2008. október 6., hétfő

Az igazi anya

Még sokan vártak az ambulancián, előre láttam, hogy nem tudom befejezni a rendelést időre, akkor sem, ha csak húsz percet szánok egy-egy betegre. Persze mindig jöhet olyan eset, ami komplikált, és az átlagosnál jóval több időt kell fordítani rá.

A lány továbbra sem szólt egy szót sem, csak az anya beszélt, időnként a nővére is közbeszólt. Semmiképpen nem akarják megtartani a gyereket, lemondanak róla, állami gondozásba fogják adni. Nem vihetik haza, ennek a kislánynak folytatni kell a tanulmányait - mondta az anya. Most kihagy egy félévet, beteget jelentenek, egy időre elköltöznek, de jövőre újra kezdi az első osztályt, és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Ahogy az anyára pillantottam, azon gondolkoztam, hogy olyan fiatal, ereje teljében levő asszony, még maga is szülhetne gyereket, vajon miért nem neveli fel ő, hiszen mégiscsak a saját unokája. Közben kiderült az is, hogy a kislány nővére már férjezett, és van egy 2 éves kisfia. Ő is felnevelhetné -gondolkoztam tovább -, akár a sajátjaként is, hiszen az édes testvérének a gyereke. Ilyesmi azonban bennük egyáltalán nem merült fel, sziklaszilárd elhatározással érkeztek, a kérdés már eleve el volt döntve. A nyakukban lógó ékszerekre tekintve meg kellett állapítanom, nem anyagi gondok akadályozzák őket, hogy felneveljék ezt a babát. Próbáltam finoman érdeklődni, hogy valamilyen más megoldás szóba jöhetne-e, de ettől szigorúan elzárkóztak. Hiába, a látszat nagyon nagy úr, mindennél fontosabb a jó hírnév megőrzése, azon nem eshet csorba, olykor még a vér is vízzé válhat. Természetesen semmi nem jogosított fel rá, hogy véleményt nyilvánítsak, nem avatkozhattam a magánéletükbe, nem ezért jöttek hozzám, az én feladatom más volt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy elhatározásuk megingathatatlan. Megírtam a leletet, elköszöntek, én pedig behívtam a következő beteget. Soha többé nem láttam őket.

Néhány hónap múlva megszületett Zsolti. Gyönyörű kisfiú, igazi szerelemgyerek, csak egy súlyos fejlődési rendellenességgel sújtva. Azonnal átkerült az intenzív osztályra, ahol megkezdődött a kivizsgálás, majd háromnapos korában elvégezték rajta a sürgősségi műtétet. Zsolti első hetei lélegeztető gépen teltek, óriási küzdelmet folytatott az életéért, bár be volt vetve a maximális intenzív terápia, a gyógyulása mégis nagyon lassan ment. Soha senki nem érdeklődött róla.

Mi ugyan mindannyian nagyon drukkoltunk neki, de ez valahogy mégsem volt az igazi. Az évek során alkalmam volt megtapasztalni, milyen ereje van a szülői szeretetnek a beteg gyerekek gyógyulásában, legyen az akár egy újszülött is. A szeretet és ragaszkodás, a gyógyulásba vetett hit átsugárzik a kis betegre, és csodákat művel. A legreménytelenebbnek látszó betegségből is meg lehet gyógyulni, csak nagyon akarni kell. Egy kisgyerek helyett persze ezt a szülőnek kell ezt megtenni.

Ekkor jelent meg Ilona. Egyszerű, tiszta ruhában, félénken kopogtatott az ajtón. Na azért nem teljesen váratlanul, csak úgy az utcáról sétált be az intenzív osztályra. Előtte telefonált a kezelőorvosa, és hivatalosan is megkért minket, engedjük be Ilonát az osztályra, Zsoltihoz jönne, őt akarja, jobban mondva szeretné meglátogatni. Nagyon szeretné örökbe fogadni, mert hallott róla, hogy van egy kisbaba, akit nem visznek haza. Ilona egy súlyos nőgyógyászati betegség miatt olyan műtéten esett át, hogy többé nem lehetett gyereke, harmincegy éves korában rokkantnyugdíjassá nyilvánították, a férjével azonban nem tudtak beletörődni abba, hogy ne neveljenek fel közösen egy kisgyereket.

Elmondta a nagy bánatát kezelőorvosának, és szépen kérte, próbáljon meg segíteni, ha tudomására jutna, hogy valaki lemond az újszülött babájáról. Félszegen jött az intenzív osztályra, leült az inkubátor mellé és csak nézte, nézte Zsoltit, le sem tudta a szemét venni a parányi emberkéről. Mindennap pontosan érkezett, a látogatás kezdetekor már ott toporgott az ajtó előtt, csak a legvégén ment el, néha gyengéden figyelmeztetni kellett, hogy lejárt az idő. Zsolti elkezdett gyógyulni, lekerült a lélegeztető gépről, kihúzták belőle a csöveket, már cumiból is megpróbálták etetni. Végre eljött a várva várt pillanat, amikor már infúzióra sem volt szükség, akkor vehette Ilona először kezébe Zsoltit és boldogan ölelte magához. Az osztály minden dolgozója körbeállta őket, volt, akinek könnybe lábadt a szeme.

Ilona sugárkezelése néhány hét múlva befejeződött, de már közben elkezdte intézni a gyámhatóságnál a hivatalos papírokat. Úgynevezett nyílt örökbefogadásra készültek, ez volt a leggyorsabb módja, hogy elvihessék a babát haza. Zsolti rohamosan javult, mondanom sem kell, hogy az osztály kedvence lett. Nagyon haragosan tudta követelni a magáét, már messziről megismertük a hangját, zengett az egész kórterem, ha csak néhány percnyit is késett az etetés. Többek között ez is annak volt a jele, hogy teljesen meggyógyult, és útra készen állt, hogy hazavigyék. Csodák csodája, sikerült néhány hét alatt az összes hivatalos engedélyt beszerezni, majd elérkezett a várva várt nagy nap, a hazaadás napja. Ilona férje is eljött, hogy együtt vigyék haza Zsoltit.

Eltelt néhány hónap, egyik nap az utcán véletlenül Ilonába botlottam, aki éppen babakocsit tolt, Zsoltit sétáltatta. Ilona öltözéke most is egyszerű volt, ő maga azonban ápolt és tiszta. Hanem a babakocsi, és benne a gyerek, az magáért beszélt. Groteszk módon, ma már nemcsak a lakás és az autó számít státuszszimbólumnak, hanem a babakocsi is, elárul egy s mást arról, ki fekszik benne. Zsolti hófehér, fodros sapkában és keményített, csipkés ingecskében, puha takaróval borítva, békésen aludt a kocsiban. Árgus tekintettel fürkésztem, vajon hogy megy a sora. A gyönyörű, jól fejlett, pufók arcocskájú csecsemő nyitogatni kezdte a szemét, gőgicsélt és azonnal rám mosolygott, ahogy odaléptem a babakocsihoz. Kell-e még ennél több bizonyíték egy kritikus szemű gyerekgyógyásznak? Megnyugodva vontam le a konzekvenciát, Zsoltit szeretik és igencsak jól bánnak vele. Tapasztalatból tudtam, hogy ilyen babakocsira bizony nehezen telik, pláne egy rokkantnyugdíjból -gondolkoztam - vajon hogyan kuporgatta össze Ilona az árát? Valószínűleg egyebeket megvonva magától. Csak egy takarékos asszony képes rá, ha valamire nagyon vágyódik, hogy a konyhapénzt úgy ossza be és csoportosítsa át, hogy a nagy spórolás nem tetten érhető, ám a hőn áhított dolog is előbb vagy utóbb megkerül. Csak álltam és néztem utánuk, és egy lányregénybe illő közhely jutott az eszembe, alighanem egy kisherceget sétáltatnak így, mint most a Zsoltit.

Eltelt néhány év, sokáig nem hallottam róluk, már kontrollra sem kellett járniuk, Zsolti teljesen meggyógyult. Egyik nap megint észrevettem Ilonát az utcán, és megszólítottam, ugyan mondjon már valamit magukról, hogy vannak, mi újság van velük. Zsolti nagy kópé - felelte. Imádja a gyerekeket, nagyon szeret játszani, nemrég íratták be az óvodába. Már egy hónapja járt oda, amikor az egyik reggel két anyuka összesúgott a hátuk mögött, és az egyik megjegyezte, hogy ez nem is az igazi anya. Sajnos elég hangosan ahhoz, hogy Zsolti is meghallja, aki újabban, mint egy kis radar, itta magába a szavakat és az új információkat, mindent tudni akart, és állandóan kérdezgetett, mindenre magyarázatot követelt. Elengedte Ilona kezét, szembefordult vele, szeme várakozással telt meg és nekiszegezte a kérdést: "Mama, mit jelent az, hogy igazi anya?"

Névjegy:Dr. Katona Márta egyetemi tanár

1976 óta dolgozom a Szegedi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikáján, amelynek 1990 óta vezetem az Újszülött Intenzív Osztályát. Érdeklődési köröm az újszülöttkori betegségek és a csecsemő-és gyermekkori szívbetegségek. Rendszeresen végzek Doppler-echocardiographiás vizsgálatokat, kandidátusi disszertációmat is ebből a témakörből írtam. Nagyon érdekel a magzati szívbetegségek diagnosztikája is, évek óta csinálok antenatalis ultrahang vizsgálatokat, foetalis echocardiographiával próbálom a súlyos rendellenességeket még a megszületés előtt felfedezni. Régóta oktatom az orvostanhallgatókat is.