Az Irányított Betegellátási Modell

bevezetésének

dogmatikai és jogszabályi háttere

Mint ahogyan azt már korábban kifejtettem, az irányított betegellátási modell gondolata az Amerikai Egyesült Államokban kialakult ellátásszervezési megoldásból, az ún. „Managed Care”-ből származik.

1 Maga az „irányított ellátás” mint kifejezés a „managed care” tükörfordítása. A managed care típusú ellátás- és finanszírozásszervezési koncepció az USA hagyományos fee-for-service típusú2 üzleti biztosítási rendszerében megfigyelhető súlyos problémák megoldására tett kísérletek eredményeként fejlődött ki. A managed care és az irányított ellátási modell ígérete, hogy a rendelkezésre álló forrásokból még több egészséget, egészségnyereséget állít elő a rendszer az ellátók szorosabb irányítása, szervezése, a betegutak optimalizálása, a prevenciós és gondozási (betegségmenedzselési) tevékenységek előtérbe helyezése és megfelelő finanszírozási, ösztönzési technikák alkalmazása révén.

Az intézmény sajátossága, hogy bonyolult szerződéses, ellenőrzési és finanszírozási eszközökkel a privát szektor próbálja megoldani azokat a súlyos problémákat, amelyek – elméletből is levezethető, megjósolható módon – törvényszerűen fellépnek egy privát szektorra alapozott, nem megfelelően szabályozott egészségügyi rendszerben. A managed care sikere abban rejlik az USA-ban, hogy sajátos megoldásaival és eszközeivel képes arra, hogy néhányat enyhítsen azon súlyos anomáliák közül, amelyek az USA privát egészségbiztosítási és privát egészségszolgáltatási piacán az adekvát állami szabályozás és beavatkozás hiányában törvényszerűen megjelennek. Számos managed care technika feltehetően átültethető más országok egészségügyi rendszereibe, azonban a managed care nem egy eszköze olyan problémák megoldására szolgál, amelyet az összes európai ország másképp, más logika szerint old meg.3

A „managed care” elnevezés tág gyűjtőfogalom. Különböző tulajdonosi, szervezeti formában működő és a legkülönfélébb rendszerirányítási technikákat alkalmazó szervezeteket illetnek e névvel. A managed care szervezetek (MCO) hatását, eredményességét a szakirodalomban széles körben elemzik. A „bizonyítékokon alapuló egészségpolitika” számára azonban nem lehet megítélni a managed care eredményességét, mert nincs elegendő bizonyíték arra, hogy e szervezetek ígért és vélt pozitív hatásaiból mi és milyen mértékben valósul meg. A managed care értékelésével kapcsolatos módszertani nehézséget az alábbi elméleti előkérdések okozzák:

a) A managed care szervezetek által alkalmazott technikák általában ismertek. Ezek speciális részletei azonban üzleti titkot képeznek, azaz pontosan azok a részletek nem ismertek, amelyek miatt egy adott managed care szervezet sikeres, míg egy másik látszólag ugyanolyan eszköztárral dolgozó szervezet sikertelen.

b) Az egyes alkalmazott technikák hatása izoláltan elemezhető, azonban az egyes managed care szervezetek sikeressége az együttesen és egyidejűleg alkalmazott technikák speciális kombinációján alapul, amiről nincs pontos információ, ugyanis üzleti titkot jelent.

c) Maguk az alkalmazott módszerek és kombinációik is folyamatosan fejlődnek, változnak, más szóval abban az időtávban, amely alatt a managed care szervezetek egészségi állapotra gyakorolt hatása értékelhető lenne (minimum 5-8 év), sokszor változnak meg az alkalmazott eszközök. Az egészségi állapot változása és az egyes intézkedések közötti ok-okozati kapcsolat ezért sem állítható fel.

d) A managed care eredményeit kizárólag a hagyományos fee-for-service alapon működő, for-profit üzleti biztosítók eredményeivel lehet összehasonlítani, mert az amerikai egészségügyben más összehasonlítási alap nincs, Európában pedig ilyen megoldás nincs. Az összehasonlító elemzések konklúziója, hogy a managed care szervezetek teljesítménye általában nem rosszabb a mérhető egészségnyereség és egyéb teljesítménymutatók tekintetében, mint a hagyományos üzleti biztosítók teljesítménye.4

e) Módszertanilag lehetetlen a managed care szervezetek teljesítményét bármilyen más modellel összevetni, továbbá ilyen ellátásszervezési megoldás Európában nem létezik. Ezért sem empirikus tapasztalat, sem más tudományos bizonyíték nem létezik arra vonatkozóan, hogy az európai egészségügyi rendszerekben a managed care modell bármiféle nettó hasznossággal járna a fennálló, történelmileg kialakult szolidaritáselvű, kötelező egészségbiztosítási rendszerekkel szemben. Számos szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a managed care rendszerhez hasonlatos ellátás- és finanszírozásszervezési megoldások Európában a XIX. században voltak megfigyelhetők, a jelenlegi szolidaritáselvű, kötelező egészségbiztosítási rendszerek előzményeiként. Más szóval a managed care az európai rendszerekhez képest nem előrelépést, hanem egy XIX. század első felére jellemző modell újrafeltalálását jelentené. E tekintetben az európai országokra univerzálisan jellemző szolidaritáselvű kötelező egészségbiztosítási rendszerek az amerikai managed care megoldások egy fejlettebb változatát jelentik. Az európai országokban pontosan azért vezették be a XIX. század második felében, illetőleg a XX. század első felében a kötelező egészségbiztosítási rendszereket, mert látható volt, hogy az egészségügyi piac problémái önkéntes egészségbiztosítási alapon nem kezelhetők megfelelően. Az európai országok egészségügyi rendszerei folyamatosan ugyanazokat a problémákat kell, hogy kezeljék, mint az amerikai managed care szervezetek, de ezeket számos esetben más eszközökkel oldják meg. A rendelkezésre álló tudományos bizonyítékok alapján ezt sokkal hatékonyabban teszik, mint az amerikai rendszer. Megjegyzendő, hogy az európai országok egészségügyi rendszereiben is számos olyan ellátás- és finanszírozásszervezési megoldás van jelen, mint amilyeneket a managed care szervezetek alkalmaznak (például: háziorvosok kapuőr szerepe5, fix fizetésért dolgozó orvosok, kapitációs finanszírozás6, ösztönzők tudatos beépítése a szolgáltatók finanszírozásába stb.). Az európai országok kötelező egészségbiztosítási rendszerei e tekintetben államilag menedzselt ellátást jelentenek, szemben az USA önkéntes és privát ellátásmenedzselési modelljével.

Összegzésképpen e helyütt elmondható, hogy ugyan számos adat áll rendelkezésre a managed care szervezetekről, működésükről, az általuk alkalmazott technikákról és azok hatásairól, de gyakorlatilag nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték a managed care szervezetekkel kapcsolatos pozitív elvárások teljesüléséről, illetve teljesülésük mértékéről. Ismert, hogy van valamilyen pozitív hatása a managed care szervezeteknek az amerikai üzleti biztosítókkal összehasonlítva, de nem ismert, hogy e pozitív hatások pontosan minek és milyen mértékben tulajdoníthatók, továbbá az sem ismert, hogy mindennek mi a relevanciája az európai országok egészségügyi rendszerei esetében.

Bár az Egyesült Államokban mindkét végletnek vannak hívei, a tendencia azt mutatja, hogy az USA egészségügyi rendszere egyre inkább a „B” irány felé történő eltolódást mutatja. Az ellenőrzött betegellátás (managed care) definíciója szerint az egészségügyi ellátást „átalánydíj” (capitation payment) fejében nagy magánvállalatok veszik adminisztratív ellenőrzésük alá (mindez azt jelenti, hogy vagy a – magán vagy állami – munkaadó, vagy egy közhivatal egy adott időtávra, általában egy hónapra, minden biztosított személy után előre fizet az MCO-nak egy, a tárgyalások alkalmával rögzített összeget). A biztosított személynek ezek után még térítési díjat (copayment) is kell fizetnie. Az Amerikai Egyesült Államokban a legtöbb biztosítottat ma már egy MCO fedezi.

Az irányított betegellátási rendszer (IBR) előjelei Magyarországon

A magyar „irányított betegellátási modell” az általános finanszírozási rendszertől eltérő konstrukcióban működtetett egészségügyi szolgáltatások szervezése. Kísérletet tesz arra, hogy az amerikai típusú managed care és az angol típusú fundholding rendszer tapasztalatai és előnyei beépüljenek a magyar egészségügybe. „Az IBR képes az egészségfejlesztést, a betegségmegelőzést és az egészségmegőrzést – mint prevenciót – a szolgáltatási alapcsomag részévé tenni. Ezzel az egészségügynek az egészségre gyakorolt hatása megnövekszik” – remélték a kísérletet útnak indítók.

Az IBR-ben a központilag begyűjtött, járulékból származó bevételeket az OEP korrigált fejkvóta segítségével elvileg – de csak virtuálisan – szétosztja az IBR-ben részt vevő ellátásszervezők között. A szétosztás alapja a kor és nem szerint kalkulált fejkvóta, az ellátásszervezőhöz tartozó lakossági kör száma, összetétele. Ez jelenti az ellátásszervező elvi folyószámlájának bevételi oldalát. Az elvi folyószámla kiadási oldalát az érintett lakosok által igénybe vett egészségügyi szolgáltatások OEP általi finanszírozási értéke adja. Az OEP valamennyi ellátásszervező részére elkülönített elvi folyószámlát vezet.

Az elszámolás alapelve, hogy amennyiben a szervező a költségvetési előirányzatnál jobban gazdálkodik a rábízott lakosokra jutó összeggel, vagyis a hozzá tartozó lakosok ellátását hatékonyabb módon szervezi meg, akkor megtakarítást könyvel el. A megmaradt összeg 50 százalékát szétosztják az ellátásszervezők között. Az így kapott összeget az ellátásszervező köteles beruházásra és fejlesztésre fordítani. A fennmaradó összeget az OEP pályázat útján kiemelt prevenciós tevékenységek támogatására fordítja.

A modelltől a rendszerig

Elsőként az ország hét pontján (Budapest, Csorna, Dombóvár, Kecskemét, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, valamint Veresegyház) mintegy 315 háziorvosi praxis félmillió páciense jut az úgynevezett irányított betegellátási modell (IBE) keretében az egészségügyi szolgáltatásokhoz. A négy éve zajló kísérlet lényege: annyi pénzből, amennyi az országban bárhol másutt ugyanennyi ember ellátására jut, nagyobb biztonságot és hosszabb, egészségesebb életet nyújtsanak a szervezők az adott területen élőknek. Ennek érdekében az egészségbiztosító az idetartozók gyógyítására szánt összeg felhasználását a helyi szakemberekre bízza. Azok pedig úgy szervezik az ellátást, hogy egy-egy beteg sorsát pontosan követhessék. A módszerrel megakadályozható a felesleges orvosi kezelés, de a helytelen terápia is. A háziorvosok anyagilag is érdekeltek, hogy betegük minél hosszabb ideig maradjon egészséges, ha viszont mégis megbetegszik, akkor csak a legszükségesebb, de lehető leghatékonyabb ellátást kapja. A modellek működésének legfontosabb tapasztalata, hogy szervezéssel az ellátás minőségének javítása mellett még fejlesztésekre is jut a rendelkezésre álló pénzből.

2003 januárjától az OEP 500 ezerről 1 millióra emelte az irányított betegellátásba bevont lakosok számát.

Az irányított betegellátási modell gondolata az alapítókban azért fogalmazódott meg, mert egy olyan új típusú egészségügyi ellátórendszer alapjait akarták megteremteni, amely:
– javítja az emberek életminőségét,
– közép- és hosszú távon növeli az egészségben eltöltött életévek számát és minőségét,
– a betegutak folyamatos nyomon követésével, tudatos megszervezésével, „több szem többet lát” alapon, kollegiális együttműködés keretében javítja a gyógyítás biztonságát,
– az egészségügyben rendelkezésre álló szűkös erőforrások ésszerűbb elosztásával, a felesleges párhuzamosságok csökkentésével pénzt szabadít fel az ellátórendszer jobb finanszírozására, a szakemberek (orvosok, szakdolgozók) jövedelmi helyzetének javítására,
– megváltoztatja az egészségügyben jelenleg működő finanszírozási rendszert, amely ösztönzi a kórházi és szakorvosi ellátásban a valósnál nagyobb teljesítmények lejelentését.

Az irányított betegellátási modellkísérlet gyakorlati megvalósítása 1999. július 1-jén kezdődött el, akkor 9 nyertes pályázó 160 ezer lakos ellátásának szervezésére kapott lehetőséget. A rendszer újabb pályázatok révén folyamatosan bővült. A legnagyobb arányú bővülésre 2001-ben, majd 2003-ban került sor. 2004 végére az ellátottak száma megközelítette a 2 millió lakost, az IBR-hez csatlakozott háziorvosi praxisok száma meghaladta az 1200-at, és egy-egy szervező már nem a kezdeti 20 ezer, hanem átlagosan 200 ezer körüli lakosról gondoskodott.7

A fejkvóta szerepe

Az egészségügy finanszírozásánál használatos fejkvóta a biztosító (finanszírozó) által a szolgáltatónak fizetett fix összeg, amit:

– meghatározott szolgáltatási csomagért,
– meghatározott biztosítottak után,
– meghatározott időszakra fizetnek.

A szolgáltatási csomag definiálása alapvető kérdés a fejkvóta alkalmazásánál, hiszen ezáltal kerül meghatározásra azon szolgáltatási kör, amit a szolgáltató a biztosítottak számára a fejkvóta alapján nyújtani köteles. A társadalombiztosítási rendszerekben nagyon nehéz megfogalmazni az ún. biztosítási alapcsomagot, vagyis azon szolgáltatások összességét, amelyekre a biztosított a fizetett járulékok fejében jogosult. A fejkvóta típusú finanszírozás esetén ezen meghatározás alapkövetelmény.

A biztosítottak száma viszonylag jól meghatározható, tehát érdemi problémát nem vet fel. Érdekes azonban az, hogy milyen mechanizmussal kerülhet be valaki a fejkvóta révén finanszírozott körbe. A klasszikus biztosítási elv (traditional indemnity) alapján kerülnek ebbe a körbe, például az Egyesült Államok finanszírozási rendszerében. Földrajzi alapú lakosságmegoszlás működik Nagy-Britanniában és Svédországban. Németországban és Hollandiában a betegbiztosítási alapok képezik a kockázatközösséget. A fejkvóta alapján finanszírozott időszak az esetek döntő többségében 1 év. Ennél hosszabb időszakot nehéz előre jelezni (sokat változhat egy egyén egészségi állapota egy év alatt), rövidebb időintervallum pedig túl nagy eltéréseket követne, ami már sokszor a teljesítményfinanszírozáshoz közelítene.

Hangsúlyozandó, hogy a fejkvóta típusú finanszírozásnak nem kizárólagos alkalmazási területe az irányított betegellátás. Magyarországon is használjuk a fejkvóta típusú finanszírozást, például a háziorvosi ellátás esetében. A nemzetközi gyakorlatban a fejkvótát a forrásallokáció eszközeként vagy kockázatmegosztó elemként értelmezik, attól függően, hogy milyen környezetben alkalmazzák. A forrásallokációs megközelítés esetében a rendelkezésre álló forrásokat kell szétosztani meghatározott szempontok szerint, például, amint már említettük, területi alapon vagy több biztosító (finanszírozó) között. A kockázatmegosztás eszközeként a piacon szereplő biztosítók vagy szolgáltatók finanszírozását igyekeznek a lefedett kockázatközösséghez vagy ellátott lakossághoz igazítani. A klasszikus magyar finanszírozási rendszerben területi alapú forrásallokáció nincs, az irányított betegellátási modell fejkvótája viszont közelíti a forrásallokációs megközelítést a modellszervezői körben.8

Az irányított betegellátási rendszerről szóló 331/2005. (XII. 29.) Korm. rendelet

Kiindulópontként hangsúlyozni kell, hogy a rendelet hatálya az Országos Egészségbiztosítási Pénztárra (a továbbiakban: OEP), illetőleg a megyei (fővárosi) egészségbiztosítási pénztárakra (a továbbiakban: MEP), továbbá az irányított betegellátási rendszerben az ellátásszervezésre vállalkozó egészségügyi szolgáltatókra, a részt vevő háziorvosi, házi gyermekorvosi ellátást nyújtó egészségügyi szolgáltatókra (a továbbiakban: háziorvos), illetve az érintett biztosítottak részére az Egészségbiztosítási Alap terhére egészségügyi szolgáltatást nyújtó egészségügyi szolgáltatókra terjed ki.

A rendelet alapján az OEP az irányított betegellátási rendszer keretében történő ellátásszervezésre általa kiírt pályázaton kiválasztott egészségügyi szolgáltatóval köthet szerződést. Pályázat kiírása nélkül módosítható a már megkötött és érvényes ellátásszervezési szerződés, illetve az adott évre vonatkozóan megköthető az új szerződés az irányított betegellátási rendszerben az előző évben ellátásszervezőként részt vett egészségügyi szolgáltatóval, ha az irányított betegellátási rendszerbe bevonható érintett biztosítottak száma a Magyar Köztársaság költségvetéséről szóló törvény alapján az adott évben az előző évihez képest nem nő.

Az OEP a háziorvoshoz bejelentkezett biztosítottakról vezetett nyilvántartásból kigyűjti és külön nyilvántartja a pályázatot nyert ellátásszervezőhöz tartozó érintett biztosítottak és bejelentkezett biztosítottak taj-számát, a bekövetkezett változásokat havonta átvezeti. Az OEP – a MEP-ek bevonásával – elemzést készít a nyertes pályázókhoz tartozó érintett biztosítottakra vonatkozóan – a pályázatot megelőző egy év időszaka alapján – az egészségügyi szolgáltatásokról és támogatások igénybevételéről, és elemzi a rendszerbe való bekerülés után az ebben bekövetkezett változásokat.9
A financiális oldal kapcsán hangsúlyozandó, hogy a havi bevétel összegét az ország lakosságának nem és kor szerinti összetétele alapján megállapított fejkvóták és az ellátásszervezőhöz tartozó érintett biztosítottak, a bejelentkezett biztosítottak korosztályok és nemek szerinti létszámadatai szorzatának összege határozza meg.

Az ellátásszervező elszámolását a rendeletben foglaltak kivételével valamennyi, az érintett biztosított és a bejelentkezett biztosított – kötelező egészségbiztosítás terhére térítésmentesen, illetve árhoz nyújtott támogatással igénybe vehető – ellátásával kapcsolatban keletkezett természetbeni kiadás terheli, függetlenül attól, hogy az ellátást ki és mikor kezdeményezte az ellátásszervezési szerződés időtartama alatt. Az ellátásszervező elvi számláját az ellátásszervezési szerződésben foglalt időponttól kell vezetni. Az OEP a számláról a havi teljesítmény alapján elszámolást végez.10
A rendeletben foglaltak alapján az érdekeltségi rendszernek – a Magyar Köztársaság éves költségvetéséről szóló törvényben meghatározott bevételi többlet vonatkozásában – ki kell terjednie a háziorvosokon kívül azokra az egészségügyi szolgáltatókra is, akikkel az ellátásszervező szerződést kötött a lakosság egészségügyi ellátására. Az érdekeltségi rendszernek ösztönöznie kell az egységes szakmai protokollok, a betegút követését biztosító monitoringrendszer alkalmazását, valamint a képzési-továbbképzési rendszerben való részvételt.

Végezetül az ellátásszervezői tevékenység bármely okból bekövetkezett megszűnése esetén az ellátásszervezőnek záróelszámolást kell készítenie, és a megtakarítási keretből részére kifizetett összeg, valamint a korábban hatályos jogszabályok alapján az irányított betegellátási modellkísérlet keretén belül bármely jogcímen kapott összeg igazoltan fel nem használt részét vissza kell fizetnie az OEP részére. Az irányított betegellátási rendszerből bármely ok miatt kilépő háziorvossal, illetve más – az ellátásszervezővel a rendelet alapján megállapodást kötött – egészségügyi szolgáltatóval a kilépéskor tételes elszámolást kell az ellátásszervezőnek végeznie.

Az elszámolásnak ki kell terjednie:
– a kilépő háziorvos, illetve egészségügyi szolgáltató részére korábban az irányított betegellátási rendszer keretein belül kifizetett és korábban felhasznált összegek megállapítására,
– az irányított betegellátási rendszer keretein belül kapott összegekből megvalósított beruházásokra, vásárolt nagy értékű eszközökre, azok – a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény mellékletében foglaltak alapulvételével számított értékcsökkenés levonása után számított – nettó értéke figyelembevételével,
– a kilépést megelőző időszakban az irányított betegellátási rendszer keretében végzett tevékenységekre, illetve ezekre tekintettel a kilépést követően kifizethető összegekre.

Jogkövetkezmények – különös tekintettel az egészségbiztosítási rendszert érintő változásokra

A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény és az egészségügyi szakellátási kötelezettségről, továbbá egyes egészségügyet érintő törvények módosításáról szóló 2001. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló 2005. évi CLXXXII. törvény alapján az irányított betegellátási rendszer működése az érintett biztosítottak egészségi állapotának, az általuk igénybe vett egészségügyi szolgáltatások hatékonyságának, minőségének és az ellátások szervezettségének javítása, valamint a felszabaduló források célszerű felhasználása érdekében biztosítja:

– az érintett biztosítottak kötelező egészségbiztosítás keretében térítésmentesen, illetve támogatás ellenében igénybe vehető egészségügyi ellátásának a progresszív ellátás adott szintjén történő megszervezését, megfelelőségének és minőségének – az igénybevételi adatok alapján történő – nyomon követését,
– az ellátást nyújtó egészségügyi szolgáltatók munkájának koordinálását,
– az ellátásokról történő folyamatos visszacsatolást,
– az egészségfejlesztési és prevenciós programok koordinálását.

A törvény alapján a Magyar Köztársaság költségvetéséről szóló törvényben (a továbbiakban: költségvetési törvény) meghatározottak figyelembevételével az OEP az egészségügyi szolgáltatások irányított betegellátás keretében történő nyújtásának megszervezésére a külön jogszabály szerinti pályázaton kiválasztott és a külön jogszabályban meghatározott egyéb feltételeknek megfelelő, irányított betegellátás szervezésére vállalkozó egészségügyi szolgáltatóval (a továbbiakban: ellátásszervező) köthet szerződést.
Az érintett biztosítottak által igénybe vett egészségügyi szolgáltatások fedezetéül a természetbeni ellátások előirányzatának az érintett biztosítottak kora, neme szerinti és külön jogszabályban meghatározott egyéb szempontok alapján számított arányos része (a továbbiakban: fejkvóta) szolgál. A fejkvóta szerinti összeget mint bevételt, valamint az érintett biztosítottak által igénybe vett egészségügyi szolgáltatások finanszírozási díját, mint kiadást tartalmazó kimutatást (a továbbiakban: elvi számla) az OEP vezeti. Az elvi számla pozitív egyenlege a bevételi többlet. A bevételi többlet felosztására és felhasználására a költségvetési törvényt és a törvény felhatalmazásán alapuló külön jogszabály rendelkezéseit kell alkalmazni.

A változás érinti a biztosítottak egy bizonyos körét, akiket a háziorvosi ellátást nyújtó egészségügyi szolgáltató írásban tájékoztat az ellátásszervezőhöz történő csatlakozása szándékáról, illetőleg az irányított betegellátási rendszerben már részt vevő háziorvos ennek tényéről és – a biztosítottakat érintő – következményeiről, így különösen: az irányított betegellátási rendszer céljairól, működéséről, tartalmi elemeiről (az elérhető prevenciós programokról, az emelt szintű gondozás lehetőségeiről), valamint az ellátásszervező és kapcsolattartója nevéről, címéről és elérhetőségéről. Tájékoztatni kell továbbá a biztosítottakat arról is, hogy az irányított betegellátási rendszerben érintett biztosítottként való részvétel feltétele az, hogy egészségügyi és személyazonosító adataiknak az ellátásszervező általi – az Eüak.-ban foglaltak szerinti – kezelését ne tiltsák meg.
Az irányított betegellátási rendszerben való részvétel érdekében a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező, háziorvosi ellátást nyújtó szolgáltató szolgáltatási szerződést köthet az ellátásszervezővel. Az ellátásszervező a vele szolgáltatási szerződésben nem álló, finanszírozott egészségügyi szolgáltatóval együttműködési megállapodást köthet az érintett biztosítottak egészségügyi ellátásában való közreműködésre.

Az ellátásszervező adatkezelése

Az ellátásszervező az alábbi célokból jogosult az egészségügyi és személyazonosító adatok kezelésére:
– a betegellátó eredményes gyógykezelési tevékenységének elősegítése,
– az ellátásszervező tevékenységével érintett lakosság egészségi állapotának nyomon követése és javítása,
– epidemiológiai vizsgálat elemzése,
– az egészségügyi ellátás tervezése, szervezése és a költségek tervezése,
– statisztikai felmérés,
– az ellátásszervező szakmai vagy törvényességi felügyeletét végző szervezetek munkájának elősegítése, ha az ellenőrzés célja más módon nem érhető el.11
Az ellátásszervező a következő személyazonosító adatokat kezelheti: taj-szám, nem, születési idő, az elhalálozás időpontja. Az ellátásszervező az egészségügyi adatok közül az irányított betegellátási rendszerbe bevont, alábbi ellátási formákhoz kapcsolódó adatokat kezeli (taj-tételes elszámolású természetbeni ellátás igénybevételi adatok):
– háziorvosi, házi gyermekorvosi ellátás (az eseti ellátás kivételével),
– fogászati ellátás,
– gondozóintézeti gondozás,
– betegszállítás orvosi rendelvényre,
– járóbeteg-szakellátás,
– fekvőbeteg-szakellátás (aktív, krónikus),
– CT, MRI,
– művesekezelés,
– házi szakápolás,
– gyógyszertámogatás (kivéve: speciális beszerzésű gyógyszerkiadás),
– gyógyászati segédeszköz támogatása,
– gyógyászati ellátás.

Amennyiben az ellátásszervező tevékenységével érintett betegre vonatkozó adat kiadását a beteget vagy az egészségügyi szolgáltatót érintő közigazgatási, szabálysértési, ügyészségi, bírósági eljárás vagy az érintett nem egészségügyi intézményben történő elhelyezése, munkavégzésre való alkalmasságának megállapítása, egyéb alkalmasság megállapítása céljából kérik, úgy az ellátásszervező az adatokat közvetlenül nem adhatja ki, hanem az adatkiadást kérőt az adatok elsődleges felvételét végző egészségügyi szolgáltatóhoz irányítja.

A beteg kérésére az ellátásszervező az érintettről nyilvántartott egészségügyi és hozzájuk kapcsolódó személyes adatokról tájékoztatást ad, illetve a dokumentációba betekintést biztosít, továbbá kérelemre – a kérelmező költségére – másolatot köteles készíteni. Az ellátásszervező az egészségügyi és személyes adatokat az egészségügyi dokumentációra irányadó szabályok szerint köteles nyilvántartani és megsemmisíteni. Az ellátásszervező jogutód nélküli megszűnése esetén a nála keletkezett és nyilvántartott adatokat közjegyzői letétben 5 év időtartamra elhelyezi. 5 év elteltét követően a letétbe helyezett adatokat meg kell semmisíteni.

A managed care, mint csöndes reform, avagy „Corporate Compromise”
– Zárszó de lege ferenda

Amikor 1965-ben az Egyesült Államokban beindultak az állami Medi-care/Medicaid programok, az orvosok és az egyes egészségügyi intézmények még viszonylagos financiális önállóságot tudtak maguknak megőrizni, de fokozatosan kezdett teret nyerni az ellátásszervezők profitorientáltsága, ami nem tűri az említett autonómiát.
A managed care reform általában válságként értelmezi az egészségügyi költségek problémáját. Hogy az egészségügyi ellátásért fizető intézmények számára lehetővé tegye a költségcsökkentést, a reform egy közvetítőt iktat az ellátók és a fogyasztók közé, hogy elválassza a pénzügyi adminisztrációt a szolgáltatások nyújtásától. A managed care bevezetésére tett javaslatok maguk után vonják olyan (állami, magán vagy vegyes) intézmények létrehozását, amelyek a kockázatmegosztás elve alapján intézik a pénzügyeket, és a vezetőkkel az állami ellátórendszerek beolvasztására kötnek szerződést.

A Világbank a világ fejlődéséről szóló, „Befektetés az Egészségbe” (Investment in Health) címet viselő, sokat vitatott 1993-as jelentésében azzal érvelt, hogy a közszolgálati programok rossz hatékonysága akadályozza az ellátást csakúgy, mint a szegénység csökkentését.12 A riport magánbiztosítási ösztönzőket, az állami ellátás privatizációját, a piaci verseny elősegítését javasolta, valamint hangsúlyeltolódást az alapellátás és a megelőzés irányába.13

Az állami költségvetés kialakításakor az új politikák a szolgáltatások iránti keresletre és nem a kínálatra reagálnak. Más szavakkal, csak annyi egészségügyi ellátás lesz elérhető, amennyire kereslet van. Elméletileg ez a fajta hozzáállás a fix költségek csökkentését és az erőforrások hatékonyabb felhasználását teszi lehetővé, hiszen a fölösleges szolgáltatásokat korlátozza, és a pénzeket a feltehetőleg jobb minőséget nyújtó ellátók felé irányítja. E logika szerint ahhoz, hogy finanszírozáshoz jussanak, az ellátók költségeik csökkentésére és jobb minőségű szolgáltatások nyújtására kényszerülnek. E politikai ajánlások támogatói azt a feltételt hangsúlyozzák (követve a fogyasztói szuverenitás modelljét), hogy ha a vevők ellenőrzésük alatt érzik a szolgáltatásért fizetendő összeg nagyságát, a költségek és a minőség természetes szabályozóivá válnak, hiszen a vevők a legjobb szolgáltatást a legalacsonyabb áron kínáló szolgáltatót fogják választani.

A managed care reformok általában alapjaiban változtatják meg a klinikai gyakorlatot. A változások közé tartozik a egészségügyi dolgozók adminisztratív-pénzügyi logika alá rendelése. Ugyanezek a reformok a független orvosi praxis drasztikus csökkentésére is törekednek, hiszen az orvosoknak fel kell ajánlaniuk szolgáltatásaikat a biztosítóknak vagy a nagy kórházak tulajdonosainak.

A reformokat kísérő politikai folyamat általában csöndes, a kormányzat végrehajtó szárnyára korlátozódik. A politikai döntéshozás részekre bontva történik, ez csökkenti a politikai konfliktus lehetőségét. A csöndes politikai folyamat mindegyik szakaszában csak az egyes alszektorok (állam, magánszektor vagy az állami egészségügyi biztosítás) szereplői vesznek részt; ez a hozzáállás meggátolja a reform társadalmi megítélését. Az egyes alszektorokon belül a résztvevők megpróbálnak a reformfolyamatokhoz alkalmazkodni anélkül, hogy azoknak a többi szektorra tett hatásait felismernék. Mindezek ellenére a jelenlegi reformok elérték a három alszektor összekapcsolását (ami eddig a legtöbb dél-amerikai országban nem sikerült az összehangolás régóta deklarált szükségessége ellenére sem), de magánérdekek és különösen a nemzetközi pénztőke felügyelete alatt.

Összességében elmondható, hogy az IBR hatására az orvosok munkakörülményei alapvetően megváltoznak. Az orvosi munka „iparosodása” időbeli, illetve pénzügyi korlátokat állíthat fel. Közös kívánalmunk azonban, hogy a cél változatlanul a sikeres diagnosztika, illetve terápia, és ne az elvárható legmagasabb haszon legyen.

Ifj. dr. Lomnici Zoltán

1 Ifj. dr. Lomnici Zoltán: Managed
Care – Új korszak az orvoslásban. I–II. Magyar Fogorvos 2004, 4–5.

2 Tételesen, szolgáltatásonként megállapított díjak alapján történő finanszírozás.

3 L. különösen dr. Gilly Gyula: A magyar irányított betegellátási modell. 2003. november 18-án elhangzott előadása nyomán.

4 Az amerikai egészségügy a GDP kb. 14-16%-át emészti fel, míg az európai országokban ez 7,5-10% körüli, országonként eltérően. Annak ellenére, hogy mind a finanszírozói, mind a szolgáltatói oldal alapvetően privát az USA-ban, az állami finanszírozás aránya 46-50%, azaz mind arányában, mind egy főre jutó összegében kb. megfelel az európai országok egészségügyi kiadásai szintjének. Ugyanakkor az amerikai egészségügyi mutatók nem jobbak az európai országokénál. Emellett közel 40 millió embernek egyáltalán nincs egészségbiztosítása, és további közel 40 millió ember nem rendelkezik adekvát egészségbiztosítással. (Ez úgy értendő, hogy ha például szabadságra megy és utasbiztosítást köt, akkor már ide számolják statisztikailag). Az amerikai egészségügyben az adminisztrációs költségek (ideértve minden kiadást, amely nem közvetlenül a betegellátásra fordítódik) egyes becslések szerint 35-40% körüliek, míg az európai rendszerek adminisztrációs költségszintje maximum 5% körülire tehető.

5 A háziorvos kapuőrszerepének a lényege, hogy az ellátott a háziorvos beutalásai alapján juthat el az ellátás magasabb szintjeire. Így a háziorvosi beutalási rendszer révén korlátozódik az ellátás magasabb szintjeihez való hozzáférés. E megoldás másik fontos hatása – ideális esetben és feltételezve minden háziorvos közel azonos szintű szakmai rátermettségét –, hogy jelentősen enyhíti az egészségügyre jellemző információs aszimmetriából adódó problémákat, azaz nem az ellátottnak kell eligazodnia a rendszerben és megtalálni a számára legmegfelelőbb szakellátót, hanem ezt megteszi helyette a háziorvosa.

6 A kapitációs finanszírozás lényege, hogy egy ellátottanként meghatározott havi vagy éves fix összegből képzett fixált összegű költségvetésből kell megoldani az adott populáció ellátását. Ez a megoldás csökkenti a „túlkezelések” számát, gyakoriságát, elvileg jelentős pénzügyi ösztönzőt jelent arra, hogy a kapitációval finanszírozott ellátó az ellátás lehető legalacsonyabb szintjén nyújtson definitív ellátást, továbbá hangsúlyt fektessen a prevencióra és az egészségmegőrzésre. Megfelelő ellenőrzés, továbbá egészségiállapot-követés nélkül ez a megoldás káros lehet, mert jelentős a pénzügyi ösztönző hatás az „alulkezelésekre”, a „kezelések megtagadására”. Ez a megoldás a megfelelő költségkontroll szempontjából ideális és ajánlott, de csak akkor jár pozitív eredménnyel, ha megfelelő egészségi szükségletfelméréssel, állapotkövetéssel, ellenőrzéssel és szankcionáló mechanizmusokkal kiegészítve alkalmazzák. Megjegyzendő, hogy ez a megoldás egyfajta kockázatmegosztást is jelent a finanszírozó és a szolgáltató között.

7 L.: Nagy András László: Az irányított betegellátási rendszerről. Dental Hírek, IX. évfolyam, 3. szám.

8 L.: dr. Boncz Imre, Nagy Balázs: Irányított Betegellátási Rendszer: a fejkvótaszámítás szerepe és módszertana. IME, II. évfolyam, 6. szám, 2003. szeptember.

9 Emellett a MEP-ek folyamatosan monitorozzák az irányított betegellátásban részt vevő háziorvosoknál eseti ellátásként megjelenő biztosítottak által igénybe vett egészségügyi szolgáltatásokat is, összevetve a bejelentkezett biztosítottak által igénybe vett szolgáltatásokkal.

10 Az irányított betegellátási rendszerben részt vevő ellátásszervezők elvi számláin keletkezett bevételi többletnek – a Magyar Köztársaság tárgyévi költségvetéséről szóló törvény szerint – az ellátásszervezők közötti felosztásra rendelt részéből az OEP megtakarítási keretet hoz létre. A megtakarítási keret terhére az OEP kiegyenlíti az ellátásszervezők kiadási többletet mutató elvi számláinak hiányát.

11 L.: Egyes egészségügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2005. évi CLXXXI. törvény. Az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvényre vonatkozó módosítása.

„Nincs több megtakarítási lehetőség”

Kerekasztal

Százhúsz esztendős a hazai társadalombiztosítás. Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter törvényével Magyarország a világon harmadikként csatlakozott a szolidaritás elvén működő rendszerhez. Ennek apropóján beszélgettünk Cser Ágnes Ágnes szakszervezeti vezetővel, az OEP egykori főigazgatójával és Gilly Gyula egészségpolitikai szakértővel – a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal tagjaival –, akik bírálták a kormány tervét az egészségszervezési igazgatóságok felállítására. Szerintük ezekre a mai helyzetben semmi szükség.


Niczky Emőke: A tb születésnapja alkalmából tartott konferencián a társadalombiztosításról mint kultúráról esett szó. Mit jelent ez?
Cser Ágnes: Hazánk az uniós csatlakozással visszatért abba a kultúrkörbe, amelyben az ezeréves államalapítása óta meghatározott szerepet töltött be. Ma nem sokan tudják, hogy államiságunk sokkal előbb jött létre, mint a mai unió számos nagy tagországi hatalma. Ez azért fontos, mert a keresztény kultúrkör gyökere, a szolidaritás, az egymásról való gondoskodás nélkülözhetetlen elemként kísérte végig történelmi fejlődésünket. Nem volt nehéz átvenni tehát azt a gondolatot, hogy a társadalom tagjainak egymás iránti szolidaritását törvénnyel elő lehet írni. Ahhoz azonban, hogy idáig el lehessen jutni, sok generáción keresztül ki kell alakulnia az egymásra figyelő gondolkodásmódnak. Ha ezt kiterjesztjük és törvénnyel biztosítjuk, akkor beszélhetünk kialakult társadalombiztosítási kultúráról, amelynek nagy szerepe van egy állam és a társadalom fejlődésében.

N. E.: A tb intézményrendszere időről időre a magánosítási törekvések célpontja.

Gilly Gyula: Az elmúlt években az irányított betegellátási modell több verzióját ismerhettük meg. Sajnos az egészségügy újjáépítését célzó Semmelweis-tervben is több aggasztó dolog van. Az egyik az a felvetés, hogy a betegutakat menedzselni kell, átláthatóvá kell tenni. A betegek ne bolyongjanak fölöslegesen, az indokolatlan beavatkozásokat meg kell szüntetni, és így tovább. Ám ezek voltak a versengő biztosítókról szóló 1998-as, majd a 2000 körüli irányított betegellátási modell hivatkozásai is, a folyamat pedig 2002-től érezhetően fölerősödött. Évente-kétévente új elnevezésekkel, de lényegében az összes indokló szövegben kísértetiesen ezek a mondatok szerepeltek.

Cs. Á.: Már 1997 elején indult volna a kötelező magánnyugdíjpénztárakkal együtt az egészségbiztosítás privatizációja is. Akkori főigazgatói segítségemmel ezt meg tudtuk akadályozni. Ez az egyik fő bűnöm.

N. E.: És mi a baj az említett mondatokkal?

G. Gy.: Nem nézte meg senki, hogy tényleg bolyonganak-e a betegek a rendszerben és mennyire, tényleg annyira sok-e az indokolatlan ellátás, beavatkozás. Lehet, hogy így van, de nincs kellően igazolva sem a probléma létezése, sem a mérete. Noha sok kutatás folyt róla a világban, mégsem sikerült megfelelően igazolni, hogy az irányított betegellátás eszközrendszerének alkalmazása az ellátottak egészségi állapotának jelentős javulásához vezetett volna.

Cs. Á.: Egyáltalán nem bolyonganak a betegek, ugyanis van beutalási rend, amelynek megoldása nem az állampolgár feladata, hanem az egészségügyi hatóság kötelessége. Ha a beteg bolyong, akkor nem jól készítették el a beutalási rendet. Ezeket a légből kapott kijelentéseket helyre kell tenni. Mindig vannak új, előretolt arcok, de a mélyben az eredeti csapat munkálkodik, amelyik a társadalombiztosítást szét akarja szedni.

G. Gy.: Úgy is lehetne mondani, hogy a területi ellátási kötelezettségek, a kapacitások és a beutalási rend közötti összhangot meg lehet teremteni létező szabályozási és ellenőrzési keretek között. Fölvetődhet a kérdés az állam szempontjából úgy is, hogy ha észlel egy ilyen problémát, azt hogyan tudja a legegyszerűbb, legolcsóbb, leghatékonyabb és legadekvátabb módon orvosolni. Vizsgálható kérdés, hogy a létező szabályozási és ellenőrzési eszközökhöz nyúl, vagy „zöldmezősen” a létező intézményrendszerrel párhuzamos költségvetési szervekből álló hálózatot hoz létre. Ha beázott a pince, attól még nem kell új házat venni vagy szállodába költözni. Célravezetőbb és olcsóbb rendbe tenni a meglévőt.

Cs. Á.: A terv szabad orvosválasztásról, a szolgáltatók közötti versengésről, valamint a betegeknek a megfelelő helyre való gondos eljuttatásáról is beszél. Csakhogy ez a három ellentmond egymásnak. Egy társadalmi egészségbiztosítás intézményrendszerének a kultúrája az együttműködő partnerek kultúrája, és nem lehet letörni hajánál fogva előrángatott hivatkozásokkal. A másik javaslat az, hogy be kell vonni az orvosokat és a szakdolgozókat a menedzsmentbe. El kellene végre felejteni a szalámipolitikát, ami ez esetben a gyógyítók megvásárlását jelenti.

N. E.: De vajon elegendő-e a mai gazdasági helyzetben, ha az orvos lemond a menedzselésről, és csupán megállapítja a beteg baját, előírja a terápiát?

G. Gy.: Amerikában, ahol üzleti biztosítós rendszerre építettek, a gondokra válaszként olyan alternatív megoldásokkal próbálkoztak, amelyek rendkívül megnövelték a rendszer adminisztratív költségeit. A társadalombiztosítás előnye, hogy kötelező a részvétel, és az egységes szabályozás és ellenőrzés miatt nem kell nagy adminisztratív költségű „póttechnikákat” alkalmazni.

Cs. Á.: Már csak azért sem, mert a társadalombiztosítás nem a profitra, hanem az egészségnyereségre, valamint az időben való prevencióra és gyógyításra törekszik.

G. Gy: A másik, hogy a beteg és az orvos közötti viszonyba egy harmadik, külső fél nem tud érdemben beavatkozni. Ha komolyan vesszük, hogy az ellátásszervezők kiszűrik az indokolatlan beavatkozásokat, az indokoltakat pedig előmozdítják, a beutalási utakat szabályozzák, akkor az a mindennapi cselekvések szintjén konkrétan a gyógyítói felelősség átvételét jelentené. Ez pedig jogilag lehetetlen.

N. E.: Azt akarják mondani, hogy a betegirányítással, ellátásszervezéssel nálunk is az volt a cél, hogy gyógyítás nélkül lehessen pénzt keresni az egészségügyben?

Cs. Á.: Az „új ötlettel” készítették elő a privatizált rendszerre való átállást, és az amúgy is forráshiányos egészségügyi finanszírozásból tetemes összegeket irányítottak át.

G. Gy.: Én ennyire sarkosan semmiképpen sem tenném föl a kérdést. De kétségtelen, hogy az amerikai üzleti rendszerekben végső soron profitmaximalizálásról van szó. Amikor nálunk költségmegtakarításról vagy a rendszerben lévő belső tartalékokról esik szó, az mindig aggasztó, mert ebben a mára súlyosan kivéreztetett egészségügyi rendszerben szabad szemmel észrevehető tartalék, megtakarítási lehetőség nincs.

N. E.: A Semmelweis-terv megerősítené a tb-t, az új alaptörvény viszont szóba sem hozza. Ezt hogyan értékelik?

G. Gy.: Az eddigi tb-privatizációs kísérletek alapján aggályos, hogy az új alaptörvény nem ad megfelelő alkotmányos védelmet az egységes, szolidaritáselvű társadalombiztosítás rendszerének. Ami a Semmelweis-tervet illeti, nehezen érthető, miért kell a létező OEP-pel, megyei egészségpénztárakkal, tisztiorvosi szolgálattal párhuzamosan kilenc-tíz önálló költségvetési szervet létrehozni. Elképzelni sem tudom továbbá, hogy hol vannak, egyáltalán léteznek-e azok a szakemberek, akik az igazgatóságokban az egy-másfél milliós nagytérségi populáció ellátását szerveznék. Gyors megoldás híján az a veszély is fenyeget, hogy mire lesz elegendő ellátásszervező, nem lesz orvos és ápoló. Ráadásul akármilyen politikai váltás esetén könnyen és akár egyenként is lehet privatizálni a szervezeteket, amelyek végső soron az egészségbiztosítási alap elköltése feletti kontrollt gyakorolják, emlékezzünk csak az előző kormány több-biztosítós törvényére. Lehet, ez az alapvető rendszerbiztonsági kockázat elkerülte az alkotók figyelmét.

Cs. Á.: Nevezzük nevén a gyereket! Ugyanazt folytatják, mint a kilencvenes években. Amikor az országban súlyos forráshiány van, akkor sem szakmailag, sem a betegek szempontjából nem indokolt a javaslat.

N. E.: Viszont egyre kevesebb a járulékbevétel, ezért az államnak egyre több pénzzel kell kipótolnia az egészségbiztosítási alapot.

G. Gy: Amióta az adóhatóság szedi be a járulékokat, nem találkoztam olyan OEP-főigazgatóval, aki pontosan meg tudta volna mondani, valójában mennyi volt a járulékbevétel. Hosszú évek óta a gigantikus mondások csak arról szólnak, hogy a csúnya OEP pazarol.

Cs. Á.: Haladunk abba az irányba, hogy a nyugdíj-biztosítási, valamint az egészségbiztosítási alap a költségvetés pufferja legyen. Éppen ezért szüntették meg a tb önálló járulékbehajtási jogát, és tették áttekinthetetlenné az elszámolást. Ez nem most kezdődött el. Volt olyan a kilencvenes években, amikor pozitív egyenleggel zárt az alap. Egy korábbi döntés szerint háromszázmilliárdos vagyonjuttatással kellett volna ellátni a tb-t ahhoz, hogy kipótolja a hiányzó összeget. Persze semmi nem lett belőle. A tb-nek egyébként mindenhol van saját vagyona, és abból bevételre tesz szert. Ha pedig jól gazdálkodik, gyarapszik a vagyon.

N. E.: De miért hiányzott a pénz, amelyet ki kellett volna pótolni?

Cs. Á.: Míg 1990-ben tízezer folyószámla volt, addig hat évvel később már nyolcszázötvenezer, mert az állami vállalatok szétdarabolásával szaporodtak a befizető alanyok. A helyzet kezeléséhez szükség lett volna megfelelő informatikai rendszerre, ugyanis papíralapon könyvelték a befizetéseket. A megyei földhivatalok és cégbíróságok nem voltak informatikailag összekötve, és nem volt jogszabály, amely bűncselekménynek minősítette volna, ha a munkáltató nem fizette be dolgozója után a járulékot. A jó szándékkal elindított rendszer ba­jait mindez halmozta. Ehhez hozzátartozik, hogy a társadalombiztosítási világszövetség 1996-os kongresszusán a svéd elnök elmondta, ha az adóhivatal adók módjára szedi be a járulékot, akkor mindig a költségvetés lesz az első. Ha tehát a járulékforrásokat betoljuk a költségvetésbe, akkor könnyű annak hiányait járulékhiányként feltüntetni. Ez nem más, mint sajátos játék. A rendszer lebénítása politikai cél volt, egyetlen fillér járulék sem folyt be a privatizált állami vagyonból.

N. E.: Ez mennyi lenne?

Cs. Á.: Becslésem szerint minimálisan kétezermilliárd forint, akkori értéken. Arra a kérdésre tehát, hogy van-e elegendő járulék, a válaszom az, hogy jelenleg nincs. A feketegazdaság túl nagy, ezért föl kell számolni, és valódi munkahelyeket kell teremteni. És nem az egészségipar, hanem a tébé az az eszköz, amelyinek javítania kell a magyarok uniós és világviszonylatban is rossz egészségi állapotán.

G. Gy.: A tb intézménye úgy indult el, hogy menet közben majd fölépíti önmagát, ezért több évig nem lesz tökéletes. Az 1996-ban kezdődött támadásoknak viszont mindegyike azon alapult, hogy rámutogattak a működési zavarokra. A legrosszabbat az egészségpolitika művelte vele, ezért követő, kárkezelő, a hadi orvoslás logikája szerint működő ellátórendszer jött létre, amely embertelen, drága, és minden szereplőt tönkretesz. Most változtathatunk, és deklaráltan a tb rendezőelvére építünk. Ha nem így tennénk, az nagy bajt okozna.

Egészségügyi privatizációtól

tartanak az orvosok

2011. június 08.

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) úgy véli, a betegút-szervezés elsősorban a kezelőorvos, továbbá a működni képes társadalmi egészségbiztosítás dolga lenne, közéjük súlyos tízmilliárdokat felemésztő intézményt illeszteni egyenesen bűn - hangsúlyozta Éger István elnök mai tájékoztatóján.

A Semmelweis-tervben a tíz szervezettel kapcsolatban darabonként 1,6 milliárd kiadási igényt tüntettek fel, de szakértők szerint ennél is többe kerülhetne majd ez a szisztéma.

Mint Éger fogalmazott: az állami tulajdonban levő kórházak fenntartói és felügyeleti jogának az egészségszervezőkhöz rendelésével olyan közjogilag nem beágyazott, és alkotmányosan nem megfelelően védett struktúra jön létre, amely a fekvő- és járóbeteg szakellátás magánosítását is megkönnyítheti.

A kormányzati egyeztetés hiányát már több ízben panaszoló elnök ezzel utalt arra is, hogy - bár a MOK ezt erősen szorgalmazta - az alkotmányban nem deklarálták az állami tb-ellátáshoz való állampolgári jogot. Éger nyomatékosította: a kamara az ellátásszervezés semmilyen formáját nem tudja támogatni. (Visszatekintve még a szocialista kormány által megvalósított, a háziorvosoknak nagy szerepet adó irányított betegellátást a legkisebb rossznak nevezte.) Elmondta azt is, hogy úgy látja, ha az ellátásszervezést külön kezeli, akkor a most alakuló nagytérségi szervezetek értelmüket vesztenék.

A tájékoztató egyébként alapvetően a kötelező kamarai tagsággal kapcsolatos beszámolóról szólt. Megtudtuk, hogy a teljeskörű érdekképvisleeti tagság helyreállítására irányuló folyamat rendben lezajlott. Határidőre 8175-en kértek felvételüket (közöttük persze visszalépők is akadnak), így a MOK várhatón 38 ezer tagot számlál majd, a nyolc éve hatályos tagdíj mértéke pedig nem változik, ahogy a korábbi kedvezméynek is fennmaradnak. A tagdíjból számrazó bevételek így lapunk számításai szerint 430 millió forintról 550 millióra nőnek.

A bevételi többletet a tagokra, a nekik adott szolgáltatásokra fordítják majd. Többszörösére emelik a Magyar Orvosokért Alapítvány támogatását, a szocialisan rászorulóknál pedig exponenciális lesz a növekedés - mondta Éger. A megnövekedett bevétel révén pedig a MOK az aktív orvosok képzési, kongresszusi, kutatási támogatását is átgondolhatja (erre évek óta egyetlen fillér sem jutott).

Minden kamarai tagnak nyújtanak viszont június elsejétől élet- és balesetbiztosítást. Ennek költségeit teljes egészében a köztestület állja. A biztosítás kiterjed bántalmazásra (amit sajnos az orvosok egyre gyakrabban kénytelenek elszenvedni), ami egyedülálló a biztosítási piacon. A térítések amúgy az egyszerű csonttöréstől a kórházi "napidíjig" kiterjednek. Különlegesség még, hogy mindehhez 80 éves korig társul egy életbiztosítás, ami ezen az időszakon belül természees halál esetén is térít.

B. Varga Judit

Az IMF-keret jól jönne

az orvosok bérére is

2011. június 04.

Évi százmilliárd forintot kellene visszapótolni az egészségügybe, közvetlenül az orvosok és egészségügyi dolgozók béreinek rendezésére, túl a Semmelweis Tervben vázolt átalakításokon és alternatív forráskereséseken - nyilatkozta Selmeczi Kamill, az Alapellátó Orvosok Szövetségének elnöke a Duna Televízió Közbeszéd című műsorában csütörtök este. Mint mondta: nem szabad abban reménykedni, hogy csak a belső átszervezés forrásaival meg lehet tartani a pályán lévő orvosokat és egészségügyi dolgozókat. A szükséges plusz forrás szerinte az az IMF-hitelkeret lehetne, amelyből a MOL-részvények visszavásárlását is finanszírozta a kormányzat.

Pusztán az egészségügyi ellátórendszer átszervezéséből négy, nyolc, vagy akár tíz év alatt sem lehet kitermelni akkora forrást, amiből az orvosok és egészségügyi dolgozók bérét jelentős mértékben lehetne emelni; abban tehát nem szabad reménykedni, hogy csupán az egészségügy belső forrásaiból és tartalékaiból megoldható lenne az ágazat humánerőforrás kérdése – nyilatkozta a Semmelweis Tervvel kapcsolatban Selmeczi Kamill.

Megjegyezte: a terv tartalmas, szép munka, végigtaglal minden elemet, ami ahhoz kellene, hogy egy jobb minőségű ellátórendszer működjön idehaza. “Csakhogy ma nem ez a fő probléma, hanem az, hogy – az alacsony jövedelmek miatt – egyre kevesebb lesz az ellátást nyújtó orvosok és egészségügyi dolgozók száma” Mint mondta: nem értik a fejlesztések felfuttatását akkor, ha ezek humánerőforrás igényére sem a Semmelweis Tervben, sem másutt nincs válasz.

Gyorsan kellene pénz béremelésre

Éppen ezért úgy látják: a kormányzati tervben vázolt átalakítással párhuzamosan - többletként - vissza kellene pótolni az egészségügyben az elmúlt években onnan kivont forrásokat. A orvosszövetségi elnök szerint számítások igazolják, hogy évente százmilliárd forint forrás kellene az egészségügyben arra a célra, hogy legalább a jelenleg a rendszerben dolgozókat, orvosokat és egészségügyi dolgozókat, meg lehessen tartani.

“Évente bele kellene tenni ezt a százmilliárdot a kasszába, tisztán és egyszerűen csak az orvosok és egészségügyi dolgozók bérére” - tette hozzá. Ebből elérhetővé válna első lépésként a rezidens szövetség által is kívánatosnak tartott nettó kétszázezer forintos induló orvosi fizetés, illetve az emelés nyomán keletkező bérfeszültségek is orvosolhatóak lennének a folyamatos forráspótlás révén -hangoztatta a nyilatkozó.

Nyúljon a kormányzat az IMF-hitelhez?

A felvetésre, hogy erre a mértékű forráspótlásra vélhetően nincs költségvetési pénz, Selmeczi Kamill úgy reagált: véleményük szerint pedig volna rá forrás. Az elnöAbból az IMF-hitelkeretből lehetne előteremteni a szükséges pénzt, amelyből a kormányzat nemrég visszavásárolta a MOL-részvényeket az oroszoktól, és amely keretben “még van pénz”. k emlékeztetett: ezzel nem nőne tovább az államadósság, hiszen a kormányzat a MOL-részvények kivásárlásakor is megerősítette ezt.

Ebből és a Semmelweis Tervben vázolt egyéb alternatív forrásteremtésből – például a “hamburger adóból” - legalább a ciklus végéig igenis meglenne az egészségügy talpra állításának forrása, de fontos lenne mindjárt a terv induláskor plusz pénzeket tenni a rendszerbe – hangsúlyozta Selmeczi.

Az átalakítás sem lesz ingyen

Emlékeztetett: nincs olyan átalakítás, ami ne járna forrásigénnyel. Ha a tervezett átalakításból származó megtakarításokat és felszabaduló forrásokat az egészségügyi dolgozók béremelésére fordítják, ahogy a kormányzat ígérte, akkor az átalakítást magát miből finanszírozzák majd? - tette fel a kérdést Selmeczi. Megjelenik például az ellátórendszerben egy, az államapparátushoz kapcsolódó bürokratikus intézmény, ennek kialakítására is forrás kell, “mert nyilván nem bruttó százhúsz ezer forintért fognak dolgozni az ellátásszervezésben közreműködő menedzserek”.

Az Alapellátó Orvosok Szövetsége tehát úgy látja: most is lehetne pénzeket fordítani a bérfejlesztésre a gyógyító ágazatban, de pillanatnyilag mégis más célokra kerülhet többletforrás; olyan területekre, amelyek nem közvetlenül a betegellását és az egészségügyi dolgozók megtartását szolgálják. A szövetség ugyanakkor azt szeretné elérni, hogy most mégis az utóbbi cél váljon prioritássá – szögezte le Selmeczi Kamill a Közbeszéd stúdiójában.

Forrás: Privátbankár

Autópálya-csomópontok a semmibe?

Az SZDSZ reformkísérletéről az egészségügyben

Három héttel hirtelen leköszönését követően Molnár Lajos interjút adott Rádai Eszternek az Élet és Irodalom hasábjain,¹ amelynek végén nyugtalanságát fejezte ki az általa elindított változások sorsával kapcsolatban, és a Szaharában álló, magányos autópálya-csomópontok szürrealisztikus képét idézte fel: közlekedési csomópontok, amelyekhez nem vezet út. Az alábbiakban a több-biztosítós modell születésének körülményeit rekonstruálom, valamint vergődését a politikai erőtérben. A cikk rámutat arra a kevés figyelmet kapott tényre, hogy a több-biztosítós modellre jellemző piaci fundamentalizmusnak, valamint az SZDSZ biztosítói re­form­­mal kapcsolatos va banque politikai játékának a liberális párton belül is akadtak kritikusai. A „versengő biztosítók” küldetésében való vakhitet nem lehet megérteni az SZDSZ politikai habitusának figyelembevétele nélkül, a biztosítási törvény majd egyéves agóniája pedig jórészt a kormányfő és az SZDSZ egymásra utaltságára vezethető vissza. Befejezésképpen azt hangsúlyozom, hogy a stratégiai változtatásokhoz az egészségügyben és a többi nagy elosztó és szolgáltató rendszerben szükség lesz a mindenkori ellenzék konstruktív módon való kezelésére, a pártokon és választási ciklusokon átívelő, ideológiamentes, magas színvonalú szakértői munkára, valamint a lakosságnak a várható nehézségekre való mielőbbi felkészítésére.

Gondos előkészítés helyett morális pánikkeltés

A 2006–2010-es kormányzati ciklus első felében az SZDSZ-es vezetésű tárca a finanszírozói oldalon megjelenő piaci verseny feltételéhez kötötte az ellátórendszer hatékonyabbá válását. A szakminiszter és munkatársai olyan mértékben meg voltak győződve a több-biztosítós modell pozitív hatásairól, hogy erőfeszítéseik nagy részét a modell népszerűsítésére, kidolgozására és politikai elfogadtatására fordították, így viszonylag kevés figyelmi kapacitásuk maradt a ténylegesen elindított változtatásokra.

Kétségtelen, a már amúgy is polarizált politikai erőtérben az egészségügy átalakítása nem lett volna sétagalopp még akkor sem, ha a tárca vezetése kiérlelt, koncepciózus változtatási programmal, valamint kellő politikai ügyességgel vág neki a munkájának. 2008 júniusából visszatekintve azonban egyértelmű, hogy Mihályi Péter piaci fundamentalizmusa szakmai szempontból nem volt kellőképpen megalapozott, a kormányfő és különösen a szaktárca pedig nem mérte fel a feladat szakmai és politikai bonyolultságát, nehézségeit, legfőképpen pedig nem értette meg, hogy az ellenzék nélkül az adott politikai helyzetben kivitelezhetetlen egy ilyen horderejű reform. Komoly nehézséget jelentett a két kormánypárt koncepcionális különbsége is. Végül olajat öntött a tűzre az, hogy a tárca sokszor indokolatlanul is konfrontatív volt, horribile dictu szabályosan morális pánikot gerjesztett az ellátórendszer szereplőivel szemben a médián és saját propagandaanyagain keresztül. Önpusztító viselkedés volt ez a javából, hatása messze túlsugárzott az egészségügyön. A kormányzó koalíció 1998-ban többek között azért veszítette el a választásokat, mert a médiamogul Fenyő János meggyilkolása után Horn Gyula miniszterelnök „a lakosság” iránt érzett mély empátiától indíttatva kijelentette: „ami itt van, az nem közbiztonság.” Nos, valami hasonlónak lehettünk szemtanúi a 2006-os választások után a gyógyító ellátással kapcsolatban, ahol ez volt a kisebbik koalíciós partner üzenete: „ami itt van, az nem egészségügyi ellátás.” Az állampolgárok azonban nem szeretik, ha az állam nem tudja ellátni alapfunkcióit, vagy ha látványosan úgy tesz, mintha erre nem lenne képes.

A piaci fundamentalizmus belső ellenzéke az SZDSZ-ben

A kormányfő számára, ha más nem, már az is intő jel lehetett volna, hogy az a fajta piaci fundamentalizmus, amelyet Mihályi Péter képviselt, és ami két SZDSZ-es egészségügyi miniszter szellemi munícióját szolgáltatta, 2006 nyarán még az SZDSZ-ben sem képviselt konszenzusos véleményt. Csaba Iván így fogalmazott ez idő tájt egy nyilvános vitában:

„[…] komoly értékrendbeli vita van még a liberális táboron belül is. Ma a Szabad Demokraták Szövetsége alapvetően neoliberális doktrínát képvisel, ám Mihályi Péter piacfetisizmusa talán még ennél is egy fokkal messzebbre megy. Ezzel szemben létezik olyan álláspont, amely szerint az egészségügyben igenis beszélhetünk szükségletekről, igenis közügy, hogy embertársainknak milyen az életminősége, mert az határozza meg azt, hogy emberként hogyan tud[nak] érvényesülni, mennyire tud[nak] szabadon dönteni. […] nem fogadom el, hogy [Mihályi Péter] úgy állítja be, mintha […] egyetlen megoldás létezne. Ez drámai­an doktriner álláspont. Az következik belőle, hogy egy szűk kisebbség kivételével mindannyian elképesztően ostobák vagyunk, nem vesszük észre a létező, kézenfekvő, egyedüli megoldást. Komplett idióták vagyunk mindannyian, csak egy szűk kisebbség okos, amely jogosan mondja meg nekünk, mi a helyes. A baj az, hogy Mihályi Péter érvei nem állják meg a helyüket.” (Kerekasztal-beszélgetés az egészségügyről. Beszélő, 2006. július–augusztus.)

A már-már népfront-jellegű ellenállás miatt 2007 tavaszára úgy látszott, a több-biztosítós modell megbukott, a kormány a visszavonására készül. A Beszélő tavaly májusi számában Ádám Zoltán – sajnos csupán kasszandrai – előrelátással és bölcs judíciummal értelmezi a friss miniszter helyzetét, va­lamint az SZDSZ kétes sikerekkel biztató stratégiáját saját identitásának biztosítására:

„Horváth Ágnes […] pártfelhatalmazása az egészségügyi reform ellentmondást kevéssé tűrő folytatására szól, amin mindenekelőtt a több-biztosítós egészségügy-finanszírozási modell jövő évi bevezetése értendő. A probléma az, hogy az SZDSZ-en kívül ezt a jelek szerint egyetlen politikai szereplő sem akarja, ezért – a javaslat érdemétől függetlenül – aligha lehet koalíciós konszenzus alapján bevezetni. Kérdés, hogy ebben az esetben milyen alternatívák állnak majd a kis túlzással single-issue (egy-ügyű) szakminiszterként színpadra lépő Horváth Ágnes előtt. A kialakult helyzetért persze nem őt, hanem pártja vezetését […] terheli a felelősség. […] Hor­váth Ágnes egy-ügyűsége az SZDSZ egy-ügyű­ségéből fakad: a párt az előző kormányzati ciklus adóügyi ámokfutásában fontos szerepet játszó „egykulcsos adó”-koncepció után most a több-biztosítós modell bevezetésére igyekszik alapozni az identitását. A pártstratégák nyilván abból indulnak ki, hogy egy kis párt akkor látszik a mediatizált politikai térben, ha világos üzenetekkel lehet azonosítani. Olyat kell mondani, amit senki más nem mond, határozottan és érthetően. Ami akár igaz is lehet, ám ebből még nem következik, hogy egy szakpoliti­kai javaslat keresztülvitele képezze a kormányzati szerepvállalás legitimációs bázisát. Kormányozni politikai értékek alapján kell, szakpolitizálni pedig kölcsönös kompromisszumok mentén: a szakpolitikai alternatívák morális princípiummá emelése lehetetlen helyzetbe hozza az SZDSZ-t. Javaslata az adott körülmények között keresztülvihetetlen, erre hi­vatkozva azonban nevetséges volna kilépnie a kormányból: a parlamenti többség megőrzésének tétje nyilvánvalóan sokkal nagyobb, mint egyetlen kormányzati terület egyetlen – bár mégoly fontos – szakpolitikai kérdésének sorsa.” (Ádám Zoltán: Re­for­mok ideje. Beszélő, 2007. május.)

A szerző jól látja a jozefinista reformer attitűd káros hatásait is, még ha nem is bélyegzi meg olyan éles szavakkal, mint egy évvel korábban Csaba Iván:

„Azok is vétkeztek, akik a kilencvenes évek közepén azt hitték – és azt hiszik ma is –, hogy a strukturális reformok sikeréhez elegendő, hogy a kormányzati vezetés legszűkebb elitje belássa azok szükséges­ségét. […]

A reformok sikeréhez a reformok alanyainak támogatását kell megszerezni, normális körülmények kö­zött időt adva nekik a tanulásra. […] a változások társadalmi internalizálására módot nem adó, arrogáns és ellentmondást nem tűrő reformpolitika a forradalmi hevület elmúltával visszatetszést és elutasítást szül, aláásva a reformpolitika megvalósíthatóságának esélyeit. […]

Aki normális politikai körülmények között kompromisszumok nélkül próbálja keresztülvinni az akaratát, az többet árt a saját ügyének, mint az ellenfelei. Horváth Ágnes politikai jövőjét illetően ez nem sok jóval kecsegtet […].” (Uo.)

Az SZDSZ belső kritikáit azért citálom hosszabban, mert meggyőződésem, az egészségügyi tárca kétéves ámokfutását az SZDSZ fennhatósága alatt egysze­rűen nem lehet megérteni anélkül, hogy ne tudatosítanánk magukban a tényt: ez egyúttal a liberális párt mélyrepülése is volt két évtizedes történetében. A párt az egészségüggyel kapcsolatban mintegy saját kari­katúrájává változott át, amit szó szerint értek: hangsúlyosabbá tette azokat a vonásait, amelyek a kezdetektől fogva jellemezték. A piacfetisizmus, a hazai egészségügy „amerikanizálásának” abszurd és életidegen kísérlete a pártvezetés számára egy felszínes elemzés után azért is tűnhetett telitalálatnak, mert alkalmasnak látszott arra, hogy végre felmutassák, mennyire különbözik is a párt a Nagy Testvértől, márpedig az SZDSZ másfél évtized óta mindent megtett azért, hogy differencia specificákat találjon magának. Petőcz György az ÉS-ben az SZDSZ tisztújító gyűlés előtt egy nappal megjelentetett írásában megkockáztatja,² hogy „az SZDSZ belső ellenzéke mindig és folyamatosan a programot kereste, az öt­leteket, amikkel megjelenhetnek, meg­kü­lön­böz­tethetik magukat, ami visszhangot kap a mé­diában”. A megkülönböztethetőség keresése azonban nem csupán a belső ellenzékre, hanem a párt egészére is igaz volt a kétpólusúvá vált politikai erőtérben.

Petőcz eltöpreng azon is, hogy nem zárható ki az a lehetőség, miszerint a párt mostani mélyrepülése nem az Alapító Atyák tiszta elveinek eltorzulásából ered, hanem nem független az SZDSZ genuin hibáitól, nevezetesen „[…] a korai pártelit tevékenységétől, életidegenségétől, ész- és szakértelemkultuszától, önhittségétől, kisebbrendűségi érzéseitől, gátlásosságától, autizmusától.”³ Kemény szavak, de nincs-e bennük igazság? A doktriner életidegenség, az észkultusz, az univerzális, vagyis tradícióktól és helyi adottságoktól független megoldások kergetése, a globalizáció sokszor naiv és kritikátlan recepciója, a már-már fanatikus civilizációs küldetéstudat, a jozefinista attitűd a párt egyes meghatározó alakjai által mucsainak elmondott társadalommal szemben, amelyet tűzzel-vassal kell és lehet rákényszeríteni, hogy a modernizáció keskeny ösvényére lépjen, nos, mindezek valóban alakulásától ott kísértenek az SZDSZ-ben, ebben az egykoron a magyar kulturális és politikai élet válogatott intellektusait felvonultató és a magyar választók 20-25%-ára jelentős vonzerőt gyakorló pártban. Szélesebb eszmetörténeti kontextusban szemlélve a felsorolt tulajdonságokat, a doktriner türelmetlenség, az észkultusz, az univerzális megoldások kergetése voltaképpen a felvilágosodás kontinentális változatának a jellemzői (szemben annak skót és angolszász változatával), a már-már dühödt civilizációs küldetéstudat pedig úgy is felfogható, mint sajátos maradványa, provinciális, magyarországi öröksége a felvilágosodás jozefinista-aufklérista változatának. A felvilágosodás hübriszének a hazai liberálisokra jellemző túltengése valószínűleg szerepet játszott abban, hogy a jobb sorsra érdemes és az elvben még ma is számottevő szellemi potenciál felett diszponáló liberális párt vezetése nem vette észre az egészségügy piacosításának kísérletében rejlő rendkívüli politikai kockázatot, hiányos politikai ítélőképességgel félreállította a belső kritikusokat, hogy végül a kormányfővel kézen fogva sétáljon bele a saját maga által felállított csapdába.

Lássuk be, a több-biztosítós modell eszköz helyett elejétől fogva célként funkcionált, feladatvezérelt problémamegoldás helyett jellegzetes eszközvezérelt megoldás volt, ahogyan az egészségpolitika és a szervezeti magatartás tudománya nevezi az ilyesfajta elhibázott stratégiai választásokat. Megint Petőczöt idézve a párt belső ellenzékéről, azonban továbbra is érvényesnek tartva mondandóját az egész pártra nézve: „[…] autentikus mondanivaló híján […] azt keresték, hogy a liberális címkét milyen díszítő motívumokkal rajzolhatnák körül […].”⁴

„Nem tudjuk, nem merjük, és mégis tesszük?” – A több-biztosítós modell hosszú agóniája

A több-biztosítós modell sorsa voltaképpen már 2007 tavaszára megpecsételődött volna, csakhogy a miniszterelnök hatalmi pozíciója ez idő tájt már komolyabban kezdett megrendülni, ez pedig mind inkább ráutalttá tette a koalíciós partnerre. Így történhetett, hogy Gyurcsány még legendás volatilitásához mérten is meglepő fordulattal váratlanul a koalíciós ellenfél oldalára állt saját pártjával szemben, ráparancsolt a szocialistákra, kössenek végre valamilyen kompromisszumot a szabaddemokratákkal („Hisztizni pedig otthon kell!”), ezzel majdnem egy évvel hosszabbítva meg a több-biztosítós modell gyötrelmes agóniáját. Sinkó Eszter vízilabda-metaforája a Népszabadság 2007. okt. 5-ei számában pontosan ábrázolja a helyzetet: Gyurcsány Ferenc az MSZP „edzője”, aki azonban

„szokatlan módon az ellenfél [tehát az SZDSZ – Sz. Cs.] kapuját védte azzal, hogy a négyméteres büntető előtt vizet fröcskölt saját játékosai szemébe. Nem először történik ilyesmi. A 2007. július elsejei találkozót (megállapodást) ugyancsak edzőjük hathatós közreműködésével vesztették el a szocialisták.”

Bauer Tamás a kormányfő inszinuálásával vádolta meg Sinkót a cikk kapcsán, pedig Gyurcsány beavatko­zása csakugyan unfair volt az MSZP-frakció szempont­jából, és nem is következett korábbi kiváró ma­ga­tar­tásából. Meglepetésszerűen érkezett a miniszterelnök „személyes ötlete” is (a kormányszóvivő aposzt­rofálta így, természetesen a legcsekélyebb irónia nélkül), amelyet az SZDSZ és az MSZP közötti patthelyzet megoldására dobott be a vitába. Gyur­csány „kompromisszumos” ötlete a médiastratégák szemében való­színűleg eladhatónak látszott: a kormányfő megunja a koalíciót alkotó pártok tehetetlenkedését, és Nagy Sándor módjára elvágja kardjával a gordiuszi csomót: legyenek regionális ellátás­szer­vezők, de engedjük be azokba 49% erejéig a magántőkét. Strukturális refor­mok azonban, talán az egyetlen Kemal Atatür­köt leszámítva, nem szoktak Pallasz Athéné módjára teljes vértezetben kipattanni még a politika fő aktorainak fejéből sem. Az egészségügyi közgazdászok számára már akkor látszott, hogy a gyurcsányi öszvér (még egyszer: „a kormányfő személyes javaslata”) meghökkentően sikeresen egyesítette magában az állami kudarcokat a piaci kudarcokkal. Kornai János a Népszabadság hasábjain ahhoz hasonlította az ötletet, mint amikor valaki úgy igyekszik egy élvezhető italt előállítani, hogy összeönti a teát és a kávét. Mi inkább azt mondanánk, ha megvalósul, olyan lett volna ez, mint a Thomas Berger-regény Kis Nagy Embere elé vetített bukolikus jövő képe, amikor az oroszlán és a bárány együtt legelésznek majd, amihez a westernhős vérfagyasztó mosollyal az arcán csupán ennyit fűzött: „ez teljesen oké, csak elegendő bárányt kell biztosítani.” Amennyiben a kormányfő kompromisszumos javaslatát ráengedték volna a magyar egészségügyre, ahhoz bizony sok bárányt kellett volna biztosítani az adófizetők pénzéből.

Utólag az is látható, hogy a szakmai részleteket számon kérő, a piaci fetisizmust gyanakvással figyelő aggodalmak sajnos jogosak voltak, a tárca vezetőinek magabiztossága, agresszivitása pedig nem kis részben a szakmai alapok hiányából és az ebből adódó bi­zony­talanság kompenzációjából fakadt. Egyre in­kább kételyek merültek fel a két miniszter, valamint az őket a több-biztosítós modell koncepciójával, szellemi muníciójával ellátó szakértők szakmai és politikai kompetenciájával kapcsolatban. A több-biztosítós modell bajnokai a nemzetközi tapasztalatokat nem ismerték kellő mélységben, ha pedig ismerték, akkor prekoncepcióiknak megfelelően szelektív módon hivatkoztak rájuk, illetve próbálták meg a hazai gyakorlatban alkalmazni őket. Újra Csaba Ivánt idézem, aki így fakad ki Mihályival szemben az említett vi­tában:

„Nem lehet olyat mondani, hogy Ausztriában a betegekért 23 biztosító versenyez. Történetesen Auszt­riá­ban nem versenyeznek a betegpénztárak, mert nem lehet átlépni egyik biztosítóból a másikba. Ez a helyzet Franciaországban és Luxemburgban is. Van, ahol át lehet lépni, de ilyen rendszerből is többfajta van. Tehát nem szabad olyat mondani, hogy csak egy megoldás van. Ez nem jó érv, egy liberális soha nem érvel így, egy liberális megoldási lehetőségekről vitatkozik, és nem mondja azt, hogy csak egy megoldás van, nincs alternatíva. Aki így érvel, az nem liberális, hanem doktriner.” (Kerek­asz­tal-beszélgetés az egészségügyről. Beszélő, 2006. július–augusztus.)

Az említett időszakban azonban a tárca vezetése sajnálatos módon szinte teljesen érzéketlen volt bármiféle kritikára, a minisztériumi szakértőbázis is a partvonalon kívülre került. Nem csupán az ellenzéki vagy pártoktól független szakemberek véleményét hagyták figyelmen kívül (például Kornai Jánosét), és nem is csupán a nagyobbik kormánypárthoz közel álló neves szakértők (az Orosz Éva által vezetett munkabizottság) erőfeszítéseit negligálták, illetve söpörték le az asztalról, hanem, mint láthattuk, a párton belüli ellenzék féltő kritikái is hasonló fogadtatást kaptak. Mintha Isten, a természet és a haladás metafizikai struktúráinak összeomlása után még itt maradt volna velünk a Piac kvázi-transzcendens fogalma, amely delejes vonzerőt képes gyakorolni némely polgártársunkra a gondolkodás posztmetafizikai korszakában is.

Az egy-ügyűség utóhatásai

Végül is milyen hatásokat gyakoroltak a fentebb vázolt folyamatok a gyógyítás rendszerére? Sajnos, összességében el lehet mondani: az Egészség­biz­to­sí­tási Alap sokat emlegetett többlete elsődlegesen nem abból állt elő, hogy javult volna az ellátás hatékonysága, hanem inkább abból, hogy különböző intézkedésekkel, szabályokkal megnehezítették a lakosság számára a szolgáltatásokhoz való hozzáférést, továbbá többletterheket róttak ki a gyógyszergyártókra, a lakosságra, valamint a kórházaknak beszállító cégekre (a kórházak eladósodottsága ugyanis tovább nőtt, ezt pedig kénytelen-kelletlen a beszállítók finanszírozták meg). Megszűnt a magyar ellátórendszer szinte egyetlen előnye az unióhoz képest, nevezetesen a rövid várakozási idők, miközben megmaradtak a magyar egészségügy diszfunkciói: kórházcentrikusság az ellátásban, politikai alapon kiválasztott és politikai komisszároknak kiszolgáltatott kórházigazgatók, rosszul fizetett, ezért a korrupció csábításának kitett gazdasági vezetők; paraszolvencia, kiszámíthatatlan, kulturálatlan, tekintélyelvű bánásmód a betegekkel, ami ma már anakronizmusnak számít a társadalom és a gazdaság egyéb állami és privát szolgáltató rendszereihez képest; antihumánus, méltatlan hotelszolgáltatások (zsúfolt kórtermek, a dél-balkáni országokat idéző mellékhelyiségek, ehetetlen ételek, mogorva és kelletlen nővérek), frusztrált, csalódott orvosok, akik nemritkán a pálya vagy az ország elhagyásán gondolkodnak. Tovább nőtt a lakosságot terhelő co-payment aránya, miközben a hároméves konvergenciaprogram számainak megfelelően 0,9%-kal csökkent a közfinanszírozás aránya a GDP-hez viszonyítva. Ez utóbbi azt jelenti, hogy 2010-re a 2006-os gazdasági fejlettségünknek nagyjából megfelelő, a GDP 5,5%-át ki­tevő egészségügyi közfinanszírozás 4,6%-ra fog zsugorodni, évente mintegy 100 milliárd forintot vonva ki a gyógyításból. Különösen káros, hogy jelentős mértékben csökkent mind a hazai, mind pedig a hamarosan érkező uniós források elosztásának a transzparenciája. (Erről még részletesebben írok.)

Természetesen pozitív hatású intézkedései is voltak a tárcának, ezek azonban nem tudták ellensúlyozni a fenti negatívumokat. Felsorolásszerűen, jelentőségük sorrendjében a következőkről van szó: a gyógyszerkassza megfogása; a járóellátás arányának növelése a fekvőellátás rovására; néhány kisebb kórház bezárása, amire szinte alig volt példa az elmúlt 18 évben (sajnos, ennek ellenére is ki lehet mondani: a 16%-os aktívágyszám-csökkentés rossz szerkezetben ment végbe: ezt szakmai szempontból gondosan kiválasztott kórházak bezárásával, nem pedig az egy kórházra jutó aktív ágyszám csökkentésével kellett volna megtenni); az Egészségbiztosítási Felügyelet felállítása (a felügyelet jogosítványait azonban eddig elmulasztották kiterjeszteni az OEP felügyeletére is;) az egynapos sebészet és néhány más technológiai innováció lassú előretörése; a forrásteremtésben a járulékfizetők körének bővülése; a gyógyszerforgalmazás liberalizálása.

Jelentősége miatt szeretnék kicsit hosszabban kitérni a forrásallokáció technikáinak a visszafejlődésére. Elöljáróul: 2008-ban az első negyedévben az Eü. Alap 16 milliárdos többlettel zárt. Ezt a többletet a teljes évre extrapolálva 60 milliárd forintról be­szélhetünk. A miniszterelnök legutóbbi megnyilatkozásai azt sugallják – bárcsak tévednék –, hogy ezt a hatalmas összeget ősszel nem normatív alapon, hanem inkább lobbierő mentén készülnek szétosztani a szolgáltatók között. Amennyiben valóban ez történik majd, az megpecsételheti a teljesítményarányos forráselosztás sorsát Magyarországon. 2008. június 4-én tárgyalta az Országgyűlés Egészségügyi Bizott­sága a szakminiszter éves jelentését (a továbbiakban Jelentés) az ellátó rendszer működéséről. A Jelentés számai alapján (46. o.) forrásoldalon 2006 és 2007 között reálértékben 11%-os forráskivonás ment vég­be az ágazatban, az aktív fekvőbeteg-ellátásban pedig 13%-os forráskivonás történt. Mint említettem, az egészségügy rendelkezésére álló források csökkenése egyre kevésbé hatékony forráselosztási mechanizmusokkal párosult. A tárca hangzatos, piacot fetisizáló szólamaival szemben a központi beavatkozások valójában erősödtek a piaci mechanizmusok rovására, a normatív elemek visszaszorultak, és előtérbe kerültek a színfalak mögött folyó, a legszebb posztkádári időket felelevenítő alkuk. A kapacitások és források kétséges hatékonyságú elosztásánál megemlíthetjük az egynapos sebészeti ellátás kapacitáspályázatánál a megítélt többletkapacitások aránytalan megoszlását, a járóbeteg-szakellátás uniós forrásainak vitatható koncepción alapuló és szakszerűtlen felhasználását, általában is az uniós források átláthatatlan allokációs mechanizmusát. A piaci elemek visszaszorulása nyilvánult meg ezeken kívül a betegek szabad orvos­választásának jelentős korlátozásában, a beutalási szabályok fölösleges megszigorításában, legújabban pedig a fővárosban készülődő kórházholding létrehozásában is.

A forráselosztás par excellence degenerálódása azonban a kórház-finanszírozás terén figyelhető meg. (Aki nem érdeklődik intenzívebben az egész­ség­­ügy részletei iránt, az ezt a bekezdést és a következőt is átugorhatja.) Kevéssé ismert tény, hogy Magyar­or­szág 1993 és 1999 között minden valószínűség szerint a legfejlettebb kórház-finanszírozási technikával rendelkezett egész Európában. A „homogén beteg­ségcsoport”, azaz HBCs-alapú (eredeti nevén DRGs/­diagnosis related groups) finanszírozás csupán az elmúlt fél évtizedben terjedt el az unióban és az unión kívül, Hollandiától és Német­országtól eljutott Romániáig és Horvátországig. A módszer lényege: az ellátott kórházi eseteket betegségcsoportokba sorolják, a szolgáltató pedig nem az adott beteg el­látása folytán felmerült saját ráfordításait kapja az OEP-től az ellátásért, hanem az országos átlagot. Az átlagnál drágábban dolgozó kórházak veszítenek, az olcsón, hatékonyan gyógyítók pedig nyereséghez jutnak. A módszer szigorú takarékosságra, gyors és hatékony ellátásra ösztönzi a kórházakat, és versenyt támaszt közöttük az erőforrásokért.

Az USA-ban, a teljesítményen alapuló DRG-finanszírozás őshazájában, rendkívül szigorú ellenőrzési rendszert működtetnek mind a közpénzből finanszírozott programok (Medicare, Medicaid), mind pedig az üzleti alapon működő biztosítók esetében. Az amerikai adatok jól mutatják, hogy a teljesítmény­arányos finanszírozás egyrészt erősen motiválja a szolgáltatókat arra, hogy minél nagyobb teljesítményeket ismertessenek el; másrészt ennek a nyomásnak csupán erős ellenőrzési rendszerrel lehet ellenállni. Az OEP és a minisztérium ezt felismerve két évvel ezelőtt sajnos teljesen inadekvát megoldást választott: nem hatékony ellenőrzési rendszert állított fel, hanem a rendszer logikáját változtatta meg, és teljesítménystopot hirdetett meg. (Mintha az APEH az adócsalás visszaszorítására nem az ellenőrző rendszerét fejlesztené ki, hanem a piacgazdaságot fejlesztené valahogyan vissza.) Pótcselekvés volt ez a javából, aminek eredménye a kórház-finanszírozás szándékolatlan travesztiája lett. Ma, kis túlzással, mindenki azt vall be, amit akar, bizonyos volumen felett azonban, jelentsen bármit is a kórház, gyógyítson meg bármennyi beteget, a szolgáltatást nem fizeti ki az OEP. Teljesítményarányos finanszírozás van, csak éppen a teljesítményt egy határon túl nem finanszírozzák. Ezt jelenti az elhíresült teljesítményvolumen-korlát (tvk). Így azonban természetesen nem lehet megkülönböztetni a túlszámlázást a rászorult betegek ellátásától. Az eredmény nonszensz: jelentősen megnövekedtek a várólisták, vagyis nőtt az ellátásra váró betegek száma – kihasználatlan gyógyító kapacitások mellett.

Egy „nagy dobás” helyett több kicsit!

A versengő biztosítók Messiására várva tetemes időt veszített a már régóta átalakításra szoruló magyar egészségügy, jóllehet ennek a kormányzatnak elődeitől eltérően megadatott az, hogy 2006 nyarán ne kelljen nulláról kezdenie sem a reform kidolgozását, sem pedig az átalakítási programokat a gyakorlatba átültető csapatok felállítását. A beharangozott kontinuitás helyett azonban az egészségügy reformerei részben a piac láthatatlan (de jóságos) kezéről szóló skolasztikus vitákkal múlatták az időt, közben pedig minisztériumi szintre emelték az amnéziát, a második SZDSZ-es miniszter így boldog mosollyal az arcán hirdethette meg 2007 tavaszán ugyanazokat a programokat, amelyeket már az előző ciklus vége felé beharangoztak: a sürgősségi ellátás és a reha­bilitáció fejlesztése, az egynapos sebészeti program országos elterjesztése, ápolásbiztosítás, NFT II alapú átfogó ágazati struktúraváltás és humánerőforrás-fejlesztés. Ezzel párhuzamosan futott a több-biztosítós, később már csak többpénztáras egészségfinanszírozásért folytatott egyre irracionálisabb küzdelem. Kész csoda, hogy legalább a felsorolt pozitív változtatásokra jutott ideje és energiája a tárca vezetőinek.

Ami a következő két év történéseit illeti, az, minden valószínűség szerint, már nem az SZDSZ problémája lesz. A rendszer gyökeres átalakítása már nem jöhet szóba, azonban szívós aprómunka, átgondolt, kidolgozott és lépésenként végigvitt cselekvési sorok végrehajtása még igenis elképzelhető. A megváltozott nagypolitikai helyzetben, valamint az új miniszter habitusa és szakmai múltja mellett egy ilyen program nem esélytelen. Ehhez leghamarabb a szétesett minisztériumi apparátust kell ismét munkába állítani, majd ezután következnének a legfontosabb teendők: először és mindenekelőtt az OEP átszervezése, ellenőrzési funkcióinak megerősítése, a forráselosztás normativitásának a helyreállítása, a megelőzésre fordítható pénzügyi források növelése, a járóbeteg-ellátás és az alapellátás rendszerének bővítése és minőségi fejlesztése, a fővárosi és a vidéki hozzáférési esélyek legalább részleges kiegyenlítése, a sürgősségi ellátás és a mentőkapacitás fejlesztése. Csak ezt követően kezdhetnénk hozzá a jelenleg lassú éhhalálra ítélt kiskórházak bezárásához, aminek persze feltétele lenne még a lakosság meggyőzése is arról, hogy a megmaradó nagyobb és jobban felszerelt kórházakban mindent összevetve jobb minőségű orvosi ellátáshoz jut majd a jelenleginél.

Nonzéró

Ami pedig a választások utáni időszakot illeti, sajnálatos módon azt kell látnunk, hogy a kormányzásra készülő másik oldal sem mutatott fel eddig komolyan vehető szakmai alternatívát a gyógyító ellátórendszer átalakítására. Nem túlzás kijelenteni: amilyen bigott módon hitt az SZDSZ-es tárcavezetés a piaci szabályozás felsőbbrendűségében, ugyanolyan ideologikus hévvel, nemegyszer nyilvánvaló demagógiával utasítja el egyelőre a piaci mechanizmusokat a jobboldal. Miközben a liberális szaktárca a Piac apoteózisán buzgólkodott, ellenfele fájdalmas pózba vágta magát, és arról jajongott, hogy az egészség nem áru. A piaci kudarcokkal kapcsolatos elméleti kutatások, valamint az elmúlt négy évtized nemzetközi tapasztalatai ugyanakkor egyaránt azt mutatták, hogy a hatékony egészségügyi finanszírozásnak a költségvetési intézményekre jellemző tervezést a piaci mechaniz­musokkal kell kombinálnia. Míg ugyanis a tervezés kizárólagos alkalmazása hatékonysági és ellátási problémákhoz vezet, a spontán piaci hatások megállíthatatlan költségnövekedést eredményeznek az egészségügyi szolgáltatások piacán.

Minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel, mondta Alexis de Tocqueville, az amerikai demokrácia első leírója. És persze olyan ellenzéke is, tehetnénk hozzá. A mostani gazdasági és politikai helyzet kialakulásáért az immáron hetedik éve regnáló balliberális kormányzás a felelős elsősorban, azonban az ellenzék sem vétlen, hiszen sok esetben páratlan demagógiával hajszolta bele a kormányt a felelőtlen és ostoba pénzszórásba, valamint a konfrontatív politizálásba. Az ország jó ideje csapdában vergődik: a szükséges változtatások a nagy elosztó és szolgáltató rendszerekben rövid távon áldozatot követelnek, a változtatásokat elindítani hivatott politikusok ugyanakkor mintha képtelenek lennének négy évnél hosszabb távon gondolkodni. Az elmúlt 6-7 évben a két nagy párt az átalakításához szükséges konszenzus kialakítása helyett háryjánosi ígéretspirállal húzta lefelé egymást és az országot a költségvetési deficit örvényébe. Játékelméleti megfogalmazással: win-win helyett win-lose játék folyt (én csak a te rovásodra nyerhetek), hiányzott a kölcsönös bizalom és a politikai szakértelem is, amivel el tudták volna hagyni az ígérgetési kényszerpályát.

A nagypolitika alacsony hatásfoka, a több kormányzati cikluson átívelő távlatos gondolkodás hi­ánya okozta azt, hogy míg az Orbán-kormány lényegében konzerválta az átalakulásra megérett rendszert, a Medgyessy- Gyurcsány- és Gyurcsány-reloaded-kormányok inkább hektikus módon közelítettek az egészségügyhöz: a 2002-es választások után az első kormánymegbízott pénzügyi konszolidációval akarta javítani a kórházak hatékonyságát, ezt a kórház-pri­va­tizáció gondolata követte, majd a beteg és a szolgáltatók közé ékelődő profitorientált betegirányítók Európában legalábbis egzotikusnak számító elgondolása. Végül az SZDSZ-es tárca tevékenysége az elmúlt 2 évben nem kis részben abból állt, hogy a „négy láb jó, két láb rossz” következetességével skandálta: „a piac jó, és az állam rossz”. 18 év telt el a rend­szerváltás óta, és még mindig nem a higgadt, okos, rugalmas pragmatizmus, a nagy presztízsű, pártoktól független, nemzetközileg elismert szakemberek együttes munkája határozza meg nagy elosztó és szolgáltató rendszereink sorsát, hanem a politika kártékony cikkcakkjai, üres lózungjai, esetleges és sokszor elvtelen alkui. A jobboldali kormány annak idején részben azért nem vezette be a több-biztosítós modellt, mert a modell szószólója belekeveredett a Lockheed–Martin-botrányba. Négy évvel később a kórház-privatizációt favorizáló baloldali kormány a köztársasági elnökkel folytatott méltatlan és értelmetlen küzdelmét elveszítve mintegy gyerekes dacból lemondott arról, hogy saját kórháztörvényét megalkossa. 2003-ban milliárdokat kaptak azok a kórházak, amelyek vállalták, hogy beruházásaik révén jelentős mértékben növelik szolgáltatásvolumenüket, egy évvel később azután a tárca szolgáltatásvolumen-korlátokat állított fel, áthúzva mindenféle racionális megtérülési megfontolást. A privatizált ellátásszervezés modellje már itt volt a spájzban, amikor a kormányfő 2004-es bukásával együtt bizalmi embere, a profitorientált ellátásszervezés vezéralakja is eltűnt a politikai süllyesztőben. Végül hasonló módon távoztak a versengő biztosítókért lelkesedő SZDSZ-es tárcavezetők is.

A nem-zéró játszmák előnye jól ismert a társadalomtudományokban, mint ahogyan a józan paraszti ész számára is az. Robert Wright amerikai új­ság­író a millenniumra megjelentetett könyvében, a Non­zeró­ban (alcíme The Logic of Human Destiny) úgy vélekedik, ha el nem rontjuk, akkor jó eséllyel számíthatunk arra, hogy egy harmonikusabb, szebb jövő, egy magasabb szintű egyensúlyi állapot küszöbén áll az emberiség, a jelenlegi perturbanciák pedig csupán „a csend előtti vihar” jelenségei.⁵ A nem-zéró összegű játszmák szelekciós előnye folytán ugyanis mind a biológiai, mind pedig a kulturális evolúcióban egyre összetettebb és hatékonyabb organizmusok és társadalmi formációk alakulnak ki. Az ember esetében azonban ez a fejlődési folyamat nem törvényszerű, szükség van hozzá az aktorok bölcs belátására is. Lassan két évtized telt el a rendszerváltás óta, körülbelül ennyi időre volt szükségük a keményfejű íreknek is ahhoz, hogy megértsék, a zéró összegű acsarkodás nem vezet sehová. Hamarosan megláthatjuk majd, mennyire gondolja komolyan a Fidesz új szlogenjét, miszerint „A jövő megegyezéssel kezdődik”. Mindenesetre a nagyobbik ellenzéki párt, ha képes okosan és előrelátóan gondolkodni, már most kooperációra, és semmiképpen nem konfrontációra törekszik majdani ellenzékével. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy rá eddig nem jellemző önmérséklettel nem csupán gesztusokat, hanem komoly engedményeket tesz a másik fél számára az ország és saját hosszú távú érdekében. Az országnak strukturális reformokra van szüksége, amelyeket politikai pártokon átnyúló szakmai grémiumok készítenek elő, a politikusok pedig szívós munkával és bölcs kompromisszumokkal ültetnek át a gyakorlatba.

A konszenzuskeresés és a rugalmas kompromisszumokra való hajlam mellett a strukturális átalakítások másik feltétele a hitelesség visszaszerzése az állampolgárok előtt. Még egy Szenvedélyes Őszödi Igazságbeszédet nehezen bírna ki Magyarország. Még ha ezzel szavazatokat veszít is, a Fidesz-MPP-nek akkor is hamarosan ki kell mondania, mégpedig lassan, hogy azok is megértsék, akiknek ez nem kellemes, vagyis gyakorlatilag az egész ország: ha azt akarjuk, hogy a magyar gazdaság megint valódi növekedési pályára álljon, ahhoz bizony szinte minden társadalmi rétegnek hozzá kell járulnia a borsodi romáktól a nyugdíjasokon keresztül a hét számjegyű fizetések mellett családi pótlékra jogosult felső középosztályig bezárólag. Ha erre nem lesz képes a jobboldal vezető pártja, a választások után egykettőre a mostani kormány csapdahelyzetében találja majd magát, és hamarosan minden elveszíthet. A majdani ellenzék éppolyan kíméletlenül ki fogja használni a választók csalódottságát, ahogyan ezt a Fidesz tette az elmúlt két év során.

Szummer Csaba

Az IME című szaklap 2008. júliusi számában megjelent írás kibővített változata.

Seszták Ágnes:

Beváltatlan ígéret

2011. június 03.

Van ennek az országnak néhány évtized óta jó pár kezeletlen problémája, ezek közül a leghúzósabb az orvosi fizetések rendezetlensége. A hálapénz ürügyével évtizedek óta pattintja le magáról a problémát az aktuális hatalom. Ott tartunk, hogy a rezidensek ultimátumra készülnek; amennyiben nem támogatják a 89 ezer forintos bérük helyett a 200 ezer forintos bruttó fizetést, tömegesen hagyják el az országot.

Szégyenletes kampány indult az orvosellenességet hirtelen magas hőfokra szítva. Jóindulatú vagy tudatlan amatőrök követelik, hogy a külföldön munkát vállaló orvosok fizessék vissza a taníttatás rájuk költött összegét, kössék röghöz a doktorokat, ne engedjék őket külföldre, de ha mégis, a fogadó országtól követeljék a képzés díját. És mi van a külföldön szerencsét próbáló mérnökökkel, bölcsészekkel, egyéb diplomásokkal? Mások tudni vélik, 14 millióba kerül az orvos képzése, és minden külföldre menő érezze magát hálátlan hazaárulónak. Arról nem esik szó, hogy a képzéshez a család mekkora anyagi áldozatokat vállal.

Az orvostársadalom és a betegtársadalom már régen nincs jóban egymással. A betegek illuzórikus elvárásait a hazai egészségügy képtelen kielégíteni, az orvos pedig sakkozik a lemaradó technológia és a lehetőségek között. Egy téveszme áldozata minden magyar biztosított, aki hisz az ötvenes évek lózungjában, hogy mindenkinek a legmagasabb színvonalú orvosi ellátás jár. Hát nem jár, és az örökös összehasonlítás az USA-val több mint nevetséges.

Az orvosegyetemi képzés a leghosszabb, legalább 17 évi tanulás kell ahhoz, hogy egy orvos biztos diagnózis mondjon. Csak a belgyógyászattankönyvük több ezer oldal, és aki ócsárolja az orvosi hivatást, olvasson bele. Az orvosegyetem nem egyenlő az interneten összegereblyézett orvosi tanácsokkal. Tény viszont, hogy az orvosok sokévi tanulás után munkába állva kevesebb fizetéssel kezdenek, mint egy takarítónő. Amikor ez nyilvánosságra került, mélységes szégyen kellett volna hogy elöntse az egészségügy döntéshozóit. Nem pedig hagyni, hogy megint az orvostársadalom kerüljön a nyílt vagy burkolt uszítások kereszttüzébe. A szakmák, illetve a foglalkozások között nincs egyenlőség.

Két szakmán múlnak igazából emberéletek: az egyik a bíróé, a másik az orvosé. Mindkettő közalkalmazott, a kezdő bíró 345 ezer forint bruttó bért kap számtalan kedvezménnyel, a kezdő orvos nettó fizetése nem éri el a 100 ezret, de az 50 éves főorvos is csak 160 ezer nettót keres a bértábla szerint.

Miközben egy bírói tévedés ha nehezen is, de korrigálható, egy téves orvosi döntés következménye az ember élete. Ne fölényeskedjünk, nem jönnek indiai orvosok, sem erdélyiek, kárpátaljaiak, sőt, akik idejöttek, már hazamentek. Nem érteni az össznépi háborgást. Előbb-utóbb mindenki orvosra szorul, miért kell nekünk egy alulfizetett, végsőkig kizsigerelt, hibázó orvostársadalom örökös acsarkodás és ellenségeskedés közepette? Miért csodálkozunk azon, hogy egyre több a felületesség, slendriánság és a téves diagnózis? Lenézett, a társadalmi megbecsülést elvesztő orvosoktól nem lehet minőségi munkát várni.

Visszatetsző a hivatástudatra hivatkozni, és igenis meg kellene vizsgálni a közalkalmazotti jogviszony egyre zavaróbb korlátait. A Fidesz választási ígéretet méltó bérrendezés (értsd: érzékelhető béremelés) volt az egészségügyben. Ezt a kormány eddig nem váltotta be. A pénzhiány pedig vörös fonalként húzódik végig az elmúlt évtizedek ígéretein. Ne a hálapénzen folyjanak unalomig ismételt viták, a helyzet ennél súlyosabb. A megoldást nem lehet halogatni. Ébresszen már fel bennünket az orvosok piaci felértékelődése!

Szerző: Seszták Ágnes

ETIKAI KÓDEX

11-06-01 - írta Giulio

Elég régen nem foglalkoztam a Gumimacikkal, mert nem volt közöm a kamarához, de most újra tematizálni kell, hiszen MOK tag leszek, modern politikai rabszolga, akit betereltek a vágóhídra.

Azt állítom, hogy a jelenleg hatályos Etikai Kódex több pontjában Alkotmányellenes, törvényellenes, és az új kódex megalkotásáig történő alkalmazása súlyosan sérti a jogállamiság alapkövetelményeit.

A Kódex ugye nem jogszabály. (Nagyjából is csak egy rakás xar.)

Ugyanakkor a MOK tagok felé például korlátozza a szólásszabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a piaci szabad versenyt, amit csak törvényben, tehát jogszabályban lehet megtenni, speciális esetekben, ráadásul egy halom megállapítása, előírása a mai gazdasági/jogi viszonyok között egyszerűen értelmezhetetlen.

Az Ekt. szerint azonban az új megalkotásáig ennek alapján kellene eljárniuk az etikai bizottságoknak.

Nos, erre szerettem volna felhívni a figyelmet.

A kódex használhatatlan.