Miért nem jön a privatizációval a várva várt tőkebevonás?




A tulajdonos váltástól önmagában egyáltalán nem lesz több pénz. Mivel a befektető nem azért fektet be, hogy pénzt hozzon, hanem azért, hogy a befektetett tőkéje minimum a saját forrásköltségeinél nagyobb mértékben megtérüljön (magyarán a pénzt nem hozni, hanem vinni akarja). Alapvető tévedés tehát a magánosítás és a tőkebevonás kérdésének összekeverése.

Az egészségügy konszolidálásához szükséges tőkebevonás sokkal alacsonyabb költséggel, lényegesen kisebb kockázattal, továbbá kontrollálhatóbban megvalósítható, ha az állam maga szervezi meg egy Nemzeti Egészségügyi Fejlesztési Alapon keresztül. Az alap a diákhitel rendszerhez hasonlatosan központi forrásbevonási technikákkal azonnal hozzájuthatna a szükséges többlet tőkéhez úgy, hogy közben nem veszélyeztetné sem az emberek ellátását, sem a rendszer működését, sem pedig a rendszer későbbi finanszírozhatóságát.

Mi a probléma a kórház privatizációval?

Önmagában a szolgáltatói oldal privatizációja, -feltéve a kötelező társadalombiztosítási rendszer érintetlenségét, illetve az állam erőteljes szabályozó képességét-; elvileg nem lenne problematikus. Kanadában például egy társadalombiztosítási elvek szerint szerveződő egészségbiztosítási rendszerben a szolgáltatásokat alapvetően privát szolgáltatók nyújtják, megfelelő szabályozás és ellenőrzés mellett.

Ugyanakkor egy dominánsan privát szolgáltatókon alapuló rendszer azonban sokkal komplexebb, sokkal kevésbé átlátható, sokkal bonyolultabb állami szabályozást igényel, mint egy közösségi (állami, önkormányzati) tulajdonlású rendszer, ami nem azt jelenti, hogy a privát egészségügyi szolgáltatóknak ne lehetne helye és szerepe az egészségügyi közszolgáltatások nyújtásában - egy kellően fejlett, erőteljesen szabályozott társadalombiztosítási rendszerben.

A probléma, hogy ma Magyarországon az állam még az állami tulajdonlású kórházaival kapcsolatosan sem tudja, mi történik a rendszerben, ezeket sem képes megfelelően szabályozni, irányítani és ellenőrizni. A privatizált egészségügyi szolgáltatók esetén jó okunk van feltételezni, hogy azokat még kevésbé sem lesz képes az állam átlátni, ellenőrizni. Ez egy megfelelően és erőteljesen szabályozott piac helyett egy szabályozatlan piac kialakulásához vezethet, amelynek eredményei e szektorban jósolhatóan katasztrofálisak.
A fentiekből következően ma Magyarországon a jelenlegi neoliberális piaci fundamentalista ideológia mentén megvalósítani szándékozott kórház privatizáció bizonyosan a szegények és az alsó-középosztály egészségügyi ellátásának drasztikus romlásához, és az egészségügyi kiadások drámai emelkedéséhez vezetne. Elsősorban azért, mert ideológiai alapon figyelmen kívül hagy minden olyan szakmai érvet, amely alapján fejlett állami társadalombiztosítási rendszerre van szükség, ahhoz, hogy ne alakulhassanak ki más országok példájából jól ismert anomáliák. Más szóval figyelmen kívül hagyja, hogy az egyes lépések sorrendje nem cserélhető fel.

Ez a probléma első lépésben igen gyorsan és igen könnyen az ellátórendszer összeomlásához vezethet (képzeljük el mi történik ha egy-két privatizált megyei kórház, vagy más, a progresszív ellátás csúcsán lévő intézmény fogja magát és csődbe megy). Az egészségügyi ellátórendszer összeomlása viszont nagyon könnyen maga alá temetheti a társadalombiztosítási rendszert is. Feltételezhető, hogy azok számára, akik a kórház privatizációt erőltetik, ez a végső cél a teljes egészségügy, és elsősorban az OEP privatizálása a korházprivatizáció után gyorsan kialakuló káosz felszámolása érdekében. Hallgathatnánk, hogy a magánegészségügy milyen hatékony, csak az állami OEP nem tudja ezt követni, ezért az sürgősen privatizálni kell. A magánbiztosítók pedig megoldanák az egészséges jómódúak gyógyítását és meghagynák a betegesebb szegényeket a lepusztult közkorházaknak.

Lehet-e az egészségügy rosszabb a mainál?

Az elmúlt 15 évben az egészségügyben olyan káosz alakult ki, az egészségügyi rendszer oly mértékben zilálódott szét, működése oly mértékben lehetetlenült el, hogy számos emberben joggal vetődik fel a kérdés: lehet-e még ennél rosszabb?

Lehet. Igen, lehet az egészséügy a mainál sokkal rosszabb.A privát szolgáltatókon és privát biztosításon alapuló rendszer ennél lényegesen rosszabb lehet: mert egészségi állapota, betegsége alapján csak az lesz ellátva, aki ezt meg is tudja fizetni közvetlenül vagy a biztosítási díján keresztül. Mert még a gazdagok is pillanatok alatt családostul tönkremehetnek anyagilag egy-egy komolyabb megbetegedés (pl. rák) kezelési költségei miatt. Mert mindenki, míg a gazdagok is magukra maradnak, mivel el fog tűnni a megbetegedések költségeinek katasztrofális anyagi kihatásai elleni társadalmi szintű védettség. Mert minél szegényebb és öregebb valaki, annál nagyobb az esélye a megbetegedésekre, ezért annál többet kell fizetnie a biztosításáért és az ellátásáért. Mert az orvosilag és szakmailag szükséges, viszont aktuálisan profitot nem termelő ellátások el fognak tűnni a rendszerből. Mert az egészségügyi ellátás szét fog szakadni gazdag és szegény ellátásra. Az egészségügyi ellátás ilyetén szétszakadása a társadalom szétszakadásához fog vezetni.

Nem szabad elfelejteni, hogy noha az egészségügy és a társadalombiztosítás elsődleges funkciója a betegek ellátása, illetőleg az egészség megőrzésének elősegítése, azonban ezen keresztül a valódi funkciója a társadalom integritásának, az összetartozás érzésnek a fenntartása, stabilizálása. Ez alapvetően nem érzelmi, hanem nagyon is gyakorlati kérdés. Ha a társadalom integritása megbomlik, ha egyes rétegek véglegesen és végletesen leszakadnak és még a reményük is elvész arra, hogy valaha is felzárkózhassanak, illetőleg a társadalom nem is akar foglalkozni velük, annak következményei beláthatatlanok. Nagyjából a dél-amerikai országok viszonyaival és közbiztonságával jellemezhető állapotok kialakulása fenyeget, ráadásul visszafordíthatatlanul.

Tehát igen, van a jelenleginél is rosszabb helyzet az egészségügyet illetően: a társadalom visszafordíthatatlan szétszakadása, az irreverzibilis délamerikanizálódás.

Van-e megoldás; és ha igen, mi az?

1.) Először is örökre le kell számolni az összes olyan illúzióval, amely az egészségügy problémáinak megoldását valamilyen privatizációs megoldástól várja

2.) Országos Egészségbiztosítási Pénztár szervezeti megerősítése, megújítása, az egészségügyi rendszer menedzsmentjének bevezetése
Az alapvető probléma a magyar egészségügyben, hogy az OEP a modern egészségügy 3 fő funkciójából (biztosító/finanszírozó, menedzsment, szolgáltató) a szükségs kettő helyett csak egyet lát el, pedig hozzá tartoznak a rendszer irányításának, menedzsmentjének funkciói is. Ezért is annyira nehéz küzdeni az ellátásszervező/irányított betegellátási rendszer ellen, mert olyan funkcióra kínálnak - egyébként rossz - megoldást, amire ténylegesen szükség lenne, de ma nincs ellátva.

3.) A korszerű gazdálkodás és tőkegazdálkodás rendszerének kialakítása - egységes egészségügyi számviteli rendszer kialakítása és kötelező bevezetése minden olyan szervezetre, amely egészségügyi közszolgáltatást nyújt, tulajdonformától függetlenül

Olyan egységes egészségügyi számviteli rendszer kidolgozása és bevezetése szükséges, amely rendezi a tőkével való gazdálkodás és a tőkével kapcsolatos költségek kérdéseit is. Ezt kötelezően ki kell terjeszteni minden olyan szolgáltatóra (akár privát, akár állami), amelyik közfinanszírozott egészségügyi közszolgáltatást nyújt.

4.) Nemzeti Egészségügyi Fejlesztési Alap létrehozása az egészségügy konszolidációs felzárkóztatására, majd a későbbiekben a fejlesztések, beruházások koordinált és az egészségpolitikai prioritásokkal összhangban lévő megvalósítására

Az alap egyrészt centralizálná az összes egészséggel kapcsolatos, ma különböző tárcáknál szétszórtan fellelhető forrásokat, másrészt ezen keresztül történhetne az EU források igénybe vétele is. Harmadrészt ezen keresztül történhetne magántőke bevonása az egészségügy fejlesztésébe. Így a magántőke tisztes és garantált hozamokhoz juthatna, de oly módon, hogy semmilyen módon nem veszélyeztethetné az egészségügy és a társadalombiztosítás egységét, integritását, működését.

Végezetül meg kell jegyezni, hogy az egészségügy és egészségbiztosítás 15-20 éve tartó pótcselekvések miatt elmaradt konszolidálása, megújítása és modernizálása nem várathat soká magára. Valamelyik éppen hatalmon lévő kormányra ez a csődtömeg egyszer csak rá fog omlani. Véleményünk szerint a fenti pontok egy tisztességes kormányzati program elemei lehetnek, amelyek lényege, hogy a fennálló társadalombiztosítási és közszolgáltatási rendszer keretei között kb. ilyen fő pontokon keresztül lehet belátható időn belül érdemben megújítani a rendszert.

Véleményünk szerint tehát a magyar egészségügy válságából az egyetlen kiutat az jelenti, ha kb. 20 évnyi teljesen szakszerűtlen, elhibázott, az egész rendszert valami egészen más privát rendszerrel felváltani akaró reformfolyamatot egyszer és mindenkorra megállítja a politika, és haladéktalanul nekikezd az egységes kockázatközösségen, kötelező részvételen (járulékfizetés) és szolidaritás elven felépülő társadalombiztosítási rendszer megújításához, illetőleg felépítéséhez.

Dr. Gilly Gyula
MSc in Health Services Management (University of London)
Dr. Szabó Alexandra
Egészségügyi Szakmenedzser (SE Egészségügyi Menedzserképző Központ)
Dr. Bene Krisztián