Az ÉS egyik számában Polónyi István: Miért fizetjük Kharont? címmel megjelent egy írás napjaink kedvenc témájáról. Érdemes elolvasni, mert igen jól összegzi azokat a paneleket, amelyek többé-kevésbé szinte azonos formában keringenek a médiában. Nem szokásom, de most nem tudok vita nélkül elmenni e dolgozat mellett. Nem vagyok orvos, csak egy rokkantnyugdíjas, akit a doktorok már harmadszor cibáltak vissza az Örök Vadászmezőkről. Úgy érzem, olyan eretnek gondolatokat is leírhatok, amit orvosok soha nem mondanak (mondhatnak) ki. Én viszont nagyon örülnék, ha legalább elgondolkodnának rajta.
Úgy tűnik mostanában, kicsinyke országunk lakossága eldöntötte, hogy az eddiginél is kevésbé kívánja megfizetni még a minimálisan elfogadható színvonalú egészségügyi ellátás költségeit sem. A társadalom döntött: továbbra sem fizeti meg az orvosokat, viszont valahogyan majd csak kierőszakolja (kihisztizi) magának az ellátást. Az elmúlt hetek médiaőrületének számos megnyilvánulása erre utal. Csak és kizárólag azt nehéz eldönteni, hogy a hálapénz témában kitört össznemzeti polémia szereplőiben a rosszindulat, a hazudozás, a szándékos maszatolási kényszer, vagy pedig a tárgyismeret teljes hiánya a nagyobb. A harsogó kakofóniában egy őszinte hang nem sok, de annyi sem hangzott el. A vita tárgyszerűségére, hangnemére valamint az azt mozgató indulatokra jellemző, hogy az egyik kereskedelmi csatornán (a TV2-n) egy kissé zilált kinézetű és idegrendszerű anyuka szó szerinti a következő nyilatkozatot adta: " ...amikor szültem, nem törődtek velem, szülés közben el is törött a kisfiam kulcscsontja. Mindez azért, mert nem adtam hálapénzt ...". A műsorvezető egy hanggal, egy grimasszal nem jelezte kételyét. Nem hiszem el, hogy a magyar egészségügyben - annak teljes anyagi-erkölcsi lecsúszása ellenére - olyan köztörvényes bűnözők dolgoznának, akik a hálapénz elmaradásáért "büntetésből" és szándékosan eltörjék egy újszülött csontját.
Egy rádióműsorban (a Klupádióban) egy általam (eddig) nagyra értékelt közgazdász professzor többször és következetesen úgy fejezte ki magát, hogy "a betegek meghalnak az orvos kezétől". Én meg úgy gondolom, hogy a betegek - jobbára - a betegségektől szoktak meghalni, minthogy a kenyér ára sem a "közgazdászok kezétől" lesz 200 forint, hanem az aszálytól. Persze mindez mellékes, de jól jelzi a kialakult hangnemet. Az viszont izgalmas, hogy miért most, miért így tört ki ez a "spontán" társadalmi elégedetlenség. Volt-e szerepe - és ha igen, akkor mekkora - Éger doktor, no meg Cser Ágnes, "diplomatikus" fellépésének (a porcelánboltban)? Volt-e szerepe Kökény doktor és persze az MSZP (részben akár jogosnak is tekinthető) sértettségének, amit az 50 százalékos fizetésemelés után bekövetkező sztrájkfenyegetés váltott ki? Lehet, hogy ez az igazi oka ennek az egész felhajtásnak? Meggyőződésem, hogy lehet, sőt nagyon valószínű, hogy ez. Valamit muszáj tenni, és ha a reform nem megy, akkor okozzunk skandalumot. Az mindig bejön, sőt némi demagógiával keverve még szavazatokat is hozhat. Tudom, ez egy kemény kijelentés, tehát ezt indokolni kell. Megpróbálom:
1. számú axióma : A magyar egészségügyben egyszerre van jelen a pazarlás és a szegénység.
Ez a nyolcvanas évek végén, a liberális "reformközgazdászok" (Kornai, Bokros, Csaba, Mihályi) által kitalált, egyébként nagyon szellemes mondat pontosan úgy működött a magyar egészségügy szervezetében, mint egy áttétes rákos daganat. Ráadásul ezt a mondatot mindenki elhitte. Pedig a cáfolata rettenetesen egyszerű: egy 300 $/év/fő költségvetési forrást felhasználó egészségügyi rendszer nem lehet pazarló. Ez pont olyan, mintha a közgazdász urak kijelentenék, hogy a 30 000 forintból élő nyugdíjas pazarlóan él. Pedig ha még egyáltalán él - és nem halt éhen - akkor biztos, hogy szó nem lehet pazarlásról. Ugyanígy: ha ez a magyar egészségügy még működik (döcögve, kínlódva, rosszul), akkor az sem pazarolhat. Világos, hogy miért volt szükség erre a szlogenre. Indokolni kellett, hogy egy helyes cél - az ország versenyképességének biztosítása - érdekében miért kell tőkét kivonni az egészségügyből. Ki is vontak rendesen. Valamennyi kormány. Az igaz sajnos, hogy ettől a versenyképességünk cseppet sem javult, de legalább az egészségügy minden eddiginél jobban tönkrement.
2. számú axióma : A TB (egészségügyi) járulék túl magas, csökkenteni kell, ha versenyben kívánunk maradni.
Ez az állítás igaz. Addig és csak addig, amíg megmaradunk a bérterhelés százalékában kifejezett mértékénél. Viszont az még inkább igaz, hogy egyetlen kórház sem tud - soha nem is tudott - "százalékért" röntgenfilmet venni a Kodaktól. Ezek a randa kapitalisták ugyanis azt jobbára pénzért adják. Márpedig százalék ide, százalék oda, pénzük nagyon-nagyon kevés van. Miért? Egyrészt, azért, mert a magyar bérszínvonal ott van, ahol van, másrészt meg azért, mert egy magyar kisvállalkozó, no meg annak az összes alkalmazottja jobbára minimálbéren van bejelentve. Vagy úgy se. Azután fizet járulékot. Már ha fizet egyáltalán, mert, többek között, a tb-járulék elkerülése is nemzeti sport minálunk. Ezt űzi is mindenki. Miért ne tenné? Az ellátást így is, úgy is megkapja. Mert az "jár" neki. Nos, hát ennek a "tehernek" a csökkentését követelik egyes közgazdászok. Minek is? Mennyi is az annyi?
Manapság 250-260 /állampolgár értékű a finanszírozásunk. Ez a szám a Lajtán túl legalább 1700-1800 /fő. Ez nyolcszoros szorzó. Elméletileg. Mert persze a magyar valóság még ennél is lényegesen rosszabb. Ma az egészségkassza költségvetése mintegy évi 400 milliárd. Ez tízmillió állampolgárra vetítve mindössze 151 /fő. Ennek az az oka, hogy igen nagy olyan ellátott réteg van, amely után senki nem fizet semmit a tb-nek. Ja, és hogy el ne felejtsem ezt a nemzeti sportot, minálunk mindenki még azzal támogatja, amivel csak tudja. Mást ne mondjak, például a törvényesség legfőbb őre, a legfőbb ügyész, ha jól emlékszem kimondta, hogy a magyar közszolgálati TV-nek - a törvény ellenére - nem is kellett befizetnie a munkatársai után a tb-t. (A futballcsapatokról most nem beszélek. Nekik már több kormány "elengedte".) És ez mit sem változtat azon, hogy a TV valamennyi dolgozójának, függetlenül attól, hogy nincs semmiféle biztosítása, változatlanul jár a teljes ellátás. A futball közben eltörött lábakat pedig csak be kell gipszelnie valamelyik doktornak. Gondolom, alanyi jogon, és "magától értendően" kvázi ingyen.
3. számú axióma: Minden magyar állampolgárnak, alkotmányos jogon jár a teljes körű, és magas szintű társadalmilag finanszírozott (tehát INGYENES) orvosi ellátás.
Ez a legfőbb tabu. Mindenki tudja, hogy ez az a mondat, amiből egy szó sem igaz, de mindenki úgy tesz mintha ... Pedig már az egyszeri cigányprímás is régen megmondta: "járni jár, csak nem jut!". Ez az, amihez nem lehet hozzányúlni. Az a párt, amelynek az egészségügyi (esetleg pénzügyi, lásd. Bokros Lajos) minisztere akár a leghalványabban utal arra, hogy ez talán mégse így van, sőt nem is így van jól, nem is szabad, hogy így legyen jól, az egészen biztos, hogy szedheti a sátorfáját, mert politikai öngyilkosságot követett el. Ettől pedig - pártállástól függetlenül - tartózkodni szoktak a miniszter urak. Én viszont - hál' isten - nem vagyok miniszter, ezért most megpróbálok néhány valódi és számomra megalapozottnak tűnő indokot felsorolni arra vonatkozóan, hogy miért reménytelen minden reformnak csúfolt átalakítás mindaddig, amíg ez a mondat szent és sérthetetlen. Nézzünk néhány példát: Tényként kell elfogadnunk, hogy a Suzuki Swiftben és a Volvóban furikázó embertársaink nem egyforma "egészségügyi" (sérülésügyi) kockázatot vállalnak. Nem egyforma a rózsadombi villában és a VIII. kerületi slumban élők életkilátása sem. Ezt lehet utálni, ettől lehet undorodni, de attól még a tény tény marad. A differenciát pedig az anyagi motívumok hozzák létre. És ami még rosszabb, az esélyeket is azok határozzák meg. Akinek módja van, rá az megveszi a Volvót, hogy a lehető legnagyobb legyen a "túlélési esélye", a biztonsága. Az is igaz viszont, hogy pusztán azért, mert nem mindenkinek telik Volvóra, még nem kell mindenkit belekényszeríteni a Trabantba.
Vajh - a politikai meggondoláson kívül - mi az a racionális indok, ami az egészségügyben görcsösen igyekszik fenntartani ezt az itt felejtett egyenlősdit, a nyomor egyenlőségét? A mai társadalomban ez nonszensz. Ma már van minálunk egy jómódú, fizetőképes réteg, amely akkor, amikor a gyerekének vagy önmagának szüksége van rá, mindent megtesz, hogy az elérhető legjobb ellátást kapja, vagy vásárolja meg. Ha ezt a törekvést törvényen kívül helyezik, megtiltják, akkor az egészen biztos, hogy féllegális, vagy illegális mederbe terelődik. (Sőt, esetleg kimegy Bécsbe.) Mindenki a "legjobbat" akarja megszerezni az egészségpiacon. A "legjobb" kórházat, a "legjobb" eszközöket, gyógyszereket, a legjobb "professzort". A MOK minden erőltetett magyarázatával szemben nyilvánvaló, hogy ez a hálapénznek a valódi oka, és nem az orvosok valóban gyalázatosan alacsony fizetését akceptáló "társadalmi együttérzés". Az mifelénk nem létező kategória. Egy nem régi, szomorú, és a sajtóban már publikált "esettanulmányon" jól lehet érzékeltetni ennek az "egyenlősdinek" az irracionalitását: Történt, hogy egy szívbeteg orvosnőt egy vidéki klinikán kivizsgálták, és megállapították, hogy egy speciális pacemakerre van szüksége. Mivel az kb. 300 000 forintba kerül, be kell tartani a tb által, előírt "hivatalos utat". A törvényes eljárás a következő: a klinika jelzi az "igényt" a tb-nek, a felülbíráló szakbizottság összeül, dönt, és az igényt "besorolja". A doktornő két hónap múlva került volna sorra. Spórolt a tb-nek, meghalt. A férjét csak az háborította fel, hogy annak ellenére, hogy "hivatalosan" - nem a doktornak, hanem a kórháznak kifizetve - szívesen megvásárolta volna az eszközt, ezt nem tehette meg. Mert "hivatalosan" nem lehet befizetni az állami egészségügybe, mert esetleg "jogtalan" előnyhöz jut az a szerencsétlen beteg. Miért van ez így? Mert sérül az "esélyegyenlőség". Gondolom, a halálhoz való egyenlő jog. Mi marad? Hát a hálapénz. A borítékban lévő 50 000, és egy kis mázli esetén a doktor benyúl a fiókjába és előveszi a szükséges gyógyszert, eszközt.
A jelenség általános. Csípőprotézis és csípőprotézis, stent és stent között óriási az ár-, és természetesen a minőségi különbség. Nagyon nem mindegy, hogy mit "vesz elő" a doktor. Nem mindegy, hogy hány év múlva fog kilazulni az a protézis, nem mindegy, hogy egy beteget hányszor kell még életében reoperálni. Ez a lényeg, és nem az egyágyas szoba. A kiválasztás pedig esetleges és "hálapénzzel" nagyon is befolyásolható. Mással nem. Pedig ha - a tényekkel szembenézve - a folyamatot tisztességgel rendezni tudnák, akkor a hivatalosan befolyt összegek visszaforgatásával a fizetőképtelen (vagy fizetni nem akaró) rétegek ellátási szintje is megemelhető volna. Azt ugyanis tényleg és kőkeményen biztosítania kell az államnak, hogy a legálisan megvásárolt szolgáltatási többletek forrása ne mások rovására képződjön.
4. számú axióma : Az orvosok érdeke a hálapénzrendszer fenntartása.
Ez viszont nyilvánvalóan NEM IGAZ! Senki, soha, sehol nem kap olyan olcsón "kiemelt" ellátást, mint a magyar egészségügyben a fizetőképes (vagy a fizetőképesnek látszó) beteg. Nézzük a részleteket! A össztársadalmi ráfordítás színvonala állandósítja a mindenkori egészségkassza nyomorát. Ez a "nyomor" határozza meg a HBCS értékeket. Ezek elégtelenek a teljes körű, európai színvonalú ellátás biztosításához. Tehát az ellátás vagy nem teljes körű, vagy nem európai színvonalú. Ez közhely. Az állam közel 15 éve adós az alapellátási szint definiálásával. Senki nem tudja, hogy mi az, ami tb alapon "jár" a betegnek és mi az, ami "nem jár". Még mindig nem a színes televíziós különszobáról beszélek, hanem a gyógyítás tárgyi és személyi feltételeinek eltéréseiről. A diagnosztikai lehetőségek, a gyógyítási eljárások, az orvostechnikai eszközök, a gyógyszerek, a gyógyászati segédeszközök minősége (és természetesen ára) igen széles alternatív választást biztosít az orvosnak. Nagyon nem mindegy, hogy egy lábtörést konzervatív módon (olcsón és lassan), vagy korszerű operatív beavatkozással (drágán és gyorsan) kezelnek. Egyik sem "műhiba", mindkét esetben a beteg nagy valószínűséggel meggyógyul. Mondjuk, az nem mindegy, hogyan. Van némi különbség abban, hogy egy törött lábú 5 éves gyereket hetekig "húzatnak" (mert olcsó), vagy a műtét után három nappal vidáman (és drágán) kint mankózik a folyosón és a hét végén már otthonában van. Az az érdekes, hogy minálunk az orvosok általában a második, a kórházak gazdasági igazgatói az első verziót preferálják. Azt viszont senki nem tudja (nem akarja) deklarálni, hogy melyik eljárás az, ami JÁR. Tehát a betegnek elemi érdeke, hogy a döntést befolyásolja. Mivel? Hát természetesen pénzzel. A doktornak csúsztatott tízezer forinttal meg tud venni magának egy százezer forintos többletszolgáltatást. Ez aztán a jó buli! Egészen más probléma a személyi feltételek befolyásolása. Nagyon nem mindegy, hogy az esedékes műtétet az európai hírű professzor, vagy a jövőre szakvizsgázó rezidens végzi el. Melyik jár tb. alapon? Ki tudja?
5. számú axióma : Az orvosok irreális anyagi követeléseket támasztanak.
A sajtóban olvasom: "Napjaink aktuális (ál )közgazdasági kérdése, hogy csakugyan megszűnne-e a hálapénz, ha négyszeresére emelnék az orvosok fizetését? Könnyű belátni, hogy nem. Ha ez így lenne, akkor az a sebészorvos, aki napi két műtétjével (ötvenezer Ft/műtét) havonta kétmillió forint hálapénzt kap, már nyolcszázezer forint után azt kellene mondja, hogy köszöni, de nem fogadja el. De nem mondja. Sőt." Sőt. Meg huh, meg ej-ha is. Ehhez azért lenne néhány megjegyzésem:
- Honnan tetszik azt olyan biztosan tudni, hogy ki mit mondana, ha ...? Kipróbálta már valaha valaki is az elmúlt 50 évben, hogy mi történik akkor, ha - no nem négyszeres - csak úgy szimplán "kvázi tisztességes" bért adnának az orvosoknak? Szerintem nem. - Ha így van, ahogyan itt írva vagyon, sőt ez a modell általánosnak is mondható, akkor nem lenne célszerű teljesen megszüntetni az orvosok állami fizetését? Minek az nékik egyáltalán? Csinálják már az egészet hobbi alapon. Komolyra fordítva: ismerek olyan 15 éve az egészségügyben dolgozó sebészt (traumatológust, megjegyzem az is orvos) aki naponta átlagosan 4-6 órát tölt a műtőben (kettő-négy beteget operál meg egy "műszakban"), és még életében hálapénzként nem hogy 50 ezer forintot nem kapott, hanem még 10 ezret is csak két alkalommal. A napi átlagos paraszolvenciával megkeresett jövedelme kevesebb, mint 2000, azaz kettőezer forint. Azt is csak mostanában, mert az egyetem elvégzése után a szakmában eltöltött első 10, azaz tíz évben még a napi kávéjára sem telt belőle. A havi bére (most az emelés után) 142 000 forint. Gondolom, ki kellene próbálni, hogy mit szólna egy négyszeres fizetésemeléshez. Szerintem rá lehetne beszélni, hogy lemondjon a havi nettó 40 000 forintnyi hálapénzéről.
Ha vannak - én nem hiszem, de tegyük fel, hogy vannak vagy hárman - Magyarországon olyan orvosok, akik havi kétmilliót kaszálnak, akkor a négyszeres fizetésemelés után el tudok képzelni olyan módszereket, amivel meg lehetne gátolni a "szaktevékenységüket". Tulajdonképpen meg mindegy, hogy valaki közgazdász vagy (ál )közgazdász, azért nem ártana, hogyha már az egészségügyről ír cikket, akkor rászánna némi időt, hogy tájékozódjon (vagy legalább gondolkozzon). "De tényleg miért nem emelik EU-szintre az orvosok fizetését, miért marad el ennyire az EU átlagtól az orvosok keresete? Hát, azért mert mindnyájunké ugyanígy elmarad. Mert az ország gazdasági teljesítménye elmarad az EU átlagtól. Akkor természetesen együtt jár, hogy a keresetek is elmaradnak attól" - olvasom ugyanott. Teljes félreértés. Kit érdekel az EU átlag! Ismerek olyan európai színvonalon dolgozó elismert sebészt, aki bőven kiegyezne azzal, ha a jövedelme (a hálapénzt is beleértve) megközelítené a kórházban működő büfé tulajdonosának a jövedelmét.
Sőt, a legtöbb két-három szakvizsgás kórházi orvos oda lenne a boldogságtól, ha az ügyeleti órabére elérné akármelyik hidegburkoló felszámított órabérét. A televíziók hírolvasóiról nem beszélek. (Na ja. Az érdekérvényesítés.)
No és mi a szerző által javasolt megoldás? Hogyan lehet megszüntetni ezt az ocsmány hálapénzt: "Az orvosi ellátásról - meghatározott tarifa szerint - számlát ad ki az orvos, amit a beteg kifizet, s a pénzt majd számla alapján visszaigényeli az egészségügyi pénztártól: könynyű belátni, hogyha a beteg a műtétért és az ellátásért fizet, mondjuk 180 ezer forintot, nem fog hálapénzt adni." No, nézzük: - "Meghatározott tarifa szerint". Tessék nekem már megmondani, ki fogja meghatározni ezt a "tarifát"? Az egészségbiztosító. Aki végül is nem más, mint maga az állam, végső soron a vevő. Az ötlet piliáns. Vezessük be mindenhol, az ABC-ben, az autószerelőnél, no meg a fodrásznál is! Mennyivel olcsóbb lenne az élet. Akármit vásárolok, én, a vevő fogom meghatározni a "tarifát". (Most arra ki se térek ki, hogy a rendes magyar szóhasználat szerint jobbára milyen szolgáltatást nyújtó lányoknak szokott "tarifája" lenni. Normális helyeken, a piacion a dolgoknak ára van. Ja, és az orvosi tevékenységnek meg honoráriuma.) Ráadásul, ha az árakat nem a piac, hanem az állam diktálja, hát ez az a rendszer, amit jó sokáig mifelénk szocializmusnak hívtak. Akkor se vált be. Most se fog. - Az orvos a "teljesítménye" szerint fog keresni? Sok műtét, sok pénz alapon? Normázni fogják? Bevezetik az accord-bérezést? Vagy ő csak számlát állít ki, a kórház meg kasszíroz? - "Számlát ad ki az orvos". Miért az orvos? Miért nem a kórház? Kivel van a beteg jogi kapcsolatban? Kinek van ellátási kötelezettsége: az orvosnak vagy a kórháznak? Ki dönti el, hogy ki operálja meg a beteget? Csak a "nagynevű professzorok" fognak ebben a rendszerben műteni? Ha a beteg "felkér" valakit, akkor az illető köteles azt elvállalni? Esetleg akkor is, ha nem is ért hozzá? - A számlában a valós költségek kerülnek feltüntetésre, vagy fikciók? A számlában külön soron fog szerepelni az orvos(ok), a műtős(ök), a nővér(ek), a gyógytornász(ok), és a liftes(ek) munkadíja? Mi van akkor, ha a beteg elszégyelli magát, ha az állam által nyújtott tényleges honoráriumokat meglátja? "Rövid idő alatt kialakul a betegek 'számlaérzékenysége', aligha fogják elnézni - a mai gyakorlatban szinte általánosnak tekinthető - el nem végzett szolgáltatások felszámolását." Ez a téma jellemzi a magyar média és az egészségüggyel foglalkozó újságírás tömény rosszindulatát és hozzá nem értését. Ez a kedvencem. Nézzük:
A sajtó hónapok óta visszatérő témája azoknak "a csaló orvosok leleplezése", akik jogtalan előnyszerzés érdekében nem átallnak hamisan kódolni. Így az "el nem végzett szolgáltatások felszámolásának" a bűnét követik el. Ennek a médiaheccnek nem lehet más célja (és főleg eredménye), mint hogy lejárassanak egy jobbára tisztességes szakmát.
- Ha "tényfeltáró" újságírók csak egy picit utána járnának a dolgoknak, akkor pontosan tudnák, hogy ez az egész "csalás-ügy" egy marhaság. A doktorok személy szerint nem érdekeltek abban, hogy menynyi HBCS-pontot teljesítenek. Fix fizetésük van, és az szemernyit sem változik attól, ha 10 vagy 1000 "pontot" vakarnak össze egy adott idő alatt.
Az viszont igaz, hogy a HBCS-értékek köszönő viszonyban sincsenek az egyes ellátások tényleges ráfordításival. Vannak a kórházban "jól tejelő" szakmák, és vannak "tömény ráfizetések". A biztosító maga szólítja fel az intézeteket az úgynevezett "keresztfinanszírozásra". Mi is ez? Az például, amikor a kitűnően "fizető" vesedialízis bevételeiből tartják fent a totális ráfizetéssel dolgozó traumatológiát (már ha még nem privatizálták ki az előbbit). Vagyis mi történik? Hát az egyik betegen "behozott" pénzből igyekeznek valahogyan tisztességesen ellátni egy másik beteget. A csalók.
- Az egész HBCS-rendszer, a maga "lebegtetett" pontjaival úgy rossz, ahogy kitalálták. Mikor is lenne valami értelme egyáltalán a teljesítményfinanszírozásnak? Akkor és csak akkor, ha szűk lenne a kórházi kapacitás, és az állam a nagyobb "fekvőbeteg-forgalmat" akarná preferálni. Mi mostanában a miniszterek legnagyobb gondja? Hogy "túlpörög" a kórházi rendszer. Vajh miért? Így mehetnék végig mondatról mondatra. Nem teszem, mert unom.
Kassai László
nyugdíjas vegyészmérnök
|
