Önkormányzati Egészségügyi Napok
Köszöntő
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!
Az Önkormányzati Egészségügyi Napok rendezvényeinek Szervező Bizottsága, valamint a Partnerség Egészséges Társadalmunkért - Közéleti Társaság nevében tisztelettel és szeretettel üdvözlünk minden kedves érdeklődőt, közreműködni vágyót az ÖEN 2009. évi Téli Szimpóziumán.
Rendezvényeink atmoszférája ideális közeg arra, hogy az egészségügy-politikai aktualitások hiteles bemutatásán túl, kiváló lehetőség adódjon az egészségügy szereplőinek véleménycseréjére, a legfontosabb kérdések nyilvános megvitatására. Konferenciáink jelentőségét a legnagyobb önkormányzati szövetségek erkölcsi támogatása, valamint a legismertebb egészségügyi érdekvédelmi szervezetek aktív részvétele garantálják. Így az ország különböző területén tevékenykedő egészségügyi intézményvezetők, önkormányzati tisztségviselők, politikusok, államigazgatásban dolgozók átfogó és hiteles képet kaphatnak az egészségügyben uralkodó valós állapotokról, a problémamegoldás lehetséges módozatairól, kormányzati szándékokról és önkormányzati elképzelésekről, mások próbálkozásának sikeres, vagy keserű tapasztalatairól.
A 2009-es év minden bizonnyal újabb, az eddigieknél sokkal súlyosabb megpróbáltatásokat tartogat az egészségügyi ellátórendszer számára.
A világgazdasági válság „begyűrűzésével” az álmodozások kora -úgy tűnik- végleg lejárt. A nemrég elfogadott költségvetetési sarokszámok ismeretében sajnos kijelenthető, hogy megint nem lesz bérfelzárkóztatás, nem lesz működési költség növekedés, maradnak a kielégítetlen igények, a mindent gúzsba kötő megszorítások. Rajtunk is múlik, hogy e nehéz időszakban hagyjuk az árral sodródni az egészségügyet, tehetetlenül nézve, hogy elemeire hullik szét, vagy pedig összefogással, erőforrás koncentrációval, új megoldásokkal átvészeljük a válságot és újrarakjuk a jövő nemzedék egészségügyének alapjait.
Az egészségügyi rendszer válsága az elmúlt években -nem kizárólag az alulfinanszírozottság miatt - rendkívüli mértékben kiéleződött. A rendszer minden szereplője - orvosok, lakosság, állam, önkormányzatok és a politika - különböző mértékben és más-más okok miatt, de elégedetlen az egészségügy működésével. Ebből következik, hogy a problémák megoldása számos tekintetben egymással ütköző stratégiát igényelne. A lakosság egészségi állapotának védelme és javítása hathatós egészségfejlesztési intézkedéseket követelne meg a Kormányzat részéről a látszatcselekvés helyett. Ezzel viszont forrásokat vonna el az egészségügyi ellátórendszer egyébként is forráshiányos büdzséjéből. Az egészségügyi intézményekhez való egyenlő hozzáférés és a korszerű szolgáltatási színvonal követelménye az erőforrásokat az intézmények szakmai (tárgyi és személyi) feltételeinek megteremtésére koncentrálná. Ugyanakkor viszont a szerkezetváltás évek óta megoldatlan problémája, a járóbeteg-ellátás szerepének megerősítését, korszerű infrastruktúrájának mielőbbi megteremtését igényelné. A különböző - önmagukban egyaránt fontos - célok és a hozzájuk kötődő érdekcsoportok egymással versenyeznek a szűkös erőforrásokért. A döntéshozók által évek óta görgetett megoldatlan problémahalmaz és a politikai káosz az egészségügyi ellátórendszer napi működésének gátjává vált, veszélyezteti az ellátás biztonságát - amint ez kiderül a szimpózium felkért előadóinak beszámolóiból is.
Paradox helyzetnek tűnhet a kívülálló számára, de a permanens működési forráshiány mellett a hazai egészségügyben, - főként az Európai Unió-s támogatásoknak köszönhetően-, korábban soha nem tapasztalt óriási mértékű fejlesztés folyik. (Létkérdés, hogy ez a folyamat a jövőben is fennmaradjon!) Bár a gazdasági világválság és az ország pénzügyi helyzete a rendszer minden szereplőjére az előző évek megpróbáltatásainál is súlyosabb terheket ró, mégsem engedhetjük meg magunknak, hogy elszalasszuk a soha vissza nem térő lehetőséget, mellyel egy működőképes egészségügyi rendszer alapozható meg. A siker előfeltétele az egészségügyi szektor minden szereplőjének lényeges stratégiai kérdésekben megmutatkozó egyetértése és önmérséklete, az ellátórendszer szereplőinek összefogása, egymás közötti kölcsönös előnyökön alapuló együttműködése, a folyamatos párbeszéd, a nyílt kommunikáció, amire ez a szimpózium is kiváló alkalmat és lehetőséget teremt. Nem csupán az ágazat jövőjét meghatározó, de a társadalom egészét foglalkoztató kérdésekre kérünk az egészségügy vezetőitől és szereplőitől választ.Mindenkit szeretettel várunk a Margitszigeten!
Budapest, 2008. december 18.
Tisztelettel:
Dr Kovács Zoltán
a Szervező Bizottság elnöke
Meghívó
Ezúton hívjuk fel megtisztelő figyelmét, hogy 2009. január 15.-én kerül megrendezésre az Önkormányzati Egészségügyi Napok Téli Szimpóziuma, Budapesten, a Danubius Thermál Hotel Margitsziget Star Auditóriumában;
„Elveszett illúziók - megkerülhetetlen tények”
címmel.
Tervezett programunkból:
• Merre tovább? - Érdemi átalakítás-, racionalizálás-, kapacitás koncentráció-, szakmai megújulás helyett: káosz. /Prof. Dr Repa Imre/ Az egészség társadalmi-gazdasági prioritása. /Dr Ari Lajos/ Fokozott elvárások - háziorvosi követelések. /Dr Kertai Aurél/ Csökkenő támogatás, minőségi verseny, egyenlő hozzáférés. Lehetséges ez? /Dr Varga Imre/ „Kivándorolt” szakorvosok, szétszéledt szakdolgozók visszacsábítása. /Balogh Zoltán/ Mit várhat a kórház a társadalomtól, az egészségpolitikától, és a tulajdonostól? Mit a beteg a kórháztól? /Dr Rácz Jenő/ Görbe tükör az egészségügyi kommunikációról. /Prof. Dr Kopp Mária/ Műhibaperek. Egymilliárd forintért folyó harc a bíróságokon. /Dr Farkas Antónia/ Piacérzékenység? Egészségügyi extracsomag fizetőképes vevőknek. Magasztos elvek devalvációja, piaci rés, avagy társadalmi kórkép? /Dr Karai Gábor/
• Tények és remények. Ráfordítás adatgyűjtés, HBCs korszerűsítés = belső aránykorrekció. Szakmai és a finanszírozási protokollok összhangjának megteremtése. Az általános szerződési feltételek megújítása. Az OEP átszervezésének menetéről, a feladat- és a hatáskör megosztásáról az OEP, MEP és a régiók között. /Dr Rendek Vilma/ Verseny helyett várólisták, átláthatóság helyett háttéralkuk - ez a TVK! Mi a megoldás? /Fendler Judit/ Díjazás az alapellátásban, változások a járó és a fekvőbeteg-szakellátás finanszírozásában. /Molnár Attila/.
• Új játékszabályok a kapacitás elosztásában. Területi ellátási kötelezettség a járóbeteg-szakellátásban, minimális óraszámokkal, korlátos finanszírozással. A tartósan kihasználatlan kapacitások jövőbeni árverése. A RETszerepe az újraelosztásban. Az átcsoportosítás egyirányú utcája. Kulcskérdés: a járóbeteg-ellátás fejlesztése. Telemedicina, lakosság közeli végleges ellátás, tehermentesített kórházak. Mikor, hogyan, miből? Mennyi pénz jut népegészségügyi programokra, ellátórendszer működtetésre és fejlesztési programokra? /Dr Medgyaszai Melinda /
Részletes programunkkal december végén jelentkezünk. Előadóink folyamatban lévő felkérése miatt, valamint a várható aktualitások bemutatása érdekében programunk még minimális mértékben változhat. Ezért kérjük, szíveskedjen figyelemmel kísérni honlapunkat. Cím: www.oen.hu. Viszontlátásra januárban a Margitszigeten!
Budapest, 2008. december 07. Tisztelettel: Dr Kovács Zoltán
Beharangozó..
Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm minden kedves Vendégünket kongresszusunkon!
Engedjék meg hogy néhány gondolattal felvezessem azt, amiről szó lesz konferenciánkon, az Önkormányzati Egészségügyi Napok XII. kongresszusán?
Kívülálló szemlélőnek egyre inkább úgy tűnhet, hogy a magyar egészségügy egyik legfőbb gondja, /sokak szerint egyetlen gondja/ a forráshiány, az alulfinanszírozottság. Az összes többi probléma - a strukturális problémák, a szükséglethez való alkalmazkodás hiánya, ma már a humánerőforrás hiány, a korszerű infrastruktúra hiánya és az oly gyakran számonkért hatékonyság hiánya - mind, mind származékos probléma, ami az alapvető ok, a pénzhiány megszüntetésével együtt megoldható, a várva-várt hatékonyság megteremthető, illetve kikényszeríthető.A források szűkössége, - bár minket kétségtelenül jobban súlyt, mint nyugati partnereinket-, nem csak Magyarország, hanem az egész világ gondja. Az orvostudomány eredményei fantasztikusak, a gyógyító technika eszközei elképesztőek, viszont alkalmazásuk egyre többe és többe kerül. A kapitalizmus így működik. A fizetőképes fogyasztó igényeinek kielégítésére koncentrálódik a tudás és a töke, és ott jelenik meg a high-tech is. Az egészségügyi ellátórendszer -mint olyan-, biztos megrendelő az egészségipar számára.
Hazánkban az elkövetkező 5 évben több, mint 453 Mrd Ft EU pályázati forrás áll az egészségügyi intézményrendszer fejlesztésére. Kórházak, klinikák, centrumok, országos intézmények újulnak meg, zöldmezős beruházások jelennek meg ott, ahol eddig hiány volt, - de a működésre szánt pénzek volumenét ez a plusz forrás nem befolyásolja. Ugyanakkor egyre több az "idő előtti" akut, vagy időskorú krónikus ellátandó beteg, aki fogyasztói szemlélettel lép fel a gyógyítás piacán. Egyre többe kerülnek az eszközök, egyre magasabb energiaárak mellett kénytelenek gazdálkodni az intézmények. Ugyanakkor közel 10 éve nincs dologi automatizmus, és máig is hiányzik a finanszírozásból az amortizációs fedezet. A törvény szerint a működőképesség fenntartásáért az állam, a kormány, a finanszírozó és a tulajdonos együtt és külön-külön felelősek. Az egyik nem akar, a másik nem tud a rendszerbe több pénzt pumpálni.
Szegény ország vagyunk, de szeretnénk magunknak nyugati szintű ellátást, annak minden szakmai és tárgyi feltételeivel együtt. Ám a rendelkezésre álló forrásokból ez nemigen megy! Vagy többet áldoz az ország az "egészségre" (!), vagy pedig - horribile dictu - korlátozni kell az egyenlő hozzáférés lehetőségét, - úgy tűnik csupán elméleti lehetőségek. A harmadik út, amit a magyar egészségügy hősies küzdelmének is nevezhetnénk elismeréssel, az egyre szűkülő lehetőségek közötti lavírozás, egyre inkább kimerülő eszköztárral és meggyőződéssel.
Milyen lehetőségek közül lehet választani? Mit tesznek kórházak, önkormányzatok, regionális egészségügyi tanácsok, és mit tesz maga a felelős államigazgatás az egészségügy problémáinak megoldásáért? A túlélésért folytatott küzdelemben számos elképzelés, kísérlet és megvalósult terv látott napvilágot az elmúlt néhány hónapban is. Működési forma váltás mellett, lazább társulások, együttműködési megállapodások, konzorciumok jöttek létre, tovább színesítve a változatos képet. Több intézmény tulajdonosának döntése, egészségügyi intézménye működtetésbe adásáról máig sem csituló politikai, társadalmi és szakmai visszhangot váltott ki. Ugyanakkor formálódóban van a főváros közintézményeit irányító koalíciós pártok elképzelése a kórházak átalakulásáról, a gazdálkodás holding-szerű működtetéséről. Megtudhatjuk hogyan vélekedik az ÁSz az egészségügy jövő évi mozgásteréről és megtudhatjuk miről szól a "Biztonság és Partnerség: feladatok az egészségügyben 2010-ig" program. Végül meghallgathatjuk ismert egészségügy-politikusok, közéleti szakemberek véleményét az egészségügy jelenéről és jövőjéről.
Hasznos tanácskozást kívánva Tisztelettel:
Dr Kovács Zoltán
Budapest, 2008. augusztus 25.
Köszöntő
Tisztelettel és nagy-nagy szeretettel köszöntjük kongresszusunk minden Kedves Vendégét, mindazokat, akik úgy döntöttek, hogy megtisztelik figyelmükkel előadóinkat, valamint sok-sok hasznos információt nyújtó programunkat ezen jeles nap alkalmával.
Lezárult, - reméljük végérvényesen lezárult - egy korszak az egészségügy reformjának nevezett megszorító kormányzati intézkedések sorozatában. Az elmúlt másfél-két év során számos, - mind az ellátórendszer működése, mind annak finanszírozási rendszerében gyökeres változást prognosztizáló - kormányzati reform elképzelést úgy kellett végrehajtani az egészségügyben elképesztően rövid idő alatt, hogy erre sem a szakma, sem a társadalom, sem a politikai döntéshozók többsége nem volt felkészülve. Ráadásul tették mindezt olyan politikailag instabil közegben, ahol kisebb súlyú kormányzati döntéseknek sem volt meg a kellő társadalmi, politikai támogatottsága.
Túl egy kormányzati restriktív politika által kikényszerített fájdalmas változáson illendő, hogy számot vessünk az elért eredményekkel, és az okozott károkkal egyaránt. Az eredményeket, hibákat az egészségügy minden szereplője a maga értékpreferenciájának szemüvegén keresztül látja és lehet, hogy hajlamos az elért eredmények helyett mindig csak hibákat, a hiányosságokat érzékelni.
Forráskivonás, teljesítmény- és kapacitás korlátozás, szervezetlenség, kiégettség, egzisztenciális bizonytalanság az egyik oldalon, esélyegyenlőség, egyenlő hozzáférés célképzete és minőségi elvárások a másikon. Mindezt így együtt. Megtakarítás, forrásbővülés az egészségbiztosítás kasszájában, miközben az intézmények egy bizonyos, nem jelentéktelen hányadának adósság állománya a fellegekben jár. Miközben dicséretes módon XXI. századi korszerű orvos-technológiát felvonultató egészségügyi beruházások valósulnak meg jelenleg is, de a közeljövőben még inkább várhatóak fejlesztések, ugyanakkor számos nagyhírű egészségügyi intézmény jövőbeli helyzete tragikusan kilátástalan...
Egészségügyi miniszterünk „párbeszédalapú stratégiát” ígér, valamint az egészségügy presztizsének és az egészségügyi dolgozók önbecsülésének visszaállítását tűzi programjának zászlajára. E szándékában biztos támogatókra talál minden, egészségügyért tenni kész józanul gondolkodó politikai, szakmai, érdekvédelmi szervezet és közösség táborában. E célok prioritásában nincs vita, a többit beszéljük meg együtt! Lássuk! Mit hoz a jövő?
A kialakult összkép tipikus jellegzetességeiből és a probléma megoldás újszerű lehetőségeiből válogattunk össze ismét egy csokorra valót - reméljük Kedves Vendégeink elégedettségére.
Kívánunk mindenkinek hasznos időtöltést, jó tanácskozást!
Tisztelettel:Dr Kovács Zoltán
OEN Szervező bizottság elnöke
Partnerség Egészséges Társadalmunkért - Közéleti Társaság elnöke
Januári vitaindító
Hát megtörtént! Megtörtént az, amiben oly kevesen hittek, és amit még kevesebben vártak: december 17.-én az Országgyűlés koalíciós többsége megszavazta az új egészségpénztárakról szóló törvényjavaslatot. A köztársasági elnök - élve alkotmányos jogával - bejelentette, hogy számos aggálya miatt nem írja azt alá, nem hirdeti ki és visszaküldi a parlamentnek újbóli megfontolásra. Bár az államfő ezen döntésével valószínűleg csupán késleltetni tudja a törvény hatálybalépését, a hozzáfűzött intelmek politikai jelentősége - számos elemző szerint - több, mint figyelemre méltó. Média hírek szerint a koalíciós pártok 2008. február 11.-én kívánják ismét parlamenti szavazásra bocsátani a törvényjavaslatot. Itt tartunk most.
Hogyan jutottunk idáig?
A rendszerváltás óta eltelt időben az egészségügyi szakemberek többsége és a laikus közvélemény is egyetértett azzal, hogy a magyar egészségügynek szüksége van átalakulásra (a járó- és fekvőbeteg-ellátó, valamint az aktív és krónikus kapacitás optimális arányának kialakítására), megújulásra (a területi és szakmai egyenlőtlenségek felszámolására, a progresszivitás elvén alapuló ellátórendszer kialakítására), egyre bővülő forrásokra (járulék alap bővítés, kiszélesítés), infrastrukturális fejlesztésekre (kistérségi szakellátó központok, kórház rekonstrukciók, speciális gyógy-centrumok, egyetemi pólus centrumok létrehozására). és most mindez valóra válhat! Az Európai Unió Strukturális és Kohéziós Alapjainak segítségével soha vissza nem térő lehetőség adódik a közeljövőben arra, hogy logikusan újratervezzük és korszerűen építsük fel Magyarország XXI. századi új egészségügyi ellátórendszerét. Az elkövetkező két évben ugyanis 286 milliárd, 2013-ig pedig további 114 milliárd forint európai uniós forrásra pályázhatnak az egészségügyi intézmények. Hogy mekkora ez az összeg? Hozzávetőlegesen 22-25 szupermodern új kórház építésére elegendő pénzmennyiség. Rajtunk (is) múlik, mit építünk, hogyan élünk ezzel a kivételes lehetőséggel?! Az összeg - egyebek között - az infrastruktúra, a humán erőforrás fejlesztését, az egészségtudatos magatartás általánossá válását segíti.
Ahogyan ez a klasszikus mesékben is lenni szokott: a pénzt soha sem adják feltétel nélkül. Az Európai Unió a támogatás felhasználásának feltételként meghatározta, hogy a pályázati pénzek csak olyan fejlesztésekre fordíthatók, melyek az egyenlő hozzáférést, az esélyegyenlőséget, és a minőség javítását szolgálják. További lényeges alapfeltétel, hogy a megvalósult fejlesztéseknek hosszú távon fenntarthatónak és finanszírozhatónak kell lenniük. A fejlesztési forrásokhoz jutásnak tehát ára van, a meglévő struktúra átalakítása.
Az "előző" Kormány "21 lépés" programjában felvázolt stratégiai iránnyal a szakma és a laikus közvélemény jórészt azonosulni tudott, mert fejlődést ígért és rendet az egyre inkább elbizonytalanodó ellátórendszerben. A program felvázolta az átalakulás menetét a kapacitás racionalizálástól kezdve az új finanszírozási rendszer kialakításán keresztül egy új valódi egybiztosítós rendszer létrehozásáig. Természetesen, az is tudható volt, hogy szükség lesz átalakítására, - a szűkös szakmai-, humán-, tárgyi-, és pénzügyi erőforrások koncentrációjára. Ebben a folyamatban pedig lesznek vesztesek és nyertesek.
Azután megjelent a politikai közéletben Molnár Lajos egészségügyi miniszter, aki szélvész gyorsasággal vezette be "restriktív egészségügyi reform" címen összefoglalható intézkedés sorozatát, - mentségére legyen mondva - olyan "a változásoknak abszolút nem kedvező helyzetben", ami egy harcedzett profi marketing világcéget is meghátrálásra késztetett volna, ha történetesen felajánlják neki a magyar egészségügyi reformok menedzselését. Mi több, a szakirodalomban fellehető változás menedzselési szabályok teljes mellőzésével, több frontos támadást intézett az egészségügyi ellátórendszer minden szektora felé, /vizitdíjjal a lakosság felé is/ aminek következtében az utóbbi másfél év során azok is szembefordultak a reformerekkel, akik eddig a gyökeres változás hívei voltak. Most jobb esetben tanácstalanul a partvonalról szemlélik az eseményeket. Ide kívánkozik egy történet. Amikor a Vaslady Angliában hozzáfogott az egészségügyi reformokhoz, tanácsadói aggódva figyelmeztették - nehogy mindenkivel szembe forduljon, mert az bukásra ítél minden jól előkészített változást. Thatcher asszony nem fogadta meg a jó tanácsot. Soha nem is valósult meg a nevével fémjelzett reform.A közelmúlt egészségügyi rendszerváltással kapcsolatos történései nem szorulnak bővebb bemutatásra, mindenki által jól ismertek. Elég, ha csupán ellátórendszer fejlesztése címet viselő mérföldkőnek nevezett állomást idézzük fel emlékezetünkben. A vizitdíjnál is nagyobb indulatokat váltott ki az un. "kapacitástörvény", amely az aktív ágyak számának 60 ezerről 44 ezerre való csökkentését írja elő, miközben a krónikus betegek kezelését szolgáló számát 20 ezerről 29 ezerre növeli. A súlyponti helyek elosztása után, január első hetében kezdődött a derékhad - mintegy nyolcvan kórház és tulajdonosa - számára a csata túlélésért. Az ágyak elosztása a miniszteri ajánlást alapul véve a regionális Egészségügyi Tanácsok feladata-lehetősége lett volna, ám többségük érdemi megfontolás nélkül visszadobta a tárca vezetőjének. Bár minden az egészségügyi menedzsmentben jártas szakember elméleti tételként vallja, hogy a kapacitások fűnyíróelven való csökkentése sem költségmegtakarítást, sem a felesleges párhuzamosságok felszámolását nem szolgálja.. A soha vissza nem térő lehetőség Lovasberényben elúszott.
A rendszerváltás óta a magyar egészségügy megreformálására tett kormányzati intézkedések sorozata az egészségügyi ellátórendszer korszerűsítéséről, a kórházi kapacitások szűkítéséről, a párhuzamosságok felszámolásáról és a hatékonyság növeléséről szóltak első sorban. A hatvanas években túlméretezett, azóta jórészt elavult és korszerűtlen kórházrendszer változatlan feladatkörben való megtartása a növekvő fenntartási költségek, a gyógyítás eszközeinek árrobbanása (és nem utolsó sorban az egynapos ellátások terjedése miatt) miatt ésszerűtlenné vált, nem szolgálta a költséghatékonyság, és a minőségi gyógyítás követelményeit. Ezért az éppen hatalmon levő kormányzat, hol teljesítmény arányos finanszírozással (HBCs), majd teljesítmény stoppal (TVK), hol adminisztratív eszközökkel (ágyláb törvény, kapacitás törvény), hol pedig a szabályozott verseny jegyében külső tőke bevonással (I. II. kórháztörvény), vagy éppen irányított betegellátással próbálta megzabolázni makacs, minden megszorító intézkedést túlélő intézményrendszerünket.
Előbbiek egyenes következménye, hogy mára már a többszereplős egészségügyi rendszerben minden szereplő a felelősség áthárításban érdekelt. Az állam ugyanis nem kíván/nem tud(?) ekkora ellátórendszert működtetni. Átalakítása viszont konfliktusok sorozatát hordozza magában és rendkívül költségigényes, ezért a feladat megoldását szívesen áthárítaná más (lehetőleg piaci) szereplőre. Az önkormányzat, bár nem képes intézményfenntartó kötelezettségeinek eleget tenni, intézménye kapacitásának fenntartása létérdeke, mivel annak leépítése lakossági ellenállást válthat ki. A szolgáltató, akire a költségtakarékosság kényszere hárul, nem partner az együttműködésben, mert úgy érzi, hogy nincs már min takarékoskodnia, de ha volna is, a megtakarításból nincs közvetlen haszna, ugyanakkor a takarékoskodás beteg bizalmatlanságát váltja ki, a gyógyítás kockázatát növeli, ez pedig személyes jó hírnevét, szakmai önbecsülését csorbíthatja. A beteg viszont, az információs aszimmetria, valamint az idegen pénzek költésének effektusa miatt jellemzően túlfogyaszt, vagyis mint a pénz elköltője nem törekszik a takarékos megoldásokra, hanem a szolgáltatások maximalizálásában érdekelt.
A "kvazi korlátlan" igénybevétel a költségek túlburjánzásához vezet! A kvazi korlátlan fogyasztás lehetőségét az állam a "direkt költségvetési korlát" eszközével próbálja keretek között tartani. Ezzel rákényszeríti a szolgáltatót, hogy a szolgáltatás humán orientáltsága ellenére a szakmai követelmények és a gazdaságosság kényszere között maga keressen nap, mint nap kompromisszumos megoldást a gyógyítás eszköztárából. A költségvetési korlát azonban nem bizonyult elegendő eszköznek, nem volt képes, vagy csak korlátozott mértékben volt képes megállítani a költségek szárnyalását.
Mint korábban már számos alkalommal tapasztaltuk, amikor az állami szabályzás eszközei hatástalannak bizonyulnak egy probléma kezelésére, a döntéshozókban felmerül a mentő ötlet: a versenypiac szereplőit (jelen esetben az üzleti biztosítókat) kell bevonni a közszolgáltatási szférába. A politikai döntéshozók úgy gondolták, hogy a versenypiac önmagában nem alkalmas az államilag támogatott fogyasztási javak a "közjavak" igazságos elosztására. Viszont úgy gondolták, hogy államilag szabályozott körülmények között egy társadalombiztosítási rendszer részeként a biztosítók bevonása alkalmas lehet arra, hogy biztosítók versenye a biztosítottakért, valamint a szolgáltatók versenye a megbízásokért mozgásba hozza a rendszert. A verseny jótékony hatást gyakorol a szolgáltatási árakra és a versenypiac szereplőire, abban az értelemben, hogy csupán az marad fenn mindkét oldalon, aki képes versenyképes áron versenyképes, minőségi szolgáltatásra. Így a verseny automatikusan szabályozza a keresletnek megfelelő kínálatot és optimalizálja az árakat.
Nem alkalmas a versenypiac ugyanakkor a közjavak igazságos elosztására. Ezért az állam nem vonulhat ki a társadalombiztosításból, fenn kell tartani szolidaritási elvű nemzeti kockázatközösséget, és a kötelező társadalombiztosítás rendszerét. Csak így érhető el, hogy senki se maradhasson ki önhibáján kívül a szükséges és elégséges egészségügyi ellátásból. Az állam beszedi a járulékokat, gondoskodik gyógyítás fedezetéről, a vegyes tulajdonú pénztár pedig gondoskodik a biztosított számára a kellő ellátásról. Itt tartunk most.
Az örök dilemma, ahogyan Kornai János megfogalmazta: "Az egészségügy alapproblémája - bármilyen biztosítási forma, bármilyen finanszírozás, bármilyen tulajdonviszonyok mellett - az, hogy ki mondjon nemet. Kinek a kötelessége nemet mondani? Kinek az érdeke nemet mondani? Megfogalmazhatjuk élesen a kérdést, de nincs rá egyszerű és kiélezett válasz. Csupán annyit tehetünk, hogy ebben a sokszemélyes drámában valamennyi szereplőt legalábbis bizonyos fokig érdekeltté tesszük a költségek kordában tartásában, a takarékosságban. Ezt a célt szolgálja a vizitdíj és az ápolási díj, ezt a rendelők és a kórházak szigorúbb elszámoltatási rendszere. A magánbiztosítók megjelenése - ha nem is oldja meg a "nemet mondás" megoldhatatlan alapproblémáját - egy további igen fontos és erős szereplőt bevon azok közé, akiknek legalább részleges érdekeltségük van a költségek megfogásában."
Az egészségpénztárakról szóló törvénytervezet minden valószínűség szerint az utóbbi évtized legvitatottabb jogszabálya lesz. /ha lesz?/ Konferenciánkon nem kívánjuk a teljesség igényével elemezni, mások sokszor és sok helyen megtették azt. Kerettörvény. A teljes képhez hiányzik még közel 100 végrehajtási utasítás, valamint pár év tapasztalata, mire átfogó képet nyerhetünk a változásokról. Csupán a törvény egyes kiemelt, a szolgáltatói és tulajdonosi oldal szempontjából releváns hatásaira, következményeire kívánjuk felhívni résztvevőink figyelmét a teljesség igénye nélkül. Ezek a nagyító alá tett kérdések:
Lesznek-e vegyes tulajdonú egészségpénztárak? Erre a kérdésre a jövő adja meg a választ! Működni fog-e a "láthatatlan kéz"? Nem valószínű, ugyanis hiányoznak az ideális piac legelemibb feltételei. Szinte leküzdhetetlen akadály az információs aszimmetria a szereplők között, ami megnehezíti, hogy egy szolgáltatás tulajdonságait értékelhessük. Nincs standardizált kimeneti minőség, ami az összehasonlíthatóság alapja. De egyelőre nincs definiált biztosítási csomag sem, (illetve van: minden ami nem alapcsomag, vagy extra) és félő, hogy nem is lesz taxatív lista, mert azt meg naponta kellene korrigálni.
Van-e reális esélye annak, hogy a verseny valóban ideális feltételek között zajlik, és nem jönnek létre sem a keresleti, sem a kínálati oldalon kartelek, monopóliumok? Nem valószínű. /Az ideális piac elemi feltétele!/ Mert akkor monopolárak lesznek és "beindul" a soha nem látott mélységű, sötét korrupció. A keresleti oldal 8-12 biztosítója már önmagában oligopólium, ami az árak mesterséges alakítását teszi lehetővé. Mi történik, ha a szolgáltatói oldal is kartellbe lép, területi monopóliumokat hoz létre? Ja igen! Majd elfeledem: létezik egy "Tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról" szóló törvény.
Melyek azok a szolgáltatói válaszlehetőségek és formációk, amelyek megfelelhetnek az új idők kihívásaira, viszonylagos biztonságot, ugyanakkor kellő rugalmasságot adva a szervezetnek? Mely működési formának mi az előnye, és mi a hátránya? Költségvetési szerv, gazdasági társaság, esetleg közös képviseletet nyújtó rugalmas holding felel meg a jövő követelményeinek?
Az új típusú szolgáltatási szerződések világa. A hatósági diktátumokat felváltja az egyenrangú felek (?) között, akarategyezőség (?) alapján megkötött polgárjogi szerződések sokasága. Belegondolni is félelmetes, hogy hány biztosítónak, hány szolgáltatásra, hány orvosnak, hány biztosítóval lesz szerződéses jogviszonya. Azonban vigyázat! Az egyik oldalon biztos, -és remélhetőleg előbb-utóbb mindkét oldalon - profi üzletemberek fognak ülni, akiknek hivatásuk az üzleti szerződéskötés. Kiváló, jó pozícióban lévő egészségügyi intézmények köthetnek hátrányos szerződéseket és sorvaszthatják el szervezetüket, míg kicsi, de rugalmas egységek is lehetnek nyerők. Eljön az idő, amikor a profi menedzsment szerepe igazán felértékelődik. Korai erről beszélni? Nem valószínű. Lehet, hogy már késésben is vagyunk!
Minden egészségügyi szolgáltató érdeke, hogy átgondolja, mi az erőssége, és mi a gyengéje? Mi az amiben többet, vagy jobbat tud nyújtani, mint lehetséges vetélytársa egy képzeletbeli versenyben. Hogyan tudja pozícionálni speciális, vagy alapszolgáltatásait, ha a horizonton feltűnik egy versenytárs, -mondjuk- egy-egy rugalmas magánszolgáltató.
Mert konkurencia lesz, annyi biztos! Ha csak arra az 1500 tapasztalt, jól képzett orvosra, 4500 egészségügyi dolgozóra gondolunk, aki a közelmúltban került az "utcára" és aki nem távozott el külföldre. Nem hagyták el kiépített pácientúrájukat, hanem továbbvitték /továbbviszik magukkal a privát szférába.és rövid időn belül várhatóan megjelennek az államilag finanszírozott körben. "Vigyázó szemetek.Varsóra, Prágára.vessétek!" Tízezer orvos dolgozik Varsóban magánkórházakban, magán poliklinikákon, míg Csehországban a kórházak 25%-a már magánkórház. Felbecsülhetetlen, milyen mértékű lesz a változás.
A szervezeteknek három típusa van: az egyik elébe megy a változásoknak, a másik szemléli azokat, a harmadik csodálkozik azon, hogy bekövetkeztek. Ki-ki döntse el ízlése és vérmérséklete szerint maga, hogy melyik akar lenni?!
Találkozzunk a Önkormányzati Egészségügyi Napok Téli Szimpóziumán!
Budapest, 2007. december 29.
Tisztelettel:
Dr Kovács Zoltán
a szervező bizottság elnöke
Reformlázban! | Budapest, 2007. június 20. |
Ha valaki körülnéz tágabb környezetünkben az Európai Unióban láthatja, hogy reformláz zajlik számos országban, ahogyan reformhullám söpör végig kis hazánkon is. Társadalmi viták folynak a jóléti állam koncepciójának fenntarthatóságáról, népszerűtlen kormányzati intézkedések egész sora lát napvilágot, többek között az egészségügyi kapacitások korlátozásáról is. Az egészségügyi ellátórendszerben és annak finanszírozási formáiban fellehető számos különbség ellenére láthatóan egy közös cél vezérli az országok döntéshozóit: az egészségügyi ellátórendszer karcsúsítása, az ellátás finanszírozhatósága érdekében.
Európa legfejlettebb országai Németország, Nagy-Britannia, Franciaország kényszerülnek kórházreformot hirdetni, mert egészségügyi ellátórendszerük jelenlegi formában való fenntartása az államok költségvetési egyensúlyát veszélyezteti. Ezzel a demonstratív lépéssel végképp lezárul(t) egy történelmi szakasz a jóléti államok történetében, a '60-as években még büszkén hirdetett szlogennel fémjelzett korszak, "az egészségért semmi sem drága" időszaka.
Mit hozott az a korszak a "nyugat" számára? A jóléti államok akkori felhőtlen optimizmusa a közpénzek nagyarányú beáramlását jelentette az egészségügyi szektorba, ami az ágazat látványos fejlődését eredményezte. Az állami beavatkozás felgyorsította az orvostudomány, az orvosi gép-műszer technika, valamint a gyógyszeripar fejlődését. Együttes hatásuk forradalmasította a gyógyítást, soha nem tapasztalt biztonságot nyújtva a civilizált világ népei számára, felbecsülhetetlen javulást eredményezett életminőség vonatkozásában. Azonban éppen az államok expanziót ösztönző politikája - paradox módon - magában hordozta a 90-es évek új problémáinak csíráit, nevezetesen az egészségügyi kiadások szárnyalását. Ez a szárnyalás pedig szükségszerű válaszreakciót váltott ki az államok vezetőiből, a 90-es évekre létrehozva a "korlátozás időszakát".
A magyar egészségügynek soha nem volt expanziós időszaka, így a működési- és fejlesztési források bizonytalansága miatt a korlátozások időszakát élte át nap, mint nap, és éli meg ma is. A múltból átvett kórház centrikus intézményrendszer erősen túlméretezett, ugyanakkor hihetetlenül korszerűtlen infrastruktúrát képviselt, így gyenge gazdasági hatékonyságú volt. A tudatosan alacsony szinten tartott alkalmazotti béreket az államilag megtűrt, sőt elfogadott paraszolvencia pótolta. A "korszerű" infrastruktúra megteremtésének szűkre szabott korlátját az állami források elégtelensége és a KGST országokból beszerezhető műszerek technikai színvonala, mint mozgástér jellemezte. Miközben állampolgári jogon járó, magas színtű egészségügyi ellátásról beszéltünk, keveseknek adódott lehetőségük arra, hogy a fejlett világban végbemenő tudományos -technikai forradalomról valós képet alkossanak.
A rendszerváltásba vetett hit sokak számára a feudális jellegzetességeket mutató egészségügy átalakításáról, a gyógyítás eszközeinek korszerűsítéséről, az orvosi beavatkozások fokozott biztonságáról, betegelégedettségről és végül, de nem utolsó sorban az egészségügyi dolgozók fokozott megbecsüléséről is szólt. Számos fejlett nyugati ország kórházi kapacitását túlszárnyaló, de felszereltség szempontjából elkeserítően hiányos és többnyire alacsony komfortfokozatú kórházaink helyett, a horizonton kirajzolódott a már-már elérhetőnek tűnő nyugati álom. Politikai ígéretekben akkor sem volt hiány...!
...és ahelyett, hogy a politikai elit élt volna a történelmi helyzetből adódó, soha vissza nem térő lehetőségével és racionalizálta volna egészségügyi rendszerünket, (ahogyan tette ezt Németország az egyesítést követően, amikor is az állampolgárok bizalmától övezve egyetlen tollvonással megszüntetett 10.000 kórházi ágyat) e helyett a rendszer közismert hibáit megszilárdítva, jó magyar szokás szerint "a kijárásos technikának engedve" több-száz milliárdos fejlesztési forrást "forgácsolt szét ezer felé", szakmai és stratégiai prioritások érvényesítése és következetes hatástanulmányok nélkül. Tápot adva ezzel annak a vezetői és fenntartói magatartásnak, ami szerint a túlélés záloga az így, vagy úgy kiharcolt fejlesztési forrás és a "mindenki mindent csinál típusú előre menekülés" stratégiája.
Jónak induló egészségügyi reformok sora dőlt meg támogatás hiányában, rövid távú politikai sikereket dédelgető kormányzati politika miatt. Pedig sokan voltak és vannak jelenleg is, akik az ésszerű, jól menedzselt változtatás hívei voltak akkor és azok jelenleg is. Feltéve persze, hogy a változás egyéni-, intézményi-, önkormányzati, csoport-, réteg-, politikai-, üzleti- stb. érdeküket nem veszélyezteti!
A történelmi helyzet kihasználatlanul és végérvényesen köddé vált. Időközben megerősödött a változás ellenzőinek tábora is. Erre predesztinálta őket a bizalomvesztés a hatalom iránt és az elmúlt évek/évtizedek sikertelen próbálkozásainak keserű tapasztalata. Egyébként is! Kínált, vagy kínál számukra valami csábító jövőképet a gyökeres változás? Ha nem, akkor miért lelkesedjenek? Részükről ez a legteljesebb mértékben irracionális viselkedés lenne!
A minap egy ismert szociológus nyilatkozatát olvastam a reformról. Nem tudom milyen "párti"az illető, nem is érdekel. Amit mondott, elgondolkodtató:
"Nem a változtatással van a baj - ezt kell tenni, ha reformkényszer van, és a fennálló helyzet finanszírozhatatlan, hanem azzal, hogy a megkezdett folyamatok mögül hiányzik a magukat sértettnek érző társadalmi csoportokra irányuló, valós tartalmú hatékony kommunikáció. A "blabla" pedig, amit nekünk akár szakmai csoportok, akár a politikai elit egyes csoportjai tényként akarnak eladni, az jól felismerhető csoportérdekeket szolgál. Az pedig, hogy egyszer az egyik érdekcsoport, máskor a másik vonul ki a kórház elé tüntetni és utasítja el a reform-javaslatokat, sehová sem vezet. Nálunk sajnos ez a játék, kezd egyre primitívebbé válni."
Valóban, nehéz hatásosan, eredményesen kommunikálni. Bonyolult világunkban eleve vesztésre ítélt minden elképzelés, ami nem tud a fekete-fehér, igen-nem, jó-rossz ellentét-párokba tömöríthető érvrendszerrel, "józan paraszt ésszel" hatni. Az egészségügy reformja ráadásul egy sok ismeretlenes egyenlet megoldásának rémképét vetíti felénk. Visszacsengenek fülünkben Kornai János professzor úr szavai: "az egészségügyi rendszerek megreformálására nem létezik a világban egyedül üdvözítő megoldás. Sajnos csak a kicsit jobb és a kicsit rosszabb elképzelések között válogathatunk." Talán érdemes lenne -"egy kicsit"- elgondolkodni ezen is, mielőtt fenekestől felforgatnánk mindent és veszni hagynánk meglévő értékeiket!
Úgy gondolom, hogy 11 éves múltunk és tevékenységünk alapján szerénytelenség nélkül állítható, hogy kongresszusaink minden időben kiváló teret biztosítottak az eltérő vélemények ütköztetésére. /Amennyiben az a jó ízlés és a demokrácia keretei között történik./ Ilyen bonyolult és (érdekérvényesítő) torzításoktól sem mentes problémakörben senki sem gondolhatja komolyan magáról, hogy képes lehet az egyedül üdvözítő út megmutatására, a mindenki számára egyaránt elfogadható megoldás megfogalmazására anélkül, hogy meg ne hallgatnánk sorstársaink, kollegáink, az egészségügy szereplőinek véleményét az egyes alternatívákról. Arról meg, hogy viszonylag kevés legyen a "blabla" rendezvényeinken, kongresszusunk szervezői gondoskodnak.
Szívesen meghallgatnánk az Ön véleményét is! Tegye lehetővé. Kérjük, tiszteltje meg részvételével kongresszusunkat!
Viszontlátásra Danubius Healh SPA Resort Margitsziget Star Auditóriumában:
Dr Kovács Zoltán
* Az EGÉSZSÉG akkor érhető el, ha az élet alapvető szükségletei ki vannak elégítve. Ez a békét, a természettel való harmóniát, megfelelő táplálkozást, kielégítő lakáskörülményeket, az oktatás megfelelő szintjét, egészséges életkörülményeket, a társadalmi igazságosságot jelenti, és az emberek lehetőségét arra, hogy a rájuk és életkörülményeikre vonatkozó döntést befolyásolhassák.Az egészség és annak védelme egyre inkább alapját kell, hogy képezze az általános társadalompolitikai döntéshozatalnak.Minisry of Social Affairs and Health, Helsinki 1985.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése