messze legszebb dicshimnuszra méltatta? Azt mondja ugyanis: "Egyetlen orvost is többre kell becsülnünk, mint nagy tömegét a többieknek." Másutt meg az orvost úgy jellemzi, hogy "mindenben művelt-"nek nevezi őt, leplezetlenül kimondva a tényt: ez a mesterség nem egyik vagy másik tudományon, hanem valamennyi tudomány ismeretén és áttekintésén s a pontos gondolkodás mellett széleskörű tapasztalaton is alapul.
A szamoszi Püthagorász, akit az antikvitás afféle szentnek tartott, állítólag remek könyvet hagyott az utókorra a növények tulajdonságairól. Platónt, Arisztotelészt, Theophrasztoszt, [28] Khrüszipposzt, a cenzor Catot és Varrot, [29] akik mindegyike azon szorgoskodott, hogy e tudományt belefoglalja tanulmányaiba vagy életművébe ne is említsük itt, de vajon a pontoszi királyt, Mithridatészt, [30] nem inkább orvosi jártassága tette-e híressé s emelte-e igazi nagysággá, mint — egyébként dúsgazdag — országa, vagy csodálatos, 21 nyelvet felölelő nyelvtudása? Mithridatész ugyanis — mint Plinius írja — orvosi tanulmányokat, gyógyszerészeti munkákat és recepteket is hagyott hátra titkos iratai között: egy kiváló terjékfajta még ma is az ő nevét viseli. Mostanság általában a kockázás, a vadászat és a viccmesélés számít királyi időtöltésnek. A római nép egykori vezetői azonban mindig is azt tekintették a legfontosabbnak, hogy újfajta gyógynövényeket importáljanak messzi országokból s ekképpen gyarapítsák az orvostudományt, de bizony a római népnek magának, az akkori világ urának sem volt ennél kedvesebb foglalatossága. Meg hát Krisztus, valamennyi tudomány atyja és fejedelme sem jogásznak, rhétornak, filozófusnak vallotta magát, hanem orvosnak, hiszen egyhelyütt önmagáról szólva tagadja, hogy azoknak lenne orvosra szükségük, akik jól vannak, másutt meg szamaritánusként olajat és bort önt a sebre, és földdel kevert köpetet ken a vak ember szemére. Vagy nem tudjuk-e, hogy Krisztus, mikor még ismeretlen volt e világ előtt, nem arannyal, hatalommal, hanem betegségek gyógyításával nyerte meg lassacskán az emberek szívét és lelkét. Amit pedig Ő, Istenként, puszta akaratával vitt végbe, azt az orvos, a maga képessége szerint, a gyógymódjával próbálja utánozni. De az orvos sincs teljesen híján az isteni erőnek, hiszen a gyógyítás hatalma Istentől származik. Krisztus sem látta el fontosabb útravalóval az apostolokat, mint avval a tanáccsal, hogy vendéglátóikat legelőbb e gyógyerő segítségével kötelezzék le, vagyis — mondja ő — gyógyítsák meg bajaikat és kenjék meg őket olajjal. Mikor Szent Pál egy kevés bor fogyasztását javallja az ő Timotheusának, hogy gyöngélkedő gyomrát rendbe hozza, vajon nem folyamodik-e nyíltan az orvostudományhoz? S ugyan miért csodálkoznánk az apostol esetén, hiszen a titokzatos dolgok kutatói szerint még Rafael[31] angyal is azért kapta nevét, mert kigyógyította vakságából Tóbiást? Ó, mily mennyei és valóban szent tudomány ez, ha isteni lények is tőle nyerhetik nevüket!
A halandók mindegyike más és más mesterséget tanul, az orvosi azonban az egyetlen, amelyet mindenkinek meg kell ismernie, mely mindenki számára szükséges. Ám mennyire ferde az emberi ítélet! Mindenki tudni akarja, melyik pénz valódi, melyik hamis, nehogy apró-cseprő ügyekben rászedhessék, de avval senki nem törődik, hogyan óvható meg a Legértékesebb. Ha pénzről van szó, senki nem hisz a más szemének, élet és egészség kérdésében viszont — ahogy mondani szokták — vakon követi mások ítéletét. Pedig, bár a teljes tudományt tökéletesen csak kevesek ismerhetik — mégpedig azok, akik egész életüket egyedül az orvoslás tanulmányozásának szentelték —, e részével, nevezetesen az egészség megóvására vonatkozó résszel, illendő lenne mindannyiunknak tisztában lennünk. Az is igaz viszont, hogy a bajok egy része nem a tudományból magából, hanem egyes aljas orvosok tudatlanságából vagy nagyravágyásából eredeztethető.

A barátság neve mindig is, még a vad és barbár népek körében is szent és tisztelt volt. A legjobb barátnak pedig azt tartották, aki jóban rosszban egyaránt hű maradt társához, hiszen úgy rajzanak a barátok, míg jól mennek a dolgok, mint nyáron a fecskék, ha meg rosszul mennek, ugyanúgy is röppennek tova mint ők, ha beköszönt a tél. Mennyivel derekabb barát hát az orvos, aki — mint a szeleukisz-madarak, akikről azt tartották, hogy a Casius-hegyiek soha máskor nem láthatták őket, csak akkor, ha a segítségükre volt szükségük a termést pusztító sáskák ellenében [32] — aki tehát, ha minden jól és vidáman folyik, soha meg nem jelenik, baj esetén viszont, vagyis mikor még a feleség és a gyermek is gyakran magára hagyja az embert, például elmebaj, bőrbaj, járvány idején, egyedül tart ki a beteg mellett, s ráadásul nem is hiába tart ki, mint a többség, hanem ottléte segítséget is jelent, támaszt a bajban lévőnek. Az orvos az, ki sokszor a saját életét kockára téve vív meg a betegséggel. És bizony még hálátlanságnál is súlyosabb, ha azok, akiket egy ily barát segítsége ment meg, veszély múltával képesek acsarkodni az orvosra, ahelyett, hogy atyjuk gyanánt tisztelnék és becsülnék. A közönséges barátot, akivel csak köszönőviszonyban vannak, vendégségbe hívják, mindazt, aki dörgölődzik hozzájuk, bizalmukba fogadják, de az igazi barátnak, mihelyt nincs rá szükségük, hátat fordítanak — de talán éppen azért is fordítanak hátat, mert belátják, hogy az ő szolgálatait sohasem tudnák érdemeihez méltóan meghálálni.
Ha az az ember ér a legtöbbet, aki a köznek legtöbbet használ, hát ez az a tudomány, amit minden érdemes férfinak ki kell tanulnia. Ha pedig akadnak olyanok, akik a dolgok értékét inkább anyagi hasznukon és az általuk elérhető nyereségen kívánják mérni — bár az orvostudomány szentebb annál, semhogy efféleképpen méricskéljük — nos, a mienk még ebből a szempontból sem alábbvaló mint a többi tudomány. Soha nem volt ugyanis semmi gyümölcsözőbb és hamarosb hasznot hajtó, mint emez. Eraszisztratosz, akiről az imént már megemlékeztem, Ptolemaiosz királytól, Kritobulosz [33] pedig Nagy Sándortól kapott állítólag hatalmas, szinte hihetetlen jutalmat. De hát miféle jutalom lehetne elég nagy annak, aki oly főt mentett meg, akinek üdvéért sok-sok ezer ember ment már a halálba. Minek említsem itt a Cassiusokat, Carpitanusokat, Aruncusokat, Albutinusokat, [34] akik — Plinius szerint — a princepstől és a közemberektől egyaránt hatalmas összegeket kaptak? De hát minek hozunk föl példákat a régi időkből, mintha nem akadnának ma is jó páran, akiket e tudomány krőzusi kincsekkel halmozott el? A Szónoklat és a Költészet legföljebb a legkiemelkedőbbeket tartja el. [35] A zenész, ha nem zseni, éhezik. A jogász, ha nem kiváló, sovány kenyéren él. Egyedül az orvostudomány tartja el és látja el mindazokat, akik reá adták fejüket. Sőt, bár számtalan résztudományból, végtelen mennyiségű ismeretből áll az orvostan, még az is gyakran megesik, hogy egyik-másik gyógymódon valami hülye szedi meg magát. Hiábavalósággal tehát semmiképp sem vádolható ez a tudomány! Ráadásul a többi mesterségből nem is mindenütt lehet megélni. A rhétor a szarmaták közt nyeli az éhkoppot, a birodalmi jog szakértője meg Angliában. [36] Az orvos viszont bárhová kerül a Földön, tisztessége mindig követi, s mindig lesz "útravalója" is, egyetlen tudományra sem illik tehát inkább a görög közmondás: "A tudományt az egész világ tartja el".
Hanem Plinius, vagy valószínűleg mások, akiket idéz, éppen ezt hánytorgatják fel, vagyis, hogy az orvosi kenyérkereső mesterség. [37] Igaz, ami igaz, többre érdemes ez a tudomány, mintsem hogy kereset és haszon után fusson — ez az alantas mesterségek dolga. Mégis csúf hálátlanság éppen rajta számonkérni a fizetségét, rajta, akit lehetetlen méltóképp megfizetni. A legkiválóbb orvosok, akár az istenek, ingyen és kérés nélkül is gyógyítanak. Ám az isteni jótettet el nem ismerni, már arcátlanság. Az igaz orvos ugyan nem törődik semmit a honoráriummal, te viszont megérdemelnéd, hogy hihetetlen hálátlanságodért a törvény sújtson le rád.
Mármost nem titok számomra, hogy e nemes tudományt egykor a régiek is sokat szapulták, s hogy ma is egyes tudatlanok sokat gyalázzák. Catonak sem nyerte el a tetszését, neki ugyan nem eleve a dologgal volt baja, hanem, színrómai létére, nem állhatta az orvostudományt, mint jellegzetesen görög, feltörekvő mesterséget. Meg aztán oly nagyra becsülte a puszta tapasztalatot, hogy az orvoslást még tudománynak sem tartotta. De hát ő még a teljes görög filozófiát is ki akarta a városból tiltani. Úgy gondolta ez a faragatlan ember, hogy az emberi szervezet megtisztításához elegendő a káposzta és a gyakori hányás és noha az orvosok esküdt ellensége volt, testi erejét, állítólag, egyszerű orvosi megfigyelései segítségével késő öregségéig töretlen sikerült megőriznie.
Azt is mondják, hogy egyedül az orvosok gyilkolhatnak teljesen büntetlenül. Ha ez igaz, a jó orvosok még figyelemreméltóbbak: hiszen bár alkalmuk lenne nem csupán büntetlenül, de még pénzért is ölni, ők mégis a gyógyítást választják. Képesség kérdése, hogy mit tudnának, de hogy mit nem akarnak, az már erkölcs dolga.
A borisszák poharazgatás közben gyakran előhozakodnak a szólással: "Aki az orvosi előírások szerint él, nyomorultul él." Mintha bizony szétrepedni az italtól, belerokkanni a nemi életbe, püffedni a sörtől, vagy álomba temetkezni maga volna a boldogság! De ugyan mi értelme is lenne szónoklattal cáfolni e himpelléreket, hiszen amúgy is eléggé megbánják, hogy oly szemtelenek voltak mesterségünkkel szemben, mikor majd köszvénytől meggörbedve, paralízistől bambán, idő előtt elhülyülve, s fiatalon megvakulva, mint egykor Sztészikhorosz, [38] e korábban szapult tudományt, bár megkésve, de ők is visszasírják. Jóságos tudományunk azonban még e méltatlanokon is szívesen segít — már ha tud.
Vannak, akik az ó-komédiából vett fordulattal az orvosokat "szarevők"-nek [39] nevezik. De vajon nem válik-e még ez a név is dicsőségükre, hiszen csak hogy az embereken bajukban segítsenek, tudományuk magasságából akár a mocsokig is leereszkednek. Ha ugyanis az orvosok ugyanolyan sértődősek lennének, mint amilyen szégyentelenek e gúnyolódok, bizony úgy hullanának az emberek, mint ősszel a legyek. Hanem ennek a hivatásnak megvan az a — jó királyokkal közös — tulajdonsága, hogy cselekvőképessége ugyan jó, de hallása rossz.
Mint az általában lenni szokott, az orvosi rendben is akad, aki magát orvosnak vallja, jóllehet minden inkább, mint orvos. Ha tehát akadnak is, akik orvosság gyanánt mérget adnak, vagy akik nyereségvágyból vagy becsvágyból rossz tanáccsal látják el a beteget, mi lehet igazságtalanabb, mint egyes emberek vétkéért a teljes tudományt kárhoztatni? Vannak a papok közt is, akik házasságot törnek, még a szerzetesek közt is előfordulnak gyilkosok és kalózok, de mi köze mindennek az önmagában véve tökéletes valláshoz? Nincs oly szent hivatás, amely ne tartana el néhány gazembert. Foglaljuk imáinkba, hogy minden fejedelem olyan legyen, amilyennek annak kell lennie, aki e névre méltónak tartható. A fejedelemség intézménye azonban nem ítélhető el csak azért, mert egyesek e címen ellenséges martalócok módjára bánnak a közzel. Bár csak valamennyi orvos is valódi orvos lenne, akkor aztán nem lenne alapja a görög szólásnak: "Sokan legeltetnek, de kevesen szántanak". Bárcsak minden orvosra jellemző lenne ama szentség, amelyet Hippokratész ünnepélyes szavakba foglalt esküjében követel meg kollégáitól! Ha pedig tapasztalatunk szerint sokan semmibe is veszik ezt az eszményt, attól még nekünk törekednünk kell felé.
Ám mivel e tárgyról oly bőven lehetne beszélni, Kiváló Hallgatóim, hogy belátható időn belül aligha végezhetnénk vele, továbbá mivel meg kívánom tartani a beszéd elején tett ígéretemet is, úgy gondolom, itt az ideje, hogy az orvostudomány valamennyi itt elhangzott dicséretét befejezésül összefoglaljam.
Tehát: Sok minden akad ugyan, amit csupán régi mivolta tesz értékessé, ezt a mesterséget azonban — valamennyi közt elsőként — a szükség szülte meg. Ha a tudományokat föltalálói fémjelzik, ennek föltalálása mindenképp az istenek művének tartható. Ha a tisztelet növelni képes a tekintélyt, hát egy más tudomány sem részesült oly sokfelé s oly hosszú időn át ekkora tiszteletben. Ha a legjelentősebb emberek elismerése bárkit is naggyá tehet: hát ez a tudomány a legnagyobb királyoknak, a legkiválóbb férfiaknak szerzett gyönyörűséget, mi több, nevet. Ha valóban az a szép, ami nehéz: hát ennél a tudománynál nincs fáradságosabb, hiszen annyi részismeret, annyi kutatás szükséges minden részletéhez. Ha pedig a dolgokat méltóságuk szerint ítéljük meg, ugyan mi lehet magasztosabb, mint Isten jóságát megközelíteni. Ha hatékonyságuk szerint ítélünk: ugyan mi eredményesebb vagy nagyobb hatású, mint az, ha a teljes, biztos pusztulás elébe néző embert az életnek visszaadjuk? Ha viszont szükségességük szerint rangsoroljuk az értékeket, ugyan mi lehet olyan szükséges, mint az, ami nélkül nincs sem élet, sem születés? Ha szempontunk az erény, lehet-e az emberi nem megmentésénél erény nagyobb? Ha a haszon a fontos: ennél sem hatalmasabb, sem fontosabb haszon el nem képzelhető. Ha pedig a nyereségre gondolunk: ha nem e tudomány a legjövedelmezőbb, akkor bizony az emberek igen hálátlanok!
Nektek tehát, kiváló férfiak, melegen gratulálok, hiszen a legszebbik hivatásban van alkalmatok kitűnni. Titeket pedig, derék ifjak arra buzdítalak, teljes szívvel vállaljátok, s minden erőtökkel szolgáljátok e tudományt, amely néktek becsületet, dicsőséget, tekintélyt és vagyont szerezhet, s amellyel ti viszont barátaitoknak, hazátoknak, valamint az egész emberi fajnak hajthattok hasznot, mégpedig nem is akármilyet.
Ennyi.

Orvostörténeti Közlemények, 158—165 (1997—1998), pp. 75—87

forrás

Agrippa szatírája az orvosokról
Jobba György: Mi okozhatta Héphaisztosz sántaságát?
"A legnagyobb magyar belgyógyász"
Németh László: Korányi Sándor
Németh László: Orvostörténet és szellemtudomány
Németh László univerzuma
Magyar László András: Agrippa szatírája az orvosokról
Mozsolics Amália: Hephaistos sántasága
Puder Sándor: Orvoslás Shakespeare műveiben
A sárkányeregetés hasznáról
Schultheisz Emil: Medicina a reneszánsz egyetemen
Schultheisz Emil: Az arab medicina assimilatiója a későközépkori latin orvosi irodalomban
Schultheisz Emil: Avicenna és a psychosomatica gyökerei
Schultheisz Emil: A tanköltemény az orvosi oktatásban
Schultheisz Emil: Pitavaltól Conan Doyle-ig
Tony-Michel Torrilhon: Id. Pieter Bruegel betegségábrázolásai
Vida István: A pszichiátria Hölderlin korában