Medicina – avagy a mai orvosképzés „fellegvárai”

A medicinában sajnos többféle megoldandó probléma is felmerül. Megpróbálnám a mai egészségügy általam vélt problémáit felsorakoztatni – a teljesség igénye nélkül – ill.megoldási javaslatot tenni. Orvostanhallgatóként még nem látom át a teljes medicina feladatkörét, de – sajnos – vannak tapasztalataim e témában, ill. szélesebb látóköröm révén nagy érdeklődéssel tekintek az emberiség egyik legfontosabb ágára: az orvoslásra.Bevezetésként az egyetemi képzés rejtelmeiről írnék, amelynek egyre nagyobb befolyása lesz az orvoslás jövőjének kialakulásában. Az Egyesült Államokban már megszokott dolog, hogy az előadások végén egy-egy nagyobb cég (gyógyszer, gyorsétterem, könyvkiadó, stb.) ingyen dolgokat ajánl fel. Miért is? Hogyan nyerné meg másként a fiatal egyetemistát, ha nem úgy, hogy a méregdrága könyvek egy részét hatalmas kedvezménnyel vagy – időnként – ingyen ajándékozza. Kinek ne esne jól egy kedves gesztus: „Képzeld most, hogy az influenza beköszöntött mindenki – aki kitöltött egy adatlapot – ingyen kapott két doboz NeoCitran-t.” Ettől kezdve megmarad a Novartis Hungaria Kft. termékei mellett, hisz ők tényleg minőségi prevenciót képviselnek. (Természetesen lehetne szó bármelyik más gyógyszergyár, bármelyik termékéről.) Mindamellett nem mehetünk el az oktatók „befolyásoltsága” mellett sem. Egy-egy oktató – egészségügyi cég által támogatva – bátran ajánlja ezen termékeket preferálva, néha figyelmen kívül hagyva az ár/minőség arányt is. Sajnos sokszor ez a rosszabb döntés.

A következőkben a három alappillér kapcsolatáról és az általuk irányított ágazatokról fejteném ki gondolataimat. Az egészségipar (főleg gyógyszeripar), a politika (pénz és érdek) és a szakma (orvosi tudás). Azért választottam e pilléreket, mert a mai medicinában ők rendelkeznek a legnagyobb befolyással – mind egymásra, mind a hétköznapi emberre. Főleg az utóbbi időben vált vezető szakmává – tudatosan nem a hivatás szót használom – az orvos-, gyógyszerlátogató. Mindenki számára ismert, nagy múlttal rendelkező gyógyszer- és egészségipari cégek képviselői milliókat „hoznak a konyhára”. De kinek éri ez meg? Nézzük az elejétől… Az orvoskollégák körében ingyen tanulmányi utak a Karibszigetekre, a méregdrága szállodákban megtartott tudományos konferenciák és a sok promóciós termék nem meglepő. Mit is jelent ez? Az a bizonyos cég „támogatja” az orvost bizonyos továbbképzésekkel, remélve, hogy a befektetett összeg révén az általa gyártott terméket választja – és fogja is – az orvos. Természetesen bőven (400-500%-osan) megéri a sok kiadás a cégnek. Szeretném kiemelni és felhívni a figyelmet e „gesztusok” mérhetetlen fontosságáról és szükségességéről. Ezeket a dolgokat – már-már – természetesnek vesszük. Akkor miért érik őket kritika? Hisz a jó ügy szolgálatában széles látókört és biztos tudást biztosítanak. Ma már odáig fajult a helyzet, hogy a neves kutatók is pénzt kapnak a cégektől egy-egy review megírásáért, konferencia lebonyolításáért – háttérbe szorítva a többi terméket persze. Így az egyszerű („támogatás nélküli”) kolléga nem tud máshonnan tájékozódni – csak a már bőven „megkent” szakemberektől, akik sokszor a páciensnek ártó termékeket részesítik előnyben, olykor tudattalanul. Tehát összegezve az ilyen nagy multinacionális cégek irányítják és anyagilag támogatják az orvosképzést. Miért van ez? Egy szakorvosnak a szakvizsgáját kb. 5 évente meg kell „védenie”, ezekhez pedig pontokat kell gyűjtsön. A pontoknak a megszerzése bizonyos kutatásokban való részvétel vagy a konferenciákon való részvétel feltételei. Ezek természetesen nem olcsó dolgok. Az orvos – a paraszolvenciáról később – fizetése nem fedezné ezeket, így kénytelen belemenni a cégek kínálataiba, ha meg szeretnék őrizni presztízsüket, praxisukat. A drága szakkönyvek, tudományos folyóiratok előfizetéseiről nem is szólva. Ma egy orvos naprakész kell legyen. Ezt várják el tőle, nem? Akkor mindezeknek hogyan feleljen meg ha nem kap – ezekre – semmiféle támogatást?

Ekkor lép a képbe a politika. A paraszolvencia (más nevén: hálapénz) gyakori oka a társadalom felől érkező bírálatoknak. Ma törvény tiltja a hálapénz kifizetését. Ennek ellenére – szinte mindenki – találkozott már az ismert folyamattal. Mindenesetre az aktuális kormány feladata lenne ezt – a társadalom által az orvosokra rárótt – helyzetet megoldani. Amerikában évekkel ezelőtt elindult egy megoldási folyamat. A megoldást talán abban látom, hogy a bérek felemelésével a kollégáknak nem lenne szükségük „külső” támogatásra, mégis meg tudnák oldani a szükséges képzéseket. Amennyiben ez nem megoldható akkor a képzések összegének a változtatása lehetne a megoldás. (Összességében milliárdokról beszélünk éppen.) „A hálapénzt egyfelől tiltották másfelől az álszent politika összekacsintott az orvosokkal: mivel nem adok rendes fizetést – nyugi! – nem fogom alkalmazni a tiltást!”1 A kormány számára talán ez lenne a hosszú távú megoldás? …

Természetesen a harmadik fél – a szakma – nem ülhetne feltétlen nyugodtan, amikor a saját hivatását – okkal használom e kifejezést – ennyi bírálat és „megvetés” éri. Elsőként a különféle cégek „dögkeselyűszerű” körözése és kötözése helyett talpra kellene állni, hogy megállapodások szülessenek a szakorvosi képzések lebonyolítóival, ill. az egészségügyi rendszer kézbentartóival. Alapvető problémaként merül még fel a következő – olykor jogos –kritika: „Az a szemét majdnem kezével mutatta, hogy hova tegyem a borítékot, pedig még meg sem vizsgált. Nem szégyelli magát?!” A közvélemény számára – tisztelet a kivételnek –az orvosi szakma jelenti a biztos pénz, presztízs és tisztelet megtestesítőjét, ugyanakkor egyben sok kritikát is kap a nem megfelelő magatartása (felsőbbrendűségi komplexus) miatt. Talán nem mindenki számára világos – a következőkben elfogult leszek –, hogy egy szakorvosi cím megszerzése mibe kerül. Ha nem elég, hogy el kell végezni a hatéves egyetemet, a több évig tartó – természetesen legnehezebb, legunalmasabb, legfárasztóbb munkát végezve – rezidensképzést, akkor ott állhatunk az általunk választott osztály zárt ajtaja előtt. Miért? Azt sokan elfelejtik, hogy ma Magyarországon – sok más állás mellett –orvosi helyek is megszűnnek. Ha nem ez következik be akkor három ember munkakörét kell átvenni és a nap 24 órájából 18-at kell dolgozni. Nem akarom – sőt – bántani a sok orvosi műhibaperről szóló könyv íróját, de át kell érezni az aznap ügyeletes orvos lelki-fizikai állapotát is. (Az írók többnyire nem rendelkeznek orvosi diplomával.) Az éremnek mindig két oldala van! Igaz, hogy állást szerez a fiatal most végzett orvos – aki átverekedte magát a rezidensképzésen is –, de ha belegondol, hogy ennyit dolgozott és csak ennyi pénzt kap, akkor jogosan gondol a külföldi munkaajánlatokra. Itt következik a sokadik „problémája” a mai medicinának. Nem szeretnék vészmadár lenni, de egy új ’56-os orvosi emigrációnak vagyunk tanúi. Hogyan lehet bírálni azt a fiatalt aki – családja eltartását és szakmai ranglétrát tartva szem előtt – külföldön próbál szerencsét? Hogyan lehetne őt a XXI. században „röghöz kötni”, hiszen a rezidensképzést követően 4 évig kötelező az adott kórházban dolgozni? Ha van valami hiba a rendszerben – márpedig van – akkor nem a megoldáson kellene gondolkodni a hivatás lehetetlenné tétele helyett?

A következőkben az apróbb –, de annál fontosabb – orvosi „figyelmetlenségeket” gyűjteném össze. Amikor valakivel történik egy komoly baleset és az azt következő órákban felébred – a műtét után – jogosan megkérdezheti mi történt vele, mik a teendők, stb. Ekkor –rosszabb esetben – az orvos nem törődik azzal, hogy a kommunikációs csatorna másik oldalán is egy ember áll, nem pedig egy eset. Teletűzdelik mondanivalójukat latin szavakkal, egy perc alatt ledarálják – a számunkra életbevágó – tényeket. Ekkor minden el van intézve, „ketteske” tud mindent, úgyse fog soha többet biciklizni. Sokan felháborodnak azon, hogy még a nevüket se tudja a nővér vagy az orvos, de kíváncsi vagyok ki bírja megjegyezni a 12 –valamikor 24 – óra alatt kezelt összes páciense nevét.

Manapság kapcsolatok nélkül nagyon nehéz érvényesülni. Mindenhol jelen van e jelenség. Sokan a „ki kinek a kije” szabály alapján szereznek állást, választanak és ajánlanak orvost. Coelho-tól szeretnék idézni, aki a következőkre hívja fel a figyelmet. „- Mi az a Szívességbank? - Tudja jól. Minden élő ember ismeri. - Lehetséges, de egyelőre nem értem, miről beszél. - Egy amerikai író nevezte így az egyik könyvében. A világ leghatalmasabb bankja. Mindenütt jelen van. - Én olyan országból jövök, amelynek nincsenek irodalmi hagyományai. Senkinek sem tudnék szívességet tenni. - Ennek a legcsekélyebb jelentősége sincs. Mondok egy példát: tudom, hogy magából még lesz valaki, nagy befolyásra fog szert tenni. Tudom, mert valaha én is ilyen voltam, mint maga: ambiciózus, független, tisztességes. Ma már nincs bennem annyi energia, mint akkor, de magának segíteni akarok, mert nem tudok és nem akarok megállni, nem akarok nyugdíjba vonulni, harcolni akarok, folytatni akarom ezt az izgalmas küzdelmet, aminek a neve: élet, hatalom, dicsőség. Ezért elhelyezek a számlájára egy összeget, de nem pénzt adok magának, hanem kapcsolatokat. Bemutatom magát ennek-annak, megkönnyítem az ügyeit - amennyiben tisztességes ügyekről van szó, természetesen. Maga pedig tudni fogja, hogy tartozik nekem, holott én soha nem fogom behajtani magán ezt a tartozást."2

Főleg műhibaperekben emeli fel a fejét ez. Bíróként, ügyvédként, rendőrként, stb. nem merek elmarasztalni egy – netán helybeli – orvost, hiszen mi van, ha egyszer beviszem hozzá a gyerekemet? A sokadig felvetés – amivel lassan a végére érek – a lélektani gyógyászat hiánya, fontossága. Egy nemrégiben nézett dokumentumfilm végén az egyik orvos összegezte az egészet – bölcsen. Fel kellene ismernie a modern orvostudománynak azt, hogy ma – igaz, hogy a csúcstechnológia rendelkezésünkre áll – vannak olyan esetek, amik kimenetelét nem tudjuk befolyásolni. Talán nem is kellene. Így megmaradnának azok – az emberfeletti –keretek, amiket a túl-modernizálódott világunk elhagyott. Nem kellene mindig azt hinnünk, hogy a kiélezett és rozsdamentes szikénkkel egy futószalag mellett állunk. Sokszor kellene elfogadni – főleg a gyógyíthatatlan betegségeknél –, hogy a hit sokkal többet segíthet, mint egy antibiotikum. (Természetesen elsődleges az orvosi szakvélemény.)

És végül milyennek kellene lenni egy orvosnak? Tisztességesnek, lelkiismeretesnek és egyben szakmailag képzettnek is. Többféle dologgal szerettem volna befejezni mondanivalómat, de még egyszer megemlíteném, hogy a teljesség igénye nélkül állítottam össze e „problémákat”, hiszen annyira szerteágazó e téma, hogy az orvosi kommunikáció (hierarchia), a morális és etikai problémákról, a placebo-ról stb. még említést se teszek. „Az orvoslás, az egészségügy egészének rendszeréhez az eddigi kormányok egyike sem mert komolyan hozzányúlni…a hálapénz dolgához érni egyetlen politikai elit sem mert, márpedig amíg a paraszolvencia határozza meg az orvosok működését, addig sem a magánklinikák, sem a feudális viszonyok, sem a műhiba-ügyek nem kerülhetnek a helyükre.”1 E idézet szépen összefoglalja problémák összességét, amiket komoly megoldási törekvések kellenének, hogy kövessenek. Gondoljunk csak a jövő generációjára! Vagy inkább oldják meg ők a problémákat?

Irodalomjegyzék:

1. Mik vagytok ti, istenek?, Dr. Kende Péter, Hibiszkusz Kft., Budapest, 2008, 63-64. ol.
2. A Zahír, Paulo Coelho, Athenaeum 2000 Kiadó, 2007


A blogger utólagos forrásmegjelölése:

http://gondoldujra.blog.hu/