Az önkéntes egészségbiztosítás helyzete az

Európai Unió tagállamaiban

Egészségügyi Rendszertudományi Iroda

2005. május

A tanulmány áttekintést nyújt az önkéntes egészségbiztosítás helyzetéről az Európai Unióban. Megvizsgálja az önkéntes egészségbiztosítási piac szerepét az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés tekintetében, felméri a személyek és szolgáltatások szabad áramlására gyakorolt hatását. Elemzi az újabb trendeket és a jövő kihívásait, amelyekkel az önkéntes egészségbiztosítók és a politikai döntéshozók szembesülnek mind nemzeti, mind Európai Uniós szinten.

Az önkéntes egészségbiztosítás igen változatos képet mutat az Európai Unióban az egészségbiztosítást nyújtó intézmények típusa, a köztük levő verseny mértéke, a piac terjedelme, a juttatások köre, a biztosítási díjak és a nemzeti szabályozás jellemzői tekintetében. Mindez többnyire a különböző történelmi fejlődési mintákból és a kötelező egészségbiztosítási rendszer eltérő szabályozásából ered. Mindemellett a tagállamok kitartanak amellett az elv mellett, hogy az állam vagy a társadalombiztosítás fizesse és minden polgár számára tegye elérhetővé az egészségügyi ellátást fizetőképességtől függetlenül. Emiatt az egészségügyi magánbiztosítási piac általában az állam által nem fedezett területekre terjed ki. Az önkéntes egészségbiztosítás az EU-ban a következőképpen osztályozható:

• helyettesítő magánbiztosítás: olyan fedezet helyettesítéseként szolgál, amely máskülönben rendelkezésre áll az állam részéről – Hollandiában, Németországban és Spanyolországban elterjedt
• pótló magánbiztosítás: olyan szolgáltatásokra nyújt fedezetet, amelyeket az állam kizár, vagy nem teljesen finanszíroz – valamennyi EU-s tagállamban rendelkezésre áll
• kiegészítő magánbiztosítás: kiegészítő fedezetet nyújt a gyorsabb hozzáférés és a választás bővítése céljából – főleg azokban a tagállamokban elterjedt, ahol nemzeti egészségügyi szolgálat működik (Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország és az Egyesült Királyság). Egyre jelentősebbé válik a skandináv országokban is (Dánia, Svédország és Finnország)

Az önkéntes egészségbiztosítás nem játszik jelentős szerepet az EU egészségügyének finanszírozásában – az egészségügyi összkiadások arányában kifejezve Franciaország (12,2%) és Hollandia (17,7%) kivételével 10% alatt van. Az elmúlt 20 évben több tagállamban a magánbiztosítás keresletét a munkaadók által térített csoportbiztosítás vásárlása élénkítette. Bár az elmúlt 20 évben az Európai Unió egészségügyi közkiadásaiban csökkenés érzékelhető, mindez nem vezetett az önkéntes egészségbiztosítás keresletének tartós növekedéséhez.

Az 1994-ben elfogadott harmadik nem-életbiztosítási direktíva célja az volt, hogy egységes piacot teremtsen az önkéntes egészségbiztosítás számára az Európai Unióban, növelje a versenyt a biztosítók között, valamint nagyobb választási lehetőséget és alacsonyabb árakat nyújtson a fogyasztók számára. Azonban a dereguláció és a megnövekedett verseny nem vezetett a biztosítási díjak csökkenéséhez. Bár a direktíva elvben eltávolította az akadályt a határon átívelő biztosítási piac elöl, a gyakorlatban az akadályok megmaradtak. A szolgáltatások szabad áramlását leginkább az gátolja, hogy a tagállamokban különbségek vannak az önkéntes egészségbiztosítás konstrukciója és elérhetősége tekintetében az állami egészségügyhöz való eltérő jogosultságok következtében. Emellett bizonyos területeken hiányzik a harmonizáció (pl. különböző adótörvények léteznek), és bürokratikus eljárások nehezítik folyamatot. A legtöbb Uniós tagállamban jelen vannak a kereskedelmi biztosítók, bár történelmi okokból több tagállamban a kölcsönös biztosítási szövetségek, vagyis non-profit szervezetek uralják a piacot. Valószínűnek látszik, hogy a jövőben a kereskedelmi, for-profit biztosítók megnövelik piaci részesedésüket, esetleg domináns szerepet játszanak. Az önkéntes egészségbiztosítás az Európai Unióban a szolgáltatások széles körét fedezi és a juttatások sorát nyújtja. A helyettesítő önkéntes egészségbiztosítás kínálja a legátfogóbb juttatási csomagokat, melyek hasonlóak a kötelező egészségügyi rendszer által nyújtott juttatásokhoz. A pótló és kiegészítő önkéntes egészségbiztosítás juttatásai nincsenek szabályozva, így a biztosítók szabadon határozhatják meg az általuk kínált csomagok terjedelmét.

Az önkéntes egészségbiztosítás piacának kiszélesedése valószínűleg a kötelező egészségügyi rendszerekben beálló változásoktól függ. Az EU döntéshozói előtt három alternatíva áll, hogy befolyást gyakoroljanak a piac bővítésére:

• több egyén számára lehetővé tenni az állami egészségügyi rendszerből való kilépést, ill. mentességet
• bizonyos ellátások további kizárása a kötelező fedezetből
• az önkéntes egészségbiztosítás vásárlásakor nyújtott adókedvezmények bevezetése vagy növelése

A nemzeti adótörvények ösztönzéssel vagy ellenösztönzéssel befolyásolhatják a biztosítók viselkedését. Az adótörvények jelentős változatosságot mutatnak a tagállamokban: jelenleg nem létezik Belgiumban, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban, korlátozott mértékben Németországban és Hollandiában, míg az utóbbi években az osztrák és a spanyol kormány lépéseket tett az adókedvezmény csökkentése érdekében. Ezen tendencia kivételét Írország és Portugália képviseli, ahol jelentős állami támogatás létezik az önkéntes egészségbiztosítás igénybevételére.A tanulmány az EU-15 tagállamai mellett az újonnan csatlakozott országok közül megvizsgálja Szlovákia és Csehország önkéntes biztosítási helyzetét is. Szlovákiában a 2004. októberében jóváhagyott reformtörvény két biztosítási típust vezet be. Az általános kötelező egészségbiztosítás mellett lehetővé teszi a kiegészítő önkéntes biztosítást is, amely a kötelező biztosításon felüli szolgáltatások igénybevételét téríti. Csehországban az egészségbiztosítók működése felett az állam gyakorol ellenőrzést, és az egészségügyi ellátás állami forrásokból történő finanszírozása részesül előnyben.

1. Háttér

Legnagyobbrészt történelmi okokból kifolyólag az európai államok – Svájc kivételével – arra törekszenek, hogy az egészségügyi ellátás és a társadalombiztosítás terén megtartsák az állam domináns szerepét, illetve ezeket a szolgáltatásokat minden egyes állampolgár számára elérhetővé tegyék, tekintet nélkül az illető anyagi helyzetére vagy fizetőképességére. Ebből következik, hogy az egészségügyi ellátás finanszírozása terén az önkéntes egészségbiztosításnak távolról sincsen olyan meghatározó szerepe, mint például az Egyesült Államokban, Ausztráliában, vagy az említett Svájcban. Az Európában csakúgy, mint világszerte a közfinanszírozású ellátásokkal kapcsolatosan közelmúltban felmerült komoly problémák következtében azonban egyre több helyen és nagyobb hangsúllyal vetődött fel az önkéntes egészségügyi magánbiztosítás szerepének bővítése, illetve módosítása, az a cél, hogy a magánbiztosítás az államilag finanszírozott ellátásnak ne csak kiegészítője, hanem alternatívája legyen. Az Európai Unió 1994-ben az önkéntes egészségbiztosítási piacot olyan mértékben liberalizálta és deregulálta, hogy a tagállamok kormányzatai érdemben többé már nem avatkozhatnak az önkéntes egészségbiztosítók ügyeinek vitelébe, kivéve azt az esetet, amikor a magánbiztosítás a közfinanszírozott egészségügyi ellátás helyettesítőjeként funkcionál. Ez a funkció azonban egyáltalán nem gyakori és elterjedt: mindössze Németországban és Hollandiában fordul elő a magas jövedelemmel rendelkezők és a vállalkozók bizonyos csoportjai esetében, valamint Spanyolországban a közszolgálatban dolgozók, illetve azok hozzátartozói számára. Az EU területén működő legtöbb önkéntes egészségbiztosító nem helyettesítő szerepet tölt be, hanem részben pótló (pl. a köztelező társadalombiztosítás által nem vagy csak részben fedezett szolgáltatások vagy ellátások finanszírozása), részben kiegészítő (pl. gyorsabb hozzájutás bizonyos ellátásokhoz, az átlagosnál jobb kórtermi körülmények biztosítása) jellegű feladatokat lát el.

2. Az önkéntes egészségbiztosítás típusai

Helyettesítő biztosítás

Az Európai Unió egészségügyi rendszereit adókból vagy a munkaadók és munkavállalók járulékaiból finanszírozzák. Az egészségbiztosítási rendszerekben a részvétel általában kötelező, bár Hollandiában, Németországban és Spanyolországban a lakosság egy részét vagy nem fedezi a kötelező egészségbiztosítási rendszer, vagy lehetőség nyílik kilépni és önkéntes magánbiztosítást vásárolni a kötelező fedezet helyettesítéseként.

Németországban a helyettesítő (substitutive) önkéntes magánbiztosítás három csoportra terjed ki: vállalkozók, közszolgálatban dolgozók és bizonyos jövedelemküszöb fölött levő alkalmazottak. A három csoportnak választási lehetősége van, hogy a társadalombiztosításban maradjanak, mint önkéntes tagok, vagy a magán egészségbiztosítás mellett döntsenek. Viszont ha egyszer a magánbiztosítást választják, a jövőben már nem térhetnek vissza a társadalombiztosítás kereteibe. A német önkéntes egészségbiztosítók közvetlenül az állami szektorral versengenek, így több biztosítási típus létezik, s nagyobb kényelmet, gyorsabb hozzáférést és szélesebb választási lehetőséget eredményezhet.

Hollandiában az egészségügyi rendszer három szinten működik. Az első szint a valamennyi lakosnak járó egyetemes kötelező ellátás különleges, biztosítás alá nem eső orvosi költségek fedezésére és a költséges krónikus ellátásra (kórházi ápolás és ápolási otthonban történő ellátás, mentális egészségügyi ellátás, fogyatékosok ellátása). Ezt az ellátást az állami egészségbiztosítási pénztárak és az önkéntes egészségbiztosítók fedezik. A második szint a holland egészségbiztosítási törvény alá esik, és automatikusan biztosítja a 65 év alatti és az évi 29.300 € jövedelemszint alatti munkavállalókat, csakúgy mint az állami juttatásokban részesülő állandó lakosokat és bizonyos vállalkozókat. Az egészségügyi rendszer harmadik szintje az önkéntes pótló (complementary) egészségbiztosítás és a kiegészítő (supplementary) egészségbiztosítás.

Spanyolországban a közszolgálatban dolgozók kiléphetnek az országos társadalombiztosítás által működtetett kötelező rendszerből és csatlakozhatnak a kormány által támogatott egészségbiztosítási rendszerhez, mely az eltartottakat is fedezi. A közszolgálatban dolgozók kb. 85%-a választja ezt az alternatívát (az Egészségügyi Minisztériumban ez az arány 95%). Portugáliában 1990-ben a törvényhozás lehetővé tette az egyének számára a kötelező egészségügyi rendszerből való kilépést, de a törvény ezen részét ez idáig nem hajtották végre.

Pótló biztosítás

Ellentétben a helyettesítő egészségbiztosítással, a pótló (complementary) önkéntes egészségbiztosítás teljes vagy részleges fedezetet nyújt a kötelező egészségbiztosítási rendszer vagy állami egészségügyi szolgálat által kizárt vagy nem teljesen fedezett szolgáltatásokra. Bár változó formában, de valamennyi EU tagállamban rendelkezésre áll az egész lakosság számára. Néhány biztosító a kórházi ellátásra korlátozza a juttatásokat, de a fedezet tartalmazhatja a háziorvosi és szakorvosi ellátás, ápolás, gyógyszer, vizsgálatok, gyógyászati segédeszközök, közlekedés, szemüvegek, fogászati ellátás, anyasági gondozás és alternatív gyógyászat költségeit. A térítés szintjei országonként változnak, emellett a biztosítási csomag szerint is változhatnak. A pótló önkéntes egészségbiztosítás fedezetet nyújt az önköltségekre is Belgiumban, Dániában (gyógyszerek), Franciaországban (járóbetegellátás), Írországban (szakellátás), Luxemburgban (kórházi önrész). Az olaszországi reform eredményeként a kölcsönös biztosítási szövetségeknek hamarosan megengedik az önköltségek és a kötelező biztosítási csomagból kizárt szolgáltatások költségeinek fedezetét. Franciaország kivételével a co-payment fedezésére szolgáló önkéntes egészségbiztosítás nem jelentős az EU-ban, valószínűleg azért, mert különösképpen nem jövedelmező. Pótló önkéntes egészségbiztosítást vásárolhatnak a betegek a szakellátás fedezésére Ausztriában (egy átfogóbb egészségbiztosítási csomag keretében), Belgiumban, Franciaországban, Írországban, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban. Bár a kötelező egészségügyi rendszerek egyre inkább kizárják a fogászati ellátást juttatási csomagjukból, a fogászati ellátás önkéntes egészségbiztosítási piaca az EU-ban nem olyan kiterjedt, mint ahogy ez várható lenne. Ennek okai nem világosak.

Kiegészítő biztosítás

A kiegészítő (supplementary) önkéntes egészségbiztosítás megnöveli a fogyasztói választást és a különböző egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést. Hagyományosan kiváló elhelyezést és kényelmet garantál (pl. magánszoba fürdővel), gyorsabb hozzáférést biztosít az ellátáshoz, különösen az egészségügy olyan területein, ahol hosszú várólisták léteznek, mint a műtétek. Ilyen esetekben a kiegészítő egészségbiztosítás a soron kívüli kezelést teszi lehetővé. Bizonyos esetekben a kiegészítő önkéntes biztosítás az ellátók és a juttatások választási lehetőségét növeli. A betegek magánorvosok rendelésére járhatnak, magánkórházakban vagy az állami kórházak magánosztályain kezeltethetik magukat, vagy készpénzjuttatásban részesülhetnek természetbeni juttatás helyett. A kiegészítő önkéntes egészségbiztosításra gyakran úgy hivatkoznak, mint „duplikált fedezet”-re, és főleg azokban a tagállamokban elterjedt, ahol nemzeti egészségügyi szolgálat működik (Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország és az Egyesült Királyság). Egyre jelentősebbé válik a skandináv országokban is (Dánia, Svédország és Finnország).

3. Az EU szabályozási kerete

Az utóbbi években az Európai Unió szabályozási kerete egyre fontosabb közérdekű tényezővé vált az önkéntes egészségbiztosítás vonatkozásában. Mindez nagyrészt az Európai Bizottság direktíváinak köszönhető, melyek az élet- és a nem-életbiztosítás egységes piacának megteremtéséhez vezettek az EU-ban. Az Európai Bizottság szerint az egységes piac végső célja az, hogy nagyobb választási lehetőséget nyújtson a fogyasztóknak a biztosítási termékek terén, és növelje a versenyt a biztosítótársaságok között. A harmadik nem-életbiztosítási direktíva, melyet 1994 júliusában fogadtak el (EU Council Directive 92/49/EEC), szabadságot ad a biztosítótársaságoknak abban, hogy hivatalokat hozzanak létre bárhol az EU-ban, árulják termékeiket hivatali jelenlét nélkül, és versenyezzenek az árak, a termékek és a szolgáltatások viszonylatában. A direktíva eltávolította a potenciális akadályokat a határon átívelő biztosítási piac és a szolgáltatások szabad áramlása elöl. Legfőképpen eltörölte a nemzeti ellenőrzést a biztosítási díjak árszabása és a biztosítási feltételek előzetes közzétételének követelménye felett. A legtöbb tagállam módosította fennálló jogszabályait – esetleg újat hozott létre –, hogy harmonizálja a nemzeti biztosítási törvényt a direktívával. A helyettesítő egészségbiztosítás esetében bizonyos feltételek mellett egy ország indokoltnak tarthatja a nemzeti törvényhozás alkalmazását, de a pótló és kiegészítő önkéntes egészségbiztosítások többé nincsenek alárendelve nemzeti szabályozási kontrolloknak.

A harmadik nem-életbiztosítási direktívától azt várták, hogy megnöveli majd a biztosítók közötti versenyt, kiszélesíti a választási lehetőséget, és csökkenti a fogyasztói árakat. Azonban a megnövekedett verseny nem csökkentette az önkéntes egészségbiztosítás díjának árát, főképpen nem az egyének által vásárolt csomagokét. Valójában az egyéni önkéntes egészségbiztosítás ára gyorsabban emelkedett, mint az egészségügyi kiadások általában. Az EU jelenlegi szemlélete a liberalizáción és dereguláción alapuló egységes piac megteremtését illetően inkább az önkéntes egészségbiztosítók pénzügyi életképességét, mint a fogyasztók védelmét helyezi előtérbe. Tekintettel az önkéntes egészségbiztosításban rejlő piaci elégtelenségre, elmondható, hogy elsősorban a piaci mechanizmusokra való számítás nem feltétlenül a legjobb módja a költséghatékony és versenyképes egészségbiztosítási termékek nyújtásának. További szabályozásra van szükség annak biztosítására, hogy az önkéntes egészségbiztosítás EU-s piaca hatékonyan működjön és igazságosabban allokálja a forrásokat.

4. Az önkéntes egészségbiztosítás kiadásainak és fedezetének szintjei

Bár az elmúlt 20 évben az Európai Unió egészségügyi közkiadásaiban csökkenés érzékelhető, mindez nem vezetett az önkéntes egészségbiztosítás keresletének tartós növekedéséhez. Ennek oka részben az, hogy az állam továbbra is átfogó juttatásokat nyújt, részben pedig az, hogy a kormányok az önkéntes egészségbiztosítás támogatása helyett az egészségügyi költségek fogyasztókra való áthárításának más módszereire támaszkodtak (pl. copayment bevezetése). Így Franciaország és Hollandia kivételével az önrész fizetések teszik ki valamennyi EU állam magán egészségügyi kiadásainak nagy részét. 1998-ban az önkéntes egészségbiztosítás csak egy igen kis részét képezte az egészségügyi magánkiadásoknak Görögországban, Olaszországban és Portugáliában, kevesebb mint 25%-át Ausztriában, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Luxemburgban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban. Az önkéntes egészségbiztosítás az egészségügyi magánkiadásoknak jóval nagyobb részét képezi a helyettesítő önkéntes egészségbiztosítást felajánló a tagállamokban (29,9% Németországban, 70% Hollandiában), valamint Franciaországban (51,7%), ahol aco-paymentre köthető fedezet igen jelentős.Még azokban az országokban is vegyes eredmény született, ahol az állam tudatosan terelte az embereket a magánszektor irányába. Pl. az önkéntes egészségbiztosítás viszonylag kis piaca Dániában, Finnországban és Svédországban hagyományosan az állami juttatások bőkezűségének tudható be, de a költségmegosztás nemrégiben megnövekedett mértéke sem volt nagy hatással az önkéntes egészségbiztosításra. Ezzel ellentétben a költségmegosztás növekedése serkentően hatott Franciaországban, ahol az önrész térítésének fedezete a lakosság 69%-áról 85%-ára emelkedett 1980 és 1999 között.

5. A biztosítók típusai

Az EU-ban az önkéntes egészségbiztosítás igen szerteágazó az egészségbiztosítást nyújtó intézmények típusa, a köztük levő verseny mértéke, a piac terjedelme, a juttatások köre, a biztosítási díjak ára, a biztosítás megkötésére irányuló ösztönzők megléte és a nemzeti szabályozási keret jellemzői tekintetében. Néhány társaság az egészségbiztosítás mellett életbiztosítást is nyújt a baleset vagy a megbetegedés esetén történő védelemre. Több biztosítási kategória szerint lehet osztályozni a termékeket is (orvosi költségek fedezete, kereset kiesés kompenzálása, készpénz juttatás, krónikus ellátás), mely lehetetlenné teszi a különböző funkciók adatainak szétválasztását.

A legtöbb Uniós tagállamban jelen vannak a kereskedelmi biztosítók, bár többnyire történelmi okokból kifolyólag a kölcsönös biztosítási szövetségek, vagyis non-profit szervezetek uralják a piacot (Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Luxemburg, Hollandia Egyesült Királyság). A kölcsönös biztosítási szövetségek uralma azonban megváltozhat a jövőben, ahogy a for-profit kereskedelmi biztosítók egyre nagyobb részesedést nyernek a piacon. Az önkéntes egészségbiztosítást az EU-ban aránylag kis számú szereplő uralja – 1998-ban az összes önkéntes egészségbiztosítási bevétel 54,9%-át 25 vállalat kapta, ebből 17 német, az első ötből is négy német. Az EU negyedik legnagyobb biztosítója a BUPA az Egyesült Királyságból. Jelentős az ingadozás a különböző tagállamokban működő biztosítók számában (Ausztriában 9, Franciaországban 142). Néhány tagállamban a vállalati fúziók a biztosítók számának csökkenéséhez vezettek. A szakosodott és a nem-szakosodott társaságok aránya is váltakozást mutat: Ausztriában nincsenek szakosodott biztosítók, az Egyesült Királyságban a biztosítók egyharmadát képviselik, Hollandiában majdnem felét, míg Németországban minden biztosító szakosodott. Valószínűnek látszik, hogy a jövőben tovább szilárdul a piac, és a kereskedelmi (for-profit) és nem-szakosodott biztosítók megnövelik piaci részesedésüket.

6. Adókedvezmény az önkéntes egészségbiztosítás vásárlására

A nemzeti adótörvények ösztönzőket nyújthatnak a fogyasztók számára az önkéntes egészségbiztosítás vásárlására. Az adótörvények befolyásolhatják a biztosítók viselkedését is azáltal, hogy a biztosítási díjakat levonhatóvá teszik a vállalati adóból (ösztönzés), vagy a biztosítási díjakra adót vetnek ki (ellenösztönzés). Az önkéntes egészségbiztosítási díjak tekintetében az adókedvezmény szerepet játszik az EU-ban, bár az utóbbi 10 évben több tagállamban megfigyelhetők az ilyen ösztönzések csökkenésére irányuló erőfeszítések. Az adótörvények szintén jelentős változatosságot mutatnak a tagállamokban. Pl. jelenleg nem létezik adókedvezmény Belgiumban, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban, korlátozott mértékben Németországban és Hollandiában, míg az utóbbi években az osztrák és a spanyol kormány lépéseket tett az adókedvezmény csökkentése érdekében. Ezen tendencia kivételét Írország és Portugália képviseli. Írország még mindig jelentős állami támogatást nyújt az önkéntes egészségbiztosításnak bőkezű adókedvezményen keresztül, mely évenként 79 millió €-ba kerül 27%-os standard jövedelemadó mellett (az egészségügyi közkiadások 2,5%-a). Ennek a támogatásnak a megvonása a biztosítási díjak 32%-os emelkedéséhez vezetne. 1999-ig Portugáliában az adókedvezmény plafonját 329 US$-ban szabták meg valamennyi biztosítási díj számára, azóta a kormány meghatározott egy kizárólag az önkéntes egészségbiztosítási díjakra vonatkozó adókedvezmény összeget. A biztosítási ipar érvelése szerint az önkéntes egészségbiztosítás nagyobb kereslete csökkenti a kötelező egészségügyi szolgáltatások keresletét, és az adókedvezmények a köz érdekét szolgálják. Ezt az érvelést azonban kétségbe lehet vonni több okból kifolyólag. Az önkéntes egészségbiztosítás adókedvezménye tulajdonképpen állami támogatás az önkéntes egészségbiztosításra előfizetők számára (akik általában magas keresetűek), és a kedvezmény összege nagyobb azok számára, akik magasabb jövedelműek, így több adót fizetnek. Az adókedvezmény adminisztrációs bonyodalmakkal jár, mely további tranzakciós költségeket idéz elő.

Az adókedvezmény elleni leghatásosabb érv az, hogy nem bizonyul túl sikeresnek abban, hogy meggyőzze az embereket az önkéntes egészségbiztosításra való feliratkozásra. Az Egyesült Királyságban pl. az új munkáspárti kormány 1997-ben megszüntette a 60 éven felülieknek az önkéntes egészségbiztosítás díjának adókedvezményét, mert az évenként elköltött 140 millió Ł állami ösztönző ellenére az előfizetők csak 50.000 taggal növekedtek hét év alatt (1,6%). Valószínűtlen az is, hogy az önkéntes egészségbiztosítás támogatásának költsége kevesebb lenne, mint a megtakarított National Health Service kiadások. Becslések szerint legalább 1,8 millió személynek kellene még előfizetni önkéntes egészségbiztosításra ahhoz, hogy finanszírozni tudja magát (28%-os növekedés). Némely EU-s tagállamban az adótörvényeket a piaci struktúra befolyásolására használják azzal, hogy kedvezményben részesítenek bizonyos biztosító típusokat, vagy bizonyos típusú szerződéseket másokkal szemben. A francia, belga és olasz adótörvények előnyben részesítik a kölcsönös biztosítási szövetségeket a for-profit biztosítókkal szemben. Az adótörvények befolyásolhatják a piaci struktúrát a csoportos szerződések egyénivel szembeni támogatása révén, vagy fordítva. Az önkéntes egészségbiztosításhoz felkínált adókedvezmény megvonásának vagy csökkentésének tendenciája az EU-ban arra enged következtetni, hogy a kormányok az adóösztönzést költségesnek, regresszívnek és többnyire sikertelennek találták a kereslet élénkítésére.

Adóösztönzés az önkéntes egészségbiztosítás vásárlására országonként (2001)

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Ausztria	Egyedülálló személyek visszaigényelhetik az önkéntes egészségbiztosítási díjak 25%-át adózott jövedelmükből (€2.907-ig), ha az éves bruttó jövedelmük nem haladja meg a €36.336-t. Egyedül kereső személyek visszaigényelhetik a díjak 25%-át adózott jövedelmükből €5.814-ig.	Vállalatok visszaigényelhetik a munkaadó által fizetett biztosítási díjakat adózott jövedelmükből.

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Belgium	Vállalkozók leírhatják a helyettesítő önkéntes egészségbiztosítási díjakat adózandó jövedelmükből.	Vállalatok leírhatják a munkaadó által fizetett biztosítási díjakat adózandó jövedelmükből.

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Dánia	Nincs	Vállalatok leírhatják a munkaadó által fizetett biztosítási díjakat adózandó jövedelmükből.

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Egyesült Királyság	Nincs (1997 óta)	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Finnország	Nincs	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Franciaország	Alkalmazottak leírhatják a munkaadó által fizetett biztosítási díjakat adózandó jövedelmükből (a munkaadó által fizetett összegig).	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Görögország	Az önkéntes egészségbiztosítási díjak leírhatók az adózandó jövedelemből évenként maximum €587 összegig.	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Hollandia	Kivételesen magas egészségügyi költségek, benne az önkéntes egészségbiztosítási díjakkal, leírhatók az adózandó jövedelemből, ha meghaladják a jövedelemre szabott plafont. Az adóösztönzés nem jelentős a magas plafonérték miatt.	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Írország	Az önkéntes egészségbiztosítás díjak leírhatók az adózandó jövedelemből standard adórátával.	A vállalatok leírhatják a munkaadó által fizetett biztosítási díjakat adózandó jövedelmükből.

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Luxemburg	Egyének leírhatják a biztosítási díjakat adózandó jövedelmükből. valamennyi biztosítási díj éves plafonértékéig.	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Németország	Az önkéntes egészségbiztosítás díjak leírhatók az adózandó jövedelemből, csak úgy mint valamennyi típusú önkéntes biztosítás díjai és a kötelező egészségbiztosítási járulékok (beleértve a nyugdíjjárulékot is). Az adókedvezmény nem képez ösztönzést a helyettesítő önkéntes egészségbiztosítás vásárlására, mivel a visszaigényelhető költségek plafonja csökken az emelkedő jövedelemmel. Az adókedvezmény nem képez ösztönzést a pótló vagy kiegészítő önkéntes egészségbiztosítás vásárlására sem, mivel a plafont már a kötelező járulékok elérik.	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Olaszország	A csoportos (de nem egyéni) kereskedelmi és kölcsönös biztosítások díjai leírhatók az adózandó jövedelemből standard adórátával valamennyi biztosítási díj éves plafonértékéig (€1.250).	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Portugália	Az önkéntes egészségbiztosítási díjak 25%-a visszaigényelhető a jövedelemadóból (nem az adózandó jövedelemből) €70 plafonértékig egyedülállóknak, €140-ig házastársaknak, plusz €35 minden eltartottnak.	Nincs

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Spanyolország	Nincs	A vállalatok visszaigényelhetik az adóból a munkaadó által fizetett önkéntes egészségbiztosítási díjakat személyenként €360-ig (€1.202 családonként).

	Egyének/munkavállalók	Vállalatok
Svédország	Az alkalmazottak leírhatják a munkaadó által fizetett önkéntes egészségbiztosítási díjakat adózandó jövedelmükből.	Nincs

7. Önkéntes egészségbiztosítás a 15 hagyományos EU tagállamban

Ausztria

Tekintettel arra, hogy az osztrák lakosság nagy hányada részesül szociális juttatásban ezért az emberek legfőbb indítékai arra, hogy magánbiztosítókat vegyenek igénybe a következőkben jelölhetők meg:

1. magasabb színvonalú („első osztályú”) elhelyezés a fekvőbeteg gyógyintézetében
2. a betegnek saját maga által megválasztott kezelőorvos igénybevétele
3. a várakozási idő lerövidítése a különféle laboratóriumi, illetve terápiás szolgáltatásokhoz való hozzájutáshoz

Jellemző módon a privát (kiegészítő) egészségbiztosítást for-profit biztosító társaságok kínálják. Az egészségügyi magánbiztosítás főszabályként általában csak olyan betegségek vagy egészségkárosodások kezelését fedezi, amelyek a biztosítási szerződés fennállásának időtartama folyamán következnek be. Az esetek túlnyomó többségében a szerződés hatálybalépésének időpontjától kezdve létezik egy bizonyos várakozási időszak (ellentétben az állami kötelező egészségbiztosítással), amelynek során az esetlegesen bekövetkező balesetek és bizonyos jól meghatározott fertőző betegségek ellátására nem vonatkozik a biztosítási csomag.

A kórházi ellátás költségeinek biztosítása fedezi a fekvőbeteg gyógyintézeti elhelyezés, illetve az ott tartózkodás költségeit, a kezeléssel összefüggő költségeket, valamint a kórházban nyújtott szakellátással kapcsolatos szolgáltatásokat. Az egészségbiztosítás e formáját típusosan egy olyan hiánypótló szolgáltatásnak tartják, amely a társadalombiztosítás egyfajta kiegészítőjeként funkcionál. Ezt a biztosítástípust nyújthatják „csoportos biztosítás” formájában, azaz egy munkáltató vásárolja meg alkalmazottai egy csoportjának.

A kórházi per diem biztosítás (rögzített összegű biztosítás [Summenversicherung]) a hospitalizáció minden egyes napjára egy előre meghatározott összeget fizet anélkül, hogy a biztosítottnak bármiféle elszámolással kellene tartóznia a felmerült tényleges költségek tárgyában.Hozzávetőlegesen minden harmadik osztrák állampolgár részesül magán (kiegészítő) egészségbiztosításban. Az ezredfordulón, mintegy egy-nyolcad (13%) volt biztosítva a kórházi költségekkel szemben és mintegy 21% rendelkezett egyéb magánbiztosítással, pl. fekvőbeteg gyógyintézeti per diem biztosítással, ambuláns szakellátásra vonatkozó biztosítással, valamint fogászati biztosítással. A magánbiztosítások igénybevételi gyakoriságának földrajzi megoszlása széleskörű változatosságot mutat: míg például a burgenlandi lakosság 17%-a érintett ezen a téren, addig Karinthiában ez a részarány eléri a lakosság többségét, 54%-ot is. A privát kiegészítő biztosítást igénybevevő személyek kb. fele vállalkozó, míg 40%-uk vagy a közszolgálatban dolgozik, vagy pedig fizetett alkalmazott a magánszektorban.

Jóllehet igaz az, hogy a kiegészítő magánbiztosítást kötő személyek száma emelkedő tendenciát mutatott a múlt század 80-as éveinek elejétől fogva mintegy egy évtizeden keresztül, de ez az irányzat a 90-es évek kezdetétől megfordult és összességében az 1980 és 2000 között eltelt húsz év során 8% csökkenést lehetett regisztrálni. Túlnyomó többségében egyének kötnek egészségügyi magánbiztosítást, a csoportos biztosítás szerepe alárendeltnek tűnik. Az ambuláns orvosi ellátásra kötött biztosítás, amely vonatkozhat mind az orvos rendelőjében történő megjelenésekre, mind az otthoni vizitekre csakúgy, mint a gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök egyéb terápiás termékek költségeire kötött biztosítások ugyancsak szerepelnek a biztosítótársaságok kínálatában. Sőt legújabban az alternatív medicina körébe tartozó és/vagy természetgyógyászati szolgáltatások költségeinek fedezésére úgyszintén lehet már biztosítást kötni.

Belgium

Belgiumban a kötelező egészségbiztosítás nyújtásán túlmenően a kölcsönös biztosító szövetségek önkéntes egészségbiztosítási formákat is kínálnak a vállalkozók számára az olyan kisebb kockázatok fedezésére, amelyek az általános, kötelező rendszer biztosítási csomagjában nem szerepelnek. Az ezredfordulón a belga vállalkozók kb. 85%-a választotta ezt a biztosítási formát. A kölcsönös biztosítók a náluk szerződést kötött tagok számára kiegészítő biztosításokat is ajánlanak a kötelező társadalmi biztosítási rendszer által nem fedezett olyan szolgáltatásokra, mint például a kezelés helyére, illetve haza történő szállítás/utazás, vagy az otthonápolással kapcsolatos co-payment kifizetése.

A feltételek és a biztosítási csomag tartalma más és más az egyes kölcsönös biztosítóknál. Szolgáltatásaiknak ez a része csak a legutóbbi években vált viszonylag szélesebb körben népszerűvé, ami nyilvánvalóan a kötelező biztosítási rendszer által fedezett szolgáltatások terén bekövetkezett megszorításokra adott egyfajta válaszreakcióként fogható fel. Az önkéntes biztosítás feltételei és tartalma közt fennálló különbségek miatt a biztosítási díj a múltban nagy mértékű különbségeket mutatott a különböző alapok között; illetve mivel a betegpénztáraknak egyensúlyt kellett elérniük a díjbevételek és a kiadások között, ezért egyszerre jelentkezett a biztosítási díjak emelkedő spirálja és a fedezett kockázatok szűkülése. E kérdés megoldása, vagy legalább is a helyzet enyhítése céljából a kormány egy kockázat kiegyenlítő mechanizmuson keresztül a biztosítási díjakat szubvencionálja.

A kölcsönös egészségpénztárak által felkínált biztosítások egy másik formája a hospitalizációs biztosítás. Ez fedezheti például a fekvőbeteg gyógyintézeti benntartózkodás során a különszoba extra költségeit vagy a gyógyszerköltségeket. A biztosítási piacnak ez a része rendkívül gyors ütemben növekszik és jelenleg már a népesség csaknem 1/5-e rendelkezik hospitalizációs biztosítással.

A privát for-profit biztosítótársaságok által kínált kockázat-alapú egészségügyi magánbiztosítás részaránya a piaci volumen tekintetében továbbra is meglehetősen alacsony, de ugyancsak folyamatos növekedést mutat. A belga állampolgárok elsősorban a kórházi ellátás költségeinek fedezésére, valamint a kötelező egészségbiztosítás által megkövetelt önrészesedésre (amelyet a kötelező társadalombiztosítási rendszernek a törvény erejénél fogva tilos fedeznie) hajlamosak biztosítást kötni; továbbá megfigyelhető egy olyan tendencia is, miszerint a nagy gazdasági társaságok egyre inkább adnak juttatásként egészségügyi magánbiztosítást fizetett alkalmazottainak.

Az ezredfordulón a belga állampolgárok mintegy 30%-a rendelkezett kiegészítő egészségügyi magánbiztosítással, amelyet legnagyobbrészt a kórházi ellátás költségeire kötöttek. Ezektől a piaci résektől (niche) eltekintve nem valószínű, hogy a magánbiztosítók valódi fenyegetést jelentenének a kötelező rendszer számára, mivel a kölcsönös egészségpénztáraknak megvan az az előnyük, hogy meglehetős mértékű adókönnyítésekben részesülnek, illetve a méreteikből fakadó gazdaságosságuk is mellettük szól. Jelenleg az egészségügyi magánbiztosítás volumenében mintegy ötvened részét sem teszi ki a kötelező társadalombiztosítási rendszer volumenének. Az egészségbiztosítási rendszer finanszírozásához Belgiumban még egyéb források is hozzájárulnak, így például a gépjármű biztosítási díjakból mintegy 5-10% fordítódik erre a célra, a gyógyszercégek által befizetett éves licenc-díjak, a Belgiumban működő gyógyszergyárak teljes forgalmára kivetett különadó, valamint a nyugdíjakból kifejezetten erre a célra levont 3,55 %.

Dánia

Történelmileg a 19. század középső harmadától mintegy egy évszázadon keresztül a dániai egészségügyi ellátás nagyrészt önkéntes egészségbiztosítási rendszeren keresztül történt. A megyei önkormányzatok 1973-ban vették át ennek a rendszernek a működtetését, és azóta az egészségügyi ellátás túlnyomó részének finanszírozása adózáson keresztül történik, jóllehet a kötelező biztosítás által részben vagy teljes egészében nem fedezett ellátások költségeinek fedezésére továbbra is lehet önkéntes biztosítást kötni. Az utóbbi időben ez a kiegészítő biztosítási forma egyre népszerűbbé válik, és alkalmazása fokozatosan terjed az állampolgárok körében.

Az önkéntes egészségbiztosítás Dániában tradicionálisan a betegek fogorvosi ellátásának, gyógyszereinek illetve látásjavító eszközeinek (szemüvegek, kontaktlencse) költségeire terjed ki javarészt. Az utóbbi években ugyancsak megjelent a kínálatban a magánkórházak általi ellátásra nyújtott biztosítás, melynek oka az emberek félelme az (egyes vélemények szerint csak állítólagosan) hosszú várakozási időktől és a közkórházakban ugyancsak egyesek vélekedése szerinti alacsonyabb szintű szolgáltatásoktól. A 90-es évek legvégén a lakosság mintegy 28 %-a rendelkezett önkéntes egészségbiztosítással.

Az önkéntes egészségbiztosítási piacon domináns szerepe van a Sygeforsikringen Danmark elnevezésű non-profit szövetségnek, amelynek ügyfélköre mintegy másfél millió főt számlál, és ezáltal a piaci részesedése eléri a 96%-ot. A Sygeforsikringen Danmark csak olyan egyéni biztosítási formákat és díjakat kínál, amelyek nem vonhatók le az adóból. Mintegy 500 ezer személy olyan biztosítással rendelkezik, amely a kórházi ellátás különféle típusait fedezi akár részben akár egy a Sygeforsikringen Danmark-kal kötött szélesebb biztosítás kiegészítőjeként; illetve egy specifikus kórházi biztosítás, melyet más magánbiztosító társaságok kínálnak és ezt mintegy 50 ezer ember veszi igénybe. Hozzávetőlegesen 700 ezer ember van biztosítva „kritikus betegség” előfordulásakor fizetendő egyetlen nagy összeg érdekében, amely gyakran része a munkáltatók és munkavállalók közötti kollektív szerződésnek.

A különféle biztosítási formákhoz való hozzáférés lehetősége különböző, és ebben meghatározó szerepe lehet az életkornak és az egészségi állapotnak. Jóllehet Dániában az egészségügyi magánbiztosítással rendelkező emberek száma meglehetősen alacsony, elemzők hosszú távon e piac folyamatos és következetes növekedésére számítanak. Ez viszont aláaknázhatja az emberek hajlandóságát ahhoz, hogy hozzájáruljanak a közfinanszírozási egészségügyi ellátórendszer költségeihez, továbbá növelheti az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés terén eddig nem különösebben tapasztalható egyenlőtlenségeket, amennyiben a szegényebb emberek nem engedhetik meg maguknak a csatlakozást az önkéntes egészségbiztosítási rendszerekhez.

Finnország

Az önkéntes egészségügyi magánbiztosítás Finnországban meglehetősen alárendelt szerepet játszik, főleg a különféle életbiztosítási és balesetbiztosítási szerződésekkel kapcsolatosan kifizetett egészségügyi ellátási költségekre vonatkozik. A múlt század utolsó évtizedeitől kezdve enyhe mértékű növekedés figyelhető meg a magánbiztosítások piacán: míg az egészségügyi ellátásnak 1980-ban 1%-nál is kisebb hányadát finanszírozták privát forrásokból, addig mára korábbi részarányuk több mint két és félszeresére nőtt.

A növekedés túlnyomó részéért egy olyan, a nyolcvanas években kialakult tendencia térnyerése felelős, melynek értelmében egyre többen kötnek gyermekgyógyászati kiegészítő biztosítást, hogy akut esetekben gyermekeiket magánpraxis keretei között tevékenykedő szakemberekhez vigyék. A kilencvenes évek elejétől kezdve az egészségügyi magánbiztosítás relatív súlyának fokozódása elsősorban a rehabilitációs célokra történő kifizetések növekedésének a számlájára írható. Mindazonáltal a belátható jövőben már további jelentősebb növekedésre ezen a téren nem lehet számítani.

Franciaország

Franciaországban a kötelező egészségbiztosítás által fedezett költségtérítés általános gyakorlatának következtében általában diszkrepancia jellemzi a betegek által fizetett tényleges összegek és az egészségbiztosítási alapok által térített viszonyát. Ezt a különbözetet vagy maguk a betegek fizetik ki, vagy pedig egy olyan kiegészítő biztosítási terv, amelybe (általában) önkéntes alapon történik a belépés. Az ezredfordulón a kötelező egészségbiztosítási rendszer fedezte az egészségügyi ellátás teljes kiadásainak mintegy háromnegyedét, a kiegészítő önkéntes egészségbiztosítás mintegy egynyolcadát, míg a fennmaradó, valamivel több mint 11% jutott a betegek közvetlen (out-of-pocket) kifizetéseire.

Általában a kiegészítő biztosítást nyújtó szervezeteknek az a fő feladatuk, hogy kompenzálják a betegek által ténylegesen kifizetett összeg, illetve a kötelező egészségbiztosítási rendszer által nyújtott finanszírozás közötti különbözetet. Az adott biztosítási szerződésben foglaltaktól függően ezek a szervezetek az említett különbség egy részét, vagy annak teljes egészét térítik meg.

A kiegészítő önkéntes egészségbiztosítást nyújtó szervezetek alapvetően három fő típus valamelyikébe tartoznak:

· Kölcsönös biztosítási szövetségek

· For-profit magán biztosítótársaságok

· Ún. „prévoyance” (előre gondoskodó, előtakarékossági) intézmények

A kölcsönös biztosító szövetségek olyan non-profit szervezetek, amelyeket az állam felügyel mind pénzügyileg, mind jogilag a kölcsönös biztosítási törvény (Code de la Mutualité; CMU) előírásainak megfelelően. A biztosító társaságok olyan kereskedelmi vállalkozások, amelyeket a biztosítási törvény (Code des Assurances) szabályoz; a prévoyance jellegű intézményeket pedig a szakszervezetek és a munkáltatók szövetségei közösen tartják fönn, működésüket a társadalombiztosítási törvény (Code de la Securité sociale) irányítja.

Az utóbbi néhány év során a kiegészítő egészségbiztosítás gyorsan fejlődött, mivel jelentős igény merült fel a jobb ellátásra, illetve a kötelező egészségbiztosítási rendszer által finanszírozott egészségügyi ellátási költségek részarányának lassú, de jelentős erodálódása miatt. A kiegészítő egészségbiztosítást kötött francia lakosok részaránya 1960-ban még csak 33% volt, amely 1970-re elérte az 50%-ot, és 2000-re a 86%-ot. Ez utóbbi évben az e célra fordított összeg az összes egészségügyi kiadás 12,4 %-áért volt felelős. Ez a részarány azóta tovább növekedett, mivel a kötelező kölcsönös biztosítási törvény (CMU) kiterjesztette a kiegészítő önkéntes egészségbiztosítás hatályát az alacsonyabb jövedelmű emberekre is (azok az egyedülállók, akik havi 550 €-nál kevesebbet keresnek).

A kiegészítő egészségbiztosítást igénybevevő személyek mintegy 43%-a saját kezdeményezésére vásárol biztosítást, de a biztosítások többségét (akár önkéntes, akár nem) a munkaviszony keretei között vásárolják meg, ahol a munkáltatói/szakmai szervezet kollektív (csoportos) szerződést köt egy biztosítóval alkalmazottai, illetve valamely meghatározott szakmai csoport javára. Általánosságban jellemző, hogy a kiegészítő biztosítások által nyújtott finanszírozás előfordulási aránya foglalkoztatáshoz kapcsolódik, például a munkaviszonyban állók és a nyugdíjasok nagyobb valószínűséggel rendelkeznek ilyen biztosítással, mint a munkanélküliek, vagy egyéb, munkahellyel nem rendelkező személyek; vagy például a szakképzetlen dolgozók kisebb valószínűséggel vannak ilyen módon biztosítva, mint a menedzserek vagy a hivatalnokok.

A kölcsönös biztosítási szövetségek domináns szerepet játszanak a kiegészítő egészségbiztosítás terén: az összes önkéntes egészségbiztosítási szerződés 59%-át mondhatják magukénak, ezen keresztül az egészségügyi ellátás összköltségeinek 7,5%-át finanszírozzák, míg a magán biztosítótársaságoknál a megfelelő részarányok 21% illetve 2,8%, illetve a prévoyance intézetek esetében 16% illetve 2,1%.

A kiegészítő önkéntes egészségbiztosítók három ismertetett típusának ügyfélköre jól körvonalazható különbségeket mutat mind demográfiailag, mind pedig szociális tekintetben. A kölcsönös biztosító szövetségek kliensei általában idősebbek és nagyobb részarányban vannak közöttük nők, hivatali alkalmazottak, illetve középszintű szabadfoglalkozásúak. A tapasztalatok szerint ezenkívül az a tendencia is megfigyelhető, hogy a mezőgazdasági termelők és a független szabadfoglalkozásúak viszonylag gyakrabban fordulnak magán biztosítótársaságokhoz, míg a szakképzetlen munkások és a vezető menedzseri réteg gyakrabban választja a prévoyance intézményeket.

A korában említett módon felmerülő egészségügyi költségek megtérítésével kapcsolatos jellegzetességek változatos eltéréseket mutatnak a biztosítást nyújtók körében. A kiegészítő egészségbiztosítások által fedezett költségek fordított arányban állnak a kötelező egészségbiztosítási rendszer térítési arányaival, így 2000-ben a fekvőbeteg gyógyintézeti ellátás költségeinek csak 3,7%-át fedezték, viszont jóval nagyobb részesedést mondhattak magukénak a szemüvegek és protézisek (21,9%), a gyógyszerek (18,6%), valamint a fogászati ellátás (35,9%) költségeiből.

Görögország

A becslések szerint a görög lakosság mintegy 5-8%-a köt valamilyen fajta önkéntes egészségbiztosítást. Ez a részarány egyre inkább növekszik, számos olyan hazai és külföldi biztosítótársaság van, amely egészségügyi magánbiztosítást kínál. A magánbiztosítások megkötésének főbb okai a következők: átfogó lefedettség olyan szolgáltatások tekintetében, amelyeket magánszolgáltatók (magánpraxist folytató orvosok, magántulajdonú diagnosztikai központok, magánklinikák) nyújtanak, továbbá olyan kiegészítő szolgáltatások igénybevétele, amelyek nem szerepelnek a kötelező egészségbiztosítási rendszer által nyújtott ellátások körében.

Hollandia

Hollandiában a standard egészségügyi magánbiztosítások által finanszírozott orvosi költségeket az egészségbiztosításhoz való hozzáférésről szóló törvény (WTZ) és az orvosi magánbiztosításról szóló rendelet szabályozza. A térítések összegét, az elérhető profitot és a biztosított által fizetendő díjakat az orvosi magánbiztosításra vonatkozó végrehajtási rendelet határozza meg részleteiben. A standard biztosítások által fedezett kockázatok többé-kevésbé megegyeznek a betegbiztosítási alap hatálya alatt állókkal, jóllehet a biztosítottak által kezelésekért és szolgáltatásokért kifizetett összegek némileg eltérőek. Például a standard biztosítás nemcsak rögzített árakat tartalmaz meghatározott szolgáltatásokért (ahogy pl. a betegbiztosítási alapnál történik), hanem egy bizonyos többlet terhet is, azaz egy meghatározott küszöb összeget, amely alatt bizonyos típusú orvosi ellátás valamennyi költségét maga a biztosított fizeti.

Lényeges különbség a standard magánbiztosítás és a betegbiztosítási alap által, illetve a kivételes orvosi költségekről szóló törvény (AWBZ) által nyújtott biztosítás között az, hogy a két utóbbi esetében a biztosított orvosi ellátásra jogosult, míg a standard magánbiztosítást igénybevevő személy jogosult költségtérítésre bármely olyan összeg után, amelyet orvosi ellátásért fizetett ki. Ezért a betegbiztosítási alap és az AWBZ hatálya alá eső biztosításokat egészségbiztosítási terveknek nevezik, míg a standard magánbiztosítást kártérítési jellegű biztosításnak tekintik.

A biztosítottak szabadon választhatnak maguknak alapellátást nyújtó szakembert, szakorvost, kórházat, fogorvost, szülésznőt/szülészt, védőnőt, fizioterapeutát, gyógytornászt/masszőrt vagy logopédust; mindazonáltal írásos beutalóra van szükségük szakorvostól, orvostól vagy fogásztól, ha olyan nem-klinikai szakember kezeléséért igényelnek térítést, mint pl. a fizioterapeuta, a gyógytornász vagy a logopédus.

A biztosítottnak a lehető leghamarabbi időpontban előzetes írásos értesítést kell küldeni a kórházba való felvételről vagy a folyamatban lévő kórházi tartózkodásról, illetve az anyasági ellátásról. Sürgősségi fekvőbeteg gyógyintézeti felvételről három napon belül kell írásos értesítést küldeni. A térítés érdekében az eredeti számlákat a kibocsátástól számított 6 hónapon belül kell továbbítani a biztosító felé.

Írország

Az Ír Köztársaságban az önkéntes magánbiztosítás fő, kvázi közfinanszírozású szerve a Voluntary Health Insurance Board (VHIB, Önkéntes Egészségbiztosítási Tanács), amelyet 1957-ben alapítottak meg. Ennek az volt az elsőszámú mozgatórugója, hogy eszközöket tudjanak nyújtani a népesség azon 15%-ának a kórházi kezelés költségeivel szembeni biztosításához, akik egyébként nem volnának jogosultak a közkórházi ellátásra.

A VHIB által biztosított személyek száma gyorsan növekedett: míg 1967-ben, a szervezet 10 éves korában 300.000 fő volt, 1977-re ez a szám megduplázódott és a nyolcvanas évek végére újra: ekkor már 1,2 millió ember rendelkezett ilyen biztosítással. A növekedés tovább folytatódott, míg az ezredfordulóra a magánbiztosítással rendelkezők száma meghaladta a másfél milliót, ami az ország lakosságának kb. 42%-át jelenti. Az egészségügyi magánbiztosítás alapvetően a magánkórházakban, magánorvosoknál, vagy közkórházak magántulajdonban lévő részlegeiben kapott ellátás költségeinek részleges vagy teljes térítését szolgálják.

Az ír egészségbiztosítási piacot 1994-ben az Egészségbiztosítási törvény előírásainak megfelelően megnyitották a szabad verseny számára és a terület részletes szabályozását egy 1996-os jogszabály, a Health Insurance Regulations látja el. Ennek nyomán a már profitérdekelt British United Provident Association (BUPA) írországi leányvállalata, a BUPA Ireland 1997 eleje óta kínál egészségügyi magánbiztosításokat a piacon.

Írországban a közkórházak összességében mintegy 12.300 ággyal rendelkeznek, melyek közül mintegy 2500 van kijelölve magánbetegek számára A magánkórházi szektorban ezenkívül mintegy 2500 privát/félprivát ágy található, ugyanakkor az akut (főképp elektív sebészeti és szülészeti) és pszichiátriai ágyak mintegy fele-fele arányban oszlik meg a magán és az állami szektor között.

Luxemburg

A finanszírozás terén Luxemburgban az önkéntes egészségbiztosítás mindig is korlátozott szerepet játszott, mivel a kötelező közfinanszírozási rendszer olyan sok szolgáltatást térít, így pl. a 90-es évek során az önkéntes egészségbiztosítási alapok által fizetett térítések alig több, mint 2%-át tették ki a Betegpénztárak Uniója által kifizetett összegnek. Ugyanakkor azonban az aktív népesség mintegy ¾-e rendelkezik valamilyen önkéntes kiegészítő egészségbiztosítással, amelyek az olyan szolgáltatásokat fedezik, amelyek hivatalosan nem minősülnek szükségesnek vagy hasznosnak (pl. első osztályú fekvőbeteg gyógyintézeti elhelyezés, természetgyógyászati ellátás, kozmetikai sebészet). Az állam a biztosítási díjak után igénybe vehető adókönnyítések útján támogatja az egészségügyi magánbiztosítást, de csak akkor, ha a biztosító társaság luxemburgi székhelyű.

A legnagyobb luxemburgi székhelyű önkéntes egészségbiztosítási program a Caisse Médico-Chirurgicale Mutualiste („Kölcsönös Belgyógyászati-Sebészeti Alap”) vagy „CMCM”. A CMCM által fedezett szolgáltatások közé az alábbiak tartoznak:

· a kötelező biztosítás által nem fedezett kórházi költségek (értsd: co-payment);

· a fekvőbeteg gyógyintézeti külön kórteremért fizetendő felár;

· a műtét előtti és műtét utáni kezeléssel kapcsolatos költségek;

· a kötelező biztosítás által nem fedezett műfogsorok, fogászati protézisek;

· a lábadozással kapcsolatosan felmerülő költségek;

· külföldön elvégzett diagnosztikai, műtéti, valamint ottani hospitalizációs költségek;

· olyan kezelések részleges finanszírozása, amelyek költségeiről nem történt megállapodás;

· külföldi utazások alatt felmerülő egészségügyi költségek.

A CMCM tagjai ily módon köttetett kiegészítő jellegű egészségbiztosításukat főleg a Luxemburgban igénybevett kórházi ellátás során felmerült önrészesedés (co-payment), a fogászati kezelés és a külföldi szolgáltatások költségeinek megtérítésére használják.

Az egészségügyi kiegészítő biztosítások másik formáját az olyan kölcsönös segítségnyújtási társulások képezik, amelyek tagsága a szakmai elfoglaltságon alapul, de ezek alig többet nyújtanak, mint egy életbiztosítás. Mindazonáltal az adórendszer erősen ösztönzi a tagság vállalását az ilyen társaságokban, mivel azok mentesülnek a jövedelem- és a vagyonadó alól, továbbá az egyének részéről az ezekbe befizetett összegek levonhatók a jövedelemadókból. Van ezenkívül még egy igen fontos vonásuk is, nevezetesen a CMCM tagsághoz követelmény az azt megelőző tagság egy kölcsönös segítségnyújtó társaságban.

Németország

A német egészségbiztosítási rendszerben a magánbiztosításoknak kétféle feladata lehet: a népesség egy bizonyos hányada számára a teljes körű egészségbiztosítás nyújtása, valamint a betegpénztárak által biztosított személyek részére kiegészítő biztosítás nyújtása. Mindkét típust 52 egészségügyi magánbiztosító nyújtja, amelyek az egészségügyi magánbiztosító társaságok szövetségébe tömörülnek (Verband der privaten Krankenversicherung). Ezen túlmenően létezik még mintegy 45 egyéb, többségében nagyon kicsi és általában regionális hatáskörrel működő egészségügyi magánbiztosító. Ami a biztosítási térítéseket illeti, a teljes egészségbiztosítást nyújtó szegmens több mint négyszer akkora, mint a kiegészítő biztosítási szegmens.

A teljes körű egészségügyi magánbiztosításban részesülő mintegy 7,1 millió személy (a népesség 9%-a) hozzávetőlegesen három fő csoportra osztható:

· Korábban a kötelező társadalombiztosítás által ellátott olyan személyek, akik ebből kikerültek, mivel jövedelmük meghaladta az ennek igénybevételét lehetővé tevő felső küszöbértékét.

· Olyan vállalkozók, akik ki vannak zárva a kötelező társadalombiztosításból, hacsak nem voltak korábban tagok benne (kivéve azokat, akik kötelező módon általános egészségbiztosításban részesülnek, mint például a mezőgazdasági termelők).

· Olyan aktív és nyugdíjas közalkalmazottak, mint például a tanárok, egyetemi oktatók, minisztériumi alkalmazottak stb., akik de facto ki vannak zárva a kötelező egészségbiztosításból, mivel a kormányzat fizeti egészségügyi ellátásuk zömét (csak a fennmaradó rész fedezésére kötnek kiegészítő magánbiztosítást).

A teljes körű egészségügyi magánbiztosításban részesülő betegek általában a kötelező egészségbiztosítás által ellátott személyekkel egyenlő vagy annál jobb szolgáltatásokat kapnak. Ez függ a választott biztosítási csomagtól, így például lehetséges az is, hogy valaki a fogászati ellátásra nem biztosítja magát. Az egészségügyi magánbiztosítási piacon a biztosítási díjak változóak, függően az életkortól, a nemi hovatartozástól, illetve a szerződés megkötésekor felvett kórtörténet/kórelőzmények szerint.

A kötelező egészségbiztosítási programoktól eltérően külön biztosítási díjat kell fizetni a házastárs, illetve a gyermekek után, amely miatt az egészségügyi magánbiztosítást különösen az egyedülállók vagy a két jövedelemből álló párok számára vonzó. Mivel a biztosítási díjak gyakran meredeken emelkednek az életkorral és a magánbiztosítást kötött emberek visszatérése a kötelező betegpénztárakhoz rendes körülmények között nem megengedett, ezért a magánbiztosítókat kötelezik, hogy ugyanolyan biztosítási csomagot kínáljanak, mint a kötelező biztosítás, mégpedig nem magasabb összegért, mint a betegpénztárak maximális biztosítási díja.

A kötelező egészségbiztosítással ellentétben a magánbiztosítást kötött embereknek általában közvetlenül kell fizetniük az ellátást nyújtóknak, amelyet azután egy későbbi időpontban megtérít a biztosítójuk. Bár az egészségügyi magánszolgáltatásoknak létezik egy olyan árjegyzéke, amely a Szövetségi Egészségügyi Minisztérium által kibocsátott rendeletben található meg, az orvosok általában ennél akár 1,7-szer illetve 2,3-szor többet számolnak fel.

A magánbiztosításban részesülő személyek valódi fee-for-service költségtérítése olyan költségnövekedéshez vezetett, amely csaknem kétharmadával magasabb, mint a kötelező társadalombiztosításban, sőt, ezen belül az ambuláns ellátás terén, ahol korábban a kötelező biztosítás költség fékentartási erőfeszítései a leginkább sikeresek voltak, a standard közfinanszírozású ellátás díjtételeinek akár a kétszeresét is meghaladhatják ezek a kiadások.

A magánbiztosítás másik piaca a kiegészítő biztosítás, például az olyan extra költségek fedezése, amelyek egyebek között kórházi kis létszámú (egy vagy kétszemélyes) külön kórtermek igénybevételével, vagy a főorvos által közvetlenül végzett kezeléssel kapcsolatos extra kiadások fedezésére szolgálhatnak. Mivel a betegpénztárak törvényesen nem kínálhatnak ilyen külön szolgáltatásokat, az embereknek ezek igénybevételéért magánbiztosítást kell kötniük.

A becslések szerint az ezredfordulón több mint 7 millió ember rendelkezett valamilyenfajta kiegészítő biztosítással. Az érintettek száma a kilencvenes évek derekán indult lényegesebb emelkedésnek, elsősorban amikor bizonyos megszorítások léptek életbe a kötelező biztosítás által fedezett egyes fogászati ellátások tekintetében.

Olaszország

Itáliában az egészségügyi magánbiztosításnak két fő típusa van: a társasági, amikor cégek biztosítják alkalmazottaikat, illetve néha azok családtagjait is; valamint a nem társasági, amikor egyének kötnek biztosítást saját magukra vagy családjukra. Mind for-profit, mind non-profit szervezetek nyújtanak egészségbiztosítást, legyen az akár kollektív, akár egyéni. Az ezredfordulón a magánkiadások mintegy egyharmadát tették ki a teljes egészségügyi költségeknek, melyek 90%-a volt közvetlen (out-of-pocket) kifizetés, míg a fennmaradó 10%-uk egészségügyi magánpénztárak térítéseiből adódott.

Más EU tagországokkal (pl. Németország vagy Hollandia) szemben a magánbiztosítási szektor alig van integrálva a közfinanszírozású szektorral. Ennek következményeként az egészségügyi magánbiztosító társaságok inkább helyettesítik, mintsem hogy kiegészítenék az állami egészségügyi rendszer által nyújtott szolgáltatásokat. Egy 1999-es országos felmérés szerint az egyéni egészségbiztosítások mintegy 60%-a nyújtott teljes körű térítést az egészségügyi ellátások terén, és csak 17% egészítette ki az állami egészségügyi rendszer szolgáltatásait, míg a fennmaradó 23% olyan speciális biztosítás volt, mint pl. a tartós ápolásra kötött.

A for-profit egészségbiztosítási piacon a leginkább igényelt egészségügyi magánszolgáltatások a diagnosztikai eljárásokat és az ambuláns szakellátást érintették. Mindazonáltal ezek csak a cégek által finanszírozott teljes összeg 8,1%-át tették ki. A műtéti kezeléssel kapcsolatos fekvőbeteg gyógyintézeti ellátás a teljes kereslet 20,6%-át képviselte, viszont a teljes térítési összegek mintegy 70%-áért volt felelős.

A műtéti beavatkozás nélküli kórházi ellátás a szolgáltatások iránti kereslet 11,1%-át képviselte, míg a teljes térítések 17,4%-át tette ki. Az egynapos kórházi szolgáltatások és intervenciók az összes szolgáltatás 6,5%-át, és az összes térítés 3,9%-át tették ki. A kozmetikai sebészet, az elme-egészségügyi ellátás, a szenvedélybetegségek illetve az alkoholizmus, valamint az AIDS kezelését általában a magánbiztosítók nem fedezik.

Az egészségügyi magánbiztosítás nem vonható le közvetlenül az adóból. Pénzügyi szempontból mindazonáltal a biztosítás két fő típusa eltér egymástól. Az egyéni egészségbiztosítás nem vonható le az adóból és nem teszi lehetővé adóhitel igénybevételét. Ugyanakkor a privát szolgáltatók által nyújtott kezelés költségei alapján adóhitelt lehet igénybe venni, még akkor is, ha azt biztosítás útján térítik. A munkáltatók által fizetett egészségbiztosítási díjak nem képezik a munkavállaló személyes jövedelmének részét, ugyanakkor az egyéni egészségbiztosítással szemben az ily módon biztosított alkalmazottak nem kapnak adóhitelt a kezeléssel kapcsolatos kiadásaikra.

Az egészségügyi magánkiadások növekedésének legalábbis részbeni ellenőrzése iránti igény indokolta az egészségügyi magánpénztárak 1999-es reformját. Ennek a reformnak az volt a célja, hogy bővítse a kiegészítő egészségügyi biztosítási alapok piacát, illetve az állami egészségügyi rendszer, vagy a közfinanszírozási rendszerrel szerződéses viszonyban álló egészségügyi magánszolgáltatók által nyújtott ellátásért fizetett co-payment, privát kifizetések összegét fedezze. Különösképpen célkitűzése volt a reformnak, hogy elősegítse a magánpraxis működését egészségügyi közintézményeken belül, az állami szektorba ily módon vonva be privát erőforrásokat.

Az egészségbiztosító társaságok kb. 60%-a for-profit és 40%-a non-profit szervezet. Az ezredfordulón a családok mintegy 30%-át biztosították magáncégek: 16% vállalati biztosítással, 13% egyéni biztosítással, illetve 1% mindkettővel rendelkezett. Az egészségügyi magánbiztosítás iránti igény nagy mértékű földrajzi eltéréseket mutat: a legtöbb ilyen biztosítást az ország észak-keleti vidékein, illetve a nagyvárosokban élő lakosok kötik.

A profitérdekelt magánbiztosítási piac a 80-as évek eleje óta gyors ütemű növekedést mutat. Az egészségbiztosítási díjak a teljes szektorból 1982-ben csak 1,5%-kal részesedtek, és ez az arány 1998-ra 4,5%-ra növekedett. Az Olaszországban 1998-ban működő 125 profit-orientált egészségbiztosító társaság összesen mintegy 1,2 milliárd € biztosítási díjat szedett be tagjaitól. Mindazonáltal a térítések és a díjak között meglehetősen nagy a különbség az utóbbiak javára (pl. 1998-ban a befizetések csak a térítések 79,1%-át tették ki), melynek következtében ez a szektor krónikusan deficites: így az olasz biztosító társaságok szövetsége (ANIA) becslései szerint a deficit 1998-ban 61 milliárd € volt.

A non-profit egészségbiztosítási piacról nem állnak rendelkezésre hivatalos statisztikák. A becslések szerint mintegy 2-2,5 millió személy rendelkezik ilyen biztosítással, amelyet háromféle típusba sorolható szervezetek nyújtanak. Ezek közé tartoznak egyrészt az önkéntes kölcsönös biztosítási alapok, amelyek mintegy 300.000 embernek nyújtanak biztosítást. A másik két kategóriát az olyan korporációs és kollektív alapok képezik, amelyeket munkáltatók vagy szakmai szervezetek hoznak létre alkalmazottaik vagy tagjaik számára.

Portugália

A népesség mintegy 10%-a rendelkezik valamilyenfajta önkéntes egészségbiztosítással Portugáliában. Ennek legnagyobb része a munkáltatók által nyújtott csoportos biztosítás, míg a magánbiztosítottak kevesebb mint egytizede kötött egyéni egészségbiztosítást. A portugál önkéntes egészségbiztosítási megállapodások csak egy évig vannak érvényben, aminek következtében a vállalatoknak módjukban áll törölni és/vagy megtagadni egy ilyen szerződés meghosszabbítását. Ezen túlmenően bizonyos fokú szelektivitást is megfigyelhetünk: mivel az életkor erősen összefügg az egészségügyi költségek növekedésével, számos vállalat próbálja kizárni a 65 vagy 70 évnél idősebb alkalmazottait e lehetőségből.

Egy 1988-ban végrehajtott adóreform teljes mértékben levonhatóvá teszi az adóköteles személyi jövedelemből a legtöbb egészségügyi kiadást, ideértve a co-paymenteket és a magánorvosoknak történt kifizetéseket. Az egészségbiztosítási díjak inkább az adóból vonhatók le egy bizonyos plafonértékig Az adókönnyítések formájában adott állami támogatások értéke a becslések szerint a közvetlen adóbevételek mintegy 4,8%-át teszik ki, azaz a GDP kb. 0,2-0,3%-át. Mindazonáltal ezek az ösztönzők egyértelműen előnyben részesítik a közvetlen (out-of-pocket) kiadásokat.

A vállalati biztosítási formák kedvezőbbeknek tekinthetők, és a gazdasági társaságokra vonatkozó törvények jellegüket tekintve liberálisabbak. Még így is azonban viszonylag kevés cég nyújt csoportos egészségügyi magánbiztosítást alkalmazottai számára. Mindazonáltal meglehetősen valószínűsíthetőnek tartják, hogy ez a forma egyre jobban terjedni fog. Elsősorban a magas keresetűek és a vállalatok kapnak ösztönzést az egészségügyi magánbiztosítás igénybevételére, míg egy másik tényező, amely ugyancsak ebbe irányba mutat, azok az állami egészségügyi rendszer hozzáférhetőségével kapcsolatos problémák, illetve az állami egészségügy által nyújtott szolgáltatásokkal szembeni lakossági elégedetlenség.

A népesség mintegy 7%-ának egészségbiztosítását fedezik kölcsönös alapok, amelyek önkéntes befizetések alapján működnek. Ezek olyan non-profit szervezetek, amelyek korlátozott mértékben fedezik az orvosi vizitek és a gyógyszerek költségeit, valamint jóval ritkábban a fekvőbeteg gyógyintézeti ellátásét. Mivel nemcsak egészségügyi, hanem szociális jellegű biztosításokat is nyújtanak, ezért elég nehéz pontosan kiszámítani azt, hogy a kizárólagosan egészségüggyel kapcsolatos hányad ténylegesen mekkora arányt képvisel ezekben a szervezetekben.

Spanyolország

A spanyol népesség mintegy 9%-a (azaz kb. 3,5 millió személy) rendelkezett egészségügyi magánbiztosítással az ezredfordulón, és ez az arány az azóta eltelt időszak során is következetesen, bár nem túl gyors ütemben növekszik. E biztosítási forma leginkább a nagyvárosokban elterjedt: így pl. Madrid és Barcelona lakosságának mintegy 20-25%-a kötött önkéntes egészségbiztosítást. E biztosítások többségét közvetlenül magánbiztosító társaságokkal kötötték, amelyek általában for-profit jellegűek.

Ezen túlmenően a spanyol egészségügyi magánbiztosításoknak fontos jellegzetessége más európai országokhoz képest az, hogy az egészségügyi szolgáltatások nyújtása nagyrészt integrálva van a biztosítási szolgáltatásokkal, akár közös tulajdonosként, akár hosszú távú szerződésekkel. A magánbiztosítások elsősorban az állami egészségügyi rendszer által nyújtott szolgáltatások kiegészítésére irányulnak (pl. az állami ellátórendszer által nem nyújtott fogászati szolgáltatások, vagy az olyan megelőző szülészeti-nőgyógyászati ellátások, amelyek esetében jelentős problémák vannak a tényleges hozzáféréssel), másik főbb tevékenységi körük pedig az alternatív gyógyászati eljárások finanszírozása.

A lakosság egy további részét (közalkalmazottak és hozzátartozóik) kölcsönös biztosítási alapok révén biztosítják, amelyek viszont egyidejűleg más szociális ellátásokat is nyújtanak. Az e csoportba tartozók többsége magánbiztosítást köt, melyben az állam befizetőként játszik szerepet harmadik félként. A munkáltató által vásárolt egészségbiztosítások a spanyol lakosság mintegy 2%-át érintik.

Amennyiben a magánbiztosítás e három kategóriáját (tisztán önkéntes biztosítás, közalkalmazottak kölcsönös alapjai, valamint munkáltató által vásárolt biztosítás) összeadjuk, akkor a lakosság mintegy 18%-a tekinthető magánbiztosítást igénybevevő személynek. A magánbiztosítások részesedése az egészségügyi kiadásokból 20% körülire becsülhető.

Szerkezetét tekintve a biztosítási piac a nyújtott biztosítás típusa szerint két alszektorra oszlik: a biztosító társaságok egészségügyi szolgáltatói által közvetlenül nyújtott ellátáson alapuló betegbiztosítási alszektor, amely egyértelműen domináns szerepet játszik mintegy 90%-os részesedéssel, és a piac fennmaradó 1/10-ét képviselő betegbiztosítás, amely költségtérítésen alapul, és amelyben független szakemberek nyújtják az egészségügyi ellátást.

A 90-es évek végén számos reformot vezettek be e területen. Először is a munkavégzéssel összefüggő balesetek és betegségek egészségügyi ellátásáért és a táppénzért magán betegbiztosító társaságokkal (konkrétabban a munkáltatók kölcsönös alapjaival) kötnek szerződéseket 1998 óta. Egy évvel később az 1999-es költségvetési törvény számos jelentős adókedvezményt léptetett életbe a munkáltató által vásárolt egészségbiztosításokra, amely gyorsítani hivatott a szóban forgó biztosítási forma növekedési ütemét, illetve a szektoron belüli részarányát.

Svédország

Az egészségügyi magánbiztosítás csak nagyon korlátozott szerepet játszik Svédországban: a teljes egészségügyi költségek kevesebb, mint 1%-át teszi ki forgalma, és tipikusan csak kiegészítője az állami egészségügyi rendszernek.

A magánkórházakban azonnali ellátást nyújtó biztosítások iránti érdeklődés a 80-as években kezdett élénkebbé válni. Ennek az volt az oka, hogy bizonyos orvosi ellátásokra viszonylag hosszú ideig kellett várakozni az állami egészségügyi rendszerben. Ezt szem előtt tartva kezdett el a legnagyobb svéd biztosító társaság, a Skandia a lakosság számára egészségügyi magánbiztosítást kínálni 1985-ben, és az említett cég jelenleg több mint 30.000 személlyel kötött ilyen biztosítást, amely kb. 25%-os piaci részesedést jelent.

A Svédországban egészségügyi magánbiztosítással rendelkező kb. 120.000 személy mintegy 90%-a esetében a munkáltató fizeti a biztosítási díjat, hogy így elkerülhesse a hosszan tartó táppénzes állományt, mivel a biztosított garantáltan azonnal hozzáférhet a megfelelő ellátáshoz.

Az egészségügyi magánbiztosítás nem terjed ki az akut egészségügyi ellátásra. A biztosító társaság az egészségügyi szolgáltatás tervezésével, az orvosi eljárásokkal és a felépüléssel/lábadozással, valamint a betegszállítással kapcsolatos költségeket téríti.

Az egészségügyi magánbiztosítás díja 2001-ben a 20-39 évesek esetében 1010 és 1710 svéd korona (111 - 188 €) között mozgott, a 40 és 64 év közöttiek esetében ez az összeg 1910, illetve 2580 koronát, míg a 65 év fölöttiek esetében 6 780 - 13 510 koronát tesz ki. A svéd törvények 1988 óta kifejezetten megtiltják a magánbiztosítási díjak levonását a személyi jövedelemadóból.

Egyesült Királyság

Az egészségügyi magánbiztosításnak az Egyesült Királyságban két fő formája van: a foglalkoztatottságon alapuló vállalati biztosítás (amely az összes 59%-át képviseli), valamint az egyéni biztosítás (amely 31%-ért felelős). A fennmaradó 10%-ot azok az önkéntes, alkalmazottak által fizetett csoportok teszik ki, ahol szakmai szövetségek vagy szakszervezetek egyfajta ernyőszervezet szerepét töltik be, de az alkalmazottak maguk fizetik a biztosítási díjakat. A vállalati egészségügyi magánbiztosítások mintegy harmada esetében is részben vagy egészben az alkalmazottakra hárul a biztosítási díjak fedezése.

A 70-es években az egészségügyi magánbiztosítás részaránya lassan növekvő tendenciát mutatva a népesség mintegy 5%-át érintette. A 80-as években azonban ez a szektor eléggé felgyorsult ütemben kezdett bővülni, elsősorban a foglalkoztatáson alapuló biztosítások növekedésével, mígnem 1990-re már a lakosság 11,5%-a rendelkezett egészségügyi magánbiztosítással. Ezt követően azonban ez a szektor stagnálni kezdett, valószínűleg a gazdasági recesszió és a biztosítási díjak reálértékének emelkedése együttes hatásai következtében.

Az egészségügyi magánbiztosítással rendelkező személyek társadalmi-gazdasági státuszát tekintve nagymértékű dominanciát mutatnak a magasabb társadalmi gazdasági rétegekhez tartozó csoportok. Míg a munkaadók és menedzserek 23%-a, illetve a szellemi szabadfoglalkozásúak 22%-a rendelkezik egészségügyi magánbiztosítással, addig ez az arány a betanított munkások esetében csak 2%, a segédmunkások esetében mindössze 1%. Jóllehet egy 1991-ben hatályba lépett jogszabály adókönnyítéseket kínált a 60 év fölöttiek által fizetett egészségbiztosítási díjakra, ennek gyakorlatilag nem volt kimutatható hatása, így azután 1997-ben vissza is vonták ezeket a rendelkezéseket.

Az egészségügyi magánbiztosítás az Egyesült Királyságban elsősorban az akut egészségügyi ellátás költségeinek fedezését szolgálja. A szóban forgó biztosítási forma jövőbeli kilátásai nem teljesen világosak. Egyrészt a különféle elektív eljárások tekintetében hosszú várakozási idők figyelhetők meg az országban, amely fokozhatja a keresletet az egészségügyi magánbiztosítások iránt. Ugyanebbe az irányba mutat a jövedelmi szintek hosszú távú növekedése, viszont ezekkel a tényezőkkel áll szemben az a tény, hogy a 90-es években egyáltalán nem volt megfigyelhető növekedés a szóbanforgó szektorban, és a jelenlegi nem túl fényes gazdasági kilátások sem valószínű, hogy ösztönöznék a fogyasztói kiadások növekedését e területen.

A közvéleménykutatások adatai szerint az emberek a magán egészségügyi ellátást nem látják „jobbnak”, mint az NHS (Állami Egészségügyi Rendszer) által nyújtottat, ellentétben pl. a magánoktatással, viszonyt egyértelműen „gyorsabbnak” tekintik. Politikai szinten a jelenlegi munkáspárti kormány általában kevésbé hajlamos támogatni az egészségügyi magánszektort, mint a megelőző konzervatív kormányzat, ami ugyancsak behatárolhatja az ennek bővülésével kapcsolatos kilátásokat.

8. Két példa a kelet-és közép európai országok gyakorlatára

Szlovákia

Szlovákiában kibontakozóban van az önkéntes magánbiztosítás bevezetése. A 2004. októberében jóváhagyott reformtörvények alapvetően megváltoztatják az egészségbiztosítás és az egészségbiztosítók rendszerét. Az új, egészségbiztosításról szóló törvény két biztosítási típust vezet be. Az általános kötelező egészségbiztosítás mellett, amely mindenki számára fedezi a törvény által megszabott egészségügyi ellátást, előírja a kiegészítő önkéntes biztosítás lehetőségét is, amely a kötelező biztosításon felüli szolgáltatások igénybevételét téríti.

Az egészségbiztosítókról és az egészségügyi felügyeletről szóló törvény előírja az egészségbiztosítók részvénytársaságokká való alakítását. (A két állami intézmény, a VZP - Általános Egészségbiztosító és az SZP - Közös Egészségbiztosító 100%-ban állami tulajdonban marad). Ezen kívül három magánbiztosító működik az országban: a Vzájomná Dovera, a Sideria - Istota és az Apollo.

A törvény áttekinthető pénzügyi kapcsolatokat és piaci szabályokat vezet be az egészségbiztosítók gyakorlatában. Az új szabályozás célja az egészségbiztosítók hatékonyabb működése, felelősségének növelése, és minőségileg jobb szolgáltatások nyújtása a lakosság számára. Az egészségbiztosítók működésének és az önkéntes kiegészítő biztosítás bevezetésének előfeltétele az intézmények adósságainak konszolidálása, a részvénytársasággá alakulás folyamatának lezárása, a működési engedélyek megszerzése.

Az egészségbiztosítók az átalakítást, illetve a működési engedélyek beszerzését kötelesek 2005 első felében végrehajtani, és a minél több biztosított megnyerése érdekében igyekezniük kell megfelelő szolgáltatói csomagot kínálni.

A törvény szerint minden egészségbiztosító kínálhat kiegészítő biztosítást a megfelelő engedélyek megszerzése után. Jelenleg az egészségbiztosítók az átalakítással kapcsolatos teendőkre összpontosítanak (átalakítási tervek készítése, jóváhagyása, alapítói közgyűlések), és egyelőre még nem állnak készen az önkéntes kiegészítő biztosítás kínálati csomagjával. Egyes egészségbiztosítók ezt a kereskedelmi biztosítókkal együttműködve tervezik megvalósítani. Például az Általános Egészségbiztosító a Generali kereskedelmi biztosítóval együttműködve szándékozik az önkéntes kiegészítő biztosítást megoldani.

Az egészségbiztosítók iránt érdeklődést mutat a Penta Group cseh-szlovák pénzügyi csoport (a Penta Holding Ltd. tagja), amely hosszú távú beruházásokat tervez az egészségügybe és az egészségbiztosításba fektetni (már vannak részvényei a Vzájomná Dovera biztosítónál, alapítói joggal rendelkezik a Sideria – Istota biztosítónál és jelenleg tárgyal az Apolló egészségbiztosító megvételéről). Tervezi többek között a betegek menedzselését és 24 órás telefonszolgálat létrehozását, az orvosi ellátás szakszerűségének ellenőrzését.

Új egészségbiztosítók létrehozását tervezi a Szlovák Orvosi Kamara, a Szlovákiai Városok és Községek Szövetsége, valamint az Union Biztosító. Azonban pontos terveket és kalkulációt egyelőre nem lehet készíteni, mivel az elkövetkező hónapokban további törvénymódosítások várhatók. Ezért jelenleg a monitorozás és elemzés szintjén marad az új egészségbiztosítók alapításának ügye.

Elsőként magán kiegészítő egészségbiztosítást az Union Biztosító kínált. A ZDRAVIE PLUS szolgáltatói csomag két kerületben (Pozsony és Nagyszombat) áll rendelkezésre a lakosság részére. Célja a megelőző vizsgálatok lehetővé tétele az egészségi állapot teljes kivizsgálására, az ambuláns ellátáshoz való hozzáférés javítása (várakozás nélküli orvosi vizit bejelentkezési telefonközpont segítségével), valamint magasabb komfortfokozatú kórházi elhelyezés és szolgáltatások. Az Union Biztosító csak olyan megbízható kórházakkal, szakrendelőkkel, illetve egészségügyi centrumokkal köt szerződést, amelyek kielégítik ügyfeleik igényeit, s ezzel hozzájárulnak az egészségügyi intézmények közötti versenyhez.

A ZDRAVIE PLUS szolgáltatói csomagon belül három típust különböztetnek meg:

- PREMIUM alapcsomag - havi 170 koronába kerül, és főleg aktív korú elfoglalt emberek számára ajánlják.

- TOP - havi 420 koronába kerül, igényesebbek részére, akik különös hangsúlyt fektetnek egészségi állapotuk figyelésére, és külföldre is kiterjedő egészségügyi szolgáltatást garantál.

- EXCELENT – 620 koronába kerül és teljes körű szolgáltatói csomagot kínál, valamint luxus kórházi elhelyezést is biztosít.

Csehország

Csehországban az egészségügy reformjának koncepciója, amelyet az Egészségügyi Minisztérium terjesztett elő 2004. november 15-én, erősíti az egészségbiztosítók működése feletti állami ellenőrzést, az egészségügyi ellátás állami forrásokból történő finanszírozását részesíti előnyben, és egyelőre nem támogatja a magánbiztosítás és a co-payment bevezetését. Ugyanezt tükrözi a koncepció átdolgozott és 2005. január végén kiadott változata is. Mindemellett egyre sürgetőbbé válik a magánbiztosítás megfelelő szabályozása és az adósságok megszüntetése is. Az egészségügyi intézményhálózat hozzáférhetősége és a privatizáció tárgyában komoly vita folyik az Egészségügyi Minisztérium, az egészségbiztosítók, a szakmai szervezetek és szakszervezetek között.

9. Az önkéntes egészségbiztosítás által finanszírozott ellátások

Juttatások köre

Az önkéntes egészségbiztosítás az Európai Unióban a szolgáltatások széles körét fedezi, és a juttatások egész sorát nyújtja a kórházi költségek teljes térítésétől a kozmetikai műtétig vagy az alternatív kezelés kifizetéséig. A helyettesítő önkéntes egészségbiztosítás nyújtja a legátfogóbb juttatási csomagokat – többnyire az állami beavatkozás eredményeként –, melyek hasonlóak a kötelező egészségügyi rendszer által nyújtott juttatásokhoz. Azonban a pótló és kiegészítő önkéntes egészségbiztosítás juttatásai nincsenek szabályozva, így a biztosítók szabadon határozhatják meg az általuk nyújtott csomagok terjedelmét. Sok tagállamban ezért igen elterjedtek ezek a biztosítási formák, és az egyéneknek széles választási lehetőségük van – különböző fedezeti szintekkel, fizetési mechanizmussal, térítési módszerrel, költség megosztással, és plafonok meghatározásával.

Számos juttatást kizárhatnak a kiegészítő fedezetből. Az Egyesült Királyságban például a kiegészítő önkéntes egészségbiztosítás nem fedez előzetesen fennálló vagy krónikus betegségeket, mint diabetes, sclerosis multiplex, és asthma. E mellett kizárásra kerülnek a baleseti és sürgősségi felvételek, terhesség és szülés, művesekezelés, szervátültetés, HIV/AIDS fertőzés, ambuláns gyógyszerek és sebkötözések, terméketlenség, megelőző kezelés, kábítószer használat, öncsonkítás, kozmetikai műtét, nemi átoperálás, mozgást támogató segédeszközök, kísérleti kezelés és gyógyszerek, háborús sérülések, veszélyes tevékenységből eredő sérülések. Az utóbbi néhány év során – a luxus vagy magasabb színvonalú elhelyezés mellett – több EU tagállam nyújtott fix készpénzfizetéses biztosítást (health cash plans). Az Egyesült Királyságban becslések szerint 7,4 millió embert fedett le a készpénzfizetéses biztosítás 1999 végén, ez 2,5%-kal magasabb az előző évhez képest.

Térítés

Az önkéntes egészségbiztosítás juttatásai történhetnek készpénz formájában (visszatérítés útján vagy egy meghatározott összeg közvetlen kifizetésével), vagy természetbeni juttatás formájában (egészségügyi szolgáltatások közvetlen nyújtásával). A térítéses rendszer megköveteli az előfizetőtől, hogy fizesse ki az ellátás költségét, amit majd később visszaigényelhet. E szerint a norma szerint működik az önkéntes egészségbiztosítás Belgiumban, Dániában, Németországban és Hollandiában, és kisebb mértékben Ausztriában, Franciaországban és Spanyolországban.

Költségmegosztás

A juttatások plafonja (ceilings on benefits), a fix önrész (deductible – adott időszakra meghatározott összeg, amely fölött a biztosítás térít) és az önrészesedés (co-payment) formájában megjelenő költségmegosztás célja az, hogy növelje az előfizetőknek az egészségügyi költségekre irányuló tudatosságát és csökkentse a fedezet költségszintjét. A költségmegosztás mértéke jelentősen eltér a különböző tagállamokban, de felfedezhető az a tendencia, hogy a biztosítók egyre inkább támaszkodnak rá, mint a bevétel biztosításának eszközére. Ösztönzési formának tekinthető a „no claims bonus”, vagyis külön juttatás, ha az előfizetők nem jelentkeznek térítési igénnyel. Bár ezt sokan a költségvisszafogás hatásos eszközének tekintik, mások szerint a kezelés minél további elhalasztásához vezet.

Az ellátók választása

A legtöbb kiegészítő önkéntes egészségbiztosítási rendszer célja az előfizetők választási lehetőségeinek szélesítése, ahol alkalom nyílik mind az állami, mind a magán szektorban praktizáló orvosok igénybevételére. A pótló és a helyettesítő biztosítások szintén lehetővé tehetik az ellátók szélesebb körű választását.

Az előnyben részesített ellátó hálózatok (preferred provider networks - PPNs) használatán keresztül, vagy a biztosítók és az ellátók integrációjának következtében történő választás-korlátozás mértéke jelentősen eltér a különböző tagállamokban. Egészében véve az előnyben részesített ellátó hálózatok és az integrált ellátás csekély szerepet játszik a legtöbb tagállamban, bár néhányban megfigyelhető a legnagyobb biztosítók között létesülő vertikális integráció bizonyos formáinak tendenciája.

Franciaországban a nagyobb önkéntes egészségbiztosítók próbálnak létrehozni egy PPN-t, bár nem létezik egy általános tendencia a vertikális integráció felé, részben az amerikai típusú HMO-król alkotott negatív közvélemény miatt. Belgiumban korlátozott sikerrel járt az integrált ellátó rendszerekkel való kísérletezés a kölcsönös biztosítási szövetségekben történő orvosi kezelésre.

Az önkéntes egészségbiztosítás juttatásainak köre országonként

	Pótló	Kiegészítő
Ausztria	· a kórházi per diem biztosítás · alternatív medicina/ természetgyógyászati szolgáltatások költségeinek fedezése · fogorvosi ellátás	· magasabb színvonalú elhelyezés a fekvőbeteg gyógyintézetben · a beteg által megválasztott kezelőorvos igénybevétele · a várakozási idő lerövidítése a laboratóriumi, illetve terápiás szolgáltatásokhoz · a kórházi ellátás biztosítása fedezi az elhelyezés és a kezelés költségeit, a kórházban nyújtott szakellátással kapcsolatos szolgáltatásokat · az ambuláns orvosi ellátás: rendelői vizit, otthoni vizit, gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök költségei

	Pótló	Kiegészítő
Belgium	· a kötelező egészségbiztosítás által megkövetelt fekvő- és járóbeteg önrészesedés · a kötelező társadalombiztosítási rendszer által nem fedezett szolgáltatások, mint szállítás/utazás, vagy az otthonápolással kapcsolatos co-payment kifizetése	· kórházi tartózkodás során a különszoba extra költségei vagy a gyógyszerköltségek

	Pótló	Kiegészítő
Dánia	· fogorvosi ellátás, gyógyszerek, fizioterápia, illetve látásjavító eszközök költségeinek önrésze	· magánkórházban való ellátás · külföldön történő kórházi ellátás · „kritikus betegség” előfordulásakor fizetendő egyetlen nagy összegű térítés

	Pótló	Kiegészítő
Egyesült Királyság	· fogászati ellátás · magánkórházi ellátás · alternatív gyógyászati eljárások · készpénz juttatások	· kényelmesebb elhelyezés a fekvőbeteg gyógyintézetben · a különféle elektív eljárások tekintetében a hosszú várakozási idők fokozhatják a keresletet · krónikus ellátás

	Pótló	Kiegészítő
Finnország	· utazási költségek · az állami szektor bizonyos kórház költségeinek fedezése · az önkéntes egészségügyi magánbiztosítás alárendelt szerepet játszik, főleg a különféle életbiztosítási és balesetbiztosítási szerződésekkel kapcsolatosan kifizetett egészségügyi ellátási költségekre vonatkozik	· gyorsabb hozzáférés a kórházi ellátáshoz · választási lehetőség megnövelése magánkórházi elhelyezéssel · egyre többen kötnek gyermekgyógyászati kiegészítő biztosítást, hogy akut esetekben gyermekeiket magánpraxis keretei között kezeljék · rehabilitációs célokra kötött magánbiztosítás

	Pótló	Kiegészítő
Franciaország	· önrészesedési összegek, melyekre a kötelező biztosítás nem, vagy csekély mértékben nyújt fedezetet · kórházi per diem biztosítás · otthoni segítségnyújtás · az álmi szektorból kizárt kezelések	· magánszoba fekvőbeteg gyógyintézetben, luxus szolgáltatások · szakorvosi konzultáció gyorsabb elérhetősége · fogászati és a szemészeti ellátás · a kiegészítő biztosítást nyújtó szervezetek kompenzálják a betegek által ténylegesen kifizetett összeg, illetve a kötelező egészségbiztosítási rendszer által nyújtott finanszírozás közötti különbözetet

	Pótló	Kiegészítő
Görögország	· napi készpénzjuttatás kórházi tartózkodásra	· az ellátáshoz való gyorsabb hozzáférés · magánszolgáltatók által nyújtott szolgáltatások (magánpraxist folytató orvosok, magántulajdonú diagnosztikai központok, magánklinikák, kórházak) · kiegészítő szolgáltatások, melyek nem szerepelnek a kötelező egészségbiztosítási rendszer által nyújtott ellátások körében

	Pótló	Kiegészítő
Hollandia	· költségtérítés bármely olyan összeg után, amelyet a biztosított orvosi ellátásért fizetett ki · gyógyszerköltségekhez való hozzájárulás · alternatív kezelések térítése · fogászati ellátás · határon kívül történő kezelések	· gyorsabb hozzáférés az akut és krónikus ellátáshoz · a biztosítottak szabadon választhatnak alapellátást nyújtó szakembert, szakorvost, kórházat, fogorvost, szülészt, védőnőt, fizioterapeutát, gyógytornászt/masszőrt vagy logopédust

	Pótló	Kiegészítő
Írország	· járóbeteg konzílium · röntgen és laboratóriumi vizsgálatok · kórházi per diem juttatás · alternatív kezelések · lábadozás ápolóotthonban · anyasági juttatások · fekvőbeteg és nappali ellátás konzílium díjai	· gyorsabb hozzáférés a szolgáltatásokhoz · magánkórházban, vagy közkórház magánkórtermében való elhelyezés költségei (benne nappali sebészet) · gyógyszerköltségekhez való hozzájárulás

	Pótló	Kiegészítő
Luxemburg	· a kötelező biztosítás által nem fedezett kórházi költségek (co-payment) · a műtét előtti és műtét utáni kezeléssel kapcsolatos költségek · a kötelező biztosítás által nem fedezett műfogsorok, fogászati protézisek · a lábadozással kapcsolatosan felmerülő költségek · külföldön elvégzett diagnosztikai, műtéti és kórházi költségek · külföldi utazások alatt felmerülő egészségügyi költségek	· a fekvőbeteg gyógyintézeti külön kórteremért fizetendő felár, luxus szolgáltatások

	Pótló	Kiegészítő
Németország	· napi készpénzjuttatás kórházi tartózkodásra · fogászati ellátás · járóbeteg ellátás	· kórházi külön kórtermek igénybevételével járó extra költségek fedezése, luxus szolgáltatások · a főorvos által közvetlenül végzett kezeléssel kapcsolatos extra kiadások fedezése · alternatív kezelések · szakellátás szabad orvosválasztással

	Pótló	Kiegészítő
Olaszország	· kötelező biztosítás által nem térített szolgáltatások · fogászati ellátás · kórházi per diem biztosítás · az egynapos kórházi szolgáltatások és intervenciók	· nagyobb választási lehetőség az ellátók terén · jobb hozzáférés a magánkórházakhoz · leginkább igényelt egészségügyi magánszolgáltatások a diagnosztikai eljárások és az ambuláns szakellátás

	Pótló	Kiegészítő
Portugália	· fogászati ellátás · készpénz juttatások · co-paymentek térítése · szemészeti ellátás · gyógyszerköltségek térítése	· magánellátókhoz való hozzáférés lehetősége

	Pótló	Kiegészítő
Spanyolország	· az állami ellátórendszer által nem nyújtott fogászati szolgáltatások · megelőző szülészeti-nőgyógyászati ellátások · az alternatív gyógyászati eljárások · készpénz juttatások · a munkavégzéssel összefüggő balesetek és betegségek ellátása, táppénz · a közalkalmazottakat és hozzátartozóikat kölcsönös biztosítási alapok révén biztosítják, amelyek más szociális ellátásokat is nyújtanak	· nagyobb választási lehetőség az ellátók terén · luxus szolgáltatások

	Pótló	Kiegészítő
Svédország	· alternatív gyógyászati eljárások · fogászati ellátás · gyógyszer költségek térítése · co-payment kifizetése orvosi eljárások, felépülés/lábadozás, betegszállítás költségei	· gyorsabb hozzáférés az elektív szakellátáshoz · magánkórházakhoz való hozzáférés

	Pótló	Kiegészítő
Cseh Köztársaság	–	· külföldi állampolgárok részére · az állami rendszer által nem nyújtott szolgáltatások (kozmetikai műtét, bizonyos fogászati ellátás, kezelés külföldön)

	Pótló	Kiegészítő
Szlovákia	–	· utazási biztosítás · kényelmi szolgáltatások (magasabb komfortfokozat, várakozás nélküli vizit stb).

10. Következtetések

Az Európai Unió tagállamaiban működő önkéntes egészségpénztárak tevékenységével kapcsolatosan 3 fő jellegzetesség látszik kibontakozni:

• az önkéntes egészségbiztosítás nem ad megfelelő értéket az igénybevevő pénzéért és az iránta való kereslet is csökken néhány európai országban;
• az a tendencia alakult ki, hogy a tagállamok csökkentik vagy akár el is törlik a korábban létezett adókedvezményeket, mivel azok érdemben nem ösztönzik a keresletet, ehelyett költséges és regresszív támogatást jelentenek a jómódúak számára;
• az egészségügyi magánbiztosítottak az EU-ban nem jutnak megfelelő információkhoz lehetőségeikről.

Ezeket és más, ezekhez kapcsolódó megállapításokat az alábbi tényekkel lehet alátámasztani

Az önkéntes egészségbiztosítás drága és nem ad elegendő értéket a pénzért

- pl. az Egyesült Királyságban az ezredfordulón átlagosan 442 font biztosítási díj befizetés jutott fejenként az önkéntes biztosítással (egyéni vagy vállalati) rendelkező személyekre, miközben a 15-64 éves egyének számára nyújtott egészségügyi szolgáltatásokra az NHS fejenként 365 fontot költött;

- ugyancsak pl. az Egyesült Királyság vonatkozásában elmondható, hogy az NHS jobb értéket kínál a pénzért, mert átfogó jogosultsággal jár, míg a magánbiztosítók általában nem fedezik a szerződés megkötésének időpontjában fennálló vagy krónikus betegségek és/vagy kóros állapotok kezelésével kapcsolatos költségeket.

- ugyanakkor az állami egészségügyi rendszerek általában ellátják ezeknek a kórfolyamatoknak/kóros állapotoknak a többségét, melyek közül néhány rendkívül költséges, sőt ezen felül rendszerint fedezik egyebek között az akut ellátást, az elme-egészségügyi szolgáltatásokat, a tanulási zavarok kezelését, valamint egyéb közösségi egészségügyi szolgáltatásokat.

Az önkéntes egészségbiztosítás igénybevevői elsősorban a nagy keresettel rendelkező személyek

- a legtöbb önkéntes biztosítást kötő személy az EU-ban a nagy jövedelmekkel rendelkező vagy nagy keresetű polgárok közé tartozik;

- az önkéntes egészségbiztosítást megkötő személyek számának növekedése legnagyobbrészt a csoportos önkéntes egészségbiztosítást vásárló embereknek (alkalmazottaknak) tudható be; a csoportosan fizetendő díjak egy személyre jutó összege jóval alacsonyabb és itt az évenkénti áremelkedések is szerényebb mértékűek.

Mivel az adókedvezmények nem tekinthetők hatékonyaknak, ezért a legtöbb kormány csökkentette azok mértékét vagy teljesen megszüntette alkalmazásukat

- jelenleg nincsen adókedvezmény Belgiumban, Dániában, Finnországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban, továbbá csak csekély szintű adókönnyítések vannak hatályban Németországban és Hollandiában;

- az önkéntes egészségbiztosításra (pl. Írországban) adott adókedvezmények a kormányzatnak az egészségügyi közkiadások mintegy 2,5%-nyi értékét teszik ki; ennek a szubvenciónak az eltörlése a biztosítási díjak nettó összegének legalább egyharmados növekedését eredményezné;

- amennyiben pl. minden brit felnőtt polgár számára rendelkezésre állna az adókedvezmény lehetősége, a becslések szerint az eddigieken felül további legalább 1,8 millió embernek kellene még kötnie önkéntes egészségbiztosítást ahhoz, hogy ez az adókönnyítés önfinanszírozóvá válhasson;

- az adókedvezmények érvényesítése és bonyolítása adminisztrációs szempontból rendkívül komplex és további tranzakciós költségeket generál; azonfelül torzíthatja az árak révén közvetített visszajelzéseket, továbbá lehetőségeket nyithat a csaláshoz, valamint az adózás elkerülése számára.

A fogyasztók lefölözése

A lefölözés vagy kockázat szelekció (cream-skimming, risk selection) az a folyamat, amikor a biztosítók az átlag alatti kockázattal rendelkező vevőkör felvételét részesítik előnybe, míg az átlag feletti kockázatú egyének tagságát ellenzik. A lefölözés egyik következménye az, hogy bizonyos személyektől megtagadhatják a fedezethez való hozzáférést. De mivel az EU-ban a kötelező biztosítási fedezet igen széles körű, az önkéntes egészségbiztosításhoz való egyenlő hozzáférés, vagyis a méltányosság problémája csak annyiban jelent gondot, hogy az önkéntes egészségbiztosítás nem mint elsődleges védelmi forrás szerepel a megbetegedés ellen.

- Pl. Írországban a kvázi állami önkéntes egészségbiztosításhoz képest a profit-orientált biztosítás díjtételei a 19 év alattiaknak a számára 10%-kal alacsonyabbak, a 19-49 évesek számára 4%-kal alacsonyabbak, míg az 54 év felettiek számára már 20%-kal magasabbak;

- a kimazsolázás elkerülhető lenne a biztosítók közötti financiális kiegyenlítés megkövetelésével, bár ez csak Írországban és Hollandiában folyik, de ezekben az országokban is egyre több aggodalommal tekintenek azokra a felvetésekre, melyek szerint az effajta módszerek olyan kormányzati beavatkozásoknak minősülhetnek, amelyek sértik az egyetlen európai piac koncepcióját, illetve az azt biztosító jogszabályokat.

Az önkéntes egészségbiztosítás alááshatja a méltányosság elvének érvényesülését

- amennyiben az önkéntes egészségbiztosítás azzal az előnnyel jár, hogy az így biztosítottak gyorsabban jutnak hozzá a számukra megfelelő ellátáshoz, ez jelentős mértékben megnöveli a betegek esélyeinek egyenlőtlenségét;

- az önkéntes egészségbiztosítás negatív következményekkel járhat a szegényebb emberek számára: pl. az önkéntes biztosítást kötötteket gyakrabban szűrik rosszindulatú daganatok ellen, vagy a magánbiztosítottak gyakrabban járnak fogorvoshoz.

Az önkéntes egészségbiztosításnak negatív hatásai vannak az egészségügyi ellátórendszer egészére

- ha és amennyiben az orvosok egyaránt végeznek magángyakorlatot és közfinanszírozású praxisuk is van, valószínűsíthetően több időt áldoznak a magánbetegekre és ezáltal a többiekre csak rövidebb kezelési idő jut, illetve nem kizárt, hogy azok csak késleltetve jutnak hozzá a megfelelő ellátáshoz. Pl. az Egyesült Királyságban azt tapasztalták, hogy a legtöbb privát tevékenységet folytató szakorvos 25%-a kevesebb munkát végzett az állami egészségügyi rendszer keretei között, mind kollegái;

- léteznek bizonyos olyan önkéntes egészségbiztosítási szerződések, melyek értelmében a beteg (kész)pénzbeli támogatást kap, ha a közszférában (az állam által finanszírozott módon) kezelteti magát, mintsem a magánszektorban;

- pl. a spanyol közszféra dolgozói kisebb egészségügyi problémáikkal az önkéntes egészségbiztosítóhoz fordulnak, de ha nagyobb probléma van, akkor az állami egészségügyi ellátórendszerhez, így az állam kétszer is fizet utánuk;

- a nem bizonyítékokon alapuló eljárásmódok iránti kereslet révén az önkéntes egészségbiztosítás alááshatja azokat a kísérleteket, amelyek az egészségügyi ellátás minőségének javítására szolgálnak, erodálhatja az alapellátás kapuőr szerepét, továbbá hatástalaníthatja a kereslet csökkentése céljából bevezetett co-payment rendszert.

Az EU-ban működő biztosítóknak túlzottan magasak az adminisztrációs költségeik

- az adminisztrációs költségek pl. Angliában az NHS kórházi és közösségi egészségügyi szolgáltatásainak alig 5%-át teszik ki

- közvetlenül az ír piac liberalizálása után, 1996-ban a kvázi állami Voluntary Health Insurance Board adminisztrációs költségei a biztosítási díjakból származó bevételeknek mindössze 2%-át tették ki, míg ez az arány a profitorientált BUPA Ireland esetében 12% volt, később ezek a százalékos szintek emelkedő tendenciát mutattak bár, de az előbbi hányad még így is csak mintegy egyharmada az utóbbinak

- az EU biztosítók profitrátái magasabbak, mint az amerikai egészségfenntartó szervezeteké és az 1994-es deregulációt követően egyáltalán nem csökkentek szignifikáns mértékben.

Az EU fogyasztók nem jutnak megfelelő világos információkhoz

- az Európai Parlament egy a közelmúltban megjelent jelentése megállapítja, hogy az EU-ban élő fogyasztók csak nehezen tudnak olyan önkéntes egészségbiztosítási lehetőségeket találni, amelyek leírását és feltételeit könnyen megérthetik, valamint a biztosítások változatossága és sokfélesége gátolja őket az olyan összehasonlítások megtételében, hogy hol kapják meg befizetett pénzükért a legtöbb értéket;

- az önkéntes egészségbiztosítási szerződések kizárási feltételei nagyszámúak és a fogyasztók számára meglehetősen nehéz megítélni azokat.

A jövőben az EU önkéntes egészségbiztosítás piacot profit-orientált biztosítók fogják dominálni

- Számos EU tagállamban non-profit jellegű kölcsönös vagy előtakarékossági típusú szervezetek képezik az önkéntes egészségbiztosítási piac domináns részét és ezek számára gyakorta jelentenek előnyöket bizonyos adópreferenciák. Ugyanakkor azonban az eltérő adózás ellentétes lehet, vagy legalábbis nélkülözheti az összhangot a megfelelő EU szabályozással. A helyzet ennek következtében történő megváltozása esetében viszont valószínűsíthetően megfordul a helyzet és a domináns szerepet átveszik a profitérdekelt biztosítótársaságok.

Táblázatok

1. táblázat: Az önkéntes egészségbiztosítás kiadásai az egészségügy összkiadásainak százalékában

Ország	1998
Ausztria Belgium Dánia Egyesült Királyság Finnország for-profit non-profit Franciaország for-profit non-profit Görögország Hollandia for-profit non-profit Írország Luxemburg Németország Olaszország Portugália Spanyolország Svédország	7,1 2,0* 1,5 3,5 2,7 2,2 0,5 12,2 4,4 7,8 - 17,7 11,7 6,0 9,4 1,6** 6,9** 1,3** 1,7** 1,5** -

Forrás: OECD (2000)

* 1996, ** 1997.

Svédországról és Görögországról nincs adat.

2. táblázat: Az önkéntes egészségbiztosítási fedezet az EU-ban a lakosság százalékában

Ország	A lefedett lakosság százaléka
Ausztria Belgium Dánia Finnország Franciaország Németország Görögország Írország Olaszország Luxemburg Hollandia Portugália Spanyolország Svédország Egyesült Királyság	13 (kórház költségek) 21 (kórházi készpénzfizetés) 30 28 33 (gyermekek) 10 (felnőttek) 85 (co-payment) 20 (egyéb önkéntes egészségbiztosítás) 8,9* 10 42 5 75 (aktív lakosság) 28,9* 10 17,6 (benne 6,8% önkéntes egészségbiztosítással) 0,5 11,5

Forrás: WHO HIT country profiles

*Hollandia és Németország esetében a helyettesítő önkéntes egészségbiztosítás adatai

3. táblázat: Az önkéntes egészségbiztosítás profitrátái 11 EU tagállamban (biztosítási díj osztva a juttatásokkal)

Ország	1995	1998
Ausztria Belgium Dánia Finnország Franciaország Németország Olaszország Hollandia Portugália Spanyolország Egyesült Királyság	1,35 1,33 1,10 - 1,29 1,25 1,35 1,14 1,31 1,22 1,22	1,32 1,35 1,09 1,44 1,27 1,42 1,28 1,12 1,28 1,19 1,20

Forrás: CEA (1997, 2000)

4. táblázat: Az önkéntes egészségbiztosítás kiadásai az egészségügy magánkiadásainak százalékában az EU-ban

Ország	1990	1995	1997	1998
Ausztria Belgium Dánia Finnország Franciaország Németország Görögország Írország Olaszország Luxemburg Hollandia Portugália Spanyolország Egyesült Királyság	26,5 14,4 7,5 11,5 48,5 30,4 2,4 49,1 4,1 20,3 38,7 1,7 17,4 23,6	27,7 16,8 6,9 9,8 49,4 30,5 - 54,9 4,0 17,3 - 3,0 24,0 22,5	25,8 - 8,0 10,4 51,1 29,9 - - 4,1 17,8 72,9 - - 32,9	24,1 - 8,3 11,2 51,7 - - 38,8 - - 70,0 - - 24,5

Forrás: OECD, 2001; INE, 1998.

Svédországról nincs adat.

Irodalom

Regulating private health insurance in the European Union: the implications of single market legislation and competition policy

http://www.lse.ac.uk/collections/LSEHealthAndSocialCare/europeanConferenceOnHealthEconomics2004/EHPGPAPERS/EHPG2ThomsonMossialos.pdf

Funding health care: options for Europe

http://www.euro.who.int/observatory/Publications/20020524_21

Private insurance, public health

http://www.oecdobserver.org/news/fullstory.php/aid/566/Private_insurance,_public_health.html

Voluntary health insurance in the European Union

http://www.euro.who.int/observatory/Publications/20041014_3

EUROPA - MISSOC - Comparative Tables on Social Protection in the Member States

http://www.europa.eu.int/comm/employment_social/missoc/2003/index_chapitre2_en.htm

Private Health Insurance in OECD Countries - Policy Brief

http://www.oecd.org/dataoecd/42/6/33820355.pdf

Private Health Insurance in OECD Countries: The Benefits and Costs for Individuals and Health Systems

http://www.oecd.org/dataoecd/34/56/33698043.pdf

Private Health Insurance in France

http://www.oecd.org/dataoecd/35/11/30455292.pdf

Private Health Insurance in Ireland: A Case Study

http://www.oecd.org/dataoecd/58/19/29161332.pdf

Private Health Insurance in the Netherlands: A Case Study

http://www.oecd.org/dataoecd/19/57/34081266.pdf

Health Care Systems in Transition. The European Observatory on Health Systems and Policies, WHO, Regional Office for Europe, Copenhagen

European Commission. Eurostat. Key Figures on Health 2000-2003. Luxembourg: Office for Official Publications of the European Communities, 2001-2004.

The OECD Health Project - Private Health Insurance in OECD Countries

OECD Code 812004101P1

World Health Organization. The European Health Report 2002. Copenhagen 2002.

Közép-Kelet-Európa:

http://www.health.gov.sk

http://www.lepsiezdravie.sk

http://www.mzcr.cz/index.php?kategorie=195