Mivel az orvostudományt e helyről, [
2]
tisztelt hallgatóim, gondolatgazdag és remekbe szabott
szónoklatokkal, többségtek előtt már gyakran dicsérték, mégpedig
egyedülállóan ékesen szóló férfiak, érthető, ha kevéssé bízom benne,
hogy akár e jelentőségteljes témának, akár pedig a ti várakozástoknak
megfelelhetek. Hiszen egyrészt ügyetlen beszédem sem lehet méltó e,
mondhatni szent tárgyhoz, másrészt hétköznapi szónoklatom sem
kerülheti el, hogy számtalanszor hallott témájával unalmat ne
keltsen. Ám mivel nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy eltérek
elődeink üdvös szokásától, kik szerint az ifjúság lelkét ünnepi
magasztalással kell e dicső tudomány tanulására, csodálatára, imádatára
ösztönözni és gyújtani, képességem szerint magam is megkísérlem — ha
beszédem közben figyelmetek, humanitásotok [
3]
támogat majd, s ha sugárzó jóindulattal fordultok afelé, kit
tekintélyetek szorított e föladat vállalására — megkísérlem tehát az
orvoskar súlyát, tekintélyét, hasznát és szükségességét, ha nem is
teljességében bemutatni, ami szinte megoldhatatlan föladat lenne,
hanem csak főbb vonalaiban áttekinteni, olyasformán, mintha
valamilyen drágasággal zsúfolt és dús királyi kincstárat ablakrácson át
mutatnék meg a kíváncsiaknak.
Legfőbb dicsőségére pedig e tudománynak a következők válnak: Először is, hogy nem szorul
kommendálásra,
hiszen mind hasznos mind szükséges mivolta elégséges ajánlólevél
számára e világban. Másodszor, hogy jóllehet már oly sokszor zengték
kiváló tehetségek a dicséretét, [
4]
magasztalásához mégis pusztán önmagától s még a kevésbé ékesen
szólók számára is mindig új és új anyaggal szolgál, arra tehát
egyáltalán nem szorul, hogy — mint az egyéb, gyűlölködő vitákon
elterjedt szokás — a többi tudomány csepülése árán magasztaltassék. Sőt
inkább attól kell tartanunk, hogy előnyeit, melyek sajátjai, reá
jellemző s vele egybeforrott méltóságát, emberi mértéket meghaladó
fenségét emberi szó nem lesz képes visszaadni. Arra pedig gondolni
sem gondolhatunk, hogy egyebek csepülése árán, kimódolt
retorikai
cirkalmakkal vagy szemfényvesztő szóáradattal lássunk dicséretéhez.
Középszerű dolgokhoz illő az oly ajánlás, mely csúfságokkal való
összehasonlításon, vagy céda külsőségeken alapul. A valódi értékeket
elegendő akár a maguk mezítelenségében is fölmutatni.
Hiszen
a többi mesterséget is — hogy mielőbb a tárgyra térjünk — ősidőktől a
legnagyobb becsben tartották, nem lévén egy sem köztük, amelyik ne
hajtott volna valamilyen szempontból nagy hasznot az emberiségnek. Az
orvoslás találmánya viszont oly csodálatosnak, gyakorlata pedig az
emberi nem számára oly jótékonynak bizonyult, hogy megalapítóit vagy
egyenest istennek hitték, mint például
Apollónt, [
5] vagy fiát
Aszklépioszt (
Plinius
szerint még az is megesett, hogy egyenest bizonyos orvosi
fölfedezések emeltek egyeseket az istenek közé), vagy pedig
ugyanolyan tiszteletre méltatták őket, mint az isteneket, ahogyan pl.
Aszklepiadésszel [
6] cselekedték, akit mint valami
illír eredetű kisistent tartottak számon s
Héraklésszel
emlegettek egy sorban. S bár én nem helyeslem ezt az antik szokást, a
mögötte rejlő szándékot és ítéletet mégis helyénvalónak vélem,
hiszen helyesen érzékelteti és hirdeti, hogy a tudós és becsületes
orvost lehetetlen elégségesen s valóban méltóan megjutalmazni.
Ha
ugyanis meghányjuk-vetjük magunkban, mily összetetten sokfélék az
emberi testek, mily nagy a változatosság kor, nem, vidék, klíma,
neveltetés, tanulás, életmód tekintetében, mily végtelen különbözőség
tapasztalható a sok-sok ezernyi növény közt (a többi gyógyszert nem
is említve), amelyek mindegyike más- és másutt terem, továbbá hogy
hányféle betegség létezik — Plinius háromszáz név szerint ismertet
említ — nem is beszélve az egyes betegségváltozatokról, amelyek
megszámlálhatatlansága már abból is könnyen kiviláglik, ha csak a
"láz"
címszó alatti változatokat fölsoroljuk (ebből az egyből aztán
következtethetünk a többire), s nem említve azokat a betegségeket
sem, amelyek nap mint nap újonnan keletkeznek, s egyenest úgy
keletkeznek, mintha szándékosan indulnának háborúba mesterségünk ellen,
nem említve továbbá a több ezernyi mérgezésveszélyt, amelyeknek
minden egyes válfaja más-más halálnemmel jár együtt s más-más
gyógymódot követel, valamint nem sorolva föl a balesetek,
katasztrófák, törések, égések, ficamok, sebesülések és hasonlók
mindennapi eseteit sem, amelyek szinte vállvetve küzdenek együtt a
betegségek csapataival, végül pedig meggondolva, milyen nehéz
megfigyelni az égitesteket — hiszen ha ebben járatlan vagy, gyakran
méreggé lesz az szer, mit orvosságként adsz a betegnek, hogy ne is
szóljak közben a betegségek oly gyakran csalóka tüneteiről, akár a
bőrszint vizsgálod, akár a vizelet jellemzőit fürkészed, akár pedig
az érverés összhangjára figyelsz — be kell látnunk: e kórok mintha
csak egyenest arra törekednének, hogy ellenségüket az orvost
becsapják és félrevezessék! Mindenfelől csak úgy özönlenek a gondok,
még beszédbe foglalni is nehéz számomra valamennyit!
Hanem
amint az előbb említettem e hihetetlen változatosságot mind
áttanulmányozni, a homályt tehetséggel eloszlatni, az akadályokat
szorgalommal legyőzni, s a föld mély zsigereibe hatolva, a természet
titkait mindenünnen kibányászva, valamennyi fűből, gyümölcsből,
fából, állatból, drágakőből s végül magukból a mérgekből is az emberi
életre zúduló valamennyi kórság orvosságát kikutatni, megfelelő
használatuk titkát a számtalan szerzőből, tudományos műből sőt
magukból a csillagokból is kilesni, s mindeme, mondom, oly rejtett
dolgot gonddal kifürkészni, oly bonyolult dolgot a szellem erejével
megkaparintani, oly számos dolgot emlékezetben tartani, oly szükséges
dolgot a teljes emberi nem közös hasznára fordítani — vajon nem
tényleg emberi erőt meghaladó, s valóban isteni tettnek tűnik-e
mindez?
Ne
vegye senki rossz néven szavaim. Ami napnál világosabb, hadd mondjam
ki nyíltan, hisz nem magamat dicsérem, hanem egy tudományt magasztalok.
Ha ugyanis életet adni Isten kiváltsága, a megadottat megvédeni a
már hanyatlót megtartani, beláthatjuk, szükségképp szinte isteni
tett. Bár korábban az éppoly hiszékeny, mint hálás antikvitás nem
tagadta meg az orvosi mesterségtől még azt sem, amit mi immár egyedül
Isten kiváltságának tartunk. Hiszen úgy hitte, hogy Aszklépiosz
segítségével
Tündaridész [
7]
és utána többen mások is visszatértek az Alvilágból a napvilágra.
Olvashatunk arról is, hogy Aszklepiadész egy már halott, kiterített s
elsiratott embert hozott haza a halotti máglyáról az életbe.
Xanthosz,[
8]
a történetíró meg arról tudósít, hogy egy elpusztult oroszlánkölykt,
továbbá egy sárkánykígyó által megölt embert is föltámasztottak egy
bizonyos "halisz" nevű növény [
9] seg���tségével.
Iuba [
10]
pedig tanúsítja, hogy Africa-ban is valamilyen fűvel támasztottak
föl valakit. Nem csodálkoznék viszont, ha akadnának, akik nem adnának
hitelt e szavaknak. Persze annál hihetetlenebb valami, minél nagyobb
csodálatot kelt egy mesterség iránt — mert erre törekszünk — s
nyilván kénytelenek leszünk túlzásnak tartani azt, ami túl van a
valón. Bár, ami a föltámasztott embert illeti, vajon lényeges-e, hogy
a lélek isteni segédlettel kerül-e vissza a már elhagyott
testrészekbe, vagy pedig a mélyen a testbe temetett, s a felülkerekedő
betegség ereje által elnyomott lelket az orvos tudománya és
gyógymódja ébreszti-e föl, téríti-e magához s tartja-e vissza, holott
kiröppenése egyébként már bizonyos lett volna? Vajon nem szinte
azonos teljesítmény-e halottat támasztani, illetve a már-már
elhunytat magához téríteni? Hiszen többeket is név szerint említ
Plinius
"Világleírás"-ának hetedik könyvében, akik részint a
temetőben, részint már a halotti máglyán, részint pedig napokkal
haláluk után támadtak föl. Csoda ez és a csoda bizony csak keveseknek
jut osztályrészül. De nem csodálatosabb-e még ennél is, amit
manapság nyújt mesterségünk sokaknak? Ha pedig e mesterséget valóban a
Legjobb s a Legnagyobb Istennek köszönhetjük — akinek mindent
köszönhetünk — nem vélheti senki, hogy állításaim túlzások, nem pedig
igazságok.
Számos betegség ereje oly nagy, hogy bizonyosan
halálhoz vezetne, ha az orvos nem segítene rajtunk: ilyen például az
idegbénulás (stupor), ami főként asszonyoknál gyakori, a szívroham
(syncope profunda), a bénulás (paralysis) vagy a szélütés
(apoplexia). Egyetlen korban vagy népnél sem hiányoznak e tekintetben
a példák. Az pedig, aki ilyenkor a támadó halált tudományával elűzi,
aki a rohamosan elhanyatló életerőt helyreállítja, vajon nem
tekinthető-e joggal valamilyen jóságos és kegyes istenségnek?
Mit
gondolsz, hány ember került sírba időnap előtt, míg az orvosi tudomány
a betegségek jellegét és az orvosságok természetét kiismerte volna?
Mit gondolsz, manapság hány ezer halandó él és virul, ki meg sem
született volna, ha ugyane mesterség a születés veszedelmeinek
megannyi ellenszerét s a szülészet alapelveit föl nem találta volna?
Ezért könyörög kétségbeesetten az orvos segítő kezéért már az élet
kapujában szülő és szülött egyaránt. E tudománynak köszönheti életét
az is, aki meg sem született még, hiszen az orvos akadályozza meg a
vetélést, ha az asszonyban egyébként van elég erő befogadni s megtartani
a magot, s ha egyébként képes a szülésre. Ha tehát igaz a szólás:
"Isten az ember oltalma", akkor, véleményem szerint vagy egyáltalán nincs helye annak a nemes görög mondásnak, hogy
"Ember embernek jó szelleme",
vagy ha mégis van, éppen a megbízható, derék orvosra illik
leginkább, aki nem csupán megoltalmaz, hanem egyenest megment
bennünket a vészben.
Vajon nem látszik-e tehát magánál a
Hálátlanságnál is hálátlanabbnak, s még az életre is méltatlannak az,
aki az orvostudományt, Isten mögött a második életadót, életvédőt,
életmegtartót és életóvót nem szereti, nem méltányolja, nem becsüli s
nem is tiszteli? Őt, akinek védelmét soha senki nem nélkülözheti? A
többi tudományra ugyanis nincs mindig, mindannyiunknak szüksége. Az
orvostudomány viszont valamennyi halandó életében szerepet játszik.
Hiszen tegyük föl: nincsenek betegségek, s mindannyian jó egészségnek
örvendünk — ám hogyan óvhatnánk meg ezt az állapotot, ha az orvos nem
tanítana ki bennünket a hasznos és az ártó táplálékok különbségeire s
a teljes életvitel helyes módjára, mit a görögök diétának neveznek?
Súlyos
teher az emberek vállán az öregkor, amint éppúgy nem kerülhetünk el,
mint magát a halált. De még maga az öregség is sokak számára később
köszönt be s könnyebben is viselhető — hála a doktoroknak. Nem mese
ugyanis, hogy az úgynevezett
"kvintesszencia" [
11]
segítségével elűzhető az öregség s hogy általa az ember, mintegy
levetve régi bőrét, megfiatalodik — hiszen akad erre jó néhány tanú.
De
a medicina nem csak a testnek viseli gondját (amely az ember hitványabb
fele), hanem a teljes emberre is ügyel, még ha a lélekkel a
theológus, az orvos pedig a testtel kezdi is. Merthogy test és lélek
szoros rokonsága és kapcsolata miatt a lélek bűnei éppúgy
megterhelhetik a testet, mint ahogy a testi bajok is akadályozhatják,
sőt ki is olthatják a lélek életerejét. Hisz ki oly makacs hirdetője
az
absztinenciának,
a józanságnak, a düh mérséklésének, a bánat és a részegség
kerülésének, a szerelem elvetésének, a testi vágyak megzabolázásának,
mint éppen az orvos? Ugyan ki győzi meg hathatósabban a beteget
arról, hogy ha életben akar maradni s az orvos gyógyító segítségét
kívánja igénybe venni, legelőbb lelkét tisztítsa meg a bűnök
mocskától. Vagy tán nem ugyanő-e az, aki, míg akár diététikus módon,
akár gyógyszerek segítségével csökkenti a fekete epe mennyiségét,
növeli a szív gyöngülő erejét, segíti az agyműködést, tisztítja az
értelem szerveit, élesíti az elmét, tatarozza az emlékezet lakóhelyét
s megjobbítja a teljes lélekállapotot, nyilvánvalóan az úgynevezett
"külső emberen" át a
"belső embert"
is megmenti? Vajon nem segít-e a teljes emberen az, aki az
elmeháborodottat, a búskomort, a mániákust, a holdkórost és a
gyöngeelméjűt bajából kigyógyítja? A
theológus
azt éri el, hogy az ember bűneiből észre térjen, az orvos viszont
azt, hogy legyen még, aki észre térhessen. Hiába léteznék a léleknek
ama orvosa, ha a lélek, amelyet orvosolni kíván, már nem lenne
helyén. Ha egy istentelent hirtelen bénulás, szélütés vagy valami
egyéb kórság sújt, amely előbb rabolja el tőle az életét, mintsem
annak megtisztítására csupán gondolhatna is, vajon nem hihetjük-e,
hogy az, aki őt, ki egyébként nyomorult bűnösként kerülne sírba,
bajából kigyógyítja, testileg s lelkileg egyaránt úgyszólván a
pokoltól menti meg? Hiszen olyan helyzetbe juttatja az illetőt, hol
módja lesz elkerülni az örök halált. S ugyan mit tanácsolhat a
búskomornak a theológus, ha nincs aki hallja a tanácsát? Mi
indíthatja meg az eszementet, ha elébb az orvos nem szabadítja meg
fekete epéjétől [
12] az illetőt?
Az
istenesség s a többi erény, amely a keresztényi boldogság alapja,
leginkább a lélektől függ, ez vitán felül áll. Másrészt viszont a lélek
a testhez kötött, és akár akarja, akár nem, a testi szervekre szorul,
józan értelmünk állapota tehát jórészt nyilván a test állapotától
függ. Számtalan embert éppen testének szerencsétlen nedvalkata (ezt
nevezik a görögök
kraszisz-nak [
13] vagy
szüsztémá-nak), von akarata és szándéka ellenére a bűnbe, s míg lelke, derék lovasként, hiába rángatja a zablát, [
14]
hiába döfköd a sarkantyúval, a megvadult ló őt is magával rántja a
mélybe. A lélek lát, a lélek hall, de ha a szemet hályog vonja be, ha
a füljáratot sűrű nedv tömíti, a lélek hiába erős. Gyűlölhet a
lélek, utálhat a lélek, ám mégis az értelem szerveire telepedett
káros nedv okozza, ha gyűlölöd, kit szeretetre méltónak találsz, s
utálod, kit utálni nem kívánsz. [
15]
Platón
szerint a filozófia lényege abban áll, hogy az érzelmek az
értelemnek engedelmeskedjenek — a segítő orvos éppen erre törekszik,
azért munkálkodva, hogy az embernek az a fele viruljon s döntsön,
amelynek ítéletén alapul minden dicséretes cselekvés. Ha tehát az
"ember" névre méltatlannak találjuk azt, akit vágyai állat gyanánt irányítanak, az
"ember" név méltóságát nagyrészt az orvosoknak köszönhetjük.
S
mivel mindez a köz- s magánemberek esetében is igen fontos, még
mennyivel fontosabb, ha fejedelemről van szó. Az efféle ártalmak
senkinek inkább nem árthatnak, mint éppen a leghatalmasabb
királyoknak. Hisz még egyetlen kisember zavart elméje is mekkora
fölfordulást képes okozni! A tanácsosok hiába jajgatnak ilyenkor:
"Ne őrjöngj, Fejedelem, térj magadhoz!", ha az orvos tudományával magához nem tudja téríteni az akaratát és ítélőképességét vesztett királyt. Ha
Caligulának
megbízható orvosa lett volna, nem folyamodott volna őrültségében az
emberi nem vesztére fegyver- és méregtárakhoz. Nyilván ez okból
általános szokás a világ valamennyi népénél, hogy a fejedelem, orvosa
nélkül, sehová sem mehet. A belátó fejedelmek ezért nem becsültek soha
többre egyetlen tudományt sem, mint az orvosit.
Eraszisztratosznak, [
16]
Arisztotelész vejének például — hogy a többieket ne is említsem —
Ptolemaiosz, Antiokhosz király fia, apja meggyógyításáért száz talentumot ajándékozott. Ráadásul még a
Biblia
is kimondja, hogy az orvosnak meg kell adni a fizetséget, mégpedig
nem csak azért, mert hasznos, hanem azért, mert egyenest
nélkülözhetetlen, így hát, ami más derekakkal szemben csupán
hálátlanság, az az orvossal szemben istentelenségnek számít, hiszen
az orvos Isten segedelmének eszközeként tudományával azt védelmezi, ami
Isten legjobb s legkedvesebb ajándéka számunkra, vagyis az életünket.
Szüleinknek
sok mindent köszönhetünk, mert nyilvánvalóan őtőlük kapjuk az élet
ajándékát. Szerintem viszont még ennél is többel tartozunk az orvosnak,
hiszen neki többszörösét köszönhetjük annak, amit csak egy ízben
köszönhettünk szüleinknek — már ha valóban nékik köszönhetjük az
életet. Mély tisztelettel tartozunk ugyanis annak, aki kiment
ellenségeink keze közül, s vajon nem kell e még jobban tisztelnünk az
orvost, aki megmentésünk érdekében naponta küzd meg életünk megannyi
halálos ellenségével? A királyokat istennek tekintjük, mert
állítólag joguk van életünk s halálunk felől dönteni, ám míg ők
gyilkolni ugyan valóban képesek, életet bizony csak olymódon
adhatnak, ha nem veszik el tőlünk a meglévőt — ahogy a rabló menti
meg az embert, ha agyon nem üti — ráadásul ekkor sem adhatnak mást,
mint pusztán testi életet. Mennyivel közelebb áll hát az isteni
jósághoz az a jócselekedet, amit az orvos visz végbe, aki a már-már
pokolra szánt embert tudományával, tehetségével, gondoskodásával és
hitével, szinte a halál torkából rángatja vissza? Egyéb dolgokban
segíteni kötelesség, ám test és lélek biztos veszedelmében védelmezni
az embert több, mint csupán nemes tett. Számítsd ehhez, hogy
mindazt, ami az emberben jelentős, műveltséget, erényt, adottságot s
minden egyebet az orvostudomány adományának kell tartanunk, hiszen ő
azt óvja meg, ami nélkül semmi más nem létezhetnék. Ha pedig mindazt,
ami az emberért van s magát az embert is az orvos menti meg,
nyilvánvalóan mindennek nevében az orvost illeti a hála. Ha valójában
nem is élhet az, aki a kórok fenyegetésében él, s nem élhet az sem,
akinek nem óvja meg, vagy adja vissza egészséges életét az orvos, nem
illő-e elismernünk, hogy ez utóbbi szinte életre szülője a betegnek?
Ha pedig a halhatatlanság valóban kívánatos dolog, hát éppen az
orvosok életet meghosszabbító tevékenysége az, amely, amennyire csak
lehetséges, e kívánságunkat valóra váltja.
Érdemes-e mármost itt a közismert péld���kat fölhozni,
Püthagoraszt, [
17]
Khrüszipposzt, [
18]
Platónt, a cenzor
Catot, [
19]
Antoniust, [
20]
Castort, [
21]
azzal a számtalan emberrel egyetemben, akik közül többen orvosi
megfigyelések alapján életüket, betegségektől menten, anélkül
hosszabbították meg száz évnél is tovább, hogy képességeik
hanyatlottak, emlékezetük megzavarodott, érzékeik pedig eltompultak
vagy meggyöngültek volna? Vajon nem jeleníti-e meg immár itt és most
mindez a remélt halhatatlanságot? Maga
Krisztus a
halhatatlanság forrása és egyedüli birtokosa halandó, ám betegségektől
ment testet öltött egykor. A kereszttől nem borzadt, de a
betegségektől igen. Vajon nem lenne-e csodálatos, ha Fejedelmünket
erőnk szerint ebben is követhetnénk? Az apostolokról is olvashatjuk
ugyan — akik közt pedig alig akadt, aki ne élt volna hosszú életet —,
hogy megölték, legyilkolták őket, ám betegségeikről nincsen szó
soha. S akárhogyan is történhetett ez — amit nekik áldott mivoltuk
biztosított, azt adhatja meg nekünk az orvostudomány. Úgy vélem
ugyanis, nem kell hallgatnunk azokra, akik éppoly tudatlan mint
szemtelen módon azzal szoktak előhozakodni, hogy az erény végső próbája
a betegség, mert abban a tévhitben élnek, hogy
Pált súlyos
fejfájás gyötörte volt, noha ő csupán a lelki kísértést, vagy ami még
valószínűbb, a gonoszok nehezen elviselhető áskálódását nevezte
betegségnek. Pál ráadásul az apostoli adottságok közt a gyógyítás
adottságát is megemlíti.
Már az is jelentős mértékben növeli az
orvoslás dicsőségét, hogy a császári törvények felsége és a pápai
határozatok tekintélye is önként veti alá magát az orvosok
ítéletének, például a nemi érettség, a születés és a mérgezések
kérdéseiben, továbbá a házassággal kapcsolatos néhány kérdésben is. [
22]
Újfajta fölmagasztalása ez az orvostudománynak! Emberi életekről
dönt a bíró, ítélete mégis az orvos véleményétől függ. Ha például a
pápai kegy kedvez valakinek, csak akkor kedvez, ha az orvosi
szakvélemény is támogatja ebben. A római pápa pedig, a törvény
szerint, orvosi szakvélemény alapján dönti el, hogy a püspököt, akit
bűnös és rettentő betegsége miatt váltottak le, el kell-e mozdítani
püspöki székéből vagy vissza kell-e helyezni oda.
Szent Ágoston
meg teljesen az orvosok döntésére bízza mit kell tenni, esetleg még a
beteg akarata ellenére is. Ugyancsak ő írja, hogy az orvost
megillető honoráriumot, vagyis tudománya és fáradsága bérét, jogos
erőszakkal is elvenni attól, aki visszatartja azt, éppúgy, mint a
jogtalan tulajdonostól, vagy attól, aki rosszhiszeműen kaparintja meg
a másét.
De azoknak is gyakran adnak az orvosok tanácsot, akik
engedélyezett ráolvasásokkal űzik ki a gonosz démonokat az emberek
testéből, például olyan betegségek esetében, amelyek rejtett okokból
károsítják meg az egyes érzékszerveket vagy a szellemet s olyannyira
démoni eredetű kóroknak tűnnek, hogy csak a legtapasztaltabb orvosok
képesek eldönteni, vajon afféle "testesebb" démonokról van-e szó (a
démonok ugyanis sokfélék lehetnek), akik orvosi beavatkozásra is
reagálnak, vagy pedig valamilyen betegség hatolt-e be olyannyira a lélek
legmélyebb rejtekeibe is, hogy szinte már a testtől függetlennek
látszik. Kérlek titeket, hallgassatok türelemmel, míg az ennek
igazolására szolgáló számtalan példa közül egyet, amelynek magam
voltam tanúja, elbeszélek.
A hírneves orvost,
Panaceust [
23] ifjúkoromban jól ismertem. Ő a jelenlétemben gyógyított meg egy
Phylarius
nevezetű, spoletói származású embert, aki bélférgei miatt újfajta
őrületbe esett, úgyhogy ha épp rohama volt, tökéletesen beszélt
németül, amire egészségesen — köztudomásúlag — soha nem volt képes.
Akadt-e az orvostudományban járatlanok közt olyan, aki ne hitte
volna, hogy ezt az embert démon szállta meg? Ám Panaceus egy egyszerű
és könnyedén elkészíthető orvossággal mégis kigyógyította őt
elmebajából. A beteg persze, miután meggyógyult se nem beszélt, se nem
értett többé németül. Ha viszont valaki az illetőt ennek ellenére,
továbbra is megszállottnak tartaná, az azután a lehető legnagyobb
dicsőséget szerezné az orvostudománynak, hiszen ezek szerint még a
gonosz démonok is engedelmeskednek neki, s amint az életmentésben,
ugyanúgy az ördögűzésben is szolgálója és vetélytársa az istenerőnek.
Akadtak
persze akik Panaceus e cselekedetét a mágia művének tartották, hanem
én még e vádaskodásukat is úgy fordítom, hogy mesterségünk dicsőségére
és becsületére váljék: hiszen Panaceus ezek szerint olyasmit tett,
amit az átlagember puszta emberi erővel nem hisz végbevihetőnek.
A
régi időkben tehát, mikor a mocskos haszonlesés és a szennyes vágy
még nem rontott meg mindent, joggal állott — egyedül valamennyi között —
az orvosi mesterség különös becsben szent és magasztos férfiak,
hatalmas királyok és híres szenátorok előtt, s joggal nem volt az
emberi nem számára egyetlen mesterség sem értékesebb. Hiszen még a
nagy
Mózes sem egyéb, hanem — mint mondják — orvosi elvek alapján osztályozta az étkeket. Az ősi görögök
Orpheusza [
24] is állítólag írt a növények gyógyhatásairól.
Homérosz
pedig, aki kétségkívül egyedülálló forrása az ismereteknek,
növényismertetésekben és az orvoslás dicséretében ugyancsak gazdag. Ő
írta le számunkra a "mólü"-t [
25] is, amely Homérosz szerint a legértékesebb, mérgek ellenében leghatásosabb növény. Felfedezését a költő
Hermésznek tulajdonítja: az istenség evvel védte meg az ő
Odüsszeuszát Kirké mérgével szemben. Ugyancsak Homérosz ajánlja lakomák alkalmával a "nephentesz"-t, [
26] amely a bút és bánatot űzi el. Továbbá gyakran emlegeti tisztelettudóan
Makhaónt, Paiónt, Kheirónt, Podalirioszt, [
27]
mint az orvostudomány nagyjait, kiknek tudása őszerinte nem csak
egyes hősökön, hanem magukon az isteneken is segített. Evvel nyilván
arra akart utalni, hogy még a legfelsőbb uraknak, fejedelmeknek is
szükségük van az orvosok védelmére, illetve hogy felismerjük: még
azoknak a sorsa is az orvosok kezében van, akik mindenki más élete s
halála felől dönthetnek.
Soroljuk-e még, hogy ugyane költő, az
Iliász 11. könyvében az orvosi hivatást a messze legszebb
dicshimnuszra méltatta? Azt mondja ugyanis:
"Egyetlen orvost is többre kell becsülnünk, mint nagy tömegét a többieknek." Másutt meg az orvost úgy jellemzi, hogy
"mindenben művelt-"nek
nevezi őt, leplezetlenül kimondva a tényt: ez a mesterség nem egyik
vagy másik tudományon, hanem valamennyi tudomány ismeretén és
áttekintésén s a pontos gondolkodás mellett széleskörű tapasztalaton
is alapul.
A szamoszi Püthagorász, akit az antikvitás afféle
szentnek tartott, állítólag remek könyvet hagyott az utókorra a
növények tulajdonságairól.
Platónt,
Arisztotelészt,
Theophrasztoszt, [
28]
Khrüszipposzt, a cenzor
Catot és
Varrot, [
29]
akik mindegyike azon szorgoskodott, hogy e tudományt belefoglalja
tanulmányaiba vagy életművébe ne is említsük itt, de vajon a pontoszi
királyt,
Mithridatészt, [30]
nem inkább orvosi jártassága tette-e híressé s emelte-e igazi
nagysággá, mint — egyébként dúsgazdag — országa, vagy csodálatos, 21
nyelvet felölelő nyelvtudása? Mithridatész ugyanis — mint
Plinius
írja — orvosi tanulmányokat, gyógyszerészeti munkákat és recepteket
is hagyott hátra titkos iratai között: egy kiváló terjékfajta még ma
is az ő nevét viseli. Mostanság általában a kockázás, a vadászat és a
viccmesélés számít királyi időtöltésnek. A római nép egykori vezetői
azonban mindig is azt tekintették a legfontosabbnak, hogy újfajta
gyógynövényeket importáljanak messzi országokból s ekképpen
gyarapítsák az orvostudományt, de bizony a római népnek magának, az
akkori világ urának sem volt ennél kedvesebb foglalatossága. Meg hát
Krisztus, valamennyi tudomány atyja és fejedelme sem jogásznak,
rhétornak, filozófusnak vallotta magát, hanem orvosnak, hiszen
egyhelyütt önmagáról szólva tagadja, hogy azoknak lenne orvosra
szükségük, akik jól vannak, másutt meg szamaritánusként olajat és
bort önt a sebre, és földdel kevert köpetet ken a vak ember szemére.
Vagy nem tudjuk-e, hogy Krisztus, mikor még ismeretlen volt e világ
előtt, nem arannyal, hatalommal, hanem betegségek gyógyításával
nyerte meg lassacskán az emberek szívét és lelkét. Amit pedig Ő,
Istenként, puszta akaratával vitt végbe, azt az orvos, a maga
képessége szerint, a gyógymódjával próbálja utánozni. De az orvos sincs
teljesen híján az isteni erőnek, hiszen a gyógyítás hatalma Istentől
származik. Krisztus sem látta el fontosabb útravalóval az
apostolokat, mint avval a tanáccsal, hogy vendéglátóikat legelőbb e
gyógyerő segítségével kötelezzék le, vagyis — mondja ő — gyógyítsák
meg bajaikat és kenjék meg őket olajjal. Mikor Szent Pál egy kevés
bor fogyasztását javallja az ő
Timotheusának, hogy
gyöngélkedő gyomrát rendbe hozza, vajon nem folyamodik-e nyíltan az
orvostudományhoz? S ugyan miért csodálkoznánk az apostol esetén, hiszen
a titokzatos dolgok kutatói szerint még
Rafael[31] angyal is azért kapta nevét, mert kigyógyította vakságából
Tóbiást? Ó, mily mennyei és valóban szent tudomány ez, ha isteni lények is tőle nyerhetik nevüket!
A
halandók mindegyike más és más mesterséget tanul, az orvosi azonban
az egyetlen, amelyet mindenkinek meg kell ismernie, mely mindenki
számára szükséges. Ám mennyire ferde az emberi ítélet! Mindenki tudni
akarja, melyik pénz valódi, melyik hamis, nehogy apró-cseprő
ügyekben rászedhessék, de avval senki nem törődik, hogyan óvható meg a
Legértékesebb. Ha pénzről van szó, senki nem hisz a más szemének,
élet és egészség kérdésében viszont — ahogy mondani szokták — vakon
követi mások ítéletét. Pedig, bár a teljes tudományt tökéletesen csak
kevesek ismerhetik — mégpedig azok, akik egész életüket egyedül az
orvoslás tanulmányozásának szentelték —, e részével, nevezetesen az
egészség megóvására vonatkozó résszel, illendő lenne mindannyiunknak
tisztában lennünk. Az is igaz viszont, hogy a bajok egy része nem a
tudományból magából, hanem egyes aljas orvosok tudatlanságából vagy
nagyravágyásából eredeztethető.
A
barátság neve mindig is, még a vad és barbár népek körében is szent
és tisztelt volt. A legjobb barátnak pedig azt tartották, aki jóban
rosszban egyaránt hű maradt társához, hiszen úgy rajzanak a barátok,
míg jól mennek a dolgok, mint nyáron a fecskék, ha meg rosszul
mennek, ugyanúgy is röppennek tova mint ők, ha beköszönt a tél.
Mennyivel derekabb barát hát az orvos, aki — mint a
szeleukisz-madarak, akikről azt tartották, hogy a Casius-hegyiek soha
máskor nem láthatták őket, csak akkor, ha a segítségükre volt szükségük
a termést pusztító sáskák ellenében [
32]
— aki tehát, ha minden jól és vidáman folyik, soha meg nem jelenik,
baj esetén viszont, vagyis mikor még a feleség és a gyermek is
gyakran magára hagyja az embert, például elmebaj, bőrbaj, járvány
idején, egyedül tart ki a beteg mellett, s ráadásul nem is hiába tart
ki, mint a többség, hanem ottléte segítséget is jelent, támaszt a
bajban lévőnek. Az orvos az, ki sokszor a saját életét kockára téve
vív meg a betegséggel. És bizony még hálátlanságnál is súlyosabb, ha
azok, akiket egy ily barát segítsége ment meg, veszély múltával képesek
acsarkodni az orvosra, ahelyett, hogy atyjuk gyanánt tisztelnék és
becsülnék. A közönséges barátot, akivel csak köszönőviszonyban
vannak, vendégségbe hívják, mindazt, aki dörgölődzik hozzájuk,
bizalmukba fogadják, de az igazi barátnak, mihelyt nincs rá
szükségük, hátat fordítanak — de talán éppen azért is fordítanak
hátat, mert belátják, hogy az ő szolgálatait sohasem tudnák
érdemeihez méltóan meghálálni.
Ha az az ember ér a legtöbbet,
aki a köznek legtöbbet használ, hát ez az a tudomány, amit minden
érdemes férfinak ki kell tanulnia. Ha pedig akadnak olyanok, akik a
dolgok értékét inkább anyagi hasznukon és az általuk elérhető
nyereségen kívánják mérni — bár az orvostudomány szentebb annál, semhogy
efféleképpen méricskéljük — nos, a mienk még ebből a szempontból sem
alábbvaló mint a többi tudomány. Soha nem volt ugyanis semmi
gyümölcsözőbb és hamarosb hasznot hajtó, mint emez.
Eraszisztratosz, akiről az imént már megemlékeztem, Ptolemaiosz királytól,
Kritobulosz [
33] pedig
Nagy Sándortól
kapott állítólag hatalmas, szinte hihetetlen jutalmat. De hát miféle
jutalom lehetne elég nagy annak, aki oly főt mentett meg, akinek
üdvéért sok-sok ezer ember ment már a halálba. Minek említsem itt a
Cassiusokat, Carpitanusokat, Aruncusokat, Albutinusokat, [
34] akik — Plinius szerint — a
princepstől
és a közemberektől egyaránt hatalmas összegeket kaptak? De hát minek
hozunk föl példákat a régi időkből, mintha nem akadnának ma is jó
páran, akiket e tudomány krőzusi kincsekkel halmozott el? A Szónoklat
és a Költészet legföljebb a legkiemelkedőbbeket tartja el. [
35]
A zenész, ha nem zseni, éhezik. A jogász, ha nem kiváló, sovány
kenyéren él. Egyedül az orvostudomány tartja el és látja el
mindazokat, akik reá adták fejüket. Sőt, bár számtalan
résztudományból, végtelen mennyiségű ismeretből áll az orvostan, még az
is gyakran megesik, hogy egyik-másik gyógymódon valami hülye szedi
meg magát. Hiábavalósággal tehát semmiképp sem vádolható ez a
tudomány! Ráadásul a többi mesterségből nem is mindenütt lehet
megélni. A rhétor a szarmaták közt nyeli az éhkoppot, a birodalmi jog
szakértője meg Angliában. [
36]
Az orvos viszont bárhová kerül a Földön, tisztessége mindig követi, s
mindig lesz "útravalója" is, egyetlen tudományra sem illik tehát
inkább a görög közmondás:
"A tudományt az egész világ tartja el".
Hanem
Plinius, vagy valószínűleg mások, akiket idéz, éppen ezt hánytorgatják
fel, vagyis, hogy az orvosi kenyérkereső mesterség. [
37]
Igaz, ami igaz, többre érdemes ez a tudomány, mintsem hogy kereset
és haszon után fusson — ez az alantas mesterségek dolga. Mégis csúf
hálátlanság éppen rajta számonkérni a fizetségét, rajta, akit
lehetetlen méltóképp megfizetni. A legkiválóbb orvosok, akár az
istenek, ingyen és kérés nélkül is gyógyítanak. Ám az isteni jótettet
el nem ismerni, már arcátlanság. Az igaz orvos ugyan nem törődik
semmit a honoráriummal, te viszont megérdemelnéd, hogy hihetetlen
hálátlanságodért a törvény sújtson le rád.
Mármost nem titok
számomra, hogy e nemes tudományt egykor a régiek is sokat szapulták, s
hogy ma is egyes tudatlanok sokat gyalázzák. Catonak sem nyerte el a
tetszését, neki ugyan nem eleve a dologgal volt baja, hanem,
színrómai létére, nem állhatta az orvostudományt, mint jellegzetesen
görög, feltörekvő mesterséget. Meg aztán oly nagyra becsülte a puszta
tapasztalatot, hogy az orvoslást még tudománynak sem tartotta. De
hát ő még a teljes görög filozófiát is ki akarta a városból tiltani.
Úgy gondolta ez a faragatlan ember, hogy az emberi szervezet
megtisztításához elegendő a káposzta és a gyakori hányás és noha az
orvosok esküdt ellensége volt, testi erejét, állítólag, egyszerű
orvosi megfigyelései segítségével késő öregségéig töretlen sikerült
megőriznie.
Azt is mondják, hogy egyedül az orvosok
gyilkolhatnak teljesen büntetlenül. Ha ez igaz, a jó orvosok még
figyelemreméltóbbak: hiszen bár alkalmuk lenne nem csupán
büntetlenül, de még pénzért is ölni, ők mégis a gyógyítást választják.
Képesség kérdése, hogy mit tudnának, de hogy mit
nem akarnak, az már erkölcs dolga.
A borisszák poharazgatás közben gyakran előhozakodnak a szólással:
"Aki az orvosi előírások szerint él, nyomorultul él."
Mintha bizony szétrepedni az italtól, belerokkanni a nemi életbe,
püffedni a sörtől, vagy álomba temetkezni maga volna a boldogság! De
ugyan mi értelme is lenne szónoklattal cáfolni e himpelléreket,
hiszen amúgy is eléggé megbánják, hogy oly szemtelenek voltak
mesterségünkkel szemben, mikor majd köszvénytől meggörbedve,
paralízistől bambán, idő előtt elhülyülve, s fiatalon megvakulva,
mint egykor
Sztészikhorosz, [
38]
e korábban szapult tudományt, bár megkésve, de ők is visszasírják.
Jóságos tudományunk azonban még e méltatlanokon is szívesen segít —
már ha tud.
Vannak, akik az ó-komédiából vett fordulattal az orvosokat
"szarevők"-nek [
39]
nevezik. De vajon nem válik-e még ez a név is dicsőségükre, hiszen
csak hogy az embereken bajukban segítsenek, tudományuk magasságából
akár a mocsokig is leereszkednek. Ha ugyanis az orvosok ugyanolyan
sértődősek lennének, mint amilyen szégyentelenek e gúnyolódok, bizony
úgy hullanának az emberek, mint ősszel a legyek. Hanem ennek a
hivatásnak megvan az a — jó királyokkal közös — tulajdonsága, hogy
cselekvőképessége ugyan jó, de hallása rossz.
Mint az
általában lenni szokott, az orvosi rendben is akad, aki magát
orvosnak vallja, jóllehet minden inkább, mint orvos. Ha tehát akadnak
is, akik orvosság gyanánt mérget adnak, vagy akik nyereségvágyból
vagy becsvágyból rossz tanáccsal látják el a beteget, mi lehet
igazságtalanabb, mint egyes emberek vétkéért a teljes tudományt
kárhoztatni? Vannak a papok közt is, akik házasságot törnek, még a
szerzetesek közt is előfordulnak gyilkosok és kalózok, de mi köze
mindennek az önmagában véve tökéletes valláshoz? Nincs oly szent
hivatás, amely ne tartana el néhány gazembert. Foglaljuk imáinkba,
hogy minden fejedelem olyan legyen, amilyennek annak kell lennie, aki
e névre méltónak tartható. A fejedelemség intézménye azonban nem
ítélhető el csak azért, mert egyesek e címen ellenséges martalócok
módjára bánnak a közzel. Bár csak valamennyi orvos is valódi orvos
lenne, akkor aztán nem lenne alapja a görög szólásnak:
"Sokan legeltetnek, de kevesen szántanak". Bárcsak minden orvosra jellemző lenne ama szentség, amelyet
Hippokratész
ünnepélyes szavakba foglalt esküjében követel meg kollégáitól! Ha
pedig tapasztalatunk szerint sokan semmibe is veszik ezt az eszményt,
attól még nekünk törekednünk kell felé.
Ám mivel e tárgyról
oly bőven lehetne beszélni, Kiváló Hallgatóim, hogy belátható időn
belül aligha végezhetnénk vele, továbbá mivel meg kívánom tartani a
beszéd elején tett ígéretemet is, úgy gondolom, itt az ideje, hogy az
orvostudomány valamennyi itt elhangzott dicséretét befejezésül
összefoglaljam.
Tehát: Sok minden akad ugyan, amit csupán régi
mivolta tesz értékessé, ezt a mesterséget azonban — valamennyi közt
elsőként — a szükség szülte meg. Ha a tudományokat föltalálói
fémjelzik, ennek föltalálása mindenképp az istenek művének tartható.
Ha a tisztelet növelni képes a tekintélyt, hát egy más tudomány sem
részesült oly sokfelé s oly hosszú időn át ekkora tiszteletben. Ha a
legjelentősebb emberek elismerése bárkit is naggyá tehet: hát ez a
tudomány a legnagyobb királyoknak, a legkiválóbb férfiaknak szerzett
gyönyörűséget, mi több, nevet. Ha valóban az a szép, ami nehéz: hát
ennél a tudománynál nincs fáradságosabb, hiszen annyi részismeret,
annyi kutatás szükséges minden részletéhez. Ha pedig a dolgokat
méltóságuk szerint ítéljük meg, ugyan mi lehet magasztosabb, mint
Isten jóságát megközelíteni. Ha hatékonyságuk szerint ítélünk: ugyan
mi eredményesebb vagy nagyobb hatású, mint az, ha a teljes, biztos
pusztulás elébe néző embert az életnek visszaadjuk? Ha viszont
szükségességük szerint rangsoroljuk az értékeket, ugyan mi lehet
olyan szükséges, mint az, ami nélkül nincs sem élet, sem születés? Ha
szempontunk az erény, lehet-e az emberi nem megmentésénél erény
nagyobb? Ha a haszon a fontos: ennél sem hatalmasabb, sem fontosabb
haszon el nem képzelhető. Ha pedig a nyereségre gondolunk: ha nem e
tudomány a legjövedelmezőbb, akkor bizony az emberek igen hálátlanok!
Nektek
tehát, kiváló férfiak, melegen gratulálok, hiszen a legszebbik
hivatásban van alkalmatok kitűnni. Titeket pedig, derék ifjak arra
buzdítalak, teljes szívvel vállaljátok, s minden erőtökkel
szolgáljátok e tudományt, amely néktek becsületet, dicsőséget,
tekintélyt és vagyont szerezhet, s amellyel ti viszont barátaitoknak,
hazátoknak, valamint az egész emberi fajnak hajthattok hasznot,
mégpedig nem is akármilyet.
Ennyi.
Orvostörténeti Közlemények, 158—165 (1997—1998), pp. 75—87
forrás