Szegénység – egészség – állam – szolidaritás Prof. Dr. Friedhelm Hengsbach: Mióta Heiner Geißler az 1970-es években feltárta a nők, a nyugdíjasok és az ápolásra szorulók körében megnyilvánuló szegénységet, időről időre a szegénység újabb vetületét azonosították. Az 1980-as években a munkanélküliek, az 1990-es években a keresőfoglalkozásúak, az új évszázad elején a gyermekek elszegényedésére hívták fel a figyelmet. Az Európai Unióban 1984. óta a „kirekesztés” fogalmát alkalmazzák: azon személyeket, családokat és csoportokat nevezik szegényeknek, amelyek olyan csekély anyagi, kulturális és szociális forrásokkal rendelkeznek, hogy kirekesztődnek, azaz nem érik el az adott tagállamban feltételezett életszínvonal minimumát. A szegénység és a betegség rendszerint társadalmi kockázatoknak tulajdonítható. Kockázati tényezők: a környezeti veszélyeztetettség, az egyéneknek az osztály és családi kötelékekből,a a munkaviszonyból való kitagolódása. Az egészségügyi kockázatok ugyancsak szociális kockázatokhoz kapcsolódnak. A nyilvánosság hajlamos leértékelni az egészségügyi kockázatok szociális dimenzióját. Pl. a „Táplálkozzál helyesen és egészségesen” felhívás azt a benyomást kelti, hogy az egészséges táplálkozás folytán az egészségügyi kockázatok jelentősen kiküszöbölhetők volnának. Miután azonban a lakosság kétharmada jelentős egészségügyi kockázattal járó táplálkozási szokásokat részesít előnyben, akkor ezért az érintettek nem vonhatók egyénileg felelősségre. A szív- és érrendszeri megbetegedések, a mozgás- és a támasztószervekre való panaszok, a légúti megbetegedések, a diabétesz és a rákos megbetegedések szignifikáns gyakoriságának szóródása regionális és epochális jellegű. Bizonyos kórképek a jövedelmi helyzettel és a foglalkozással függnek össze. Tanulmányok bizonyítják, hogy a fizikai dolgozók kétszer olyan gyakran betegednek meg, mint a tisztviselők, a munkanélküliek sokkal gyakrabban szenvednek szorongásoktól, álmatlanságtól és depressziós tünetektől, mint a keresőfoglalkozást folytatók, az eladósodottak pszichés zavarokban, izületi és gerincbántalmakban szenvednek, a tartósan munkanélküliek gyakrabban szenvednek szív- és érrendszeri, valamint légúti megbetegedésekben, mint azok, akik csak rövid ideig vannak munka nélkül. A gyermekeket a szegénység testileg, lelkileg beteggé teszi. Minthogy a társadalmi kockázatokat elsősorban társadalmi viszonyok feltételezik vagy okozzák, kézenfekvő, hogy ezeket nem privát gondoskodással, hanem szolidáris módszerekkel kell kezelni. A piaci irányítástól eltérően a szolidaritást az jellemzi, hogy az emberek jól körülhatárolható közössége felismeri cselekvésének közös alapját. A kötődés ellenére a csoport egyes tagjait az élet nagy kockázatai nem egyformán érintik. A tagok között kötelező jogi érvényű, szerződéses megállapodás jön létre, amely aszimmetrikus kölcsönösségen alapul, amelynek folytán a szolidáris járulékok az egyéni teljesítőképességgel arányosak, a szolidaritás iránti igényeket azonban az individuális szükséghelyzethez mérik. A járulékfizetési kötelezettség a szolgáltatások igazságosságának, a szükséghelyzetben való igényjogosultságok a szükségletek szerinti igazságosság elvének felelnek meg. Rolf E. Breuer, a Deutsche Bank volt elnöke szerint a modern demokráciákban az ötödik hatalom szerepét a pénzügyi piacok töltik be. Ezek a piacok a négyévente esetékes parlamenti választásoknál sokkal érzékenyebben értékelik a nemzeti kormányok szerepét abban a tekintetben, hogy ésszerű döntéseket hoztak-e, egyebek között a bérfejlesztések mérsékelése, az adótételek csökkentése, a szolidáris biztosítási rendszereknek privát tőkefedezeti rendszerekkel való kiegészítése tekintetében. Időközben a pluralista osztálytársadalomban az állami szervekből, a konszernek vezetőiből és a tudományos kutatókból a funkcionális eliteknek egy viszonylag zárt kapcsolati hálózata jött létre. Kritikus értelmiségiek ezt a konstellációt „a nép ellenében való posztdemokratikus kormányzásnak” nevezik. Ha mindezt még sarkítottabban értelmezzük, változatos következtetésekhez juthatunk: A nemzeti kormányok a gazdasági és pénzügyi érdekek hajtóműveiként működnek, annak érdekében, hogy a globális piacok süvöltő szelében versenyképes állapotban tarthassák a nemzetgazdaságot. A szociális állam „versenyállammá” mutálódik, a politikai osztály „territoriális vállalkozóként” jelenik meg. A vezető politikusok „több versenyt” követelnek az egészségügy és a szociális ügyek területén. Az állami intézmények és szolgálatok privatizációjára, illetve arra törekednek, hogy a közhasznú népjóléti szövetségeket és a kommunális kórházakat a piac játékszabályainak és az üzemgazdasági elveknek rendeljék alá. A politikai döntéshozók nemcsak a külső nyomás hatására adták fel. Ők maguk is aktívan munkálkodtak a szolidáris biztosítási rendszerek deformációján és szétrobbantásán. Gerhard Schröder és a vörös-zöld koalíció tendenciálisan individualizálta, tendenciálisan privatizálta a szolidáris biztosítási rendszereket és így tendenciálisan kommercializálta a gazdasági és szociális alapjogokat. A meghatározott életstandardok esetére kidolgozott relatív biztosítás szintje tendenciálisan a gondoskodó-megelőző szolgáltatások és a szociokulturális létminimum szintjére süllyedt. Az intézkedések eredményeként a szegénységi kockázat kvótája ismét emelkedett, a jövedelmeknek a lakosság alsó szegmensében való széttartása tovább növekedett. A munkaerő kölcsönzés és a meghatározott idejű munkaviszony deregulációjára vonatkozó törvények elszabadították a szociális elbizonytalanodás lavináját. A tanulmány a WIdO honlapján: http://wido.de/fileadmin/wido/downloads/pdf_ggw/wido_ggw_aufs3_0408.pdf (KB)